Nógrád Megyei Hírlap, 1997. április (8. évfolyam, 75-100. szám)
1997-04-30-05-01 / 100. szám
1997. április 30., szerda Majális ’97 7. oldal Kéz kezet fog, s virágok nyílnak a csodaszép májusban: „tanár úrtól, szeretettel !” A Életbe mártott művészecset Emlékszem, a ’70-es években - bár nem mindig voltunk „naprakészek” a salgótarjáni Bolyai János Gimnáziumban - a középiskolát sohasem lehetett félvállról venni. A kellő szigort, a tanárok hozzáértését igazából csak hosszú évek távlatából tudja igazán értékelni az egykori tanuló. Lehet, hogy az elfogultság mondatja velem, de Czinke Ferenc már akkor is külön intézmény volt az intézményen belül. nem énekelték meg, és a Requiem a vizekért elkészülte idején sem volt még Gabcsikovó. Mindez akkor történt, amikor téged tanítottalak a Bolyai gimnáziumban. Sok minden valóban bekövetkezett abból, amit megálmodtam. Persze nem % Művészettörténet-órái élményszámba mentek, s ő már évtizedekkel ezelőtt olyan könnyedén, közérthetően tanított, mint ahogy azt a mai friss diplomás, farmemadrágos tanárok próbálják megvalósítani. Czinke Ferenc óráit azért is szerettük, mert úgy éreztük, hogy nem az iskolai falain belül vagyunk. Nemcsak az órát „adta le”, hanem az Életet is. A nagybetűsét. A távolságok felmérését, a perspektívák alkalmazását nem csupán a rajzlapra tudtuk vonatkoztatni. Szerelemről, társadalomról és sok mindenről készített nekünk, mindenre nyitott tinédzsereknek, valamennyi vonalában egyértelmű vázlatot.-Régen találkoztunk, tanár úr, s épp’ ideje megkérdeznem, hogy az ön bölcseleté, életérzése milyen forrásokból táplálkozik? Tudod, én pataki diák vagyok. A sárospataki alma mater egyfajta sorsközösség és tisztaság felvállalását jelentette számunkra. Pontosan a napokban váltottam erről szót Vitányi Ivánnal, aki szintén a pataki iskola tanulója volt. Az élet, a társadalom lámpásainak tanítottak bennünket. A lámpás-szerep felelősséget is jelent, mert nem mindegy, hogyan világít a környezetében. Ez az emberi magatartásforma arra is figyelmeztetett engem, hogy a baloldalon van a szívem. Ezt ne vedd most egy szemellenzős kijelentésnek, de a szív elhelyezkedése egy jelképes dolog is, azt jelenti, hogy nekem a kétkezi munkásokért, a dolgozókért, a jól gondolkodó és a tudásukkal jól sáfárkodó értelmiségért kell alkotnom és lángolnom. Azokért, akik nemzetépítők.-Ismert azért a „balos lámpás” kritikája is.. .- Az elkötelezettség nem jelent mechanikus elfogadást. Én akkor csináltam az Este a szé- kelyeknél-sorozatomat, amikor Erdélybe még csak fenyőágért jártak. Akkor csináltam a Medvetáncot, amikor a költők még mindent úgy képzeltem el, ahogy ma van. A jelent is bonckés alá kell venni. Ezért csinálom A bukott angyal-sorozatot, a Józsefet eladják test- vérei-t. Ezek mind felkiáltójelek a ma számára. A művészt ugyanúgy emésztik a valóság megnyilvánulásai, mint bárki mást, és sajátos jelrendszerével azokat szolgálja, akikért van. Amikor pedig már kakukkfű nő a sírján, nyugodtan pihenhet, mert a stafétabot jó kezekbe került.- Az ön leélt hét évtizedének milyen szerepe van az életbölcsességben?- Amikor én még téged tanítottalak, akkor is ezeket gondoltam. A gondolkodó ember mindig tudja, hogy mi a dolga és fölöslegesen nem csinál semmit. Az életbölcsesség valahol ezzel írható körül. Ha visszatekintek egész életemre, s akár a műveimben, akár a tanítványaimban gondolkodom, akikből azért lettek valakik, érzem, hogy kész a leltár - nincs min változtatni.-Miért van az, hogy bizonyos lámpások nem melegítenek, hanem inkább melegednek?- Sokan manipulativ úton jutnak fel a létrára. Mások hátán, vagy mások lejáratásával. Pedig a létra egy fény, amire az ember a saját művén keresztül ér fel. Aki másképp gondolja és teszi, az beszennyezi önmagát. Az idő ezt be is igazolja. Ma is van olyan „nagy” politikus, aki miniszter, központi bizottsági tag, és ki tudja még, mi minden volt; most pedig teljesen máshol helyezkedik el, teljesen elfelejtve a múltat. Az emberek, így a művészek is, ha nem arra használják fel a tálentumot, amire ők teremtődtek, akkor kihuny valaha volt fényük. * * * Beszélgetésünk közben Czinke Ferenc befejezte legújabb alkotását, melyet képileg a május, gondolatilag pedig az MSZOSZ-induló együttese (Gyarmati István és Pécsi Ildikó alkotása) ihletett: „ A reményt ne add fel soha, van aki segít, a világ romba dől, s feltámad megint, az ember az, ki segíthet, ha egymásban hisz, ha kéz kezet fog csoda történt, s minden megy megint.. Benkő Mihály Sörről, virsliről, vurstliról régen és most Nem hiányzik a felvonulás Május elsejéről legtöbbünknek a felvonulás, a ka- valkád, a sör és a virsli jut eszébe. Pár évvel ezelőtt megszűnt a „kötelező részvétel”, nincsenek már szocialista brigádok sem. A majális megmaradt, bár sokan érzik úgy: fénye megkopott.- Ha a régi május elsejékre gondolok, középiskolás éveim jutnak először eszembe- mondja Tóthné Percze Tünde, Mátraverebély jegyzője. - Olyankor minden iskola kivonult, mi, „közgések” például egyentrikóban feszítettünk, amit a szüreten megkeresett pénzből vettünk. Nem éreztük nyűgnek, szerintem jó dolog volt: az emberek közösségben ünnepeltek, barátok, családok jöttek össze. Az idén az 50 éves úttörő- mozgalomhoz kapcsolódva lesz majális a mátraverebélyi millecentenáriumi emlékparkban, nagy a készülődés. Verebélyi Istvánné mátraverebélyi családsegítő is hasonlóan emlékszik vissza. Szocialista brigád tagjaként kötelező volt számára is a felvonulás.- Összességében olyan családias volt az egész - mondja.- De az is kétségtelen, hogy amióta megszűnt a „kötelező” jelleg, sokkal szívesebben veszek részt a majálison. Igaz, most már inkább csak a férjemmel kettesben, mert hát a gyerekek „kirepültek”. Ha el tudnak jönni, akkor majd az unokákkal sétálunk ki a helyi ünnepségre.- Szorospatakon nőttem fel, ahol nagy tradíciója volt a majálisnak - emlékszik vissza Szorcsik Károly főelőadó Bá- tonytercnyéről. - Szinte ma is magam előtt látom a májusfát, reggel hatkor a bányászzenekar fújta a zenés ébresztőt. A következő, ami eszembe jut május elsejéről, az a csernobili katasztrófa... Az idei majálist munkával töltjük. Ilyenkor van idő a ház körüli munkák elvégzéséhez. És hát szakítok időt egy kis méhészkedésre is.- Azért volt jó is a régi május elsejékben - töpreng hangosan Bakos Albert, Dorog- háza polgármestere. - A felvonulást sokan egyfajta „erőltetett menetnek” érezték ugyan, de összességében mégis családiasán, baráti körben töltötte az ember ezt a napot. A mindennapok rohanását megszakítva jutott idő jóízű, fesztelen beszélgetésekre egy-egy üveg sör mellett, sőt itt, a településen egy-egy focimeccsre is összejöttek a csapatok. Az idén esetleg egy öregfiúk-mérkőzést szervezünk, de Kisterenyére, a kastélykerti rendezvényre mindenképpen el fogok menni. Ennek az ünnepnek „helye” volt, lehet, hogy járt egy kis kötöttséggel, de jót mulatott, szórakozott, jókat beszélgetett az ember. Ezek a május elsejék hiányoznak.- Május elsején már rövidnadrágban lehetett járni - válaszol a kérdésre habozás nélkül Kiss József, a pásztói Eglo üzemvezetője. - Akkoriban kötelezőek voltak az iskolai rendezvények, de kellemesen lehetett szórakozni. Felnőtt fejjel persze sok mindent másképpen lát az ember, de most is azt mondom, kellenek az ünnepek. Most is ünnepiünk, csak éppen a saját módszerünk szerint: van egy tatarozásra váró kis házikónk, ahová kivonulunk családostól, nálunk már hagyomány, hogy ilyenkor én főzök, bográcsban. Megpróbálunk egy kicsit megfeledkezni a hétköznapokról, kikapcsolódunk a természetben. A legfontosabb a családdal való együtt- lét. Hegedűs Erzsébet „Elszürkültek a május elsejék” Azért a Dolinkába kimegyünk Az élet változásai együtt járnak a szokások megváltozásával is. S talán különösen érvényes ez az ünnepekre. így van ez az egyik - egykoron legnagyobb - tavaszi ünneppel, a május elsejével. Erről beszélt Simon László lakatos csoportvezető, aki Fiatalságát a gyár környékén, munkáséletét pedig a salgótarjáni acélárugyárban tölti.- Számomra talán a legemlékezetesebbek voltak azok a május elsejék, amikor a sportolókkal vonultam fel. Akkor jobban kitűntünk a felvonulók közül. Nem úgy vonultam fel, mint a néhány ezer ember egyike, hanem sportolóként. Volt ott tizenöt labdarúgó, s azok közül én az egyik voltam. Jobban megnézték az embert „szerelésben”. Azt azért elmondom, hogy mindig szerettem volna „kívülről” látni a felvonulást, de hát én mindig felvonultam. Pedig valamikor nagyon látványos felvonulások voltak. Amikor működő szögverőgéptől kezdve sokféle működő eszközt is vittek a felvonulók. Menet közben kiflit sütöttek. A lassan haladó teherautón kis kemence működött, és ahogyan sült, úgy osztogatták a kiflit, egy másikon meg üveget fújtak. Mindez szép volt, de később már nem a régi népünnepélyek voltak, elszürkültek a május elsejék. Emlékszem rá, hogy az ünnep előtt már hónapokkal tervezgettük a felvonulást, készültek a különböző dekorációk, az asszonyok virágkosarakat, csokrétákat gyártottak. Azután az ünnepen szívet melengető volt végigpillantani a kolóniákon, az Acélgyári úton, hiszen minden házon ünnepi díszítés volt. Lehetett látni, hogy ünnep van. Most meg? Néhány helyen egy-két fonnyadt zászlót kitesznek, s utána vége. Régen a május elseje valóban ünnep volt. Lehet, hogy azért, mert az emberek „csóróbbak” voltak, s volt egy ünnepnap, amikor ki lehetett öltözni, ki lehetett menni a családdal a Dolinkába. S ilyenkor alkalom nyílt egy kis sörivásra, beszélgetésre is. Manapság mindenki megy a maga feje után. Igaz, eleve is kevesen vagyunk, de már semmi sincs a régi módon. Nekem az az érzésem, hogy lassan egy évtizede mintha központilag építették volna le ezt az ünneplést. Én így érzem. Nem tudom, hogy másutt az országban mi a helyzet, de itt, Salgótarjánban ezt érzékelem. Az emberek visszahúzódnak, nem mozdulnak, együtt kivonulni sem akarnak, elszoktak tőle. Nálunk is változott a szokás. Unokáink vannak, akikkel ilyenkor a telekre megyünk. Most munka is lesz a munka ünnepén, mivel a tavaszi munkák elmaradtak. Persze azért a Dolinkába kimegyünk, mert az nem maradhat el. Pádár András Ha munkánk béréből tisztességesen tudnánk eltartani családunkat A munkásosztály az égbe ment ? Félelemben dolgozni nagyon nehéz, s ilyen körülmények között a munka becsületéről is beszélni... Nézze, ezek az emberek állandóan rettegnek. Félnek a munkanélküliségtől, inkább megcsinálnak mindent, vállalják azt is, amit nem kellene, nehogy egyszer hívassák az irodába átvenni a felmondópapírt - mondja az egyik salgótarjáni üzem szlovák vendégmunkása. Félelem és kiszolgáltatottság, kulcsszavak ezek. Vannak olyan pásztói, bátonyterenyei üzemek, ahol a tulajdonosok rettegnek a szakszervezetektől, nem kívánatos rossznak tekintik a munkásérdek-védelmet. Török Iván szociológus, a Népjóléti Képzési Központ igazgatóját kérdeztük a munkáról, a munka becsületéről.- A munka szó jelentése az elmúlt évtizedekben teljesen kiürült. A munkás talán még jobban elkopott, sőt valami rossz mellékíz is társult hozzá. Amikor alig egy évtizede szakterületünkön elkezdtük használni a szociális munkás kifejezést, nagyon sokan értetlenkedtek, jó néhányan pedig azért nem jelentkeztek az ilyen egyetemi vagy főiskolai szakokra, mert a szakma nevében meghúzódó munkás kifejezés taszította őket. Pongrácz Elemérné, gépmunkás:- Huszonkilenc éve dolgozom gyárban, szerintem ma nincs a munkának becsülete, régebben nagyobb volt... A fizetés az egyik legfontosabb. Tíz-tizenöt éve is azt mondhatom, hogy ennyit kerestünk, mint most. A férjem leszázalékolt nyugdíjas, a pénzünk a napi megélhetésre elég. Ahhoz sok, hogy éhen haljunk, de ahhoz meg kevés, hogy megéljünk - szól közbe Kurisné Berki Anna megmunkáló, aki 27. éve gyári munkás. - Régen be tudtam osztani a pénzt, tervezhettem, hogy mire tudok gyűjteni, de mára ennek vége: máról holnapra élünk. Telek László villany- szerelő. Szerinte a legfontosabb, hogy az embernek munkája legyen.- Számomra van a munkának becsülete, hiszen a családom megélhetését biztosítja. Örülök, hogy dolgozhatok. Különösen így gondolom, mivel a feleségem sokáig volt munkanélküli és érezhettük, mit jelent két gyermeket nevelni egy fizetésből, remélhetőleg most ennek vége lesz. Bőre Ottó öntőformázó, vagy ahogy kollégái szókimondása alapján nevezik: „Gorbacsov" szerint sok a munka, kevés a pénz, pedig az ember az eget is lehajtaná, ha értelmét látná.-Robotolunk mi így is, de 30 ezer forint megállít. Mi az a pénz a mai világban ezért a munkáért? - legyint a levegőben szálló finom porra, mocskos bakancsára. Szegények, rossz hangulatúak az emberek, azzal meg édestestvér az idegesség meg a civódás - mondja. Van-e a munkának becsülete? Igen, ha úgy érzi az ember, hogy megfizetik, de ez nagyon keveset van így, azt mondhatom. Feleségem dolgozik, a két nagylányom is, de kevés az a pénz, amit kapnak, még segítenünk is kell őket. — Félre tudnak tenni némi pénzt?- Semmit, mindent felélünk. Az öntödei munkások között nők is dolgoznak. Rácz Gá- licska szerint az ember kihajtja a lelkét, hol lenne a munka becsülete, talán a hűvös irodaházakban?- 7-től 4-ig járunk dolgozni, fél hét, hét óra, mire hazaérek. Főzök, mosok, takarítok, tíz óra, mire ágyba kerülök. Másnap kezdődik minden elölről. Kipihenten jövök? Nem. Fizetés? 22-23 ezer megállít, családi pótlékkal, mivel egyedül nevelem a gyerekem. Szegényesen élünk, nagyon szegényesen. A munka becsülete és az elvégzett feladat minősége között szoros összefüggés van - állítja dr. Dékány László, az MKM Balassagyarmati Kábelgyárának igazgatója.-Csak a „saját portámon” kívánok söpörni. Véleményem szerint az emberek értékelik, ha van stabil munkahelyük, és igyekeznek is azt megbecsülni. Erezhető ez akkor is, amikor együtt örülünk eredményeinknek és kesergünk, ha nem sikerült valami. Rájöttek: ha a gyárnak jó, akkor nekik is jó, vagy jobb lesz. A kölcsönösség jegyében próbálunk együtt haladni, aki ezt az elvet elfogadja, az boldogul, s ez is a munka becsülete. Nagy Sándor, az MSZOSZ korábbi elnöke, országgyűlési képviselő szerint is az a legfontosabb, hogy az ember munkájával, munkájából boldogulhasson.- Általánosságban munkásságról beszélni nagyon nehéz: az elmúlt 6-8 esztendőben erősen differenciálódott jövedelmi, technológiai szempontból, a munkahely biztonsága, a munkaadók és munkavállalók viszonya alapján. Vannak tehát jó és rossz példák. Kétségtelen azonban, hogy sok a gond. Számos helyen be sem engedik a gyárba a szakszervezeteket, ami a dolgozók kiszolgáltatottságát növeli. Én azt gondolom, hogy ha tíz első hónapok érzékelhető reálbér-növekedése tovább tart és csökken tíz infláció, akkor ez 1998-ban markánsabban kell, hogy megmutatkozzék a bérből és fizetésből élők jövedelmi viszonyaiban egyaránt. Szabó Gy. Sándor