Nógrád Megyei Hírlap, 1995. november (6. évfolyam, 256-281. szám)
1995-11-09 / 263. szám
6. oldal Látóhatár 1995. november 9., csütörtök Színpadon is, képernyőn is ragaszkodik önmagához Lebilincselő egyéniség. Halk szavú, közvetlen, teli eredeti gondolatokkal. Vámos Miklós népszerű író, ezt mi sem bizonyítja jobban: amikor egy közelmúltbeli rendezvényen legújabb kötetét dedikálta, hosszú sor kígyózott a pavilon előtt, majd’ két órába tellett, mire befejezte az ajánlásokat. így, bár - stílusosan a televíziós műsorhoz - szerettem volna hasonló „ráérős beszélgetést” folytatni vele, az idő rövidsége nem engedte. Ám azért nem maradtam hoppon: készségesen, kedvvel.telepedett le a fotelba, s igaz, hogy Dani és függöny nem volt, szívesen adott interjút.- Ön nem kifejezetten egy show-man típus. Mégis, a Lehetetlen? című műsorral egy csapásra meghódította a nézők millióit. Vámos Miklós szerint mi lehet ennek a titka?- Ha én azt tudnám, megmondanám. Én azt hittem, hogy ez egy kevés embert vonzó értelmiségi műsor lesz, szűk közönséggel. A hárommilliós nézőszám nemcsak engem, hanem a tévéseket is meglepte. Mindig azt mondják, hogy ez rendkívüli műsor. Mármint, akik szeretik.- Akik nem; biztos másként vélekednek. Nem tudom, mi olyan különleges ebben, valójában semmi más nem történik, csak olyan hangulatot próbálok teremteni, mintha otthon lennék, a saját lakásomban. Ahová sokszor jönnek barátaim, és mesélnek történeteket, sztorikat. Úgy látszik, a mostani életformából ez annyira hiányzik, hogy ebből ilyen sokakat érdeklő műsor lett.-Intellektuális, olykor szarkasztikus humora van. Nem rétegműsornak szánta eredetileg a Radnóti Színházbeli esteket?- Nézze, én nem szántam semminek. Nem érzem magam sem tévésnek, sem show-man- nek>, nem hinném, hogy professzionális riporter lénnék. Valójában egy író vagyok, aki egész életében történetekkel bíbelődött. S most is ez történik, hisz íróként is mindig a mások történeteit hallgattam, s azokat kevertem össze a sajátjaimmal. Itt ez a legújabb kiadású könyvem, az „Anya csak egy van”. Erről is mindenki azt kérdezgeti, hogy ez az én történetem-e. Nem. Benne van az enyém is, és sok más emberé. Olyanoké, akiket ismerek, vagy csak hallottam róluk: az utcán megfigyeltem őket. Úgy érzem, hogy ez valamiképpen az én egész alkatomnak a kifejeződése.- S nem azt gondolom, hogy van egy „magas irodalmi működésem”, és van ez a kis tévézésem, fél kézzel. Látható, hogy most én élég népszerű vagyok — szerénytelenül szólván -, s nagyon sokan keresnek meg, hogy csináljak ilyen tévés, olyan rádiós műsort. Ezeket mind visszautasítom. Nem vagyok műsorcsináló, talán azt hiszem, hogy én csak egy ember vagyok.- Tulajdonképpen ebből adódik már a kérdés: mikor érzi magát jobban? Színpadon, vagy amikor ír?- Az írás nehéz és magányos mesterség. Hosszadalmas, és ami a legfontosabb, hogy nincs sikerélmény. Például mindenki azt hiszi, hogy ez a tévéműsor már évek óta megy, holott január elsején indult. Nekem nagy öröm, hogy az utcán megállítanak, autóval megyek, utánam kiabálnak, hogy lehetetlen! Ez egy nagyon furcsa, valami rockzenészhez hasonló népszerűség, amelyben eddig nem volt részem. De én mindig a közönségsiker felé próbáltam orientálódni, sok szép kritikát kaptam a legújabb könyvemről. Ám számomra furcsa módon a legfontosabb.kritika benne van a kötetben: negyedik, változatlan utánnyomás. Nekem többet ér, mint a szakmai elemző bírálat, és a tévéműsorral is így vagyok.-Nem kell hát akkor attól tartania, hogy mint televíziós személyiség ismertebb lesz, mint író?-Hát tudja, a Lehetetlen?-t több mint há- rommillióan nézik. Ha ezek az adatok stimmelnek. A könyvemet úgy húszezren fogják elolvasni.- Rendkívül magas példányszám ez a mai könyvszakmában.- Való igaz, tízezerrel már a bestseller-listára lehet kerülni. S remélem, hogy ez nem az utolsó kiadás lesz. Számomra vonzóbb lenne a világ, ha hárommillióan olvasnák el ezt a könyvet, és húszezren néznék a műsoromat. De a világot nem én találtam ki, nem én rendeztem be. Egyet tehetek: a színpadon, a képernyőn is ragaszkodom önmagamhoz. Nem törekszem arra, hogy még többen nézzék, nem próbálok olyan dolgokat bemutatni, ami igazán populáris lenne. Tehát nem tolom le a nadrágomat a siker kedvéért, hű maradok ahhoz, ami vagyok. És ha így, ilyen sokan elfogadnak, az meghat, de én teszem tovább a dolgomat. Annak ellenére, hogy a tévé sokkal több emberhez jut el, mint a könyv. De van itt valami összefüggés. Úgy érzem, a képernyőn való szereplés miatt sokkal többen megveszik a köteteimet. Arra gondolnak, olyan történetek lesznek benne, mint a műsorban, s remélem, hogy nem csalódnak, ha kiderül: egy komoly regényt tartanak a kezükben. Ugyanis nekem ez a tizennyolcadik kötetem.- Tudom, hogy gombnyomásra nagyon nehéz, de nem jutna hirtelen eszébe egy sztori?- Nekem mindig, mindenről eszembe jut valami. Olyan vagyok, mint Svejk, de Svejk notórius hülye volt a szerzője szerint. Mégis, ebben az esetben régi író-olvasó találkozók jutnak eszembe. Ez a szocializmusnak nevezett időszak találmánya volt, és én sajnálom, hogy kihalt. Mármint a lényegét, hogy az írók személyesen találkozhattak az olvasóikkal. Jártam ilyenekre olvasóként is. Nagyon jól emlékszem, hogy egyszer Örkény István volt az író, és én egyedül a nézőtéren az olvasó. Ott ültünk, néztük egymást, én akkor már írtam novellákat, ő persze ezt nem tudta. Ő csak nézett, nagyon kínos volt a helyzet - egy teljesen üres könyvtárban -, és akkor az Örkény egyszer csak elnevette magát, és azt mondta: Ne menjünk együtt sörözni? Ezt nagyon szép emlékként őrzöm. Különösen azért, mert másfél évvel később megjelent az első novellám, és Örkény Istvánnal összetalálkoztam az Új írás szerkesztőségében. Kérdezte: Nem ismerjük mi egymást valahonnan? S akkor én visszakérdeztem: Ne menjünk el sörözni?- Nekünk ugyan nincs emlékkönyvünk: mint a Lehetetlen?-nek, de megkérhetném, hogy írjon a kötetébe valamit a Hírlap Olvasóinak?- Szíves örömest. És köszönöm a beszélgetést.-Én köszönöm, s kívánom, minél több könyve jelenjen meg, s minél többször láthassuk a képernyőn. (M. M.) Két kínai ikeiiány találkozója hatvanhét esztendő után Hatvanhét év elteltével látta viszont egymást a két kínai ikerlány, akiket néhány hónappal születésük után választott el a sors. A szerencsés egymásra találásról a Reuter számolt“ be a China Daily című lap alapján. A két kislány egy riksás gyermekeiként látta meg a napvilágot 1928-ban, Vuhanban. Két hónap múltán a nehéz sorsú, elszegényedett szülők az első- szülött kislányt árvaházba adták. Később egy zöldségtermelő farmer fogadta örökbe a kislányt, aki Csou Csün-jingnek nevezte el, de soha nem mondta meg neki, hogy valójában örökbefogadott gyerek. Ikertestvére, aki ma Peng Mei-jing néven a vuhani üveggyár nyugdíjasa, fejébe vette, hogy felkutatja ikertestvérét. Keresési kísérleteit azonban sokáig nem koronázta siker, mígnem egy napon - ez év júniusában - a városi parkban egy idős teaárus asszonyra figyelt fel, aki feltűnően emlékeztette öt édesanyjára. Szó szót követett, és a két ikerlány végül is, hosszú évtizedek után egymásra talált. Hogyan neveljük a házi legyet? éladatunk végtelenül egyszerű, mert a házi légy nagyon intelligens állat. Tegyük fel, hogy egy szobában vagyunk a házi léggyel. Mi Michael Jackson Kill me or love! {Ölj meg vagy szeress!) című altatódalát szeretnénk hallgatni, miközben ö, vagyis a házi légy fel s alá cikázik és vadul zümmög. Természetesen a helyzet egy idő után tarthatatlan lesz, mert legyünk nem annyira muzikális, hogy összhangban zümmögjön Jacksonnal. Ilyenkor a következő alapszabályokat kell figyelembe venni, ha azt akarjuk, hogy a zavaró repülés megszűnjön. Ne legyünk idegesek! A házi légy érzékeny lélek. Nem bírja, ha kiabálnak vele, vagy csapkodnak körülötte. Próbáljunk az értelmére hatni. Például így: Figyelj ide, te kedves légy! Én elismerem a te jogaidat a zümmögésre és az összevissza repkedésre, de most kivételesen szeretnék zenét hallgatni, úgyhogy próbálj megülni egy csöndes sarokban és aluszkálni egy kicsit a békés egymás mellett élés jegyében! Időnként elképzelhető, hogy legyecskénk erre az okos humanista szónoklatra sem hagyja abba az idétlen száguldozást és zimmegés. Ilyenkor a második módszert vesz- szük elő, és így szólunk a kevésbé intelligens légykollégához. Figyelj ide, te butuska légy! Én itten bent zenét akarok hallgatni. Ha te mindenáron zümmögni akarsz, légy szíves, menj ki a szobából és zümmögj odakint. Akkor én se zavarlak téged a Jacksonnal és te sem zavarsz engem a zümmögéseddel! Ezzel kinyitjuk az ablakot és könnyed mozdulatokkal mutatjuk a javasolt irányt. Általában egy-két perc elegendő ilyenkor, hogy a legyünk kirepüljön és helyette negyven másik légy jöjjön be a szobába. Ekkor lép életbe a harmadik módszer, amikor is felragadunk egy seprőt vagy törlőruhát és vadul csapkodni kezdünk, miközben a következő nevelési tanácsokat adjuk a legyeknek: A nyavalya törjön ki benneteket, rohadt állatok! Hogy nem tudtok már kipusztulni a francba?! z a módszer általában hatásos. Ugyanis minden légy bejön a szobába és így mi nyugodtan kimehetünk a kertbe zenét hallgatni. Nógrádi Gábor Egyke kékgyémánt - A világ legnagyobb kékgyémántja több mint huszonhat karátos, és a Sotheby cég tizenhárommillió dollárt remél érte kapni. A gyönyörű kő még egy gyufához képest sem kicsi. feb-reuters Onagy Zoltán: Nap. 6. -1956 szavai... Harminckilenc évvel ezelőtt, előre ki nem számíthatóan, a csak láncait veszíthető utca népe odasuhintott a fennálló hatalomnak akkorát, hogy a továbbra is felügyelet nélkül prosperáló hatalom homloka - '56 említésére - még évtizedek múlva is gyöngyözött. Ma is gyöngyözik. Mára sincsenek az utódpártnak érvényes szavai. Nincs, mert nem is lehet. Aki részt vett az erőszakban, nem mondhatja, hogy csak a vért mosta le a lépcsőről, a bikacsököt más forgatta. A korszak emlékezetes élményei közé tartozik Pozsgay elvtárs hősi tette, amikor Grósz elvtárs ellenében népfelkelésnek nevezte 1956-ot. Végighullámzott az országon a röhögés: ezek még csak itt tartanak? Pozsgay azóta is időről időre előrukkol valami meglepővel, hol Csurka, hol Torgyán, hol Schamschula acélos, nemzetmentő karján. Ma már arra várunk őszinte izgalommal, mikor üvölti bele a mozdíthatatlan magyar pusztába Nagy Feró Nemzeti Csótány mikrofonjába a népnemzeti yeeee-t. A ’89 június 16-i Nagy Imre- temetésen is egyetlen érvényes, erőteljes, igazában biztos hang szólal meg: Orbán Viktoré. Egyébként csak motyogás, makogás az ünnep, azzal a látható felhanggal, csak baj ne legyen. Orbán viszont nyolc perc alatt hitelesnek látszó pártot csinál a Fideszből, azután persze nagyon gyorsan, történelmi léptékben igen nagy sebességgel mossák bele magukat a politikai elit mezei nép számára elfogadhatatlan mechanizmusába. (Székházügy, nyugdíjügy, párton belüli kinyírások.) Azután négy éven keresztül láthatjuk, amint ájtatos manók ismeretlen nemzeti hősöket tüntetnek ki ötvenhatos emlékéremmel, kenetes és titokzatos tömjénfüstbe bújva, áporodott, molyrágta atillákban parádézva olyanokról beszélnek, amelyről a mezi népnek még csak emlékei sem lehetnek. Akik itthon felnőtt fejjel végigélik ötvenhatot és következményeit, nekik ugyan dalolhatnak párás szemmel a szónokok. A megtorlás évei, az amnesztia évei, az ENSZ „magyar ügyének” levétele után következő egyetek-igyatok-konszo- lidáció évei mély nyomokat hagynak a hatalomba nem igyekvő kisemberben. 1957, a nagy lehetőség éve, aki munkásőrparancsnok, járási párttitkár óhajt lenni, elsőnek lódul, a legnagyobbat ugorja, a legkeményebb csehszlovák gumibotot választja, ezzel bizonyítja, bizalomra méltó. A kisember pontosan tudja, ha kell, nevén is nevezi, kik mozdultak a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány hívó szavára, és azt is, mit gondolt róluk, és mit a politikáról, amúgy egyáltalán. Neki ugyan mutathatnak ellenállókat, friss kitüntetetteket, akik lentről rongálták a pártállamot, legyintgetve elfordulnak. À harmincas-negyvenes korosztály egyetlen modort, csak és kizárólag az MSZMP szövegszerkezetét ismeri. Horthy- ból a fehérterrorra, a fehér lóra és a zsidó holocaustra emlékszik, amit megtanítottak vele. Erre minden átmenet nélkül- nem sokkal Grósz sportcsarnokbeli szédületesen ostoba beszéde után — bedönget egy váratlan kormány, élén egy hősnek, ellenállónak kikiáltott történész-politikus, aki úgy beszél- még ha szereti is az ember, mert, ugye, bármit szerethetünk, amíg nem ismerjük -, hogy egy mukkot nem értünk belőle. Ráadásul az átkozott Kádár-éra Szocialista Hazáért kitüntetettje. No, ezt oszd el, Bözsi, mondja az érteden, tanácstalan, száját tátó magyar, élete párjának. Akkor ez mostan micsoda itt nekünk? A mi emberünk vagy az ő emberük? Ráadásul Göncz Árpád sem a legjobb formáját nyújtja. Talán emberségből, nem akarja magyarul szóló mondataival még élesebbé tenni a különbséget, amely a börtönévek és az egyetemi évek között tornyosul. Évekkel ezelőtt egy éjszakai rádióműsorban beszélgetett a. liberális Darvas Iván valami liberális műsorvezetővel. Fantasztikus volt, félelmetes. Darvas azt mondta, dehogyis akarta ő kilyukasztatni a bőrét, főleg nem akart Kádár börtönében tölteni két évet, de abban a helyzetben nem tehetett mást. Félt-e, kérdezte a liberális riporter. Persze, hogy féltem, válaszolta Darvas. Soha nem voltam egy kommandós. Egy másik beszélgetésben politikaiak, börtönélményekről. Darvasról is. Fogolytársa a következőképpen vezeti elő: ér- kezte az egész napot átszínezi. Ő (Darvas) a kübli-ürítő házimunkás. Jön, mögötte olajosfeketén a görög fegyőr. Belép, pukedlizik, mint egy elsőbálozó szűz, és azt mondja: Uraim, a kübli! A zárka fetreng a nevetéstől. Van egy másik ötvenhatosom, egy 18 éves, egyetemista lány naplója okt. 7-től nov. 28ig. A lelkesedés, a hit, az iszonyat, az elkeseredés, a kétségek napi regisztrátuma. Előveszem, ha úgy látom, a politikusok akár innen, akár onnan, meg akarnának hülyíteni, mert ez a szöveg erőszak nélkül visszavezet a civil lét normáihoz. November 28-án a következőket jegyzi naplójába. Ekkor már mindennek vége: „Kedd. Már második napja a Petőfi romeltakarító brigádban dolgoztam. Saciék ötletére iratkoztunk be, és jól érezzük magunkat. Akárhogy is történt, élni kell. A romokat el kell takarítani. Tegnap még meglehetősen szervezetlen volt a dolog, de ma már jobban ment, több lapátunk és autónk volt. Tegnap egy autóval elmentünk a Tanácsházhoz lapátokért - nagy hógolyócsatát folytattunk közben, aztán a Mester utca sarkán lapátoláshoz láttunk, azaz én bontottam Jóskának a törmelékkúpot, ő pedig rakta a dömpert. Összevissza fagyva a Nyugatinál fogtunk egy autót és az haza hozott. Ma már korábban kijutottunk, és többet dolgozunk.”
