Nógrád Megyei Hírlap, 1998. július (9. évfolyam, 152-178. szám)

1998-07-11-12 / 161. szám

6. oldal Mozaik 1998. július 11., szombat cJ^iímvLi Udvari: Szomszédom a- A neve? - kérdezte az őr a kapu előtt. Körülnéztem. A válasszal nem illik sietni. Hadd lássák, nem akárki jött ide. Úriember sohasem siet, nem csodálkozik és nem fizet - hallottam egy­szer, amiből csak az utolsó szót nem értettem. Mi az, hogy nem fizet? Bizony éppen ellenkező­leg, vele aztán mindent bősége­sen megfizettetnek. No és a magamfajta is lehet úriember, még ha sokfelé nem is tekintik annak.- Daniel Skage.n. A párbeszéd franciául zajlott. Az a földdarab itt körülöttünk Dél-Franciaország, valahol Montpellier és Marseille kö­zött, a 48-as út közelében. Töb­bet úgysem árulhatok el. Nem lenne diplomatikus, és másokat is bajba kevernék vele. Hiszen a történet most zajlott le, alig pár hónapja. Minden szereplője él még - no persze, csak azok, akik különös utazásom során nem kerültek fegyverem elé. De ezek az urak és hölgyek - egy kivételével - nem jártak akkor ott. Az effélék mindig gondosan ügyelnek, hogy biz­tonságban lehessenek, a fe­nébe!- Van valamilyen igazolvá­nya? - érdeklődött tovább az őr, makacsul.- Van - bólintottam komo­ran, és elővettem. A fegyvere­met. Egy Browning G. P. volt, igen nagy teljesítményű fegy­ver. Mostanság vagy hatvan or­szágban használja a rendőrség, katonaság, nem is beszélve a magamfajtákról. Nekem azért lett a kedvencem, mert kétsoros tára van tizenhárom tölténnyel, és ez nehezen felülmúlható előny. Ha egy nagyobb csetepa­téba keveredem, mindig enyém az utolsó golyó. Különösen azért, mert még egy tele tárat hordok a zubbonyom zsebében is. Van még nálam néhány ap­róság, amiről nem szoktam be­szélni senkinek. Nem fogtam az őrre, hanem a csövénél tartottam, és kinyúj­tottam a kocsi leeresztett abla­kán. A pasas homlokán verejték gyöngyözött. A társa - mert ketten őrizték a magas kőfal mögé rejtőzött villát - már ak­kor előkapta a saját stukkeréí, amikor én megfogtam az enyémet.- I... igen - nyögte az őr és átvette. Igazolványról nem esett több szó. - Ha megkérhetném, itt parkoljon le, és gyalog fárad­jon a házba. Ésszerű javaslat volt, enge­delmeskedtem. Manapság, amikor Izraelben öngyilkos- és gyilkoskedvű iszlám funda­mentalisták önmagukat is képe­sek a levegőbe röpíteni egy kis paradicsomba jutásért és Allah állítólagos kegyéért, a villa tu­lajdonosa sem szeretne öt perc múlva a romok alatt kiszen­vedni. Márpedig egy autóba - tudjuk Libanon óta - igen sok robbanóanyag fér. Az ehhez hasonló ezredvégi kedvessé­gekből elegük lehet nemcsak a politikusoknak, de azoknak is, akik más szerveknek dolgoz­nak. A kavics ropogott a talpam alatt. Finom, fehér kavics az úton, körös-körül gyönyörű nö­vényzet, hát igen, ez a ház af­féle földi paradicsom. Akinek itt van villája, kilátással a távo­labbi tengerre - biztosan ezt látni a teraszról, fogadni mer­nék! - az nem azon töpreng, ki tudja-e fizetni a mobiltelefonja havi számláját. Kis fürdőmedence mellett pálmák sora, sötétzöld dísztu- ják álltak őrt. Meg néhány testőr, géppisztollyal, flegmán rágták a gumit, és úgy néztek rám, mintha nem látnának. Mégis láttak. Rövidhullámon, egyenesen a fülükbe, már meg­kapták az esemény hírét: „Ska- gen fegyvertelenül és egyedül úton van befelé.” A lépcsőnél, a főbejárat előtt egy inas külsejű alak várt rám:- Bon jour, Monsieur, ké­rem, kövessen! Követtem, hátamban érezve a testőrök tekintetét. Fiatal fiúk voltak, és nem lehettek kétsé­geim: ha az éterben elszáll egy parancsszó, azonnal lőnek. Odabent hűvös volt, a dél­előtti nap erősen tűzött. Állt a levegő. Idebent a légkondi mű­ködött, zajtalanul. Átmentünk egy halion, és újabb ajtó nyílott előttem. Az inas mögöttem ma­radt, én meg beléptem. Négyen ültek egy asztal kö­rül. Elég régóta, láttam rajtuk. Amikor a test elemyed kissé, mert a régi pozíciókat már unja, azok fárasztják az izmokat. Egy nő és három férfi. A nő volt vagy ötvenes, nem szép, nem vonzó, de a szeme élénk, az arca okos. Veszedelmesen okos. Az egyik férfi nagyon idős volt, és ahogyan mozdult, láttam, ő itthon van. Máskép­pen mozog egy ember a saját birtokán belül, mint azok, akik csak vendégek ott. A testbeszéd sokat elárul. A másik két férfi nagyon ha­sonlított egymásra. Harmincöt­negyven évesek, napbarnítot­tak, aktívak. Az egyik diploma­tának látszott - neki is a moz­gása volt árulkodó -, a másik is valami hivatalnok. De olyan, aki sokat sportol, talán vitorlá­zik, teniszezik. Amikor belép­tem, a férfiak felálltak, az öreg csak jelképesen, és máris visz- szahuppant. A nő kíváncsian nézett rám.- Ő az - mondta a diplomata külsejű.- Bon jour - jegyeztem meg, mintegy mellékesen. És halkan. Nem velem született szerény­ségből kifolyólag, hanem csak úgy. Amíg nem tudom, miről van szó és mi a tét (legtöbbször az életem), hát csöndesen vára­kozom.- Dániel Skagen, más néven Dániel Monti. És volt sok egyéb neve is - mosolygott az öreg. A diplomata nyilván látta valahol a fényképeimet, és most azonosított. Egyben iga­zolt is a többiek felé. A házi­gazda közelebb intett. Várt rám egy ötödik szék. Megfordítot­tam, hogy ne legyen mögöttem a támlája. Inkább előttem, így felugorhatok, ha... ha történne valami váratlan. De egyelőre nem így nézett ki a helyzet. A férfiak visszaül­tek, az öreg folytatta:- Hölgyeim és uraim, jó, ha tudják: Skagen úr valaha a francia állam különleges terro­ristaellenes csapatában harcolt, annak ellenére, hogy idegen származású. Aztán megbízták egy külföldi feladattal, amit el is végzett, csakhogy a belügy­minisztérium és személyesen az akkori miniszter becsapta őt. A feladat elvégzése után ki akarták nyírni őt és csapatát... A csapatot sikerült likvidálni, de Skagen megszökött, külföl­dön élt, majd plasztikai műtét és hamis iratok beszerzése után visszajött és... hogy is mondjam csak... kivégezte a minisztert. (Folytatjuk) Jelentés a hegyről Jelek a természetben „Néhány nap óta betonte­raszom lapján ezüstös áb­rákat lelek. Esős idő járt. Nézem: csi­ganyom, kacskaringózó, különös jelek.” Áprily Lajos Fénylő, fekete bundájú va­kondot már évek óta nem láttam. Mégis tudom, hogy itt él körülöttünk a kertben. Erről félreérthetetlenül árulkodnak a szórványosan, helyenként pedig láncolat- szérűén megjelenő barna földkupacok. Bosszant, amikor összetúrja a vetemé- nyeságyást, vagy elcsúfítja a frissen nyírt gyepet, igazá­ban mégsem haragszom rá, mert tudom, hogy rengeteg kártékony rovart fogyaszt és túrásának porhanyós földjét rendszerint fel is tudom va­lamire használni. A kerítés fa oszlopának hasadékába szorított kilyu­kasztott mogyoró a fako­páncs műve, a fájától távol a talajból kigereblyézett dió pedig a mókusok ottfelejtett élelmiszer-tartaléka. Mó­kusról árulkodik a lerágott kukoricacsőre emlékeztető sok fenyőtoboz is, harkály frissen készülő odújáról a talajon felhalmozódott fa­forgács, tövisszúró gébics­ről a kökénytövisre nyársalt cserebogár. A sárral sző­kébbre tapasztott faodúnyí- lás csuszkafészekre, az od- vas öreg fa alatt összegyűlt apró rágcsálócsonthalmaz pedig bagoly jelenlétére utal. Agancsdörzsölése nyomán a leháncsolt fa vas­tagságáról nemcsak az őz­bakra, hanem annak korára, fejlettségére is következtet­hetünk, a vadak lábnyomai pedig szinte mindent elárul­nak a tapasztaltabb nyomol­vasó számára. A természethez közel álló ember egyénileg is sok nyomolvasó, azaz dekódoló tapasztalatra tesz szert, az emberi tudás pedig csaknem kizárólag a génekben, száj- hagyományban vagy köny­vekben tovább örökített ta­pasztalatokból fakad. A ki­száradt, repedezett pocso­lyák verébláblenyomataira, az erdei ösvény, vagy dago­nya patásnyomaira jószeri­vel ügyet sem vetünk, pedig ha belegondolunk, a világhí­res ipolytamóci leletekhez hasonló üzeneteket hordoz­hatnak majd korunkról év­milliók múlva. Jelek, jellenyomatok ol­vasása az alapja a pusztai ember bölcsességének, de erre alapozódik a csillagá­szattól kezdődően a földta­non, őslénytanon, régésze­ten, biológián keresztül az orvostudományig a magas tudományok egész sora is. De jeleket nemcsak leolva­sunk, hanem bőségesen ha­gyunk magunk is. Ahogy elődeink életéről árulkodnak a várromok és a törmelékek közül előkerülő használati tárgyak, itt a Medves vidékén a szén- és a kőbányászat tájformáló nyomai, egyszer majd ránk is következtethetnek hátra­hagyott tárgyaink által. Fancsik János Jó megfejtés, szerencsés nyertes Elmúlt heti rejtvényünk meg- sót te idióta!" Ezerforintos vá- czi út 156. sz. A mai rejtvény fejtése: „Hidd el, hogy még sárlási utalványt nyert: Miklós megfejtését július 16-ig kell mindig szeretlek, és add ide a Endréné Karancslapujtő, Rákó- beküldeni. & A VICC rir RÉSZ v— szag­iaazk. aóMÁ* ÜDVÖZ­LÉS V. fül iu 3 > > V ITA­BANÁLL! OÉLI­o*0­W01.CS VERNÉ «JEGE­NYE ríI v/\ NŐI NÉ V ■“V“ T" “7 Éh HfV&S »T JELEN­SÉG > . | MAGAS­BA TART > tTely­ÄAG __ K ÍNAI a > h i Tt' (UlDIUM > KENŐ­ANYAG . > DIS­PUTA VÖRÖS­MARTY VERSE. . l> •“r FIGYEL­> y AMPER jvr > CÉRIUM > £ DIAGO­NALS LOPA­KODIK _____________________________________ l > v vr~ VAD TI­VORNYA oUls­DBC MASINA *0L NEMES MEGSZÓ­LÍTÁSA VÉG FŐ­VÁROS V V~~ OROSZ FOLYÓ A VICC POÉNJA, HENRY KÉRDŐ­SZÓCSKA > VÍ2&6N TISZTÉT > MISTER. RÖVIDEN > 2. RÉSZ '■ ROSSA­SZERRE­1> XSS3 BIBLIA) HEGY KÖZÉP­KORI FESTÓ­WESTffi > ESS > Ibrán­PQZÓ __ A B LAK - KERETI > > AMERI­KAI HÍR­SZERZŐ 82£RV. > —7“ ANNA EGYIK ást­LAKÁJ > TEMESI FERENC FORDUL > r V ZSANETT,, BECtZ- Xf ___ fc asr > —v ARRA­F6LEI FÉRFI­NÉV > MEZŐ­KÖVESD ev fixáit OELIGYÜ > NÉVELŐ > hét­köznap > —r~ FOLYÓ­ÁQY kén KELET > HAJÓ RÉSZE SIMA DARAB) > UNCLE > JOULE > FÉRFI­NÉV SK&s NOBILIS DURVA KÍNÁLÁS MISKOLC HEGYE TÜZET ÉLESZT > V HELY«*­LES > y ÓLAK FÉRFI­NÉV > ELŐKELŐ RÉSZBEN ELZÁR! l a?*­> y npsT­növény ÍZ ÓM­BAN REJLIK > TUNÉ­ZIAI AUTÓJEL > MESSZI­RE > LONDON E£2kX&& VONAL­SZA­KASZ! > SZAMÁ­RIUM > irídium FRANCIA ARANYI RÓMAI HAD­VEZÉR VOLT > ö V SZQLMI­ZACIÓS HANG É1PÉL! > KÖNNY (J BOR­FAJTA _ > & z_ SZEGED RÉB2E > Templomaink története Gótikus alapokon - NAGYLÓC A Szécsénytől délkeletre fekvő települést már említi az 1332-37-es pápai tizedjegyzék; szláv eredetű Lóc (Lo- uch) neve előtt a „nagy” szócska megkülönböztetésül szolgál a Bars megyei Kislóc nevétől. A XV. század első felében a Kacsics nembeli szécsényiek birtokolják, majd 1450-től Szuhai Antal veszi meg egyik részét. Később Hollókő várá­hoz tartozott, majd Zsófalvi Pán Péteré. A XVI. sz. elején Várkonyi Trombitás Péter, az ő halála után, 1511-től Wer- bőczi István a birtokos. Ezt követően Trombitás László a losonczyak, Telky Mikó, Csókás Fe­renc a földesúr. 1562-63- ban Czender Cselebi hű­bérbirtoka 1579-től 30 porta után adózik a tö­röknek. Plébániája középkori, a fent említett pápai tized­jegyzék szerint Péter nevű plébánosa adózott. Pázmány 1629-es össze­írásában a nógrádi főes- peresség plébániái közt említi Lócot. A török időkben Rimóc irhája­ként működik, Hollókő­vel és Zsúnypusztával egyetemben. A lóci plébánia csak 1787-től lett ismét önálló, Hollókő és Zsúnypuszta filiákkal. Bár a török nagy pusztítást végzett itt is, sikerült a megújulás. Nagyló- con 1715-ben 14, öt évvel ké­sőbb 15 magyar háztartást ír­tak össze. 1740-től a Forgách és a Szemere család az itteni birtokos. A XV. században épült templomáról a Canonica Visi- tatio 1755-ben azt úja, hogy egykor csehek építették és bi­zonyos Boda János helybeli plébános hozatta rendbe. Az egyhajós, gótikus épület az egyházlátogatási jegyzőköny­vek alapján 1731-ben még síkmennyezetes, 1755-ben a szentély már boltozatos. A fa­luban nagy tűzvész pusztított 1881 -ben, ez részben érintette a plébániát is. 1888-ban a temp­lom két neogót oldalhajóval bővült, alapterülete 260 nm. A Szent Kereszt felmagasztalásá- nak tiszteletére felszentelt templom anyakönyvei 1787-től tartalmazzák az adatokat, ám a háborúban és egy 1945-ös tűz­esetben az irattár egy része megsemmisült. A templomot 1970-71-ben, plébániaházát 1960-ban renoválták. A hely­ség közepén, keletelt irányú templom magas homlokzata előtt magaslik a torony, négy­zetalapú részén ÉNY és DNY felé hármas lépcsőzetű támpil- lérrel; földszintes ajtaja neogó­tikus és mindkét oldalon egy- egy eredeti gótikus ablaka van, hasonló négyszögletes abla­kokkal az első emeleten; a kö­vetkező szint három ablaka kö­zül a középsőben megmaradtak az eredeti féllóhere alakú mér- műmaradványok. A be­rendezés legtöbb része is eredeti. Filiája Nagylóc, XV. században épült, 1889-ben átalakított fazsindelyes tomyú templomának képe szinte az egész világot be­járta már, hisz idegenfor­galmi látványosság is. Hollókő birtokosai a Ka­csics nemzetség tagjai vol­tak. Az Illés ágból szár­mazó Péter fiai: Mihály, Péter, Leuszták, Mikó, Jákó. 1715-ben 3 háztartását írták össze. A Szent Már­ton püspök tiszteletére felszentelt templom rövid ideig önálló lelkészség­ként is működött 1945- ben. Zsúnypusztával együtt ma is a nagylóci plébánia filiája. Az 1800-as évek végétől Pollák István, Wéber János, Freesz József, Fraknói Gyula, Kalmár Lajos, Bus József, Bobály József, Pu- chovszky István, Rozsályi Zol­tán, Deák Mihály c. esperes és Orbán Mihály voltak itt plébá­nosok; ma Finta Lajos a nagy­lóci plébános. D. F.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents