Nógrád Megyei Hírlap, 1996. december (7. évfolyam, 281-304. szám)
1996-12-07-08 / 286. szám
2. oldal Salgótarjáni Gyásznap 1996. december 7., szombat Hiánypótló dokumentumkötetet adott ki a Nógrád Megyei Levéltár Közelképek a forradalomról Dokumentumok közlésével mindig hiányt pótol a szaktudomány, hiszen hitelessé teszi, igazolja a feltevéseket, de az sem kizárt, hogy merőben új tényekre, összefüggésekre hívja fel mind a hozzáértők, mind a „csak” érdeklődők figyelmét. Sokszorosan igaz ez olyan, úgymond, politikai tabutéma esetében, mint az 1956-os forradalom is volt évtizedeken át. A rendszerváltozással megszűnt ugyan ez az akadály, de a kutatáshoz nemcsak akarat, képesség, szorgalom, hanem pénz és idő is szükséges. A megyei levéltár alkotó gárdája az elmúlt évek során a „kéznél lévő”, feldolgozandó adatok publikálásához a kiadás anyagi feltételeit -támogatások formájában - is megteremtette. így láthatott napvilágot a közelmúltban „1956 Nógrád megyei kronológiája és személyi adattára” című kiadványuk, amely a forradalom eseményeit és aktív szereplői mutatja be az akkori járásonkénti és települések szerinti bontásban. Az adatgyűjtés A. Varga László, Dupâk Gábor és Tyek- vicska Árpád munkája. A szerkesztést A. Varga László végezte. Eredetileg egy forráskö- tetet, a megye ’56-os okmányrült: először a forradalom helyi időrendi eseménytörténetét kellett tisztázni és a személyek életrajzát összeállítani. Csak ezt követően lesz majd lehetséges a forráskritika minden alapvető követelményét kielégítő teljes dokumentumkötet kiadása. De már az is tiszteletet parancsoló, komoly szakmai teljesítmény, amelynek révén az első kiadvány megszületett, amely azonban már a 19. a levéltári tanulmánykötetek sorában. Csak megerősíteni lehet a szerzők jogos reményét, hogy e kronológiai és személyi adattár nagy segítséget jelent a helytörténeti kutatásokban, hozzájárni az iskolai így változott a megyei lap alig két hét során történelemoktatáshoz, s kielégíti a hiteles adatokra kíváncsi érdeklődők igényeit is. - jóla tárát szerették volna megjelentetni, de a kutatás során kideRészletek a fent bemutatott könyvből: Ma sem tudni, ki adott tűzparancsot ........Tizenegy órára már m integy 3-4000fő gyűlt össze. Elfoglalták a rendőrség és a megyei tanács előtti útszakaszt és a járdát. Hangzatos jelszavakat kiabáltak és követelték a letartóztatottak szabadon bocsátását, a szovjet csapatok kivonását és hangoztatták, hogy nem ismerik el a Kádár- kormányt. Többen szidalmazták a kivezényelt pufajkás karhatalmi egységet is. . . . Ebben a feszült helyzetben dördült el a megyei tanács előtt egy vagy több kar- hatalmista géppisztolya . . . Arra a kérdésre, hogy ki, vagy kik adták ki a tűzparancsot nem lehet egyértelmű választ adni. Ha egyáltalán volt parancs, az érkezhetett Budapestről, hiszen december elején a párt felső vezetése elhatározta a forradalom radikális letörését, de az sem kizárt, hogy a parancsot a rendőrség épületében lévő katonai, rendőri vagy politikai vezetők minden felsőbb utasítás nélkül adták ki. Előfordulhat az is, hogy a kialakuló feszült helyzet önmaga számára teremtette meg a „tűzparancs” lehetőségét. Ami viszont tény. A sortűz következtében a helyszínen 27 személy halt meg. Velük együtt összesen 135 halottat és sebesültet szállítottak be a bányai kórházba, de köztük nem volt szovjet katona és karhatal- mista. A műtétek alatt és után tizenkilencen vesztették életüket. Összesen tehát - az eddig előkerült források alapján - az állapítható meg, hogy negyvenhaton, harminchárom férfi, tizenegy nő és két fiúgyerek halt meg a sortűz következtében. A lövések elhangzása után azonnal megkezdődött az áldozatok, sebesültek mentése és kórházba szállítása. A bányai kórház egészségügyi szakszolgálata alig győzte ellátni a sérülteket. Rádión keresztül mozgósították a vöröskeresztes véradókat és az ápolói végzettséggel rendelkezőket. Körzeti orvosok, ápolónők siettek a kórházi munka segítségére, a lakosság élelmiszercsomagokat küldött... A vízválasztói Erőmű telefonhálózatán az országos Vöröskereszttől kértek segítséget. A véres esemény után a karhatalmista alakulat elvonult a helyszínről. ... A megyei pártbizottság rendőrségen lévő képviselői egy röplapot szerkesztettek, amelyben a valóságot tudatosan meghamisítva, ellenforradalmi provokációnak minősítették az eseményt. Megjelent a szovjet katonai városparancsnokság és a megyei rendőrkapitány közös parancsa is, mely azonnali hatállyal feloszlatta a megyei munkástanácsot és a város területén kijárási tilalmat rendelt el. A járókelők és a járművek csak élelmiszer- szállítás céljából közlekedhettek... A délutáni órákban megindult a forradalom vezető személyeinek letartóztatása, illetve kezdetét vették az emig- rálások ...” Fél tizenkettőkor jött az első segélyhívás - Mentők a túzvonalban Egy sok sebből vérző nap Három mentőkocsi volt szolgálatban Salgótarjánban azon a napon. Az akkori bányakórházig mindössze négy-öt perc alatt értek fel, délután mégsem volt megállásuk. A mentőautóvá igazított kiszuperált terepjárók legfeljebb addig álltak, míg az ápolók vérzést csillapítottak vagy ki-be helyezték a sebesülteket. 11 óra 30 perckor érkezett az első segélyhívás a tarjáni mentősökhöz. Amilyen gyorsan csak lehetett közlekedni a világháború után Magyarországon rekedt Dodge, és más típusú kocsikkal, igyekeztek elérni a bajba jutottakhoz. A mentők írásos dokumentumai szerint tizennyolc óra után néhány perccel fejeződött be a sérültek kórházba szállítása. Helyszíni, gyors ellátásukra aligha lehetett módja és ideje a szolgálatot teljesítőknek, egyrészt mert lövésektől féltek, s a sürgős elszállítással nyert percek életet menthettek. - Az egy borzalom lehetett - mondja a mai mentőtiszt, aki nyolcéves volt abban az időben. Az ’56 decemberében alig húszesztendős Dénes János december 2-án szerelt le a katonaságtól. Keservesen jutott haza a somogyi Marcaliból. Többnyire gyalog, jó esetben szekéren tette meg az utat. Vonatra csak Pásztón ülhettek fel.- Mégsem fogtuk fel, hogy mi zajlik körülöttünk. Édesanyám is hiába kért sírva, hogy ne, még ne álljak be dolgozni, 4-én felvettem a munkát mentőápolóként. Négy nap múlva, tízórás szolgálatban majdnem szó szerint a tűzvonalba került.- A súlyosan vérzőket kötéssel láttuk el, de egyéb gyorssegélyre nem volt ott idő - emlékezik a ma 62 esztendős nyugdíjas mentős. Ingajáratban voltunk. A kórházi termekben már nem volt hely, így a sebészeti osztály folyosója is megtelt a sérültekkel. A szabályok szerint elsőként a súlyos sebesülteket kellett elszállítani, de nehezen lehetett ennek érvényt szerezni a földön nyöszörgő vérző emberek között. Hiszen, aki beszélni tudott, rimánkodott: segítsenek már rajta!- Csupán egy fekvőhely volt a kocsiban, de az egyébként tágas belső térben többen elfértek. Volt, aki' útközben meghalt, de mit tudtunk tenni? - kérdi Dénes János. Bármi történt, történik, a mentőknek menni kell. Ha úgy tetszik, fittyet kell hányniuk a mindenkire vonatkozó intézkedésekre, mert az emberélet szent. (Kellene hogy legyen.) A sok sebből vérző nap után a kijárási tilalom idején is mentek. Az ellenőrző pontokon kitárták a kocsik ajtaját, ha a marcona gyanakvók fegyvert kerestek.- Még ma is előfordul, hogy a tarjáni utcán felismerek egykét arcot az akkori sérültek közül. Pedig már kezdek felejteni - jegyzi meg a férfi. (mj.) A gyászünnepség programja Salgótaiján Megyei Jogú Város Emlékező beszédek: Önkormányzata Jecsmenik Andor és a a POFOSZ Nm.-i Szervezetének tagja. ’56-os elítélt POFOSZ Ifi. Hegedűs Lóránd Nógrád Megyei Szervezete református lelkész az 1956. december 8-ai Fónay Jenő a í’OFOSZ országos elnöke salgótarjáni sortűz Puszta Béla áldozatai Salgótaiján megyei jogú város polgármestere emlékére Az ünnepségen közreműködnek: városi gyászünnepséget rendez. Nógrád megyei előadóművészek, Az ünnepség helye: Kohász Fúvószenekar Salgótarján, December 8. tér, 1956. december 8. emlékmű A megemlékezés után 11.00 órakor Időpontja: gyászmise az áldozatok emlékére 1996. december 8.10.00 óra a római katolikus főplébánia-templomban. Ellenzéki pártok és nemzeti szövetségek Külön megemlékezést tartanak Az ellenzéki pártok és nemzeti gondolkodású szövetségek az 1996. december 8-ai megemlékezést a 40 éves évforduló alkalmával külön, all órakor kezdődő szentmise után, várhatóan 12 órakor a December 8. téren (volt Vásártér) tartják. Egy résztvevő, akinek a latinkönyv mentette meg az életét Minden ember másként élte át Salgótarján újkori történelmében 1956. december 8-a olyan tragikus esemény napja, amely az időtlen időkig megmarad, mert meg kell maradnia. Ezért is fontos, hogy az évforduló alkalmával emlékezzünk rá. Ez alkalommal egy sebesült áldozatot kerestem fel, aki gimnazista diákként teljesen véletlenül lett részese az eseménynek, aki két lövést is kapott. Életét azonban a táskájában lapuló latinkönyv mentette meg. Oszvald Gyulát, az egykori diákot kérdezem, hogy december 8-a milyen érzéseket vált ki belőle.- Rendkívül összetett érzéseket -mondja. - Azért, mert én, aki átéltem a dolgokat, az elmúlt negyven évben is hallottam egy változatot, ami nem volt a valóság. Most is hallani ilyen-olyan érdekek által vezérelt verziót, de ez sem az igazi. Előttem van mindig az a fiatalasszony, akinek a lövés nyomán a nyakából a homlokomra spriccelt a Vér. Meg az a nyugdíjas orvos, aki többed magammal a lakásán részesített elsősegélyben.- Úgy gondolja, hogy aki átélte és megélte a történteket, mindenkinek egyéni véleménye van a történtekről?- Ahány ember részese volt és megmaradt, annyiféleképpen élte meg.- Maradt-e önben harag, gyűlölet a történtek miatt?- Nem. Én most is azt mondom - de csak a magam nevében beszélhetek -, s elítélem azokat, akik maguknak kisajátítják a történteket és az áldozatok nevében nyilatkoznak.- Határozottan visszautasítom, hogy az én nevemben december 8-áról, áldozatokról, meg véráldozatról bárki beszéljen. Azt én éltem meg, nem azok, akik maguk közé akartak állítani. Azért merek nyíltan beszélni, mert nem lehet tőlem elvitatni, hogy az én lábam vére is áztatta a Vásárteret. Az életemet egy latinkönyv mentette meg, amit a fejemhez szorítottam. Ezért sokkal jogosultabbnak érzem magam ezekről a dolgokról szólni, mint némelyek. Nem vitatom el azokat az éveket sem, amiket mások börtönben töltöttek. Nekem viszont az fáj, hogy a másik oldalról arra sem méltattak, hogy beszéljenek velem. P. A. Tízéves volt, s az acélgyári iskolába járt ’56 december nyolcadikán „Vihar előtti feszültséget éreztünk” Akkor már jó fél esztendővel múltam tíz, de még ötödikes kisdiákként koptattam az Acélgyári úti (egykor ezt Sztahanov, majd Malinovszkij útnak hívták) iskola padjait. Az a nap is úgy kezdődött, mint a többi, legalábbis nekünk, gyerekeknek. Az időjárás közepes téli hideget, de verőfényes délelőttöt produkált. Volt azonban az iskola levegőjében valami szokatlan, olyan vihar előtti nyugtalanság, feszültség. Az első tanórát követően az éppen esedékes szaktanárt kihívták rövid időre, majd visszajött, folytatta az órát, de aztán ismét jött valaki, tán az igazgatóhelyettes néni, suttogtak, majd kimentek, Később az osztályfőnökünk is bejött, váltottak néhány szót, kiment. És ez így ment egy darabig, a diákok előtt érthetetlenül, szokatlanul, megmagyarázhatatlanul. Talán tíz, fél tizenegy lehetett, amikor végre az osztályfőnökünk közölte velünk, hogy most mindenki csomagolja ösz- sze a holmiját, mert előbb adják ki a téli szünetet és a megszokottnál feltehetőleg hosszabb is lesz. Mi, gyerekek is éreztük, hogy itt valami nem mindennapi történik. Az osztályokból a város felé lakókat elkísérték az osztályfőnökök, volt, aki csak kiskabátban, naplóval a kezében, egészen az acélgyári templom melletti hídig. Volt, akit egészen hazáig kísért tanára. Utólag, megértve az eseményeket, köszönjük nekik! Mert aztán azt a verőfényes szombat délelőttöt sötét fellegek árnyékolták be. Deák Ferenc Megemlékezés a tűzhelygyárban -,átkozottak legyenek, akik ezt csinálták!” Főhajtás a márványtábla előtt Tudnunk kell, mi volt ’56- ban, átkozottak legyenek, akik ezt csinálták! - mondta Gressai Sándor, az SVT- Wamsler Rt. vezérigazgatója tegnap a tűzhelygyárban tartott megemlékezésen. Fekete Imre, Fényes Ilona, Nagy Béláné, Pallai József, Sály Miklós, Fekete Erzsébet, Telek Ilona: nevek egy fekete márványtáblán. Gressai Sándor az üzemi tanács elnökével, Sándor Sándorral koszorút helyezett el az emléktáblánál. Az áldozatokról emlékeztek tegnap az öblösüveggyárban is az emléktáblánál elhelyezett mécses lángjának meggyújtásával.
