Nógrád Megyei Hírlap, 1998. április (9. évfolyam, 77-101. szám)

1998-04-25-26 / 97. szám

1998. április 25., szombat SporTTüköR 13. oldal a Palócország '98 vásárban Ketten a középpályás trióból Szalay, Répás, Básti. A hatvanas-hetvenes évek Stécéjének le­gendás középpályássora. Elválaszthatatlanok voltak a pályán. Szalay, Básti. A két szélső emberre különösen érvényes ez az „ikertörvény”. Sorsuk, labdarúgó-pályafutások számtalan he­lyen kapcsolódik egymáshoz a mai napig is. Szalay Miklóssal, a Létesítmény- és Sport Közhasznú Társaság sportszakmai igazgatóhelyettesével és Básti Istvánnal, a társaság létesít­mény-csoportvezetőjével közös pályafutásukról beszélgettünk. pillanatban derült ki, hogy mi utalunk Kozmáék helyett. Nem nagyon bíztam abban, hogy minket visznek Mexikóba.- Visszatérve hogyan fogad­ták önöket Salgótarjánban? Básti: - Nem volt akkora ünneplés körülöttünk, mint ma­napság. Megvolt egy rangsor, s- Kezdjük a gyermekkornál. Hol alakult ki önökben a foci iránti szeretet? Szalay Miklós: - A grun- don. Mint sok magam kora­beli, én is a Karancs Szálló fölé, a „fehér pályára” jártam, ahol rengetegen verődtünk össze, főleg futballfamíliák. Emlékszem, 10,50-be került egy gumilabda, s többet is kel­lett venni, mert a pálya menti bokrok gyakran kipukkasztot­ták. Aztán 14—15 éves lehetet­tem, amikor a középiskolák országos bajnokságában a má­sodikok lettünk a 211-es ISZI- vel. Szabó Géza és Szepesi An­tal volt akkor a testnevelő az „MTH-ban”, ők vezették a futballcsapatot is az iskolában. 1964 nyarán leigazolt a „Sese”, de mindössze egy hi­vatalos meccset játszottam, még csak igazolásom sem volt, rajtengedéllyel léphettem pályára. Játszottam még egy edzőmeccset is a felnőttek kö­zött, csereként. Itt látott meg Grosics Gyula, ő igazolt át a Stécé-utánpótláshoz. Básti István: - Számomra is a grund jelenti a foci bölcső­jét, bár én jobbára a Gedőc-te- tőre jártam. Hatodikos, vagy hetedikes lehettem, amikor Csillebércen a Sztahanov úti Általános Iskola focicsapatá­val megnyertük az úttörő­olimpiát. Ékkor figyeltek fel rám a Stécé vezetői, s 1958- ban hívtak az ifjúsági csa­patba. Innen lettem utánpót­lás-válogatott is hat-hét alka­lommal, majd szép lassan be­épültem a felnőttcsapatba is.- Hogyan emlékeznek az első NB I-es meccsükre? Szalay: - Óriási élmény volt, különösen, hiszen az volt az első hivatalos meccsem a Stécében. 1964 őszén igazol­tak le, de novemberben be kel­lett vonulnom katonának, így csak ’65 márciusában tértem vissza. Szojka akkor sérült volt s a Vasas ellen engem je­löltek a csapatba. Nagyon bol­dog voltam, pedig tudtam.- --a- ________________3_____ í me, a legendás trió két tagja: hogy Szojka visszatértével nem én fogok játszani. Básti: - Szerintem minden focista vágya, hogy egyszer a nagycsapatban játsszon! Aztán, ha odakerül, az NB I-ről ábrán­dozik. Nekem ez szintén ’65 márciusában adatott meg, bár a felnőttcsapatban már ’63 óta játszottam. Nem volt egyszerű akkoriban bekerülni a Stécébe, ráadásul cserelehetőség sem volt, az a tizenegy ember ját­szotta végig a meccset, amelyik elkezdte. Ha mégsérült a ka­pus, kiment a mezőnybe, valaki pedig beállt a helyére. Emlék­szem, „döcögős” évei voltak ezek a Stécének, sokat álltunk kiesőhelyen.- Mégis mindketten beke­rültek az olimpiai válogatott keretébe . .. Szalay: - Szerencsés hely­zetben voltunk, hiszen az utánpótlás- és a B-válogatott- ból be lehetett kerülni. Básti: - Vidékről az A-vá- logatottba jutni nagyon nehéz volt. Nekünk annyiban tényleg szerencsénk volt, hogy aki az A-ban játszott, az az olimpiai csapatban nem léphetett pá­lyára, így a „második vonal­ból” válogattak. Szalay: - Emlékszem, So­roksáron, egy edzőmeccs után volt kerethirdetés, s az utolsó Szalag (balról) és Básti ennek az elején inkább Var- gáék, Novákék álltak. Mind­össze háromszor játszottam, te­hát nem én voltam sztár. Szalay: - Én egy félidőt ját­szottam, illetve egyszer álltam be csereként tíz percre, éppen István helyett. Valóban nem csináltak nagy hűhót a hazaté­résünkből sem a reptéren, sem a Stécénél. Feljöttek értünk egy kisbusszal, hogy ne a vo­naton kelljen hazacipelni a bő­röndöket, ennyi volt az egész „luxus”. Egyébként erről jut eszembe, hogy mindig engem bíztak meg a reptéren, hogy számoljam meg, hány csoma­got tesznek fel a gépre, s há­nyat vesznek le. Ez mutatja, hogy megbízhatóak voltunk.-Az SBTC 1971172-ben bronzérmes és a vidék leg­jobbja lett a bányászcsapat. Mi volt a siker titka? Básti: - Belülről úgy érez­tem: sikerült „elkapnunk” egy jó évet. Régóta együtt játszot­tunk, szinte egymás gondola­tát is ismertük. Szalay: - Végre volt önbi­zalmunk, felszabadultan tu­dott játszani a csapat. A ko­rábbi évekkel ellentétben nem kellett idegeskedni, ha kima­radt egy-egy helyzet, mert ha­zai pályán szinte mindig rúg­tunk két-három gólt. „Rozoga”, a máig rekorder Érmek, serlegek, porcelánszobrok, plakettek, vázák, fényképek, zászlók. Szojka Ferenc, a hajdani 27-szeres válogatott játékos la­kása felér egy múzeummal. Az 1931-ben született „Rozoga” élete összeforrt az SBTC történetével. Az acélgyári ifiben kezdett fut­ballozni, majd két évet játszott a SSE felnőttcsapatában.-Hogyan került a rivális Bányászhoz?- Ötven nyarán meghívtak Budapestre az országos ifjúsági és utánpótlástáborba. Az átigazo­lási időszak utolsó napján az SBTC vezetői kocsival eljöttek értem, és megkérdezték: lenne-e kedvem a Stécében játszani? Hogyne lenne - válaszoltam, és aláírtam az SBTC-hez, a vezetők egyből mentek be a szövetségbe az átigazolási lapommal. Alig távoznak az SBTC elöljárói, megérkezett az acélgyártól egy BNW-s emberke, aki hazavitt Salgótarjánba.- Otthon szóltam az SSE ve­zetőinek, hogy átigazolok az SBTC-be. Az acélgyáriak ter­mészetesen ellenezték ezt, és délután nem engedtek ki a gyár­ból, nem tudtam edzésre menni. Az SBTC vezetői azonnal fel­vették a kapcsolatot az ipari ta­nulók intézetével és kérték, hogy a szeptemberi vizsgáimat hozzák előre augusztusra. Éle­tem első NB I-es meccsét az Előre ellen játszottam. Gólpasz- szal mutatkoztam be, a jobb ol­dalról a tizenhatos sarkáról ível­tem be szabadrúgást, Csuberda épphogy beletette a fejét a lab­dába, amely a kapuba kötött ki. Ezzel a góllal nyertünk egy nul­lára. Másnap vizsgáztam, a vizsgabizottság elnöke nagy SBTC-drukker volt. Talán mon­danom sem kell, hogy sikerült a vizsga... Térképrajzoló lettem, ott dolgoztam naponta reggel 8- tól 12-ig. Délután pedig edzés.- Az SBTC-ben már jobbfe­dezetet játszott.- Amikor az SBTC-hez kerül­tem, Sós Károly volt az edző. Ő nevezett el „Rozogának”, és az első edzésen azt mondta: Ro­zoga, neked a jobb lábad a job­bik! „Nekem csak az a jó” - fe­leltem neki. így bár engem, a balfedezet, az akkor már idős Laczkó Sándor helyére hoztak, átkerültem a jobb oldalra. Fel­szabadultan játszottam ezen a poszton, hiszen a bal oldalon csak a balszélsőnek tudtam normálisan passzolni jobb bel­sővel, a többieknek nem. Itt vi­szont játékba tudtam hozni va­lamennyi csapattársamat.- Már abban az évben B-vá- logatott lett.- Az MTK elleni őszi talál­kozón állítólag nagyon jól ját­szottam, ekkor figyelt fel rám az MTK technikai vezetője, Mándi Béla, aki a B-válogatottnak is a technikai vezetője volt. Bulgária ellen be is válogattak, nagyszerű csapattársakkal játszhattam együtt. A Gellér - Rákóczi, Nagy II., Kónya - Szojka, Dé- kány - Budai II., Keszthelyi, Pa­lotás, Tóth II., Babolcsay össze­tételű B-válogatott 2-0-ra verte a bolgárokat.- A következő évem egy kissé gyengébbre sikeredett, mert térdszalagszakadás miatt ki kellett hagynom egy teljes Szojka Ferenc ma is példakép szezont. Ötvenkettőben viszont újból nagy megtiszteltetés ért: utazhattam Helsinkibe, az olimpiára. Pályafutásom egyik legnagyobb élménye volt az öt­karikás játékokon való részvé­tel. Egy félszigeten szállásoltak el bennünket a szovjet és a ju­goszláv csapattal együtt. Prá­gán keresztül utaztunk külön- géppel Helsinkibe, és estefelé érkeztünk meg a táborba.- Alighogy kipakoltunk. Puskás Öcsi azt mondta: „Gye­rekek, menjünk ki egyet fo­cizni”. Este tizenegy óra felé járt az idő, de az északi fény miatt még nappali világosság volt. Elmúlt éjfél, amikor Mándi Gyula, Sebes Guszti bá­csi pályaedzője kijött hozzánk, és berekesztette a meccset. Ahogy bementünk, zuhanyoz­tunk és beszélgettünk. Kérde­zem a srácokat, hogy ha itt so­sincs éjszaka, akkor baglyok sincsenek? A bagoly szót szé­pen palócosan ejtettem, és ez Puskásnak annyira tetszett, hogy azóta is ezt a sztorii me­séli, ha találkozom vele.-A csapat olimpiai bajnok lett, de önnek nincs aranyérme.- Mivel akkoriban nem volt csere, ezért nem léptem egyik mérkőzésen sem pályára. Saj­nos, ez volt az egyetlen olim­pia, amin részt vehettem. Öt­venhatban Melboume-be nem ment ki a futballcsapat, a római olimpia idején pedig már élt az a szabály, hogy amelyik játékos szerepelt világbajnokságon, az nem számított amatőrnek.- Világbajnokságon viszont többször is részt vett.- Kétszer. Először 1954-ben, a svájci viadalon, majd 1958- ban, Svédországban. A nagyobb élmény persze svájci vébé volt. Már kint voltunk a világbajnok­ság színhelyén, amikor előké­születi mérkőzést játszottunk a helyi Young Boys ellen. Zaka­riás megfázott, ezért Sebes Guszti bácsi engem jelölt a bal­fedezet posztjára. Örültem na­gyon, de gondoltam, Zakariás úgyis meggyógyul a koreai meccsre. Aztán, mivel Zaki nem lett teljesen egészséges, nekem pedig jól ment a játék, ezért a dél-koreaiak ellen először húz­hattam magamra a címeres mezt. A Grosics - Buzánszky, Lóránt, Lantos - Bozsik, Szojka - Budai, Kocsis, Palotás, Pus­kás, Czibor összetételű csapat volt az, amelyik kilenc nullra verte a dél-koreaiakat.- Milyen volt együtt játszani ezekel a világsztárokkal?- Rengeteget tanultam tőlük. Az egyik edzőmeccs előtt Puskás Öcsi odajött hozzám, és azt mondta: „Feri, ha nálad van a labda, akkor add, akinek tudod. Ha nincs senki üresen, akkor lődd erősen hozzám a labdát, és szaladj, ahová akarsz”. Javában tartott már a mérkőzés, amikor eszembe jutott, hogy kipróbálom Öcsi tanácsait. Öt-hat méterre voltam Puskástól, teljes erőmből odapasszoltam neki a labdát a bal lábára, majd elfutottam az egyik irányba. Mire felnéztem, már előttem is volt a labda. Hát, ilyen technikája volt az Öcsinek. Az oldalakat összeállította: Kolaj László Csatárként igazolt Salgótarjánba és oszlopos védőként fejezte be Kmetty József Észak-Magyarország egy másik hegyes-völ- gyes vidékét, Miskolc környékét váltotta fel a salgótarjánira. Csatárként igazolt az SBTC-hez és 284 mérkőzéssel a háta mögött oszlopos védőként fejezte be szereplését az első osz­tályban. Teljesítményével az örökös SBTC válogatott center- halfjaként került a krónikák lapjaira. Játékostársai „Cs”- nek szólítják, pedig „Rogyi” volt a beceneve. A „Cs” abból fakad, hogy csapatkapitány volt, s a mai napig is társai képvi­selője, meghatározó személye az öregfiúk-alapítványnak. Egy különleges SBTC-rekord tulajdonosa. Nálánál sorozat­ban senki nem játszott több mérkőzést, pontosan 138-at.-Hogyan sikerült ezt a re­kordot elérni?- Soha nem jutott az eszembe, hogy én azért játszok sorozatban az első csapatban, mert rekor­derré akarok válni. Én játszani szerettem, játszani akartam, haj­tottam magam és a kisebb sérü­léseket kitűnő orvosunk, Fábián doktor a hét végére minden eset­ben rendbe hozta. Meg talán sze­rencsém is volt, a nagyobb bal­esetet megúsztam. Lehet, hogy most érzem a hatását.- A bányánál dolgozott?- Amíg működött, a szerve­zési és számítástechnikai osztá­lyon. Később a vendéglátásban helyezkedtem el.- Rudolftelepről jött Tar- jánba. Ma már nógrádinak, salgótarjáninak vallja magát?- Sajnos, múlnak az évek és itt már többet töltöttem, mint otthon. A szülőföldet persze nem lehet elfeledni, 24 éves voltam, amikor ide költöztem. A feleségem ormosbányai, a salgótarjáni zene­iskolában tanít, két lányom van, Tünde pedagógus, Kecskeméten él férjével és örven- dek a fiúunokám­nak, talán lesz utánpótlás. Krisz­tina lányom főis­kolai hallgató. Az Arany János utcá­ban lakunk.- Visszatérve a labdarúgásra, miért volt jó csa­pat az akkori SBTC?-A csapat ge­rince több éven át együtt játszott, zömük helybeli volt, arányos volt a fiatalabb és az Középen Kmetty József, jobbján Gecse Fe- idősebb játékosok renc, balján Vertig József játékostársak megoszlása, sze­rettük egymást, jól közösséggé váltunk.- Sportpályafutásom leg­szebb évei Salgótarjánhoz köt­nek. A kétszeres „Vidék baj­noka” cím és a bronzérem is fe­lejthetetlen. Na és a tízezres né­zősereg. Sokszor jut eszembe, hova lettek a szurkolók. Talán csökkent a város lakossága? Nem érzik magukénak a csapa­tot? Hol vannak a fiatalok? Leginkább ők hiányoznak a né­zőtérről. Nem tudom, hogy az idővel minden megszépül-e vagy valóban minden más volt régen, de úgy érzem, megszűnt az a hangulat, az az atmoszféra, amely emelte a játék színvona­lát is. Zúgott a stadion. Ma egy maroknyi kis csapat buzdítja a játékosokat. Sokszor több a szidalmazás is, mint a biztatás.-Melyik mérkőzésre emlék­szik vissza legszívesebben?- Nagyon sok emlékezetes mérkőzést vívtunk. Néha a klu­bunkban, az öregfiúk között órá­kig elvitatkozunk a volt játékos­társakkal egy-egy meccsről. Sőt néha oda is mondogatunk egy­másnak, hogy mikor ki hibázott. A sok mérkőzés közül kiemel­kedik egy Honvéd elleni, amikor 3-1 -re nyertünk és jól ment a já­ték. De mondhatnék egy Ferenc­város elleni mérkőzést is, amikor Albertet fogtam, de mégis sike­rült neki egyenlítő gólt lőnie. Egy hajszállal lekéstem, a labda helyett csak a bokáját értem el. Szép volt, jó volt. Akkor az eredményekért küzdöttem a zöld gyepen, ma meg szinte minden­nap azért kell csatába szállni, hogy az ifjúság, az utánpótlás le­gyen eredményes.- A mai napig is egyik meg­határozó vezetője az SBTC-nek.- Igen, az utánpótlás-szakága­zat vezetője vagyok. A legszebh munka. Meg a leghálátlanabb is.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents