Nógrád Megyei Hírlap, 1996. október (7. évfolyam, 229-254. szám)
1996-10-05-06 / 233. szám
4. oldal Irodalom 1996. október 5., szombat Tevékenység lázában égve Csikász István Balassagyarmaton él. Eddigi művei: Robert Burns: A vidám koldusok. Kantáta. A Ratkó József Közművelődési Egyesület kiadása. Könyv és kazetta. Hatvan, 1991. Illusztrálta: Csikász István; Vallatás. Versek. Mikszáth Könyvkiadó Kft., Salgótarján, 1991. Azóta kötettel nem lépett a nyilvánosság elé, képző- művészeti alkotásai viszont többször szerepeltek csoportos tárlatokon. Jelenleg három kötete várja a kiadást. Darabokra hullva címmel egy, négy színdarabot tartalmazó könyv, és a két verseskötet, a Levelek Bálint úrhoz és az Aszály. Úgy látszik, közük az egyik még idén napvilágot láthat Balassagyarmaton, ahol napjainkban egyedül adnak ki Nógrádban szépirodalmi könyveket, figyelmet érdemlő társadalmi összefogással. A többit mondja el maga a költő, akinek Monológ című önvallomását adjuk közre.-mér Tehát akkor tárgyszerűen: a domborzatában és csak külsőleg hasonlító Zala megyéből származom, Budapesten és Egerben kaptam hivatásaimhoz a képzést és a nevelésit. Harmincnyolc éve élek Balassagyarmaton, azóta vagyok Nógrád megyei, gyanítom, hogy csak „közigazgatásilag”. Általában minden nagyon bonyolult körülöttem, mert középiskolás koromtól kezdve azonos mennyiségben rajzolok, festek, írok verset, színdarabokat, mondok verset és játszom színpadon. Három évig az iparművészeti főiskolán tanultam, de későn érő típus lévén, sokáig kellett a helyemet és önmagamat keresni. Múzeumi restaurátor lettem, majd közben rajz-földrajz-irodalom szakos tanár, de irodalomból nincs államvizsgám. Elvégeztem a „kihelyezett” hároméves rendezői szakot, és 1978-tól hivatásos előadóművész vagyok. Eddigi életem folyamán nem tudtam, és nem is akartam a felsorolt művészeti műfajok egyikétől sem megszabadulni. Eredményeimet lelkiis- meretileg nem nyugtázom megelégedettséggel, sikereim - elismertségem - annyira változóak, hogy erről szó se essék. Aggályoskodom, ugyanis mindenhogyan szeretném elkerülni a csakis nálunk pejoratívnak számító exhibicionizmus vádját, mert ez nálunk az. Attól is félek, hogy beskatulyáznak, ez is szokás nálunk, aztán úgy maradunk. A külső világ véleménye nem érdekel, tudom magamról, hogy „vagyok, mint minden ember”, és a leírtak szerinti lét az életformám. Nem szeretem visszahallani, hogy „ez a hülye polihisztornak képzeli magát”, mert ez nálunk olyan rettenetes - Soprontól Gyuláig és Záhonytól Nagykanizsáig -, mintha a puszta közepén álló fához kiláncolt bárányt a szélrózsa minden irányából üvöltve odarohanó kiéhezett farkashorda marcangolná. Mert „magamat kigúnyolom, ha kell, de hogy más mondja, azt nem tűröm el”. Mindenki mást is csinál, mint amit általában csinál, és senki sem egyfolytában, és mindig az, ami néha az, vagy ami egyébként. Tehát nem képzelek semmit magamról, és nincsenek háromhavonként „polihisztérikus lávaömléseim”. Egyszerűen: csinálom, amit csinálok. Itt vagyok abszolút vagyontalanul, állandó gondokkal tele, de az állandó aktivitás és tevékenység lázában égve. Vannak, akik ezt egyszerűen nem bírják elviselni. Elismerem, tudom, hogy a képesség nélkülieknek, a passzív kulturális, művészeti adminisztrátoroknak, a tehetségtelen és a hatalomban elterpeszkedőknek nagyon „csípem a szemüket”. De hát... nem kell engem szeretni, s azt sem, amit csinálok. Nem politizálok, mert szeretek magyar lenni, bár ez nagy merészség. Lehet, hogy bátor vagyok? „S mégis, magyarnak számkivetve,/ lelkem sikoltva megriad -/ édes Hazám, fogadj szívedbe,/ hadd legyek hűséges fiad”. És József Attila után Mikszáth: „Az nem igaz, hogy negyven évig dolgoztam, én csak mulattam negyven évig. Megírtam, ami énbennem volt. Én csak a hazámat szeretem.” Végül Tamási Áron: „Aki embernek hitvány, magyarnak alkalmatlan.” Szerintük élek. Csikász István Csikász István versei: Cigányballada jaj belesírtam pára szememből fekete könnyem a tavaszi erdőn piros öledbe ásd ki a szívem a barna földből és vedd tenyeredbe vidd el magaddal akkor is hogyha nekem más szívem nem lesz helyette jaj sír a páva lovak dobognak táncol a lábad s dobog a szívem fekete tűzbe: tavaszi erdőn piros öledben elviszel engem messzire messze Kar-dialógus- sűrített napló - 1 szuperintenzív ablakok számtalan színtelen halálszem méreget szemlél méreget engem s üvegüvöltés sikolt latin memoritert mormolnak suttogón mogorva férfiak - mintha orvosok csak egy könnyű gramm elektrokardiogramm vagyok ha éppen nem kapok altatót s magamról tu- dokműszer-csibék csipognak műtőnő kotkodácsol infúzió pittyeg a kórterem faláról 2 jönnek-jönnek az EXTRÁK: a futurista-dandár nonfiguratív katonaosztag expresszionista rajparancsnokok dadaista hadnagy huszonnégy gyalogos lövész egy katona: egy extra: egy lövés: dumdum-golyó a szív alatt örökre anyajegy marad 3 cukrászdás rózsaszín abroszok kockás radnótis-füze- tem: csak írva létezem a tüdő fekszik s a lélegzetem áll introvertált intravé- námba angyalgyönyörű ápolónő tiszta fehér kis lelke száll: a mentaillat és a jód elpárologtat keserű rossz injekciót fölforrósodom és lehűlök zavartan mint egy kis kölyök: manökencombok intimbetét átlátszó kimutatkozó divatbemutató: az első sorba szóló betétkártya-kötvény társadalombiztosítási takarékbetét 4 nem az a nehéz hanem a derék amikor te a teljes EGÉSZ csak három csigolyán egy perc múlva negyed három őrület ez a szombat délután fulladok dagad a bokám darázs dőzsöl a csöpögő nektáron 5 itt marad szájlenyomatom nyilvántartásban a poharakon hulladékpiramisokban múmia-gyolcsok gézkötözések itt maradnak hús-szöveteim szívkábelekre ráragadnak verejtékem párolgásait csorgatják a fürdőszobák gőzös falaikon meztelen krisztus- kontraposztban állok a csempékre fölfestem magam s leszek egy önarcképikon dúdolok-dalolgatok a víz-alatti bugyboré- kolásban míg széthullanak a szófoszlány-szilánkok szótagok 6 vaságy-tálcákon föl- puffadt mellkas-tornák elektromos vibráló gyertyákkal körívben dobogó aknák-bombák a kirángatott azték-ál- dozat-szívben tüdőfűjtatók: és izzanak izom-parázsban szikrázó szikék s a kések 7 s itt maradnak a a halálraítéltek egy-egy szonáta szimfónia egy cselló fuvola hangszer zongora nélkül a zongoraverseny nem tudom kivárni az új billentyűk hármashangzatos klaviatúráját hogy halljam az ÖRÓMÓDA hangjegyeit a porzó homokkő-párnán konyhát tejet kávét teát mosogatókat hagyok ma itt oxigénpalackot pészmékereket kereket oldok s itt hagyok ötvenegy mozdulatlan vekkerórát utánamketyegik majd a legszebb nótát itt hagyom az őrjöngő haemofiliást anyakönyvezetlen testvéreimet akik túljajongják Jeremiást hagyom a megfeketedett megoxidált kisugárzásokat liftet számítógépeket vízköves lerakódásokat s meszes virágos koszorúeret agytekervényeim elfelejtenek 8 széttépett zsemlék gurulnak utánam nem felejthetem a kiuzsorázott a békétől sebesült önkénteseket 1993. augusztusszeptember 1996. október 5., szombat Könyv 5. oldal Szepesi József: Mendemondák Ha - igen ritkán - összeverődik néhány „ős-hegyilakó”, mondjuk a Sörbár teraszán, a jóképű pincér, a híres prímás rokona elmeséli, hogy kivételes képességű unokabátyját már zsenge-gyerekként kivételes személyiségként kezelték. Ő volt ugyanis a régi cigányiskolában az egyetlen tanuló, akit még mindig pelenkázni kellett. S a híres prímás sem lódít valószínűleg, amikor a kategóriavizsgákkal kapcsolatos élményeiről mesél. Eszerint, egy ilyen alkalommal megkérdezték a segédprímást, hogy olvassa-e a kottát. Ő ugyan nem - hangzott a válasz -, de a felesége olvasgatja néha. Ennek ellenére kiváló, főfoglalkozású muzsikus, mert a cigányzenészek szerint „nem nagy ész, nagy vér kell a jó cigányzenéhez”, így a kötelező esti gimnázium legtöbb esetben mulatságos formaság. Arra a kérdésre például, hogy is- meri-e Petőfit, az egyik irodalomórán így válaszolt a cigány:- Már hogyne -ismerném, kérem... Bejár minden este az étterembe... Nagyon szereti a romákat... Régen, a cigánytelepen nem voltak ilyen „iskolázott” zenészek. A vélt felsőbbrendűséget sem az áb- rázatukon viselték. Muzsikálni azonban nagyszerűen tudtak. Fényes Misire, Kadajcsik apjára, ma is sokan és szívesen emlékeznek. Abban az időben volt híres (talán a leghíresebb) Botos Bandi is. Púdnál - Dratvás bátyjánál -, a Púm Pistán kívül több, régi ízes magyar nótát nem ismert messze földön senki. Aztán ott voltak a Gaborák, akiknek immár az utódaik híresek. Kajtán Karcsi, a cimbalmos, a Somlyó-szénbányatelep palahá- nyójának, a haldának köszönheti, hogy zenész lett. Vagyis: az anyjának és három nővérének, akik a haldán éveken keresztül keservesen összeguberált szén árából vásárolták meg számára a hangszert. Nagybátyja, Sánta Lajos csúnyán összeveszett Kajtánnéval, nem is szóltak többé egymáshoz. A Sánta állítólag nővére temetésére sem ment el. Miért? Sajnálta volna az akkor még szívós, hihetetlenül energikus asszonyt, aki özvegy lévén, görnyedt vállain cipelte a családfenntartás súlyos kötelezettségét, míg fia, akit a szellőtől is óvott, naphosszat a drága, öreg cimbalommal bíbelődött?! Mert való igaz, Kajtánné kegyetlenül sokat dolgozott azért, hogy fia „úriember” lehessen. És nemcsak ő, három eladó lányának is könyörtelenül húznia kellett az igát; anyjuk e tekintetben nem ismert semmi tréfát. Ráadásul a legelemibb szülői gyöngédséget is nélkülözniük kellett. Arra öccsüknek nagyobb szüksége volt. Ám az is lehet, hogy a Sánta már abban az időben szakítani akart a hagyományos cigány életmóddal, miután a hadifogságban/?) különféle szemináriumokra járt. Éppen ezért hazatérése után a cigányhegyen (valószínűleg elsőként!) megalakította a Cigány Kommunista Pártot. Legfontosabb tennivalójának természetesen az új politikai funkciók, a szerepek elosztását tekintette. Eszerint ő lett Lenin elvtárs, a szervezet korlátlan, teljhatalmú vezetője. A tagoknak mindig így kellett szólítaniuk őt, még Sztálinnak is, akit felváltva, vagy a Murga Rudi, vagy a Káko Jani személyesített meg. S ha netán valaki vétett e szabály ellen, azt ideológiailag képzetlennek nyilváA kötet címlapja nította, ami a pártból való azonnali kizárását jelentette. Meglehet, Kajtánné is efféle szabály ellen vétő személynek minősült Sánta Lajos szemében. Csakhogy őt nem fegyelmezhette a párt vasszigorával, mert ő egy egészen más szervezethez tartozott. Ennek a szervezetnek nem volt politikai neve. Ezt a szervezetet élet- szükségletnek hívták, s a sajátos ősi cigány érzelmek és hiedelmek ideológiáján alapult. Anélkül persze, hogy tagjainak a leghalványabb fogalma lett volna erről. Kajtánné egyébként különbnek érezte magát a legtöbb telepi cigánynál. Ebben hasonlított testvéréhez, Sánta Lajoshoz. Csakhogy ő a saját szervezetében halálosan komoly küzdelmet folytatott a jobb, emberségesebb életért, amelyben tudta, már csak a fiának lehet része. De tudta azt is, hogy erre csak egy lehetősége van; taníttatni kell a gyereket bármilyen áldozat árán, mert a jövő záloga a jó muzsika. így gondolkodott különben abban az időben országszerte a legtöbb cigány. Puci gyerekei, Firka meg a Cicu Pista is nagy reményű „zenésznövendékek” voltak, de őket a modernebb hangszerek érdekelték. Dob, gitárkísérettel gyakran énekeltek divatos angol nyelvű slágereket esténként a „villanyfa” alatt. Ez volt a cigánytelepi gyerekek legnépszerűbb esti találkozóhelye. Az oszlop érdes, gázolajos törzse köré mézszínű ernyőt vetített a sápadt fénynyaláb, néhány tenyérnyi reményt a végtelennek tetsző éjszakában. Mert furcsamód, akkor Hold is ritkán volt az égen. S legtöbb esetben sűrű, ragacsos sárban ténferegtünk, melynek romlott szilvalekvár szaga volt. Talán a sok húgytól, amit a Bárkányi Bözsi mindig közénk loccsantott, ha túl hangosan szórakoztunk. Egyébként a kutya sem törődött velünk. Kedvünkre röhöghettünk a szánalmasan apróra töpörödött öreg Csopánnén, aki az éjszakában kó- borgó macskáját szólongatta. „Ce- cokám, cec, cec.J” - vonított hosszan, panaszosan. Néha elindultunk körbekoslatni a telepet. Falkába verődve, mint zsákmányra éhes kis kopók, szaglásztunk, tapogatóztunk szűk szo- roskákban, pléh- és rőzsekerítések között. Ez volt a leskelődés. Egyikmásik viskó ablakából gyér világosság szűrődött ki az itt-ott még gőzölgő ürülékre. Ez volt a látvány. Hajnalonként, amikor már elcsendesedett a telep, Janó, maga faragta hegedűjén gyakran órákig játszott furcsa, senki által* nem ismert szerzeményeket, mely valójában nem is volt zene, inkább egy nagy, kínlódó lélek vergődésére emlékeztetett. S ettől mindig vonítani kezdtek a kutyák. Akárcsak azon a hajnalon, amikor meghalt az apám. Szikrázó télben, nélkülem temették. Talán, mert nem volt kabátom, sem meleg cipőm. A cigányok azt mesélik, hogy apám esküszegő volt, azért kellett fiatalon, harminchat éves korában meghalnia. Janóval együtt megfogadták, hogy soha életükben nem alapítanak családot, kizárólag a művészetnek élnek. S aki megszegi fogadalmát, sújtsa közös átkuk. Kár, mondogatják, mert apámból nagy művész lehetett volna. Azt is mondják, hogy amikor én születtem, apámnak már el volt törve a hátgerince. Kerékpárral valami szakadékba zuhant. Én, mintha megéreztem volna, hogy az életben kemény megpróbáltatásokban bőven lesz részem, az istennek se akartam a világra jönni. Valami úton-módon mégis kitessékelt az ördög, minek következtében olyan csúnya baba lettem, hogy velem ijesztgették a felnőtteket. Úgy döntöttem hát, hogy meghalok. Két hétig ki sem nyitottam a szememet, a számat is csak erőszakkal lehetett szétfeszíteni. Talán már el is indultak értem az angyalok, de az ördögök valószínűleg megtáviratozták, hogy milyen visszataszító vagyok. Odakínáltak hát a létezésemnek, mely örömmel elfogadott, mivel ő sem volt semmivel különb, s kívánatosabb nálam. Mindazonáltal, apám állítólag nagyon büszke volt kis „hegyes fejű fiára”, aki szerencsétlen külseje mellett ráadásul valami furcsa betegségben is szenvedett. Ez akkor vált nyilvánvalóvá, amikor járni kezdett. Első útja a falhoz vé- zetett, és minden átmenet nélkül mohón nyalni kezdte róla a csontszilárd mészréteget. Mire a szülők észbe kaptak, nyelvéből dőlt a lúgtól habos vér.- Szent Isten - sopánkodott Bo- zóné, a babonás szomszédasszony, szaporán hányva magára a keresztet -, pokol fattya ez a szörnyeteg. Pedig csak mészhiányom volt. Később, amikor a cigánytelepet már földig romboltatta a tanács, s lakóit, mint gyommagvakat a szél, szétszórta a város különböző pontjain, rokkanttelepi lakásában - melynek ablakai a néhai cigányhegy romjaira néztek - Janó a következőket mondta nekem: - A sorsváltás nem jelent problémamegoldást, csak az élet igazabb megismerését, mert minden életprogramot a problémák ízesítenek élvezhetővé. Minél közelebb kerülnek egymáshoz az emberek, annál inkább érzik azokat a korlátokat, amelyek elválasztják egymástól őket. S egy régi filozófus példáját említette a barátságról. A sündisznók fáznak, tehát közel bújnak egymáshoz. Csakhogy a tüskék szúrják egymást. Ekkor széthúzódnak, de ismét fáznak. Többszöri ösz- szebújás után végül megtalálják azt a távolságot, amikor a tüskék már nem szúrnak, de mégis melegítik egymást. Most, hogy visszagondolok erre, kezdtem megérteni a remetét. A tüskék közti távolság bemérése nem is olyan egyszerű dolog. Neki például sosem sikerült. Talán, mert művész volt, a társadalom pszichoa- nalitikusa, csak éppen fogalma sem volt róla. (A salgótarjáni születésű, jelenleg Budapesten élő szerző most megjelent, riportokat tartalmazó könyvéből. Budapest, 1966.)
