Nógrád Megyei Hírlap, 1998. július (9. évfolyam, 152-178. szám)
1998-07-18-19 / 167. szám
LLt' 11 [ -L _\ f L • / f - jmKKm JHHf1 ■BBBBr mmm \ 1 A NÓGRÁD MEGYEI HÍRLAP MELLÉKLETE 1998. JÚLIUS 18-19. 1 Szépségverseny helyett tüntetés - Az amerikai Houston városában a polgármesteri hivatal betiltotta a bikinis szépségversenyt azzal az indoklással, hogy nem hoz elegendő hasznot. Á résztvevők egy csoportja - a hölgyek stílusosan, bikiniben - tiltakozott a döntés ellen. Függőhíd épül az olasz csizma és Szicília között Világrekord építmény Jó kétezer esztendős álom válhat valóra: hidat vernek az olasz szárazföld, a csizma orra és Szicília között a Mes- sinai-szorosban. A világ leghosszabb függő- hídjáról már az olasz törvény- hozásban tárgyalnak, vitatkoznak. A kormány ugyanis áldását adta rá. A világ 8. csodájaként emlegetett létesítménynek legalább annyi a támogatója, mint amennyi az ellenzője. Ez utóbbiak azért aggódnak, mert a térségben meglehetősen gyakori a földrengés. A két, 370 méter magas pillér között 3300 méter fesztávot kell áthidalni. Az idén elkészülő, a japán Honsu és Sikoku szigetet összekötő Akasi-Ka- ikjo közúti függőhíd fesztávol- sága „csak” 1990 méter. A hídon majd három percig tartó út ma hét-nyolc órát is igénybe vesz, s komphajók bonyolítják. Világsztárokat keres Hollai Kálmán a több éve készülő filmjéhez Szerephez legutóbb a fia juttatta A tizenhárom éves Hollai Ádám nemrég egy amerikai film pesti forgatásán jelentkezett meghallgatásra, melyre édesapja, a salgótarjáni származású színész, rendező is elkísérte. Adám férfiasán viselte, hogy nem ő kapta a szerepet. Sőt, még annak is örülni tudott, hogy a próbafelvételét követően édesapját viszont ugyanezen film producerei ott fogták. Hollai Ádám ének-zenei tagozaton tanul, jól beszéli az angol nyelvet, kiváló muzsikus, zongora szakos növendék, s mellesleg pólózik a Fradi utánpótláscsapatánál. Nyaranta legtöbbször itt, Nógrád- ban, s azon belül is Salgótarjánban látni őt. Uszodából jövet édesapja társaságában térünk be Czikora Zoltán vendéglőjébe.- Rég láttalak Kálmán! - üdvözli régi barátként az egykori pe- tőfis színjátszót a vendéglő tulajdonosa. Ismerősök neve kerül elő, kivel mi lett, kit hová sodort az élet.- Nagy család a miénk. Édesanyám most lesz nyolcvan- éves, augusztusban. Ők tízen voltak testvérek. Unokatestvéreim, másod-unokatestvéreim, s azok gyermekei mind itt élnek Magyarországon, s szülőföldemen is sokan maradtak. Ha tehetem, hazajövök, gyermekeim is szeretik Sal- gótaijánt. Azt persze sajnálom, hogy miközben gyarapszik az üzletek száma, a szellemiség az semmit sem változik. Az acélgyár, a bányászat már a múlt. Jó lenne kicsit előre nézni. Praznovszky Mihálynak, egykori iskolatársamnak köszönhető, hogy legalább a Balassagyarmatról elszármazottak összejönnek évente Pesten. Jó lenne, ha valaki minket is megkérdezne, mit hogyan látunk. Bizonyára tudnánk egy-két dologban segíteni - teszi hozzá magyarázatként a Madách Imre Gimnázium egykori diákja, aki először a Petőfi Színjátszó Kör tagjaként, szavalóversenyek győzteseként hívta fel magára a figyelmet. Hollai Kálmánnak ezek persze csak az indulás évei voltak. Színészi pályafutását az alapozta meg, hogy Latinovits Zoltán, a színészkirály tragikus halálát követően el merte vállalni, és sikerrel el tudta játszani „A kutya, akit Bodzi úrnak hívtak” főszerepét.- Másodéves voltam ekkor a Színművészeti Főiskolán. Emlékezik vissza erre az időre Hollai, kinek pályafutását ezt követően operettszínházi, nemzeti színházi, társulati tagsága fémjelezte. S természetesen a vidék: Kaposvár, ahol majd harminc éve még Pogány Judittal együtt volt segédszínész. Hollai éveken át játszott Szegeden (a Tisza-parti városból származik felesége is.) Mint mondja, nincsenek szerepálmai. A rászabott szerepek megtalálják őt. Sokan az Ármány és szerelem című filmben játszott alakítását idézik fel szívesen. A szerelmes cigány alakja a most készülő filmjében is előkerül. Hollai ugyanis rendez, méghozzá filmet, amelyben már csak a forgatáshoz szükséges szponzorok felkutatása jelent nagyobb kihívást, mint a művészi teljesítmény.- Egyelőre még csak munkacíme van a fűmnek. A történetről annyit elárulhatok, hogy az vér és erőszak nélküli, mely a múlt században játszódik, a kiegyezés után. Azt gondolom, nálunk ötven éve nem készült igazi zenés film. Ez az lesz. Négy éve gyűjtök anyagot a filmemhez a Zenetudományi Intézetben. Szeretnék hiteles zenei hátteret festeni a történethez. Egyébként csak a rendezés az enyém, a szereposztásból nem kérek. Jobb így, kívülről pontosabban látok mindent. A történetben egy prímás leány és Lengyelországból elszármazott gróf esküvői előkészületeibe csöppenünk bele, az ifjú párt egy zsidó zenekar kíséri. Lovári cigányok az esküvő előtt megszöktetik a menyasszonyt, a háttérből a százéves öregasz- szony irányítja az eseményeket. Ez utóbbi szerepre keresek egy megasztárt. A notre-dame-i toronyőr forgatásán két évvel ezelőtt volt alkalmam ilyenekkel is megismerkedni. Sophia Lorennek és Gina Lollobrigidának nemrég küldtük el a szinopszist, most várjuk a válaszukat. Áfa nélkül kétszázmillió forintot kell összegyűjteni az induláshoz. A pénz egy része már megvan, az előkészítés viszont milliókat emészt fel. A film az Új Dialóg Stúdióban készül, Makk Károly a konzultáns. Szeretném magyar filmnek megtartani ezt, de ha az összeg legalább 55 százalékát nem tudom itthon összeszedni, akkor külföldre kell vigyem a produkciót. Sok éve dédelgetem ezt a tervet, remélem, hogy jövőre már tényleg kezdhetünk. Tarnóczi László Hollai Kálmán (balra) és Holtai Ádám - Salgótarjánból indult a család An (íNinnvii ßitmn: Szomszédom a »S3 halár (7.) Én attól tartva, hogy emlékezhet rám valamelyik mazimbai tiszt, inkább az illegális utat választottam. Roger és Elisa már a második napon átmentek, Eric és Will turistaként egy kis hajón távozott. Úgy beszéltük meg, bérelnek két terepjárót. Torben és Roland még haboztak, melyik utat válasszák, végül illegálisan keltek át a harmadik éjjelen. Akkor már megérkeztek a fegyverek is, kihoztuk a francia követségről a három jókora bőröndöt. Dino, Heinz és Paul tartottak velem. Este, közvetlenül naplemente után érkeztünk a partra. Ott várt két csónakos, rozoga Johnson-motorosaikkal. Heinz, a verekedős szépfiú jutott nekem, Dino és a lengyel a másik csónakon mentek. Sűrű volt az éjszaka. Kezdetben csak csorogtunk lefelé, a sodrással vitettük magunkat a megbeszélt pontig, aztán a helybeliek bekapcsolták a motorokat, és sebesen közeledtünk a mazimbai parthoz. Ha lőni kezdenek - lebuktunk. De a határőrség errefelé majdhogynem ismeretlen fogalom; ha viszálykodik két ország, akkor gyűlnek a katonák a határok mellé. Amúgy inkább a városi laktanyákban ülnek, és a lábukat lógatják, vagy a saját lakosságukat nyaggatják. Néha pedig - itt-ott menetrendszerű pontossággal - puccsokat rendeznek. Katonai erejük nem nagy, de például ha most ott állna egy szakasz a sötét parton, és errefelé szegezné a géppisztolyát, nem sok esélyünk lenne... Meresztettem hát a szememet szorgalmasan. De odaát csönd volt. Az odaátból hamarosan itt lett - partot értek a csónakok. Kiléptünk, hallgatóztunk, egyikünk előrement figyelni, már fegyverrel a kézben. Aztán kiraktuk a rakományt, kifizettük a csónakosokat, azok csöndesen eleveztek a parttól, és csak távolabb kapcsolták be a motorokat. Mi meg ott álltunk az éjszaka kellős közepén egy csomó fegyverrel, tettre készen. Félórás várakozás után közeledő kocsik reflektorai vetültek hol az égre, hol a földre. A járművek bukdácsolva jöttek a nem létező mezei úton. Hamarosan találkoztunk. Eric és Will egészen jó kocsit bérelt. Hatan voltunk hát, a fegyvereket a kocsikba tettük, rá a saját holminkat, táskákat dobáltunk, és igyekeztünk minél előbb eltűnni a környékről. Mazimba fővárosa, Port Lorre, vagy - ahogyan mostanában az egyik helyi nyelven nevezték - Mzinga nem volt messze. Az is a folyó mellett található, csak éppen vagy száz kilométerrel alább. Végre kikeveredtünk egy útra, és zseblámpával megvilágítva a térképünket, hamarosan ráleltünk Mazimba egyetlen műútjára, amely egyenesen délre vezetett. Dino szokása szerint hallgatott. Torben annál többet szövegelt, de már senki sem figyelt rá. Paul vezetett a mi kocsinkban, a másik volánjánál maga Roland ült. Eric és Will, az angol inkább aludni próbáltak a háta mögött. Aztán megvirradt, és én lassan ráismertem a tájra. Minden olyan volt, mint évekkel korábban. Ugyanaz a vidék, a föld, a növények, még a levegő illata is egyezett a régivel. Mazimba, Mazimba...! Életem egyik nagy kudarcának színhelye. Most talán javíthatok...? Volt egy másik kudarc is, de arról nem beszéltem senkinek. A javítás esélye ott is igen kicsi volt. No, majd meglátjuk - derültem jobb kedvre, amikor kivilágosodott, és feltűntek előttünk Mzinga tornyai. Igen, tornyok! Egyrészt a régi, nyugat-afrikai törzsi építkezés jellegzetes magas építményei a rengeteg kiugró díszítéssel. És a mostanában emelt, ezekhez kicsit hasonlító irodaházak a belvárosban. Persze, a külvárosok most is olyanok voltak, mint régen, és mint bárhol másutt Afrikában. Lapos területen szemhatárig nyúlnak a hullámbádogból összetákolt viskók, előttük-mellettük-kö- zöttük rengeteg fekete gyerekkel. Kötélen szárad a mosott ruha, fejkendős asszonyok - általában még nagyon fiatalok, de már asszonyok - mozsarakban törik a maniókát, durva lisztet őrölnek, kását főznek nyílt tűzön. Aztán jobbá alakult a környék, már családi házakat is láttunk, amikor teljesen váratlanul egy útakadályt pillantottunk meg. Lerakott betontömbök mellett párducfoltos egyenruhát viselő katonák álltak. Fékeztünk.- Katonai ellenőrző pont! - kiáltottam a többieknek. - Hülye turisták vagyunk, értitek? És tényleg azok is lettünk egyetlen másodperc alatt. Amikor csikorogva fékeztünk a poszt előtt, Roland rendkívül csodálkozott, hogy megállítanak minket. Paul a nagyobb hatás kedvéért anyanyelvén, lengyelül kérdezett valamit a katonáktól, mire azok nagy szemeket meresztettek. Hat katona, egy dzsip és az utat félig elzáró betontömbök jelentették az akadályt. A tisztet látva szemembe húztam baseballsapkámat. Heinz német jogosítványt nyújtott feléjük, pedig azok még nem is szólaltak meg.- Turisták? - kérdezte a tiszt. Dino bólogatott.- Si, signor, io sono venuto dallTtalia.- Ich bin aus Deutschland - így Heinz, majd előremutatott a város irányába: - Das ist noch Mzinga...? Torben vette a lapot, dánul karattyoh szédítő sebességgel. Will kimért angol lett, aki semmin sem csodálkozik, ellenben kihasználja a kényszer- pihenőt. Körbejárta a kocsijukat, megrugdosta a kerekeket, elég-e bennük a levegő. Szakértelme és nyugalma hatott a tisztre is. Elkérte ugyan útlevelünket, és hallván, hogy egyikünk sem emlegeti Mzingát „Port Lorré”-nek - ami a gyarmatosítás korára emlékeztette az öntudatos mazimbai polgárokat - csak annyit kérdezett:- Mi van a poggyászukban? Én hallgattam. Torben angolra váltott.- No ale, no tobacco, no nar- kotics! Vagyis sem alkohol, sem dohány, sem kábítószer. Dino közben fényképezett. Lelkesen csattogtatta gépét - csak én tudtam, hogy még nincs is benne film. A tiszt és egyik embere odamentek a mi dzsipünkhöz hátulról, és benyúltak. Fegyverünk nem volt - nálunk. Igaz, én egy Berettát eltettem a kis utazótáskámba, ami a vezetőülés mellett a padlón hevert. De még egyikünk sem hordta magánál az arzenált. Minden a bőröndökben volt.- Ebben mi van? - a tiszt az egyik bőröndre mutatott.- Tartalék ruhák, cipők, egyéb felszerelés. Kinyissam? - készségeskedett Roland, de láttam, valahol egy csöppet sem nyugodt. Én odaálltam a dzsip mellé, és a táskámba nyúltam, hogy kikaphassam a pisztolyomat, ha úgy hozza a sors. Dino és Will egy-egy katona mellé kerültek, Torben pedig a katonai terepjáró felé gravitá- lódott észrevétlenül. Ha kitör a lövöldözés, első dolga lesz szétcsapni a dzsip rádióját. A katonák nem riadóztathatják a bevetési központot. A tekintetem körbeszaladt - láttam, a járókelők a két járdán ügyet sem vetnek ránk. A betontömbök pedig már mélyen belevágódtak az út melegtől ol- vadozó aszfaltjába. Kicsit fellélegeztem. A két dolog együtt arra utalt, hogy hetek vagy hónapok óta állnak itt katonák, és minden járművet ellenőriznek. ' , fFolytatjuk) *
