Nógrád Megyei Hírlap, 1997. szeptember (8. évfolyam, 203-228. szám)

1997-09-12 / 213. szám

1997. szeptember 12., péntek Mozaik 7. oldal Alkonyévek - Nyugdíjasok rovata lapunkban Még mindig volt munkatársaival ebédel a nyugdíjas mentőtiszt Harmincöt év szirénavijjogásban- Most rohanok a lányomékhoz, vár a két unokám, de a déli órákban megtalálnak a mentőállomáson, az a gárda is a „csa­ládom” - mondta Endrey Endre az autóbuszra várva, amikor egy bemutatkozó beszélgetésre invitáltam. Bár nem idevaló, mégis Salgótarjánhoz nőtt a szíve, szinte együtt lélegzett a fej­lődő várossal. Visszajár a mentősökhöz- Közel nyolc évtized történetét nehéz dióhéjba foglalni, de ta­lán sikerülni fog - kezdi a be­szélgetést Endrey Endre, akit kérdezni sem kell, úgy beszél életéről, szinte megállás nélkül.-Szüleim a budapesti mun­kanélküliség elől költöztek Tar- jánba, még 1926-ban, akkor voltam én hatesztendős, így az elemi és polgári iskolai tanul­mányaimat már itt végeztem. A kereskedelmi befejezése után - szinte az iskolapadból - soroz­tak be katonának, 1941-től 46- ig viseltem a „kincstári” ruhát. Ebben az esztendőben kerültem haza hadifogságból, mindössze egyetlen rend ruha volt a va- gyonom...-Tehát a legnehezebb esz­tendőben kezdtem el az élettel folytatott igazi küzdelmet. Két év múlva megnősültem, a hábo­rút követő zűrös években is si­került becsületes munkával ke­resnem a kenyeremet, csalá­domnak, feleségemnek, kislá­nyomnak is biztosítva így a szerény megélhetést. Aztán a hatvanas években egy „bélistá­zási” hullámba kerültem, ennek következtében lettem mentőá­poló, az Országos Mentőszol­gálat salgótarjáni állomásán. Hamar elment ezzel a nem könnyű, de igazi hivatástudatot követelő, szép munkával közel 35 esztendő. Még a nyugdíjaz­tatásomat követően is dolgoz­tam egy darabig, de ma már csak látogatóba járok ide, na­ponta a régi-új bajtársakkal el­beszélgetek egy kicsit és kö­rükben költőm el szerény ebé­demet is. A többi szabadidőm a családé, sajnos, már tizennégy éve özvegy vagyok, de a lá­nyom és az unokáim megpró­bálják feledtetni velem a szo­morúságot.- Úgy tudom, az édesapja művészi kézügyességgel volt megáldva.-Valóban, a valamikori fő­városi MÁV-állomásfőnök öt gyermeke közül az édesapám, Endrey László ügyes fafaragó volt, tanulmányait Budapesten kezdte és Brassóban fejezte be, felsőfokú faipari szakmunkás­képzőben. Amikor Tarjánba ke­rültünk, az acélárugyár aszta­losüzemét kezdte vezetni, 1938-ig dolgozott itt. Közben tagja lett a Balassa Bálint Mű­vésztársaságnak is. A negyve­nes évek elején már - 1938-ban is! - érződött a világháború szele, apámnak ott kellett hagynia a munkahelyét és a szolgálati lakást is. így 1941- ben az édesanyám nevén nyitot­tunk egy iparművészeti - lak- berendezési - és kegytárgybol­tot az akkori Rákóczi út 3. szám alatt. Aztán egy tollvonással ennek is befellegzett 1945-ben, a budapesti Népbíróság határozata értelmében. Laci bá­tyám ekkor már orosz hadifogságban volt, és mint említettem, én is ’46-ban keveredtem haza. Felesleges ra­gozni, de az élet igen bőven mérte nekünk is a keserű pirulákat... Édesapám 1979-ben hagyott itt minket örökre, halála előtt még jó pár esztendeig - fa­ipari munkás lévén - képkeretezéssel is fog­lalkozott, kisebb aszta­losmunkákat házaknál is elvégzett. Előrehala­dott kora ellenére szinte az utolsó napjáig motorozott, kis Moped típusú járgányát semmiért el nem cse­rélte volna. Beszélgetésünk igen egyol­dalúra sikerült, mert Endrey Endre fiatalos lendülettel so­rolta a sokszor drámai, de érde­kes élettörténet állomásait. Az idő közben ismét délre fordult és én jó étvágyat kívánva neki, láttam, hogy elindul a mentőál­lomás felé ebédelni és rövid ideig átérezni az ott eltöltött 35 év izgalmait, szépségeit. Deák Ferenc Aki nélkül nincs közmeghallgatás Szarvasgedén Béres-csepp és vitamin-Szigorú ember volt, meg­követelte a pontosságot, de a három és félévi tanoncidő alatt nem kaptam tőle egy pofont sem. Skuci Ferenc­nek hívták, a gróf Dégenfeld birtokán dolgozott Szarvas­gedén - emlékezik tanító- mesterére, az akkori bir­tokviszonyokra Markó Ist­ván szarvasgedei nyugdíjas kovácsmester, aki 1980-ban került nyugállományba. Otthonában, a konyhában beszélgetünk. Elmondja, hogy a tanoncidő letöltése után a község Jobbágyi felé eső végén, az akkori községi műhelyben kezdett önállóan dolgozni, majd Jobbágyiban folytatta.- A termelőszövetkezetben is tag voltam. Nem becsülték a munkámat, el akartam jönni, de három évig nem en­gedtek el. Utána Budapesten dolgoztam.- Mit csinált egy kovács fa­lun?- Más volt a feladat Buda­pesten és más a községben. Ez utóbbi helyen mindent el kellett vállalni, amire a lakos­ságnak szüksége volt, az eké­től a kerítésig. Két évvel eze­lőtt még 20 db kettős ekét ko­vácsoltam, mind vevőre talált. Azóta nem vállalok semmit - mondja a 78. évében járó nyugdíjas.- Mivel tölti napjait?- Tizenöt éve halt meg a fe­leségem, azóta magamban élek. Kárpótlásként kaptam 518 ezer forint értékű jegyet, vehettem volna belőle 50 hek­tár földet. De minek? Elég nekem a 600 négyszögöl kert is. Babot, krumplit, kukoricát vetettem bele. A kárpótlási jegyet pedig 120-150 száza­lékért adtam el. Amikor elfá­radok, lepihenek, bekapcso­lom a rádiót vagy nézem a tv- t. Hetenként egyszer beme­gyek Pásztóra bevásárolni.- Úgy hallottam, Markó István nélkül nincs közmeg­hallgatás Szarvasgedén.- Eleinte még hozzá is szóltam, de már nem szívesen nyilatkozom meg. A felszóla­lók körüljárják a tennivalókat, utána nem történik kellő in­tézkedés. Többször szóvá tet­tem, hogy egyesek kivágják a fákat. Senki sem szól rájuk.- Nem panaszkodhatom, jól vagyok. Szedem a Béres- cseppet, hozzá a vitamint - búcsúzik mosolygós hangu­latban a bejáratot övező sző­lőlugasban. V. K. Több száz nyugdíjas társáért dolgozik Ruskó Sándor „Élünk... és élni akarunk” Talán negyven éve is van már annak, hogy Ruskó Sándor először szállt le a bányába. Amikor a műszak végén feljött, a kinti gyér fény is megszédítette. Mindig napvilágnál tette a dolgát. Karancslapujtőn a termelőszövetkezeti csoportban, meg Salgótarjánban az acélgyárban is. Zömök, erős fiú volt, bírta a munkát. Meg hát, ideje is volt, hogy hozzászokjon. Éppen csak elmúlt tizennégy éves, amikor kezdte. Apja ura­sági cseléd volt, korán elhalt, négy fiú maradt utána.-A gyárban dolgoztam, ami­kor emberek jöttek és hívogat­tak a bányába ... jó pénzért - mondta. így történt aztán, hogy egy szép napon búcsút mondott a gyárnak, és ment Kányásra dolgozni. Nehéz, rossz bánya volt. Nyomukban a víz járt, meg az alattomos, mindig robbanásra kész metán.- Csillés voltam, később meg, hogy elvégeztem az isko­lát, vájár. Itt, az üzemben ta­nultunk. Ott maradtunk munka után és arról beszéltünk, mit is kell tennünk, hogy a bányába ne csak lemenjünk, hanem vissza is jöjjünk onnan - me­sélte. Sokáig, huszonöt évig volt vájár, az utolsó tíz évben meg frontmester. Harminchat em­ber volt a gondjaira bízva a fejtésen. Elosztotta közöttük a munkát úgy, hogy ismerte, ki mit tud megcsinálni biztonsá­gosan az egészsége, meg a tár­sak károsodása nélkül. S ahogy múltak az évek, nem csak a szénpor ivódott pórusa­iba. Az is, hogy itt nem csak magára, a társakra is vigyázni kell. A felelősség, a figyelem és a fegyelem nem csak a tel­jesítményüket növeli, az éle­tüket is óvja.- Megúsztuk baleset nélkül ... Hanem a másik műszak­nak nem volt ilyen szerencséje - magyarázta. Élénken emlékszik. Még az autóbuszon ültek és mentek Kányás felé, amikor szirénázó mentőautók előzték meg őket. Tudta, hogy nagy a baj. Gon­dolkodás nélkül álltak be ők is a mentők közé. S még akkor is vitte őket a lábuk, amikor tud­ták, hogy reménytelen a küz­delem. Mielőtt munkához láttak, szót váltott az emberekkel. Mondta, megérti, ha van, aki szabadságot vesz ki és haza­megy. Rám nézett és úgy kér­dezte:- Mit gondol, hányán men­tek haza? - Várt egy keveset és csak azután választolt. - Mindnyájan leszálltunk dol­gozni. Akkor is Kányáson volt, amikor bezárták a bányát. Fo­lyamatosan küldték el az em­bereket, míg az egyik nap be­jelentették, hogy vége, nincs tovább. Nyugdíjasként talán egy hónapig élvezte otthon a semmittevést. Jöttek, kérték, hogy legyen a Karancs völ­gyében a bányásznyugdíjasok szószólója, bizalmija. Mi tagadás, nem sokáig ké­rette magát. A bányánál is dolgozott már a szakszerve­zetben. Alig volt húszéves, hogy belecseppent a munkába. Munkavédelmet, balesetvé­delmet bízták rá és volt bérfe­lelős is a szakszervezeti bi­zottságban. Mondta, akkor volt a legtöbb vitájuk a bánya­vezetéssel.- Sehogyan sem fért a fe­jembe, miért kapnak több bért azok, akik az elővájáson dol­goznak, mint a frontfejtésen. Mindenki tudta, hogy ezek a csapatok viszik a hátukon a bányát - magyarázta. - Vagy ott volt az új fürdő. A bánya bezárás előtt állt, mégis megé­pítették harmincmillióért. Hi­ába tettük szóvá. Nem mindig hallgattak ránk ... Most kilenc község szak- szervezeti alapszervezetének vezetője.-Nem vagyok én vezető, hiszen nem dirigálok - tilta­kozott. - Kiszolgálom a Ka­rancs völgyét, ahogy tudom. Több mint háromszáz bá­nyamunkás, bányásznyugdíjas ügyes-bajos dolgát intézi. A tavasz meg a nyár eleje azzal telt el, hogy sorra járta a tago­kat, igényelnek-e szenet ked­vezményes áron. Sokan vettek így télre tűzrevalót, s nem ke­vesebb mint egymillió forintot takarítottak meg a vásárlással. Azok meg, akikkel mostohán bántak a nyugdíjak megállapí­tásánál, kedvező változást re­mélnek, kémek tőle. Az el­múlt négy év alatt, majdnem félszáz idős, kisnyugdíjas ka­pott hatszáz-ezerkétszáz forint emelést.- Amikor megkapjuk a szénpénzt, már szólnom sem kell a bányászalapítványért. Szívesen ad mindenki annyit, amennyit nélkülözni tud. Há­romszáz, ötszáz, ezer forintot. Tudják, hogy azokon a társa­kon, özvegyeken segítenek, akik nehezen élnek - mondta töprengve. A megyei küldöttértekezle­ten Ruskó Sándort küldöttnek választották társai a bányász­szakszervezet kongresszusára. Várja a tanácskozást, változást remél tőle.- A bányászok helyzete ne­héz. Lépni kell... Amit lehet kicsikarni a kormánytól, a bá­nyatulajdonosoktól - közölte határozottan. - Mert mi nem adtuk fel. Élünk és élni aka­runk ... V. G. ,Amikor nyugdíjba megy az ember, akkor el van felejtve” Tűzoltóból lett klubelnök- Jobb volt dolgozni, mint nyugdíjasnak lenni. Akkor tudott az ember alkotni, értelmét látta tevékenységének - mondja némi nosztalgiával a hangjában Czibak Miklós alezredes, volt rét­sági tűzoltóparancsnok, aki 30 évi szolgálat után, három évvel ezelőtt került nyugállományba.-Előtte gondoltam arra, hogy valamit kellene kezdeni a rám szakadó szabadidővel. Rétság belterületén kárpótlási jegyért szereztünk félhektámyi földet. Egy részében burgonyát terme­lek, de jutott földterület a konyhakerti növényeknek is. Málnavesszőim jövőre fordul­nak termőre. A közéletben is otthonosan mozgó szakember, akit a rét­sági önkéntes tűzoltók elnö­küknek választottak, segített a helybeli nyugdíjasklub mega­lakulásánál, majd annak elnöke lett.- A mostani tűzoltóparancs­nokot annak idején én vettem fel. Fábián János személyében jó kezekbe került a stafétabot. Nyugodtan alszom .... A klubra terelődik a szó:- Ötven taggal működünk, éves programot készítünk. Eb­ben a bográcsos összejöveteltől kezdve a gödöllői Grassalko- vich-kastély megtekintése, a sziráki kastélyba történő kirán­dulás is szerepel. Ezen kívül sorra járjuk a megyei múzeu­mokat. Gresina István polgár- mester helyiséget adott, a kép­viselő-testület pedig a korábbi évi ötezer forintnyi támogatását 15 ezerre emelte.- Tizenkét különböző kitünte­téssel ismerték el aktív idejében végzett munkáját. Köztük van a Széchenyi Ödön-díj, mely a ha­zai tűzoltóság megalakulása első jeles főnökének a nevét vi­seli.- A legkedvesebb a Haza Szolgálatáért arany fokozat”. Amikor nyugdíjba megy az ember, akkor el van felejtve - mondja fájón, majd hozzáfűzi: -Nem úgy sikerült, ahogy el­képzeltem, mindig közbeszólt az élet.- Feleségem 100 százalékos rokkant lett - mondja elcsukló hangon, miközben könnyek je­lennek meg szemeiben. - Déle­lőtt elvégzem a házimunkát, délután pedig a földet műve­lem. Úgy néz ki, azt is el kell adnom, mert nem bírom erővel.- Akkor mindent vennünk kell az üzletben, ami jóval drá­gább - szól felesége, miközben az asztalra teszi a finom szőlő két fürtjét.-Megöregedtem - mondja halkan az alezredes szinte ön­magának. Nagyon sok veszélyes hely­zetben mentett tűzoltó korában.-A tolmácsi Erdőkémiában a 20 méteres toronyban reked­teket mentettük ki. A drégely- palánki Szondy Szövetkezet ipari csarnokának égésekor a gépeket hoztuk ki. V. K. Finom falatok, amiről még öregkorban sem kell lemondani Jó kupica bor, hosszú élet- Egyen paradicsomsalátát juhsajttal és rozskenyérrel, készít­sen halat olajban párolva, vegyen hozzá zöldbabot, igyon meg utána egy-egy pohár bort, s megéri a 100 évet! - tanácsolják a diéták nagy ismerői.- Ha sokáig akarunk élni, nem kell lemondanunk a legfino­mabb falatokról - állítják meg­győződéssel a szakemberek. Inkább vegyük elő a konyha rég feledésbe merült finom nyersanyagait, így a gabonafé­leségeket, olívaolajat, fűszere­ket, a friss zöldségféléket, a tej­termékeket, a mézet, a diót. Kis mennyiségben a halat is ajánl­ják. Az orvosok szerint, aki olí­vaolajjal főz, sokkal ritkábban betegszik meg mellrákban, mint a telített zsírt és a marga­rint használó szakácsnők. A fokhagyma a koleszterinszintet csökkenti. Egy pohár vörös bor a szívre, a véredényekre hat serkentőleg, sőt legújabb meg­figyelések szerint az Alzhei- mer-betegség felbukkanását is ritkítja. Ezért például a bor­termő vidékeken élők ötször ritkábban kapnak infarktust, mint a más tájon élő emberek. Ha desszertre vágyunk, fo­gyasszunk mézes joghurtot! Ez javítja a bélflóra állagát és kál­ciummal látja el a testet, de ja­vítja a vérkeringést is. Nem jelenthet gondot oly­kor-olykor „kirúgni a hámból”, ám arra feltétlenül vigyázzunk, hogy ne vigyük túlzásba a la- komázást. Ha pedig úgy érez­zük, hogy túlságosan is teleet­tük magunkat, mindenképpen tartsunk néhány nap pihenőt. Ekkor csak zöldséget, kétszer- sültet és finom citromos teát fogyasszunk. Óvatosan kezd­jünk el akkor is enni, hiszen a gyomor hirtelen megterhelése - főleg idős korban - súlyosabb panaszokhoz is vezethet. Akkor pedig már a diéta nem, csak a szakorvos segíthet. Előzzük meg ezt!

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents