Nógrád Megyei Hírlap, 1997. március (8. évfolyam, 51-74. szám)
1997-03-14-15-16 / 62. szám
1997. március 14., péntek A Nemzet Ünnepe 7. oldal Emlékkiállítás az 1848/49-es magyar forradalom és szabadságharc ritkán látható dokumentumaiból Szabadságküzdelmünk (is) Európához kapcsolódott Bécsi légiós katona Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc ritkán látható emlékeiből, relikviáiból nagyszabású, reprezentatív emlékkiállítást készít elő a Hadtörténeti Intézet és Múzeum a magyar nemzeti történelem kiemelkedő eseményének százötvenedik évfordulójára. Ez alkalommal számos, különleges értéke miatt féltve őrzött emléket is a közönség elé bocsátanak. A múzeum képgyűjteményének egyik nagy becsben tartott darabja egy korabeli, ismeretlen művész által festett, körülbelül 20x30 centiméteres akvarell, amely egy bécsi légionáriust ábrázol. A kép mint műalkotás is figyelemre méltó, ám mégis elsősorban a történészek számára fontos dokumentum. A maga sajátos módján azt bizonyítja, hogy a magyar forradalom és szabadságharc nem csupán a magyarság elszigetelt nemzeti küzdelme volt, hanem szervesen illeszkedett az európai polgári demokratikus mozgalmak sorába. A hadtörténészek számon tartják: csaknem ezer bécsi egyetemi hallgató jött el hozzánk, hogy fegyverrel küzdjön a közös ügyért. De harcolt nálunk olasz, lengyel, német légió is. A múzeum különösen gazdag olyan tárgyi emlékekben, amelyek a forradalom és szabadságharc nagy személyiségeihez kapcsolódnak. Ezek közül is kiemelkedik Damjanich János tábornok kardja. Özvegye ajándékozta a kiegyezés után a nemzetnek. A penge a 18. században készült, jellegzetes magyar hu- szárszablya. A markolat közefegyverek. Később azonban meggondolta magát, visszakérte, mondván: „Ne irtózzon tisztelendő atyám a halálom után az én kezemből kivenni, és kérem, adja át majd fiamnak, megőrzésre.” Tény, hogy Schweidel tábornok halála után átadták a relikviát fiának, aki maga is honvédtiszt volt, és ott raboskodott az Damjanich János honvéd tábornok kardja lében az egyik oldalon a Madonna látható, a másik oldalán az apostoli kettős kereszt és a felirat: „Szűz Mária, Magyar- ország védőasszonya, az oltalmad alá menekülök.” A krónikák szerint a szablyát a harcban Damjanich sohasem használta, hiszen egy tábornoknak nem az volt a dolga, hogy az első sorokban, katonáival együtt verekedjen. A fegyver dísz, jelkép volt, feltehetően őseitől örökölte, és nagy becsben tartotta. Hosszú évtizedek után egy másik becses ereklye is közönség elé kerülhet: az aradi tizenhárom vértanú egyikének, Schweidel Józsefnek a keresztje. A szájhagyomány szerint a tábornok a kezében tartotta, amikor eldördült a kivégző osztag fegyvere az aradi sáncárokban. A kortársak tudni vélték, hogy a keresztet kivégzése előtt átadta gyóntatópapjának, azzal, hogy emelje magasra és ezzel imádkozzon, mikor dörögnek a aradi várbörtönben. Haynau eredeti terve szerint őt, Schweidel Béla Albertet is - sokakkal együtt- ki kellett volna végezni, de a fiú végül kegyelmet kapott. A keresztet a család őrizte. A hadtörténeti múzeumok és kiállítások elmaradhatatlan darabjai a korabeli ágyúk és a hozzájuk tartozó golyók. Agyuk ma is láthatók a múzeumban, a bombákból azonban - mert ezeket az ágyúgolyókat már bombáknak nevezték -jó néhányat először mutatnak be a 150. évfordulós kiállításon. Nehéz ágyukkal a szabadság- harc serege is rendelkezett, s hadjáratai során Arad, Temesvár, Gyulafehérvár ostrománál, Komárom védelménél használta is azokat. Bizonyságául annak, hogy nem „mezítlábas”, hanem korszerű hadsereg próbálta felvenni a harcot az osztrákokkal. Nem is sikertelenül, ha végül is a cári ármádiát kellett segítségül hívniuk. Deregán Gábor Schweidel József aradi vértanú keresztje fotó: diósi imre Megyetörténeti előadás, illetve tanulmány egy nevezetes időszakról „Nagy Iván a harcmezőn 1848 őszén” „Dél után lehetett már az idő, midőn jobb oldalunkról, a Velencei-tó másik oldalán Pákozd és Sukoró között megszólaltak az ágyuk. Összeütközött Jellachich a mieinkkel... ” - így számol be a Nógrád megyei Nagy Iván 1848. szeptember 29-éről. Dr. Horváth István (balról az első), Salgótarjánban dolgozó történész kollégái társaságában fotó: gyurián tibor Az idézett sorok már mintegy „végszavai” dr. Horváth István történész, megyei múzeumigazgató „A mezőre táborba szállottunk” - Adatok Nógrádból a márciusi ifjak eszmeiségéről, tetteiről című tanulmányának, amely a Hatvány Lajos Múzeumi Füzetek 13. kötetében, Hatvanban látott napvilágot egy tudományos konferencia anyagából. A szerző a vármegye 1848 tavaszi politikai helyzetét az itt élt ifjak hangulatával jellemzi: „ ... a megyei ifjak jó részét a közgyűlésből, annak vezetőiből áradó várakozás vagy kivárás taktikája nem elégítette ki, és türelmetlenül élték át a mindennapokat is. E körbe tartozott Nagy Iván is .. . ” Az akkor huszonéves fiatalember március 11-én hajóra szállt és Pozsonyba utazott. A tanulmány második fejezete Nagy Ivánnak az országgyűlésben szerzett tapasztalatait összegzi, ekképpen: „Valódi örömmámoros izgalomból állott ekkor az élet.” Nagy Iván március 24-én utazott vissza Balassagyarmatra, ahol -mint a következő fejezetből kiderül: „mohón fogadták”. Az érdeklődés azonban hamarosan lelohadt, a cselekvés lehetőségei - különösen Pozsonyhoz vagy Pesthez viszonyítva - alig alakultak ki. Ezért utazott a fővárosba, ahol a haza sorsáért aggódó, de a köteléket nehezen tűrő fiatalként élt, mígnem jelentkezett a hadseregbe és a világosi fegyverletételig a hadfiak életét élte. Erről szól a Nagy Iván a harcmezőn 1848 őszén című fejezet. Nagy Iván - mint a napló bejegyzéseiből építkező dolgozatból kiderül - a Pápán állomásozó VII. honvédzászlóaljhoz került. Innen irányították őket Nagykanizsára az országra támadt Jellachich ellen. Az előremenetelés azonban nem tartott sokáig, hamarosan megkapták a visszavonulási parancsot, majd a következő időszak felkészüléssel telt a - bevezetőben már idézett - pákozdi csatára. Fehérváron Nagy Ivánt öröm érte, mert találkozott földijeivel, a honti, a nógrádi nemzetőrökkel, Bodnár István, Szakai Elek, s más kapitányokkal. „Nagy Iván sorsa és zászlóaljának története az ellenség üldözésével folytatódott, egészen az osztrák határig. A schwehati csatában azonban már nem vett részt, mert átkérte magát a tiszántúli, az erdélyi katonai egységekhez” - fejeződik be Horváth István tanulmánya. Az elmúlt évi ünnepségek keretében tartott előadás - illetve annak írásos változata- fontos, dokumentatív adalék a megyetörténet fehér foltjainak folyamatos csökkentéséhez, Nógrád vármegye 1848/49- ben játszott szerepének bemutatásához, tisztázásához, de nem elhanyagolható Horváth István történészi pályafutása- amely előszeretettel időz a tizenkilencedik század kiemelkedő eseményeinél, jeles személyiségeinél - szempontjából sem. Cs. B. Rövid szabadságharc-történet a korabeli Nógrád vármegyéből Lángtengerré lett Losonc Szécsényben már másnap reggel tudomást szereztek a március 15- ei pesti eseményekről - olvasható a Borovszky-féle Nógrád vármegye története című könyvben. Egy Szécsényen át utazó zsidó kereskedő újságolta a népnek a sajtószabadság kivívását és a tizenkét pontot. Ettől kezdve lázas érdeklődéssel várták Balassagyarmaton is a Pestről és Pozsonyból érkező híreket. Szemere Bertalan belügyminiszter előterjesztésére a királyi helytartó április 20-án gróf Ráday Gedeont nevezte ki Nógrád vármegye főispánjává, aki már tekintélyes politikai múltra tekintett vissza. Többek között nagy része volt 1847-ben Kossuth Lajos követté választásában. Május 1-jén tartotta székfoglalóját Ráday főispán, s az ugyanezen a napon összehívott közgyűlésen hirdették ki a szentesített törvényekét. Miután a főispán letette az esküt, a vármegye négy főszolgabírója - ősi szokás szerint - székében felemelte őt, mire Ráday megtartotta székfoglaló beszédét. Erre a vármegye közönsége nevében Kubinyi Ferenc válaszolt. A május 2-án tartott közgyűlés intézkedett a vármegye választókerületekre történő felosztásáról. A hat választókerület székhelyéül Balassagyarmatot, Rétságot, Szécsényt, Szirákot, Losoncot és Füleket jelölték ki. Abban is megállapodtak, hogy az addigi járásbeosztást megtartva a járások székhelyéül Kékkőt, Szécsényt, Losoncot és Füleket teszik meg. A július 2-ára egybehívott országgyűlésre a választások már az általános hadi készülődések közepette mentek végbe. Losoncon Kubinyi Ferencet, Füleken Repeczky Ferenc vármegyei főpénztárost, Szécsényben Pulszky Ferenc pénzügyminiszteri államtitkárt, Balassagyarmaton Sréter László első alispánt, Ecsegen Szent-Györgyi Horváth Ödönt, Nógrádban Frideczky Lajos főjegyzőt választották meg országgyűlési képviselőkké. A szeptember 21-én tartott közgyűlésen az újoncok kiállítása kapcsán létrehozott választmányba Madách Imrét is beválasztják. Windisch-Graetz decemberi támadása nyomán Nógrád vármegye területe is a seregek átvonulási területévé változott. A visszavonuló Görgey Artúr nyomában az önkényuralom tette be a lábát a vármegyébe. Windisch-Graetz a császáriak hatalmát nyögő vármegyékbe biztosokat küldött a közigazgatás átszervezésére. Nógrádba báró Maithényi Lászlót, Hont vármegye volt alispánját küldte biztosként. 1849 január-márciusban Nógrád volt a legszélsőbb vármegye, ameddig a császári kormány uralma kiterjedt. A magyar honvédek tavaszi hadjárata során -amikor már Komárom alá érkeztek -, április 21-én tartotta Nógrád vármegye választmánya, hosszú szünet után, első ülését Losoncon. Április 25-én nagy ünnepségek színhelye volt Losonc városa. A szabad ég alatt, a piacon tartott közgyűlést népgyűlés követte. Ezen Repeczky kormánybiztos elnökölt, akinek megnyitóbeszéde után Losonc főjegyzője felolvasta a függetlenségi nyilatkozatot, s az ösz- szes jelenlévő felemelt kézzel esküdött meg, hogy kitart a haza függetlenségéért. Miután az orosz seregek is bekapcsolódtak a magyarok elleni harcokba, a vármegyét és lakosságát újra idegen lábak taposták, ami szó szerint értendő, legalábbis ez derül ki a Losonci Phönix-ből, amely Vahot Imre szerkesztésében 1851 -ben jelent meg. Jeszenői Danó így írja le a város pusztulását: „ ... augusztus 8-án, éjfél után kezdték meg a rablást. Az oroszok ezredenként jöttek be, s bizonyos időszakokban új ez- redek váltották fel a rablott tárgyakkal megrakottakat. A város minden szegletében hangyaként hemzsegő oroszok nemcsak a házakat rabolták ki, hanem kegyetlenül, s irgalom nélkül verték a városlakókat.. . A pincéket mindenütt feltörték, s a bort, amit kiinni nem tudtak, a földre eresztették ... Augusztus 9-én délután gyújtották fel a várost... Rövid idő alatt lángtengerré lett a város, fekete füstfellegek emelkedtek fölötte .. . Zólyomban az oroszok egész vásárt tartottak, az elrabolt tárgyakat árulták, s voltak, kik siettek az olcsó áron pazarolt zsákmányt megvenni”. Losonc feldúlása után Grabbe orosz tábornok, mintha megittasult volna a kiontott vértől, kiadta a parancsot, hogy Szécsényt is el kell pusztítani. Egy csapat orosz útra is kelt, hogy a parancsot végrehajtsa. Bevonulásuk után a szécsé- nyiek szanaszét futottak. Már- már Szécsény is Losonc sorsára jutott, amikor Roszner József ezredes - aki részt vett az olaszországi hadjáratban, és súlyos sérülése következtében visszatért Szécsénybe- kieszközölte az oroszoknál, hogy ne pusztítsák el Szécsényt.
