Nógrád Megyei Hírlap, 1994. december (5. évfolyam, 283-308. szám)
1994-12-31-1995-01-01 / 308. szám
6. oldal Évzáró Magazin • Nógrádi Alkotók 1994. december 31 - január 1., szombat - vasárnap MARUZSÉVA (Majdnem) ufót láttam! Előszó: Hiszek az ufókban. Még egyet sem láttam. I. fejezet: Indul a cselekmény Hétfő, hajnali fél hat, töksötét. Meg kell etetni az állatokat. Az állatok fenn vannak a baromfiudvarban, a ház fölött. Egyik kezemben vizeskanna, a másikban nyúltáp. Ballagok fölfelé. II. fejezet: A hihetetlen látvány Első lépés: Fenn a hegyen áll egy személyautó. A lámpái égnek, az orra a lejtőnek. Hogyan marad ott? Mi a szösznek van ott? Második lépés: Nem két fénypont az, hanem négy. Sorban, egy lencse peremén. Fölötte egy kis kabin-forma. Az alját nem látom. UFO! III. fejezet: A konfliktus A szívem gőzkalapácsot játszik. Ráz a hideg. Szóval félek. Még soha nem láttam ufót. Pedig annyit olvastam róla! Megesz a kíváncsiság. Ez mind szép, de az állatokat meg kell etetni. Mit tegyek? IV. fejezet: Az elhatározás Fel kell ballagnom az első tyúkólig, csendben, észrevétlenül. Annak a fala elég hézagos, onnan lehet leskelődni. Sőt. Onnan menekülni is lehet. Rábeszélem a lábamat a mozdulásra. (Tőlem függetlenül, egyfolytában reszket.) V. fejezet: A csalódás Elhagyom az orgonabokrot. Kitárul a panoráma. Benne a nyúlól, bádog borította részein visszaverődik az utcai lámpák fénye. Nincs ufó! A nyúlól volt az ufó. Bánat sújtotta befejezés: Most két hete kapott a mi kicsi mellékutcánk utcai lámpát. Azóta még nem voltam kint hajnalban. Az ufó viszont most minden reggel ott áll a helyén. Már nem reszketek tőle. Csak csalódott vagyok. Karácsondi Imre vizuális amerikai naplójából Dr. Hann Ferenc művészettörténész szavai Karácsondi Imre költő szövegeiről, fénymásolatairól: „Karácsondi Imre „kelet-kö- zép-európai” költő véletlen szerencse folytán megjárta az Amerikai Egyesült Államokat. Úti élményeinek lenyomatai ezek a lelkinapló-szerű fosszí- liák, fénymásolatok, szövegfragmentumok. Nem tudni, hogyan szűrődik át ez az élményanyag költészetébe, hiszen ezek a nyomatok, pontosabban fénymásolatok, mondhatnánk egy vizuális napló, vagy egy vázlatfüzet lapjai parttalanul, minden irányba áradóan igyekeznek visszaadni az út hangulatát. A térrel-idővel való játékhoz a költő meglelte az adekvát technikát, a montázst, mely jól tűri a szándékosan falfirkagraf- fitiszerű szövegszeleteket, melyek hol közlőén populárisak, hol szándékosan együgyűek, néha nyelvi játékokra épülőek, máskor a magasirodalom tartományába sorolandók.” Bárhová helyezzük is őket, a költő vizuális naplója nem csak az Újvilágról árul el sokat, hanem saját kelet-kö- zép-európai létünkről is. Számára ez az a hely, ahonnan a világot látja. S ami magát a látásmódot illeti, az tipikusan kelet-közép-eu- rópai, annak minden nyűgével. Ezért Dr. Hann:,,...hol közlőén populárisak...” groteszk. szvaem az I éré Liksiik Másik lap a naplóból:,,...hol szándékosan együgyűek, néha nyelvi játékokra épülőek Emlékezetes alkotások 1994-ből Rengeteg jó kép, grafika, szobor tűnt föl az idei esztendő nógrádi képzőművészeti kiállításain is. Kinek-kinek más-más alkotás volt az emlékezetes, s ez így természetes. Mi most három kiállításról idézünk föl egy-egy művet, remélve, hogy mások is szívesen emlékeznek ezen alkotásokra és alkotóikra. Tisztában vagyunk azzal, hogy mások más alkotásokra emlékeznek. A lényeg azonban az, hogy jelen legyen életünkben a szépség, az esztétikum, a tisztán megfogalmazott képi, plasztikai gondolat. A nógrádi kiállítási program ez évben is olyan gazdag és sokszínű volt, hogy szerencsére van mire emlékezni. Legyen így a jövő évben is! Párkányi Péter: Pegazus (az őszi tárlaton Plugor Sándor: Akt (Sepsiszentgyörgyi szerepelt mű, Szécsény) Műhely kiállítása, Salgótarján) Hogyan járt a palócok esze a múlt században? Az alább olvasható részletek az 1898-as Nógrádi Naptárból valók. Reméljük, olvasóink ma is jól szórakoznak ezeken az adomákon. Igazolás Silbermann Dolfl, (felindulva): Mit? Hogy én megmérgeztem az ongyósomat? Oljos rágelomj! Dakter! Követelem, hogy rügtün banczaljon oz ongyósomat fül. Tönkretette a reklám Balassa-Gyarmaton nemrégiben Hezitáltak el egy lábbeli-nagykereskedést. Az üzlet már félesztendő előtt nyílt meg s ez volt a czimtáblájára írva: „Lábbelieimnek nincsen párja/ s áraim azért legjutányo- sabbak.” A vásárosok elolvasták a ezégért s azt mondták rá magukban: „No már akár mily olcsón adod is, de páratlan czi- pőt, csizmát még sem vehetek.” S az üzlet pankrott lett. Vasúti kupéban Feri bácsi: Jól ülsz ott hu- gocskám? Klárika: Nagyon jól, kedves bácsi. F. b.: Nem fázol fürjecském? K.: Nem én, bácsikám. F. b.: Léghuzam jár be az ablakon? K.: Egy csöpp se bácsikám. F. b.: Hát akkor váltsunk helyet. Az orvos úr Dr. Enforinszky (a beteghez az ágy felé fordulva): Csak szedje tovább a porokat barátom...Hát hol vannak a porok?...(Közelebbről nézi a beteget) Hiszen maga meghalt! Hát mért nem szólt? Játék Mariska: Miért sírsz, Irénke? Hiszen szépen játszunk iskolát! Irénke (pityeregve): Én nem tudót isztolát játszani, én méd nem jálot isztolába! Mariska: Nem tesz semmit, akkor majd te iskolaszéki tag leszel, az úgyis csak ül és néz. Egy év múltán Kocsmárosné: Herr von Prandlmayer, tavaly óta van még itt felróva hat liter söre. Prandlmayer: Tavaly óta? Hiszen akkor már merő eczetté vált! Ki kell önteni! HIDASI JÓZSEF: Várakozás • • Ö reg autóm tetején úgy kopogtak a tornyos felhőkből hulló kövér esőcseppek, mintha a teremtő rajtam akart volna bosszút állni a félhivatalos hírforrásokért. Vártam rá. Bíztam a szerencsémben. Nem érdekeltek a napi gondok, nem törődtem világunk válságos gócaival, vagy széles e hazában élet- veszélyesen eluralkodó optimista káosszal. Régebben is volt rá példa, hogy várakoznom kellett, de a mostani valahogy más volt. Különös érzések bujkáltak bennem, és egyáltalán nem voltak terhemre a hosszú percek, a gyorsan vonuló és csontokat molesztáló rendszer- váltó fronthatások. Többször is vártam, s nem volt véletlen, hogy arca úgy rémlett föl előttem, mint amikor először fölnéztem rá. Vállára omló haján fantáziám fésülgetően pihent el, és az idáig nem ismert érzelmi hullámhosszra hangolódtam. Életem szürke hamuja alatt, a remény pislogó parazsa csaknem lángot fogott. A kocsiban üldögélve, tehát tallózgattam, mint késő őszi szél a maradék falevelek között. Amikor beálltam a parkolóba, a neki szánt képzeletbeli könyörgő levélkére hűen ügyelve, már nem volt kétséges, hogy öregesen csordogáló vérem, kihűlőfélben botorkáló lelkem útjait is bejárja. Szörnyen nehéz évekkel a hátam mögött, számomra szinte csodának számít a türelem. Érkezésemet követően, az első kísérletem, hogy bejussak, nem sikerült. Az esőfüggönyön átvergődve visszaültem az autóba, és végtelenül rossz szokásomnak hódolva rágyújtottam. A füstkarikákat eregetve önmagámtól kérdeztem: hányadik cigarettánál tartasz? Nem félsz a ráktól? Nem mondta senki, hogy útra keljek. Az elmúlt hetekben, mintha lélekharang kondult volna meg, ami arra ösztönzött, hogy mennem kell. Mindenki megy, szinte lakatlanná váltak a falvak. Órámra pillantgatva észleltem, hogy rohamosan múlik az idő. Hitem töretlenül bizonygatta, hogy nem lesz belőlem lelet, amit kiásnak a régészek, és örömitta- san állapítják meg, hogy ennek az embernek sorszámozott koponyája egyedülálló. Megállapításaik között feltehetően az is szerepelne, hogy ez az ember szabályosan éhen halt, vagy bolond volt, mert nem volt hajlandó lemondani hites céljáról. Régészkedéseimnek vége szakadt. A kísérteties épület arcnélküli árnyékában egy kocsi lassított. Megérkezett. Lelkesedve kászálódtam ki az autómból, és elindultam az esemyős hölgy után. Esernyőjét szorosan a feje fölé tartva, sietősen haladt a bejárat felé. Közben beigazolódott, hogy egy esernyős hölgy esetében nem működnek az asszociáció energiamezői. Pár métert haladtunk egymás mellett, s ha nem szánom rá magam, a ma oly divatos megszólításra, soha nem tudja meg, hogy ott voltam. Nem lepődött meg. Valami zavar támadhatott bennem, mert ahelyett, hogy elvettem volna tőle az esernyőt, tekintetem tekintetét kereste. Arcáról viszonylagos nyugalom sugárzott. Billegő járása, csípőmozgása a feledés homályába űzte magyar valóságunk egyre nagyobb méreteket öltő fizikai és szellemi ellehetetlenülését. Épületen belül derült ki, hogy a sápadt neonfényben a tömeges elidegenedést megtestesítő betonfalak között is létezik még olyan emberi dolog, aminek tudunk örülni. Messziről jött ember mondhat bármit, ám, amit akkor mondtam, az igaz: nekem még nem nagyon örült senki. Megálltunk a pult előtt, s mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna, azonnal megújultam. Haját igazgatva, különös mosollyal ajándékozott meg, majd járt-kelt a régi bútorok között. Pezsgő ténykedés közben nyomatékosan erősítette meg, hogy igazán nem tehet róla. Nem maradtam nyugton. Anélkül, hogy bármilyen kérdés merült volna fel, a korábbi furcsa hőhullámok, melyek a kocsiban bizse- regtették szívemet, újból fölerősödtek. Egy-egy melegebb pillantásakor úgy gondoltam, hogy képzeletünk nyilvántartási kódszáma már nem lehet titkos. A férfi is lehet törékeny alkat, főként akkor, ha olyan nővel találkozik, aki hivatalosan veszélyes vonzerővel rendelkezik. Bürokratikus kapcsolatunk veszélybe került, mert lassú hűtö- getése ellenére is a protekciós udvarlást gyakoroltam. Hiába. Tekintetét a folyosón túl kígyózó emberi sokaságra tapasztotta. Lehet, hogy képzeletem és kívánságom ott járt, ahol az övé? Utolsó kívánságom már a kocsiban, várakozásomkor megszületett. Érlelődött, mint gyümölcs a fán, csak arra várt, hogy kellő tapintattal, emberi módon szedjem le. Nem szedtem le. Találkozásunk pillanatait átérezve, majd hátrálva a kijárat felé, megkaptam a végszavakat:- Sajnos, nincs, járjon a régivel. U dvariasan kérdeztem: mikor lesz?- Legyen türelemmel, nem tudom.- Köszönöm, de hogyan menjek így Európába?-Ne menjen sehová, maradjon itthon. Egyébként próbáljon szerencsét holnap is. ígérték, hogy kapunk újabb szállítmányt.- Miből? - tettem föl az immáron érdektelen kérdésemet, melyre biztató választ kaptam.-A rendszámtáblákból, keretekkel együtt. Adorján Attila: Gyerünk az éjszakába (a nyári tárlat egyik alkotása, Balassagyarmat)
