Nógrád Megyei Hírlap, 1995. május (6. évfolyam, 101-126. szám)
1995-05-08 / 106. szám
6. oldal Olvasóktól - Olvasóknak 1995. május 8., hétfő :- A B®3 A Hírlap postájából A Pf. 96 ■ A Hírlap postájából • az olvasók fóruma. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a beküldött leveleket rövidítve, szerkesztve közölje. A közölt levelek tartalmával a szerkesztőség nem feltétlenül ért egyet. mJI 1 írjon egy történetet: Papírpapi Olvasónk fényképalbumából Több mint harminc éve készült ez a fotó E kis történetnek pár évvel ezelőtt voltam szem- és fültanúja, amikor én is ott szoros- kodtam a többi beteg között az SZTK-rendelőben. Sokan voltak, mint mindig. Tőlem távolabb egy fiatal cigányasz- szony üldögélt olyan 4-5 év körüli kisfiúval. Mint ahogy ilyenkor lenni szokott, egy darabig bírta a gyűrődést a kis ember, de egyre inkább kezdett unalmassá válni neki a felnőttek közötti várakozás. Azt hiszem, egy kisgyereknél ez nem is csoda. így hát a mi kis betegünk is iz- gett-mozgott, majd elkezdett a folyosón le s föl szaladgálni. A kezében lévő papírlapot pedig magasra tartva zászlóként használta. Ám a futkározásnak vége szakadt, mert rájuk került a sor. A nővér szólt, hogy menjenek be. Az anya hívta a fiát, aki félve, szemét lesütve somfordáit édesanyja mellé. Józsika - szólt a mama -, add ide a beutalót, mert most odabent szükség lesz rá. Józsika bezzeg nem adja, de nem is szól semmit. Kissé erősebb hangon próbál célhoz érni a mama:-Józsika, hát hová tetted a beutalót? Add már ide! Az előbb még a kezedben lobogtattad.- A kisfiú erre már vidáman kibökte:- Megettem.- Micsoda? Megetted? - kérdezte rémülten a fiú édesanyja. - Kepd ki, Józsika. Kepd ki gyorsan! - próbált hatni á csemetére.- Nem kepem!- Keped ki mindjárt, mert agyonütlek.- Nem kepem. Nem is kell mondanom, az ott várakozó betegek dőltek a nevetéstől, velem együtt. A doktor úr is kinézett, hogy mi ez a nagy vidámság, s mikor meglátta, hogy miről van szó, ő is jót derült az eseten. Aztán jóra fordult minden. Józsikát - ha tetszett neki, ha nem - beutaló nélkül is megvizsgálták. Hiába volt a papírpapi. Az eset után én is súlyos műtéten estem át. Sokszor gondoltam arra, talán jobb lett volna, ha én is megeszem a beutalót? Akárhányszor eszembe jut a kisfiú cseles trükkje, mindig jót derülök rajta. Őrlik Róbertné Salgótarján Lépjünk egyet! Országunkban - de Nógrád megyében is- sok az értelmi fogyatékos gyermek. Sajnos az ezzel járó fájdalomnak én, mint szülő, szenvedő alanya vagyok. De lányom boldogságáért, gondtalan életéért a végsőkig elmegyek. Azt hiszem, minden szülő, - aki sorstársam -, ugyanezt teszi. Fájdalmam enyhítésére szolgál, amikor arról hallok, vagy olvasok, hogy Göncz Arpádné, a köztársasági elnök felesége mindent megtesz annak érdekében, hogy ezek a gyerekek segítséghez jussanak. Ezzel a céllal már több alapítványt hoztak létre, sportversenyeket, hangversenyeket, előadásokat szerveztek. Köszönjük gyermekeink nevében is. Egy gondolat azért motoszkál bennem. Milyen kellemes érzés venné hatalmába ezeket a gyerekeket, ha például országgyűlési képviselőink, egészségügyi intézmények megbízottai, - vagy akár Torgyán József felesége, aki színésznő is - tenne látogatást náluk. Tudom, minden kezdet nehéz. De az első lépést valakinek csak meg kéne tenni. T. L.-né Salgótarján Tisztelt Szerkesztőség! A régi fényképek nézegetése mindig felfrissít, új lendületet ad a munkához. A minap került kezembe a mellékelt fotó, amelyre két gyermekem talán már nem is emlékszik. Már csak azért is jó lenne, ha közölnék az újságban, mert hamarosan ünnepelni fogjuk „kisfiam” negyvenedik születésnapját, s ezt amolyan előzetes ajándéknak szánom. Köszönettel: Kovács Péterné Salgótarján Cselszövés a gépkocsivezető ellen Este van, fél hét. Beáll Fő téri megállójába a 14-es helyi járatú autóbusz. A tömeg megindul. Egy tíz-egynéhány éves leányzó törtet lábamon keresztül az ablakhoz, s karját kinyújtva integet, s kiabál:- Julcsa, Julcsa, gyere már! S Juliska frissen ott is terem, elvéve az ablakon keresztül átnyújtott kölcsönbérletet. Pillanatokon belül már ketten járják örömtáncukat lábaimon, s röhögéséinek a sikerükön. Látva mérges tekintetem, hátrasomfordálnak, de még ott is élvezik leleményességüket. Most sikerült a terv. De mi lesz akkor, ha egy derék ellenőr toppan elő, s számon kéri valamelyikük hiányzó jegyét? Azt hiszem, á szülők pénztárcája jóval szegényebb lesz.- koma Udvariasság, óh! A napokban a postán volt dolgom. Útközben arra lettem figyelmes, hogy a hivatal sarkán elhelyezett telefonfülke előtt már többen várakoznak beszélgetésre. A sor végén topogó, utolsó heteiben járó kismama nem kapott „zöld utat”. Az előtte álló diáklányok és fiúk egyenként szaladgáltak a fülkébe', ahelyett, hogy előzékenyen előre engedték volna a fáradt, a már állni is alig tudó anyát. Nagyon rossz érzés fogott el. Egyszer pedig a fiatalok fölött is eljárnak az évek! Takács Lajosné Salgótarján Lengő telefon - Hogyan kerül a telefonkészülék a villanydrót tetejére? Nos, a gyerekek feldobták ... fotó: gy. t. Megkésett anyák napi köszöntés Kicsiny falusi házikójának konyhájában, rozoga hokedlijén üldögélt a hetvennyolc éves, beteges, Juliska néni, könnyes szemmel, reszkető kezében egy szál szegfűvel. Másik kezében egy fényképet tartott, hátoldalán kedves szöveggel: „Édesanyám, soha nem hagylak el. Szerető fiad: Feri.” Anyák napja volt. Juliska néni kisétált a kapuhoz: - Mikor jön már az én drága fiam, Ferike? A tavaszi napsugár megcsillant ősz hajfürtjein, az enyhe szellőtől megtörölte könnyező szemeit. Egy szuper, hatalmas nyugati kocsi óriási porfelhőt keverve megállt a házikó előtt. Néhány kóbor kutya veszettül ugatta a csodálatos járgányból kiszálló kalapos hölgyet, aki amerikai napszemüvegét lezseren föltéve átsétált a kutyák hadán.- Hát a Feri hol van? - kérdezte menyét az idős asszony.- Drága anyósom! Ferinek az üzleti ügyei nem engedik meg az utazást. Itt küld magának egy szál szegfűt, s megígérte, ha két hét múlva elintézi üzleti ügyeit, utólag felkö- szönti. Ne tessék haragudni, drága mama, a New-York-i gépem két óra múlva indul. Megtörtént egy kötelezően illedelmes puszi, s a csodaautó elrobogott. Juliska néni sírva követte tekintetével, majd beballagott pici konyhájába. Megsimogatta öreg, fekete macskáját, s maga is lefeküdt szundikálni. Két hét elteltével a faluban hatalmas nyugati autók jelentek meg, rengeteg virágcsokorral, édességgel megpakolva.- Édesanyám még abban a házban lakik? — kérdezte az Amerikából hazatért Feri egy arra botorkáló öreg koldustól.- Már nem! - felelte az öreg - Miért jöttek, talán anyák napját köszönteni?-Természetesen! - felelte hetykén Feri.- Akkor, fiam, jobb lesz, ha a temető felé indulnak ... Bagyinszki Zoltán Salgótarján A kétoldalas összeállítást szerkesztette: Kovács Margit Hősökre, áldozatokra emlékezünk Ötven esztendeje annak, hogy 1945. május 9-én a fasiszta hitleri Németország hadseregének legyőzésével véget ért a második világháború Európában. Azóta ezt a napot győzelem napjának nevezik szerte a világon, és minden évben megemlékeznek róla. Az idén kerek évfordulóhoz, az ötvenedikhez érkeztünk. A győzelem napja nemcsak a volt Szovjetunió számára ünnep, bár a legnagyobb terhet, emberáldozatban legnagyobb veszteséget kétségtelen, hogy az egykori nagy állam népei viselték. De több milliós veszteség érte a másik két koalíciós partnert, az Amerikai Egyesült Államok és Nagy-Britannia népeit is. E nap jelentőségét példázza az Egyesült Államok elnökének, Bili Clintonnak közelgő moszkvai látogatása is, ahol részt vesz a győzelem napi ünnepségen. E napon hajtsunk fejet azoknak a hősöknek az emléke előtt, akik a legdrágábbat, életüket adták a győzelemért. Azoknak az emléke előtt, akik Moszkva alól Berlinig űzték a fasiszta fenevadat és saját fészkében semmisítették meg. Azoknak az amerikai, angol, kanadai, francia és más nemzetiségű katonáknak emléke előtt, akik az európai, afrikai és az óceáni hadszíntereken kíméletlen harcokban vesztették életüket a győzelemért. Azoknak a jugoszláv hazafiaknak emléke előtt, akik négyéves partizánharcuk során áldozták fel életüket a németek elleni harcban. Azoknak a hazafiaknak emléke előtt is tisztelgünk kell, akik mind Kelet-, mint Nyu- gat-Európa országaiban szervezett partizánmozgalmakban, harcokban, ellenállási mozgalmakban adták életüket. E gondolatok jegyében emlékezzünk a győzelem napjára. Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetségének megyei koordinációs bizottsága Híradószerkesztés - hadifogolyként Felső-kereskedelmi érettségi után, 1943-ban kezdtem dolgozni a Zagyvapálfalvai Táblaüveggyár Rt.-ben. Ekkor már a gyár életére is rányomta hangulatát a háború. A gyárat hadiüzemmé nyilvánították; reggelenként, amikor a hadiüzemi parancsnok századosa végigsétált az irodában, a húzógépüzemben, a vágó-, asztalos-, lakatos-, villanyszerelő-műhelyekben, hangos köszöntéssel üdvözölte a dolgozókat. Elkészült a katonai szolgálat alól mentesítettek jegyzéke, annak érdekében, hogy a húzógépüzem folyamatos termelését, a vágást, csomagolást, szállítást biztosítsák. Többször le kellett állítani a hat húzógépet is légiriadó miatt. Megépült a vágóműhellyel szembeni hegy alatt az óvóhely. Nagy szükség volt erre, hiszen Salgótarján is elszenvedte az első bombatámadást. 1944 októberében plakátok jelentek meg a falakon; felszólították a még nem hadköteles fiatalokat, hogy ötnapi élelemmel felszerelve jelenjenek meg a kijelölt helyen. Á gyárban minket is érintett ez, harminc leventekötelest. Elrettentés céljából kivezényelték a leventéket a Stécé-pályára, ahol kivégeztek hat, golyó általi halálra ítélt „katonaszökevényt”. Minket Csallóközbe vittek, innen gyalog indultunk el 1945 márciusában, és a Kárpátokon, Morvaországon keresztül érkeztünk meg Münchenbe, ahol a lóversenytérén sátrakban helyeztek el, majd Dachauba szállítottak. Innen jártunk ki Münchenbe, a lebombázott városrészek romjait eltakarítani. Összefogtunk néhányan, és Híradó néven újságot szerkesztettünk a tízezer hadifogoly tájékoztatására. Az újság egyik számában jelent meg az alábbi versünk is. Mi ástuk ki új Pompejit Július volt. Gyászfátyolban sírdogált a romok között az a szörnyű Vezúv-álom, s mint, kiket rémkép üldözött, bambán bámuló tornyok, zilált hajjal, eszelősen, nézegették a lapátot gyenge, reszkető kezünkben. Testünkről verejték szakadt, napra nap és hétre hét jött, s fogoly magyarok lapátja nyomán, Pompejibe élet költözött. Isten-Fáraó rendelte munkára rabszolga hadát, s kiástuk Pompeji-Mün- chent, halál szomorú városát. Pompeji-München feltámadt, s aranyos baldachin alatt ifjú pontifex maximus viszi a gyönyör-madarat. Óh, Pompeji, Pompeji dőzsöl, s Fáraó, arra nem gondoltál, nekünk is volna egy-két álmunk és egy szőke lány nászra vár. Kik építettük az oltárt, akik segítettünk Neked, e munkás rabszolga hadat Fáraó, elfelejtetted?! Kacagva rohan az Isar, dédelgeti smaragd álmát, messziről is idehallom, gúnyosan utánam kiált... . . .Kacaghatsz rajtunk s felejthetsz, letagadni úgy sem tudod, mi ástuk ki új Pompejit: ifjú rabszolga magyarok. 1946 áprilisában sajnos kettővel kevesebben jöttünk haza és folytattuk a munkát. Keményvári István Salgótarján
