Nógrád Megyei Hírlap, 1998. május (9. évfolyam, 102-125. szám)
1998-05-08 / 107. szám
Alkonyévek - Nyugdíjasok oldala 1998. május 8. péntek _______________________________________________________________________________________________________ 7. oldal A ranygyűrűs pásztói mesterember - Munkája az éltetője Annak kell békülni, aki haragszik Tizennyolcadik költözködés- Nem hiszem, hogy van ember, aki szívesen költözne bármilyen otthonba, hiszen az, aki így dönt, egy élet munkájától válik meg. Sűrű életet éltem, az egyszerűséget megtartottam, de számolnom kellett azzal, hogy nincs tovább, nem bírom már. Miskei Lászlótól, a bátony- terenyei Ezüstfenyő idősek otthona egyik lakójától származik ez a sokat sejtető sorsesszencia, sajátos históriájának szavakba öntött sűrítménye. Jól sejteti, hogy kettős érzések szövik át amióta - pár hete - feleségével beköltözött a szép, új, sokadik otthonukba. Ez a miliő, bármilyen diszkréten csendes és puhán elegáns, mégis csak az élet nevű hatalmas kaland utolsó állomását jelenti számukra. Ami eddig volt, annak búcsút mondtak, hogy megkapják a vágyott biztonságot, s a dolog megtörténte még nem' hozta el a teljes nyugalmat. Bár a környezet mindent megtesz, hogy ezt is elérjék. Teraszos mintákért Rövid idő telt el azóta, hogy Somoskőújfaluról ide telepedtek, de szerencsére a sokáig kérdésesnek tűnt bejutás nyomasztó érzése máris eloszlott. Ezek a gondok megszűntek, most éppen a tudatos beletörődés foglalja le érzéseiket. Miskeiék híres mintakertjét sokáig emlegetik majd Somoson, s máshol is a megyében. A gondosan ápolt, kétszáz- negyven gyümölcsfa termése, a teraszosan kiképzett terület tette híressé.- Nem szép már, csupa gaz - mondja volt tulajdonosa. - Hiába, nem megy már a munka, a lábaim egyre jobban fájnak. Ezért írattuk be a nevünket az otthoni bejutásra várók listájára - mondja a férfi, az emlékké váló percek felemlegetéséhez erőt kell vennie magán. Könnyek nélkül nem ment az elválás... Ez lesz az utolsó ••• Tizenhét-tizennyolc éve volt nálam a felejthetetlenül ragaszkodó kutyám és a macskám. Mind a kettőt el kellett altatnom, nem szoktak volna már meg másnál. Ez volt a tizennyolcadik költözködésünk, úgy döntöttem, ez lesz az utolsó. Innen már csak Somosra vihet vissza az utunk, ott vannak eltemetve a szüleim, s a fiunk is. Hogy miért a tizennyolcadik? Tudja, - ezt ma már nem dicsőség emlegetni - pártemberként állandóan más-más helyre szólított a munkám. A nyugdíjazásom után jöttünk vissza a szülőhelyemre. Negyvenöttől jártam a magam kálváriáját... Négy elemivel kezdte, de nem hagyta, hogy az életéből kimaradjanak az iskolák. Egyszer tanároknak kellett volna továbbképzést tartania. Berzenkedett az egésztől, s inkább visszament volna a bányába. Ezután elkezdett tanulni. Szókimondó természete miatt megismerte a pártfronti elmarasztalások különböző fokoza- tairegészemadwitósig. Értetlenkedve hallgatta felettesét, mikor az rosszallotta, hogy ott fogyaszt el egy italt, ahol az egyszerű dolgozó emberek. Hallgatás helyett visszakérdezett: - Mi van ebben? Én talán nem egyszerű dolgozó vagyok? S megtapasztalta, hogy az ilyen egyszerű kérdések a leginkább zavarba ejtőek. Mindig dühöngött, ha azt látta, hogy valaki embernél többnek képzeli magát... Hogy a munkásemberek fejével tudjon gondolkodni, szemével látni, fizetését nem engedte a dolgozói átlagkereset fölé emelni. A munkásemberek szolgálatának szellemében nevelték, s ettől nem volt hajlandó eltérni. Meggyőződése, hogy a diktátorok járatták le azt az eszmét... Jól emlékszik a Rákosi Mátyással folytatott beszélgetésekre, a „mafla rendeletre”, mely előírta a beszolgáltatást. Ma sem tudja viszont, hogy mi az a szudáni fű, melyre, ha szerződtek, mérséklődött a beszolgáltatás szigora... Egy disznó - napi koszt Annyi, de annyi a mondanivalója, arról hogy tízévesen kezdte a kenyérkeresetet a vasútnál. Tizenhárom évesen juhászbojtár lett, egy évvel ezután cselédek disznait? őrizte.- Egy disznó őrzéséért egynapi kosztot kaptam. Egyszer Ponyipusztán kedvemben akart járni egy nagyon aranyos öregasszony: nagy adag mákos tésztát tett elém. Kezdtem falatozni, s egyszer csak megállt a villa a kezemben: a tálban egy tészta, egy légy, egy tészta, egy légy. Ő még emlékszik arra is, hegy az ezerkileneszázas években a Csákta-laposon (ma szlovákiai terület) aranyat kerestek, s bár nem sokat, találtak is. Mire a mondatot befejezi, ebédelni hívják, de a történetei bizonyára nem felejtődnek el: magával hozta Kisterenyére öreg írógépét is. (M.J.) Drog: a tegnap holnapja- Parasztgyerek voltam, ökrökkel szántottam, vetettem. Amikor a lányoknak kezdtem udvarolni, rájöttem, azokat a fiúkat kedvelik, akiknek szakmájuk van, üzemben dolgoznak. Ők kényszerítettek rá, hogy otthagyjam a mezőgazdaságot, üzemben vállaljak munkát. Mondtam is az édesapámnak: itt hagyom, az iparba megyek dolgozni. - Ha elmész a házból, többet haza ne gyere. - Aki haragszik, annak kell békülni - válaszoltam. Ez az 1950-es években volt - pergeti vissza iparoséletének meghatározó eseményét id. Szőke László, pásztói villanyszerelő-mester. Nagy Imre, a pásztói ipartestület elnöke (jobbra) átadja az aranygyűrűt és az oklevelet idős Szőke Lászlónak Negyvenévi kisiparos-tevékenysége után nemrég vette át az aranygyűrűt és a vele járó oklevelet az ipartestületben.- Szerencsésnek mondhatom magam — folytatta. - Tizenkét éves korom óta ki- sebb-nagyobb vezetői feladatokkal bíztak meg. Feles részesként dolgoztam egy nagygazdánál, utána 1944—45-ben Sörkerti Istvánnál voltam mindenes. Rám bízta az ecsegi határban lévő 12 holdas szőlejében dolgozó napszámosok irányítását. Csinos lányok is dolgoztak közöttük. Amelyik nagyon tetszett, annak a hét végén 50 fillérrel, vagy egy pengővel többet számoltam, reggelenként pedig egy stampóval többet kaptak. Lovas kocsival naponta két hektó bort vitt a pincéből Pásztora.- Ecsegről a kozárdi erdőn keresztül jöttem ki a szécsényi útra. Sötét volt, féltem, lefeküdtem a kocsiban, elaludtam. Pásztó felé ébredtem fel. 1945- ben a szüreti mulatságon csikósnak öltöztem. A lányok kifestettek, nagy bajuszt ragasztottak. Sohasem felejtem el, milyen nagy örömmel fogtam a fekete ló zabláját, majd a hátára pattanva a nagy melegben le-fel vágtattam az utcákon. Amikor leszálltam, megrémültem: habos volt a ló egész teste. Verés nélkül megúsztam. Valószínű azért, mert nem hazudtam. Mindez a tanulóideje előtt történt vele. A szerencse továbbra is mellészegődött. Kétszázhúsz ipari tanulónak lett a bizalmija, kitűnő tanulmányi eredménye hozzásegítette, hogy a kettő helyett másfél év alatt megszerezze a szakmunkás-bizonyítványt.- Mikor felszabadultam, Budapesten egy titkos építkezésen dolgoztam. Havonta 4-5 ezer forintot kerestem. Hallatlan nagy pénz volt. Albérletre, mosásra stb. havonta 1200 forintot fizettem, Ebből egy család egy hónapban jól meg tudott élni. A katonaságnál is bizonyította életrevalóságát, talpraesettségét. Eskü után elvégzett egy rádióstanfolyamot. A résztvevők a sikeres vizsga után tiszthelyettesi rangfokozatot kaptak. Mivel Szőke Lászlónak legvadabb álmában sem jutott eszébe, hogy katona maradjon, olyat tett, amiért fogdába került, Ennek ellenére előléptették szakaszvezetőnek. Katonai pályafutása végén ezredtechni- kusi beosztásban szolgált. Mivel ez tiszti ranghoz volt kötve, az ezzel járó illetmény 20 százalékát, 1200 forintot kapott havi zsoldként.-Amikor Batta István, akkori honvédelmi miniszter bejelentette, hogy két év a katonaidő, egymást dobáltuk fel örömünkben. Visszatérve a polgári életbe, a Pásztói Építőipari Ktsz-ben folytatta villanyszerelő-részlegvezetőként, majd 1957 decemberében kiváltotta az ipart, 1959-ben pedig letette a mestervizsgát.- Részt vettem tíz község villamosításában, elvégeztem a villanyszerelési munkákat az ABC-áruházakban. Dolgoztam Galyatetőn és még sok helyen. Társadalmi munkában láttam el az ipartestület járási titkári teendőit. Rengeteg jól sikerült rendezvényünk volt. Autóbaleset miatt 70 százalékos rokkantként nyugdíjba mehetett volna, de nem tette, mert tovább akart dolgozni.- Időközben annyira rosz- szabbodott a sérült lábam, hogy 1985-ben nyugdíjba kerültem, de megtarthattam az ipart - mondja. — Rengeteg munkám volt. A tiszta jövedelmem 50 százalékát adóba fizettem. Az élni akarás, a munkakedv mindig a sajátom volt, éltető erőként hatott rám. Olyan rosszul nem indult év, mint az idei. Egész télen alig volt munkám. Meg voltam rémülve. Bevétel nincs, csak kiadás. Vajon meddig lesz így? Úgy néz ki, hogy a jó idő beköszöntővel újra kedvemre dolgozhatok. Egy évvel ezelőtt cserélték ki a bal combomban a protézist, így hát nincs akadálya, hogy a negyven év tapasztalatát hasznosíthassam. S annak sem, hogy továbbra is bizonyítsa érdemét a mesteri cím viselésére. V. K. Trombita, bariton és a többiek... Új hangszereket vásárolt nemrégiben az önkormányzattól kapott pénzből a ri- móci rezesbanda. Negyvenháromezerért egy trombitát, százhúszezerért baritont vettek, de folyamatban van a két dob felújítása is, ez a munka huszonnyolcezerbe kerül. A csapat az utóbbi hetekben Hollókőn, Rimócon és Ipoly vécén lépett fel. Ha az alkoholt és a dohányt is a drogok közé soroljuk - mivel a kettő használata is okoz függőséget -, a drogozás erősen tegnapi keletű probléma Magyar- országon. A drogbetegek gyógyításának, kezelésük kutatásának egyik legnagyobb hazai szaktekintélye dr. Funk Sándor egy salgótarjáni fórumon elmondta. hogy az alkoholt, a cigarettát és a kábítóbb hatású szereket az eufória, vagyis a „boldogságállapot” eléréséért fogyasztják. A legtöbb drogos beleesik a túladagolás kútjába. Egyik mondata így hangzott: „érdekes módon a dohányosok arcán nem látom az eufórikus örömet, csak a törődött elszántságot: nekem ezt el kell szívni...” Egy másik elismert szakember így nyilatkozott a férfiak alkoholizálásáról: nem az értelmi szintjük, hanem az érzelmi életük ebben a ludas. Alkohol nélkül nem tudják oldani belső feszültségüket. A kisterenyei kastélyban lenne a szobrok helye „Ha végre itthon láthatnánk!” Öt„i” és az idős kor A települések népességének elöregedése miatt egyre több háziorvos mind többet kell foglalkozzon a geriátriával, vagyis az időskori betegségek gyógyításával, még inkább a megelőzésével. Ezen belül a szakmai körökben „öt i-vel” jelzett betegségcsoporttal, mely többé-kevésbé minden hatvan éven felülit érinthet. Az i valójában az adott kór latin elnevezésének kezdőbetűje, ilyen kifejezés az immobili- tás, magyarul a mozgásképesség csökkenése, mely az ötös csoport egyik tagja. Ide tartoznak azonban az úgynevezett iatrogén ártalmak is, melyek jelezhetik például az idősek gyógyszerszedésével kapcsolatos problémák jelentkezését. Kirándultak nemrégiben a kisterenyei nyugdíjasklub tagjai. A látottak „tollat adtak” a harmincöt fős csoportot vezető tanárnő kezébe. íme a levél: „Sándor Imréné, Medve Hona és Tóth Norbertné kalauzolásával megtekintették a nyugdíjasok a szécsényi Rákó- czi-szobát, a Palóc Múzeumot Balassagyarmaton, Csesztvén a Madách-kúriát, Horpácson a felújított Mlkszáth-kiállítást. Benczúrfalván örömmel és büszkén nézték idős Szabó István hagyatékát, szobrait, felismerve rajtuk nagyszüleik, lakóhelyük, néhai játszótársaik vonásait... A porosodó, összezsúfolt alkotások láttán bennük is az merült fel, ami az alkotó fiában, ifjabb Szabó István szobrászművészben: a szobrok méltó helye a kisterenyei kastélyban lenne. Hiszen így akarta, ezt remélte az alkotó. A kastély a városé, üresen áll, s ifjabb Szabó István szívesen elrendezné a hagyatékot.. Közös örömünk, hogy Palócföld értékes, nemzetünket és a világot gazdagító egyéniségeket nevelt. Igazán örülni és megnyugodni akkor tudnánk, ha Kisterenye szülöttjének müveit végre itthon láthatnánk.” Tóth Norbertné * * * Tisztelt levélíró! A városi polgármesteri hivatal jegyzőjének, dr. Romhányi Gyulának rövid nyilatkozata biztató lehet az önök számára. Ugyanis, mint elmondta, a kastély hasznosításának kérdése még nyitott. Választ a képviselő-testület fog adni, s nincs kizárva, hogy a hagyatéknak is otthont ad majd az épület. ft HiNtAsZéK Az emberek \F többségének nincs módja arra, hogy hintaszékben olvasgatva, pár kellemes percet töltsön. Pedig ennyi mindenkinek kijár... Megismerni, érteni és megszeretni Mindenki talál valami szeretnivalót a lakóhelyén, akkor is, ha az nem a szülőhelye, mert a táj, s benne az ember, múltjával, gondjával belopja magát a másik ember szívébe, csak hagyni kell erre időt. A hovatartozás gyökérzete lassan, de biztosan megered, megkapaszkodik. Az idősek java része nagy néha vagy soha nem hagyta a helyet, ahol világra jött. így nincs arra módja, hogy összehasonlítson élettereket. Mégis ragaszkodnak a helyhez, az elsőhöz és egyetlenhez. A szécsényi Juhász Györgyné is közéjük tartozik, gyerekei Ercsitől Pestig szóródtak az országban, de ő és a férje ebben a kisvárosban érzik jól magukat. Az ok egyszerű: a néni szavaival „rendes népek” a szécsényiek, nem áskálódok, segítenek, mintsem ártsanak a másiknak. Molnár Gyula is hasonló beállítottságú nyugdíjasa Somoskőnek, ahonnan őt hatlovas hin- tóval sem lehetne elvonszolni. Imádja a hegyeket, az erdős vidéket, minden zegét-zugát bejárta már. Biztos, hogy az ő falujában sem rosszabbak, de nem is jobbak az emberek, mint máshol. Az idegent csak egy darabig nézik „gyöttmentnek.” Sajátos, de lényegében mégsem igazán más a helyzete a római katolikus papnak, akit helytől helyig szólít a kötelesség, a szolgálat. Jarábik János romhányi plébános hatvanöt éves, több mint húsz évig élt és dolgozott Kál- lón. Romhányban harmadik esztendeje hirdeti az igét, s bár betegsége miatt nem tudja járni a falut, s az olvasást is csak tíz percig bírja gyulladt szeme, igyekszik, hogy minél jobban megismerje a település múltját. „Mert megismerni annyi, mint megérteni és megszeretni.” Elmondja, hogy a „Romhán” létét először említő, 1268. évi írás szerint 760 éves a sokat szenvedett község. A török időkben porig rombolták... (Következik: Romhány históriájának folytatása.)
