Nógrád Megyei Hírlap, 1994. december (5. évfolyam, 283-308. szám)

1994-12-24-25 / 303. szám

1994. december 24-25., szombat - vasárnap Különös Karácsony 9. oldal Csodák - sorsok - életutak - csodák - sorsok - életutak... I 11 1 .........."»ir’TT „H ol a boldogság mostaná­ban?/ Barátságos meleg szo­bában." (Petőfi Sándor: Téli világ) Kérdezhetjük mi is - fe­lelve is rá - a költő szavaival. Persze azóta 150 év telt el, s bizony közben alaposan meg­változott a világ. A boldogság Lét és nemlét különös Hétéves kislány pancsol a medencében. Piros pettyes labdáját a melléhez szorítva, rádobja magát a vízre, s élvezi, hogy lebeg. Már ki tudja, hányadszor lendül neki, egyre óvatlanabbul, egyre hevesebben siklik a labdával, mikor hirtelen oldalt moz­dul, s nem a felszínen, hanem a medence alján találja magát. ma kicsit másabbt-Köisszetet- tebb érzés, mint a 'Débrecen- ben fagyoskodó Petőfinek hir­telenjében tűnt. Ezt a másságot és bonyo­lultságot kívántuk megra­gadni az oldalon közölt írása­inkban, amelyek remélhető­leg nem csak szórakoztatóak. Akit nem szeretnek, az nem tanul meg szeretni Ép ésszel nehezen érthető, fel sem fogható, hogyan hagyhatják el újszülöttjeiket az anyák. Vannak jó néhányan megyénkben is. Dr. Fehér Edit, a balassagyarmati csecsemőotthon igazgatója naponta szembesül ezzel az állapottal. Könnyes szemmel mosolyog Ülő helyzetéből karjaira tá­maszkodva, megpróbál fel­emelkedni, de ez sehogyan sem sikerül. Ólmos súly nehezedik a tagjaira, s átfut rajta a gondolat: lehet, hogy most meg fog halni. Fülében, orrában érzékeli a víz súrlódását, s azon csodálkozik, hogy nem fél. Egy villanásra a közelben tartózkodó, jóked­vűen trécselő szüleit, majd saját magát és Marikát, a barátnőjét látja. Napsütésben csinálnak valamit. Aztán újabb filmkockák pe­regnek a szeme előtt. Rövid idő múlva egy erős kéz ragadja meg a karját. Kábult, levegőért kapkod. Egy mosolygós valaki néz rá, s beszél, de nem érti a szavát. Szédelegve az anyjához megy, aki semmit nem vett észre abból, ami történt. Ez a kislány ma egy Salgó­tarján környéki faluban él. Harmincnyolc éves, családos, dolgozó nő. Amit átélt, nem hagyott nyomot az énjében. Úgy tudja, az akkor látott film­szerű, összefüggéstelennek tűnő képek a veszélyhelyzetbe került ember szokatlan agymű­ködésével magyarázhatók.- Annyi gyilkosgalócát et­tem, hogy három ember is el­pusztult volna tőle - mondja a negyvenéves Ágnes. Elvesztet­tem az eszméletemet, végtag­jaim megnőttek, óriásira meg­dagadtam, s mintha lefolytam volna az ágyról. Egyszer csak az ágyam mellett álltam, és csak néztem az összetört teste­met. Sem fájdalom, sem pánik nem volt benne, csak a leírha­tatlan nyugalom. Csupán kislánykorában, az édesanyja ölébe bújva érzett ilyen belső békességet.- Nem tudom mennyi idő múlva érzékeltem a fájdalmat, akkor nyertem vissza az eszmé­letemet. Az orvosok közölték, hogy túl vagyok az életveszé­lyen. A halál markából jöttem vissza... Mégis, jó azokra a per­cekre gondolni... Kati, a négygyermekes, negynevegy éves anya szülei már nem élnek. Családjában a halál közeli élmények, vagy az elhunyt családtagokkal való „találkozások”, a látomások nem ismeretlenek.-Ikerterhességem 36. heté­ben nem éreztem magzatmoz­gást, dagadt, ödémás volt a lá­bam, de az orvosok csak nyug­tatgattak. Szüléskor az első to­lófájásnál elveszítettem az ön­tudatomat. Míg élesztettek, nagyon messze jártam... Egy sötét fo­lyosóban lebegve haladtam egy szép fényesség felé. Fantaszti­kusan megnyugtató és más volt ott minden, az illatok is. Édesa­pám és édesanyám állt a>fény- ben, egyikük egy kisbabát tar­tott a karjában. Azt mondták: majd ők vigyáznak erre az egyre, nekem azonban vissza kell mennem. Két nyitott tenye­rükkel „toltak” a folyosóba, de lassan haladtam. Mindez az alatt a néhány perc alatt zajlott le, amely az úgynevezett klinikai halál álla­potában a biológiai vagy agyha­lál beálltát előzi meg. Az esz­mélet nála nem csak testi fájda­lommal járt: egyik újszülöttje halott volt a méhében. (Mihalik J.)- Hogy kerülnek az otthonba a csecsemők?- A legtöbb kisbaba közvet­lenül születése után kerül hoz­zánk, de előfordul olyan is, hogy az anya beadja a szom­szédba megőrzésre gyermekét, aztán eltűnik a ködben.- Milyenek ezek az anyák?- Nagyon sok a kiskorú anya. Látjuk, tapasztaljuk, hogy jön a második generáció. Most is van olyan gyerekünk, akinek az anyja intézetben nőtt fel. A kicsire ugyanolyan sors vár, mint rá. Az intézet, bármeny­nyire is igyekszik, nem tudja pótolni a család melegét.-Legalább látogatják az itt felejtett csöppségeket?- Vegyes a kép, az egyik ba­bát meglátogatja az anya, a má­sikat nem. Olyan is előfordul, hogy az újszülött rögtön hoz­zánk kerül és soha többé nem látja az anyját.- Örök életükre sérültek ma­radnak az ilyen gyerekek?- Akit nem szeretnek, az nem tanul meg szeretni. Egész­séges gyereknek intézetben lenni rosszabb a börtönnél. Petrolán Györgyné hetvennégy évesen nem sokat kíván az élét­től. Csupán egy kis meleg ételre, tiszta fekhelyre, pár kedves szóra, meg egy kis nap­fényre vágyik. Nem hiányol mást, kivéve egyszer egy évben azt, hogy a karácsonyt családi körben töltse, hogy hazavigyék a nagybátonyi régi kastélyból, amely ma idősek klubja. Két éve itt vigyáznak rá, s azóta tudja, a szerettei köréből kiszakadt vagy magára maradt ember legkínzóbb óráit szent­este éli át... Ilyenkor az öreg épület falai közt rekedtek ma­gatartása különös módon meg­változik. Legtöbbjük elcsendesedik, befelé fordul, a szavak mintha nem jutnának el az értelmükig. Ezen a napon megszűnik szép látvány lenni a díszes fenyőfa, fájó emlékeket ébresztenek az illatos tűlevelek. Petrolán Györgyné két éve megtanult könnyezve moso­lyogni. Gondozónője most is csak néz rá s az ő szeme is könnyes. Szavak nélkül is értik egymást, s ez jó. Szeretik az otthonban ezt az asszonyt. S szeretik őt a fiai is.- Négy gyerekem közül az egyik messzire, Kalocsára ke­rült innen. A másik Kisterenyén Megszakad a szíve az ember­nek, ha ezeknek a gyerekek­nek a szemébe néz. A gyar­mati egészségügyi otthonban sok szellemileg és testileg sé­rült gyermek éli mindennap­jait. Közülük kettőt szólalta­tunk meg. Nem könnyű. A. Zolika lassan a férfikorba lép, de kisfiúnak látszik. Nagy, kerek szemmel csodálkozik rá a világra. Lassan bár, de megbir­kózik a betűkkel is. Ünnepsé­gen még verseket is mond.- Tudom én, most lesz kará­csony. Nagyon szeretem a ka­rácsonyfát. Még ajándékot is szoktam kapni. Most babát sze­retnék, meg kazettát. Koncz Zsuzsa-kazettát, de kellene Ha­lász Judit is. Jól zenélnek. Ó napsugár, ó napsugár én szeret­lek nagyon!- Nagymama be szokott • •• lakik, de Németországban dol­gozik, s így ritkábban jöhet. Kettő pedig Nagybátonyban él. Gyakran eljönnek, a legkisebb minden hét végén hozza a me­leg ételt. Tíz unokám, három dédunokám van. A felnőttek egész nap dolgoznak, s én tu­dom mi az...Igazán nem lehet panaszom rájuk. Mentegetőzik, mert elpitye- redik, de nem a fiúk miatt.- Sok keserűséget megéltem már életemben. Marosvásár­helyről ’40-ben menekültünk ide. Nagyon szép vidéket kel­lett otthagynunk. De szeren­csénk volt, kaptunk lakást, az uram pedig a bányában kereste meg a kenyérre valót. Míg a gyerekek kicsik voltak, én fél­napos kapálást vállaltam, hogy megtoldjam a párom keresetét. Később eljártam Hatvanba, a konzervgyárba. Hetven éves koráig dolgo­zott, utolsó munkahelye az ipari szakmunkásképző intézet volt. Talán még ma is ott lenne, hogy ötéves özvegysége bánatát a gyerekközösségben enyhítse, de súlyosbodott a cukorbeteg­sége, s agyvérzést kapott. Járni is alig tudott, amikor a nagybá­tonyi otthonba vitték. Azóta üres a bányavárosi lakása. (Mihalik) jönni hozzám. Mindig hoz sü­teményt. Ha nem jön, annak az lehet az oka, hogy fáj a lába. Ilyenkor én látogatom meg őt. Kisbabája lesz az egyik rokon­nak. Én fogom dajkálni! K. Zsuzsa tizenhat éves, mozgássérült, de sérült a szel­leme is. A földön vonszolja magát, hatalmas erőfeszítéseket tesz, míg eljut a bordásfalhoz. Azon kapaszkodik fel, majd alátolják a tolókocsit. Izzadság- cseppek futnak végig az arcán. Zsuzsit soha senki nem láto­gatja meg. Még karácsonykor sem hiányzik senkinek.- Nagyon szeretek szere­pelni. Verseket mondok. Jól ér­zem magam itt. Sokat játszom. Eljött a Mikulás, és énekelt. Nagy szakálla volt. Nagyon, nagyon várom a Jézuskát. Osz- szerakós játékot szeretnék. Ó napsugár, én szeretlek nagyon Halálosan magányos karácsony A somosi gyógyítóasszony janjka szeretne otthonra lelni 1990-ben „a reformálódó megyei napilapban megjelent újság­cikk hatására, az új politikai-társadalmi gondolkodási modell iránti szükséglet általános légkörében hirtelen megnőtt a keres­let a Somoskőújfalui gyógyítóasszony tevékenysége iránt” - ol­vashatjuk Limbacher Gábor balassagyarmati muzeológus ta­nulmányában, amely a Nagy Iván Történeti Kör 1994-es év­könyvében jelent meg. A csodálatos képességekkel felruházott asszony történetét a tanulmány alapján mutatjuk be. Füstös képét göndör fekete fürtök keretezik, sötét szeme huncu­tul pásztázza a hallgatóságot. Mintha titkon kutakodná, elhi- szem-e a szavát. A fiatalember 24 éves, de nagyon is, Janikává” válik, főleg, amikor eddigi rövidke életéről mesél. A vékony testalkatú, közép­magas nő lesütött szemmel lép a helyiségbe. Tétován megáll az ajtóban, s mikor hellyel kí­nálom, a szék szélére ül le. Nem emeli fel a pillantását. Zavarban van.- Tudja, hogy milyen nap van ma?- kérdem. Fejének biccentésével vála­szol. A közénk zuhant csöndet a folyosóról behallatszó zaj töri meg. Valakit most kísérnek oda, ahonnan Erzsit hozták. A fogdába.- Milyen odabent?- Most nagyon kegyetlen - válaszolja nagy sóhajjal, majd újra magába roskad. Ez az álla­pot néhány pillanatig tart, az­után kitör belőle a zuhatag:- Napok óta a régi karácso­nyokról álmodom. Percről percre átélem, amikor anyám készült az ünnepre. Bevásárolt, sütött, főzött. Nekem az volt az igazi öröm, amikor már segít­hettem neki. Akkor éreztem, hogy valaki vagyok már. Egy­szer megégettem a beigliket a sütőben. Nem kaptam ki. Anyám csak annyit mondott, hogy nekünk minden falat ételt meg kell becsülni. Tudja, az anyám szomorúsága jobban fájt, mintha megvert volna. Erőt vesz rajta a sírás.- Milyen karácsonya lesz? Gyűrött zsebkendőjével nyomogatja könnyező szemét.-Nem tudom. Nem régen vagyok itt. Egyformán pereg­nek a napok. Zajtalanul, érzel­mek nélkül.- Nem keresik a hozzátartozói? Hüppögve válaszol:-Nem hiszem, hogy valaki­nek eszébe jutnék. Miért is? Menekül az emlékeihez.- Egyik karácsonyra szép ruhát kaptam az anyámtól. Tu­dom, a kis nyugdíjából lop­kodta össze rá a pénzt. Azt akarta, hogy én is szép legyek, mint a többi lány .. . A homlokához kap, mintha egy tolakodó gondolatot akarna elhessenteni.- Szép voltam, titokban ki­festettem magam a barátnőm pirosítójával. Anyám nem sze­rette. Azt mondta, hogy ez kur- vás. Tiltott Jánostól is. Rá meg azt mondta, hogy börtöntölte­lék. De én szerettem Jánost, akinek olyan jó volt megpi­henni a karjai között. Nyílik az ajtó. Egyenruhás ember lép be. Ugyanaz! aki ide kísérte Érzsit. A BBÉknéves lány feláll, sződani^Bújtja a kezét az egyenruhásnak, aki gyakorlott mozdulattal kattintja ráabilicset.- Minden jót - mondja a lány és kilép a szobából. Pár perc múlva tudom meg, hogy Erzsit előzetes letartózta­tásba vitték. Megfojtotta idős édesanyját. Pádár András Karman Istvánné, a gyógyí­tóasszony Dorogházán született 1925 táján. Kicsi kora óta min­dig voltak „látomásai.” Hét­esztendős korában érzett, egy­fajta beavatottsági élményét - mások sorsába látás - köve­tően, sajátos betegségek mintegy próbatételei után, újabb fordulópont következik az életében. Az 1975-ben Salgótarjánban, az acélgyári templomban átélt csodálatos gyógyulás és meny- nyei elhivatás további életét alapvetően befolyásolta. Az égi lények túlvilági utazásra vitték őt, megmutatták neki a poklot, azaz a „gyehennát”, a tisztító­tüzet és a mennyországot is. Fehér létrán „vitt” föl az útja, és „láthatta”, ahogy vizsgálják a lelkeket. Égi pártfogói Karmannét gyógyító tevékenységre hívták el 1975-ben. Főleg a lakásán gyógyít. Az érkező betegek a másfél szobás lakás előszobá­jába lépnek be, ahol valamely, már bent lévő beteg nyit ajtót. A várakozók előbb az előszo­bában foglalnak helyet, majd a sor haladtával a konyhába lép­hetnek. Ha sokan jönnek össze, a lakásba nem férők a társasház udvarán várakoznak. A gyógyítási szituációt az egyik 1991 májusában ott járt beteg esetén keresztül vázoljuk föl. „Elmondtam neki a pana­szomat, hogy nekem mi bajom van, és akkor odaállított engem a Szűzanya elé, összefogtam a kezem, ő meg így jobb felül el­kezdett imádkozni a Szűzanyá­hoz. Kérte a Szűzanyát, hogy gyógyítson meg engem, mert nagyon fáj a lábam, egyedül vagyok, öreg vagyok, senkim sincs, a gyerekek távol vannak. És akkor mondta, hogy fordul­jak meg, és fordított mind a két felemre, meg a rózsafűzért kör- bevitte rajtam. Szemüveg vót a szememen. Mariska néni le­vette a szemüveget a szemem­ről, és azt is a Szűzanya elé tette, és édes Szűzanyám, őrizd meg neki a látását is. És tessék elképzelni, azóta szemüveg se kell. Tevékenységéért a gyógyító­asszony nagyobb ellenszolgál­tatást, pénzt nem fogad el.- Kilencévesen adott anyám intézetbe - vág bele akadozón a történetbe. - Sokan voltunk neki gyerekek, s én nagyon rosszul viselkedtem. Nem em­lékszem, hogy otthon valaha is jobban éreztem volna magam, mint itt: anyám sokszor elvert, s dolgoztatott mindent velem csináltatott. Igaz, az intézetben sem volt problémamentes az élete. Egy időre be is paterolták egy fővá­rosi javítóintézetbe.-Tudja, agresszív vagyok. Az ellenségemnek sem kívá­nom, hogy oda kerüljön. Akármi megeshet ott — néz lopva körül, nehogy más is meghallja -, amelyekről nem szabad nekem szólnom. Szégyellősen arról rebeg, hogy a fiúkhoz vonzódik. Ti­zennégy évesen már érezte, hogy különbözik társaitól.- Szeretnék megnősülni, mert a gyerekeket imádom. Tán már lehetne is, de megtettem azt a lépést. Nem tudok nőkkel kapcsolatot kialakítani. Tudja, a fiúkhoz vonzódom. Rágja a lelkét a kín, főleg mert szülei, testvérei is tudnak „ferde” hajlamáról. Amikor kö­zéjük megy, érzi, végleg elfor­dultak, undorodnak tőle.- A nagymamám szeretett, de ő már majdnem nincs. Öreg­ség, betegség, szociális otthon. Ez vár majd rám is? Vagy a végleges bebörtönzés? Mert ahol élek, olyan, mint a börtön. A gondoskodóknak nincs tü­relmük a beutaltakhoz. Rossz ott nagyon, ki akarok jönni. A saját jövőmet én akarom meg­határozni. Az intézetben tucat­nál többen vagyunk egy szobá­ban. Együtt enni olyanokkal, akik nem tudnak kulturáltan, ahol nem engedi az igazgató bácsi, hogy fülbevalóm legyen. Már élni sincs kedvem. Ki kell jutnom, hogy megismerjem az életet. De nem segít senki. Csak elküldenek mindenhonnan. Háromhavonta - ilyen rend­szerességgel jár a László kór­házba, AIDS-szűrésére - újra meg újra bekopog a Népjóléti Minisztériumba, havonta pedig - amikor a salgótarjáni könyv­tár felkeresésére kap eltávozási engedélyt — a megyeházára lá­togat, hogy intézze a sorsát. Janika cigány homoszexuá­lis. Ahogy ő tudja, testi fogya­tékos, s enyhe fokban szellemi­leg korlátozott. (t. k.) Ghirlandaio: Pásztorok hódolása (1510)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents