Nógrád Megyei Hírlap, 1994. december (5. évfolyam, 283-308. szám)

1994-12-03-04 / 285. szám

2. oldal Mozaik 1994. december 3-4., szombat - vasárnap NOVÁK ÉVA BERNADETT: DROGCSEMPÉSZ VOLTAM (9.) A szabadság fogságában Francia orvosi múzeum. Amint az ismeretes, 1992-ben leégett a párizsi Orvostudo­mányi Múzeum. Most az intézmény a hamvaiból újjászületett, s nemrégiben megnyitotta kapuit. A látogatók - egyebek mellett - azokat a japán agyműtéti eszközöket is megte­kinthetik, amelyek a XVII. századból származnak... Mire is törekszik az Egyesült Államok az EBEE szerepével kapcsolatosan? Az összeurópai biztonsági rendszer kiépítésére tett erőfe­szítések egyfajta betetőzésének nevezte az EBEÉ jövő heti bu­dapesti csúcstalálkozóját egy magas rangú amerikai kor­mánytisztviselő. A nevének elhallgatását kérő illetékes tájékoztatóján hangsú­lyozta: az Egyesült Államok arra törekszik, hogy az EBEÉ intézménye olyan átfogó szer­vezetté alakuljon át, amely az európai biztonsági problémák kezelésében az „elsődleges vé­delmi frontvonalat” jelentené a jövőben. Az európai biztonság jövőjé­vel és távlataival kapcsolatos amerikai elképzeléseket Bili Clinton elnök fogja kifejteni a konferencia plenáris ülésén el­hangzó 10-15 perces beszédé­ben. (Clinton mintegy hét órát tölt majd Budapesten.) A kormánytisztviselő öt olyan területet jelölt meg, ahol az Egyesült Államok konkrét megállapodásokat remél a csúcstól. Közéjük sorolta az EBEÉ égisze alatt megvalósuló békefenntartás irányelveinek és normáinak a lefektetését, a ki­sebbségvédelemre irányuló te­vékenység fokozását, a fegy­verzet-ellenőrzés és bizalomé­pítés keretének a kijelölését, az EBEÉ szerepének növelését a gazdasági együttműködés és a reformfolyamatok előmozdítá­sában, s végül a volt jugoszláv köztársaságok problémáinak megoldásába való bekapcsoló­dást. A békefenntartó funkciót, közelebbről a volt szovjet köz­társaságokban dúló válságokat érintve megerősítette azt az amerikai álláspontot, amely szerint inkább nemzetközi ösz- szetételű erők, nem pedig tisz­tán orosz csapatokból álló köte­lékek kivezénylése a tanácsos. Az illetékes egyértelművé tette, hogy noha a NATO kibő­vítése a tágabb európai bizton­sági rendszer kiépítésének a ke­retébe illeszkedik, mégis teljes­séggel kizárt, hogy az atlanti szövetséget valamiképpen alá­rendeljék az EBEÉ-nek - el­lenkezőleg, a két intézmény nagyon is hasznos, kiegészítő szerepet tölthet be egymás mel­lett, hiszen az EBEE alapvetően politikai jellegű szervezet, a NATO pedig katonai szövet­ség. Kiemelte, hogy a délszláv válság fájdalmasan tanúsítja: elengedhetetlenül szükség van az európai biztonsági problé­mák hatékonyabb és körülte­kintőbb kezelésére, mégpedig a NATO kiszélesítésével párhu­zamosan olyan intézményes ke­retek létrehozásával, amelyek átfogó jellegük révén kiterjed­nek minden államra, és tevőle­gesen hozzájárulhatnak a konf­liktusok megelőzéséhez. Szántó László: Egy éjszaka a piros lámpás házban Első fejezet - Margó története 7. A meghosszabbított érvényes­ségű útlevelemben idegőrlő ki­lincselés, könyörgés, veszeke­dés után végre belekerült a pakisztáni hatóságok vízum­pecsétje. Nem akartam hinni a fülemnek, amikor az utolsó pillanatban 8 (nyolc) darab fényképet kért tőlem az illeté­kes hivatal az érvényes vízum megadásához! Korábban egy magát megnevezni nem kí­vánó jótevőm küldött pénzt Karacsiba a Külügyminiszté­riumon keresztül, s ebből tud­tuk megvásárolni a repülője­gyet. Szorongó szívvel szálltam fel a Zürichbe tartó gépre. Fel­bőgtek a motorok, felemelked­tem a magasba, nem csak fizi­kailag, lélekben is. Szerettem volna, ha Pakisztán mihama­rabb a hátam mögé, a múltamba kerül, de ez mindmáig nem si­került. Gyakran álmodok ma is a jellegzetes pakisztáni utca­képről, a nyomorban élő embe­rekről, a dúsgazdag maffiózók­ról, a karacsi börtön - testet, lelket őrlő - hónapjairól. Karacsiból nincs közvetlen repülőjárat Budapestre. Zü­richben kellett átszállnom, és már itt a reptéren hozzám ért az otthon „üzenete”. Egy újságíró utazott elém (miért?!), furako- dott a mellettem lévő székre, s kíváncsiskodott hazáig szünte­len. Aztán Ferihegyen fotósok, tévések fogadtak, pedig nem az államfő érkezett Pakisztánból, csak Novák Éva Bernadett, a megtévedt és megbűnhődött magyar drogcsempész! A nagy felhajtás után hamar rám szakadt a csend és a ma­gány, a mindennapi megélhetés ezernyi gondja. Megszűnt az albérletem és a volt munkahe­lyem, néhány száz forint volt A harisnya- nadrág már csak a bo­kámig ért, a talpa elsza­kadozott és foszlányok­ban lógott a lábamon. Nem fordít­hatott volna vissza már senki és semmi. Felvettem volna a harcot ma­gával az ördöggel is. Kezdett erősebben világo­sodni. Enyhén feltámadt a szél, majd apró szórt cseppekben el­eredt az eső. Úgy látszik, min­den jó nem jöhet össze. Ennek az esőnek egy évben 365 alka­lom kínálkozik arra, hogy es­sen, de neki pont ez a nap, ez a hajnal kellett. Elviseljük, min­dent elviselünk. Száz nap in­kább az erdőben, mint egyetlen este annak a patkánynak a fe­dele alatt. Erősödő, majd halkuló zajra lettünk figyelmesek. Megáll­tunk, behúzódtunk egy bokor alá. Csak nem minket üldöz­nek? Nem lehet, ez a zaj nem olyan, mint amikor autóval vagy motorral száguldoznak az erdőben. Ez egy forgalmas út­vonal zaja! Igen, ezek száguldó kocsik. Ahogy tovább halad­tunk, a zaj egyre erősödött. Ez jó jel! Micsoda szerencsénk van! Gyorsan ki az útra és sto- poÍjunk! Stopoljunk a végtelen­ségig! El innen, minél mesz- szebb! Be egy városba, vagy akárhová, ahonnan tovább me­hetünk. Ahogy erősödött a zaj, úgy ‘lassítottuk lepleinkét:^ mi van, ha ezek a száguldozd au­tók éppen bennünket keresnék, mi megpont'őket stopoIjuÉ lé'? mindössze a zsebemben. Mihez fogjak, hogyan kezdjem el a Karacsiban ki tudja hányszor elképzelt új életemet? Lilien barátnőm, aki kijött elém a reptérre, néhány napra szerzett olcsó szállást, aztán hazament Kőszegre, a nővé­remhez. Sivárság, kilátástalan- ság fogadott. Neki sem volt munkahelye, nem kapott mun­kanélküli segélyt, havi ötezer forintos jövedelempótló támo­gatásból élt. Nem ülhettem a nyakára, Kőszegen sokkal ne­hezebben találok úgyis munkát, mint a fővárosban. Egy barátnőmhöz könyörög­tem be magam, ő szívesen be­fogadott a belvárosban lévő pa­rányi szoba-konyhás lakásába, ahol a kisgyermekével élt a GYES-ből. A ház lakói azon­ban „tévés szereplésem” nyo­mán felismertek, s nem hagyták szó nélkül a feltűnésemet. „Ilyen börtönből jött embereket engedsz a lakásodba?" Téged is belerángat valamilyen hülye­ségbe! Meglátod, a végén a nyakadra hozza a rendőrsé­get!" A mindennapos piszkálódást nem bírta idegekkel a barát­nőm, megkért, hogy költözzek el. Megint az utcán voltam, ta­lán rosszabb helyzetben, mint valaha. Régi ismerőseimnél aludtam egy-egy éjszakát, pénzt kunyeráltam régi barátnő­imtől, majd a bizományiban és kéz alatt eladogattam a Pakisz­tánból hozott emléktárgyaimat, a kosztümjeimet, a cipőimet. Egy kölcsönkért pulóverben és egy koszos farmerben mászkál­tam. Munkát kellett volna ke­resnem, de hová állítsak be to- pisan, koszosán, a „szenzációs nagy múlttal a hátam mö­gött?” Legelőször egy akármi­lyen albérlet kellett, hogy ne a metróban kelljen csöveznem, legyen hol megmosakodjak, kimossam a fehérneműmet. Jó ideig ment ez így, aztán egyszer Lilien megkérdezte:-Mondd, Éva, meddig aka­rod még ezt csinálni? Ne szól­jak Bonitónak? Azt mondta, hogy ha utazni akarsz, mindent Lehet ilyen véletlen? Egy dara­big az út szélén lapulva néztük a tovasuhanó kocsikat és egyre azon töprengtünk, leintsük őket, vagy ne. Nekünk ez most nehezebb kérdés volt, mint a bős-nagymarosi vízmű sorsa. Visszahúzódtunk, nem mertünk integetni. Közben teljesen kivilágoso­dott. Úgy tűnt, pár száz méterre tőlünk az út elkanyarodik az erdőtől. Mező vagy szántó kez­dődhet ott, esetleg ház is lehet arrafelé. Gyerünk, nézzük meg! Először csak óvatosan, lapulva- nehogy az útról észrevegye- nek bennünket -, majd föle­gyenesedve siettünk az erdő­szél irányába. Elmerészkedtünk az utolsó fáig. Előttünk gyü­mölcsfák, rét, szántás, valami növény féle - hál’ Istennek, ez lakott hely, biztosan az. Nem mertünk az erdőből kimerész­kedni. Először terepszemlét tar­tottunk. Mégiscsak jók voltak valamire ezek az örök győzel­met hirdető szovjet háborús filmek. Akaratlanul is ragadt az emberre belőlük valami. Persze a józan gondolkodás felér egy Arafat-szintű szellemi „nagy­sággal”. Hogy jutott eszembe pont most ez a kis gusztustalan ember? Nem tudom. Ha már hasonlatokat keresek gondolat­ban, mozoghatnék jobb körök­ben is. Mindegy. Mozgó alakot vettünk észre a rét szélén, a gyümölcsfák mellett. Egy férfi- valamit kapïrgàl. Vetett vagy kalapált, nekünk minclegv, egyedül van, nern jelenthet ^e­elintéz, ad pénzt, és akkor vala­hogy összeszeded magad. Élső alkalommal elhárítot­tam az ajánlatot. Pakisztánban elhatároztam, hogy nem csiná­lom többé. Felvillant előttem a betonágyas börtöncella em­léke. Szóval nem akartam újra kezdeni, de később egyszerűen nem találtam más megoldást. Szükségem volt legalább egy kevés pénzre, hogy talajt érez­zék a lábam alatt, albérletet sze­rezzek, hogy munkát találjak, hogy elindulhassak végre va­lamerre. Szóltam Liliennek, ha Bonitó még mindig segíteni akar, elmennék valahová ... A drogkereskedő adott pénzt, új útlevelet csináltattam, vettem egy elfogadható ruhát. Tudta, hogy sokkos állapotban va­gyok, ezért először csak szokta­tott a gondolathoz. Valamikor február végén Ausztriába kel­lett utaznom. Egy meghatáro­zott utcasarkon lévő presszóban kellett találkoznom egy fekete sráccal, Beniqukel. Hiába vára­koztam, nem volt ott, szeren­csére Bonitó adott egy telefon­számot. Azt felhívtam, a fe­lesége vette fel a kagylót, még jó, hogy nem mondtam meg miért keresem, az asszonynak fogalma sem volt arról, hogy a férje úgy „mellékesen” kábító­szerrel is foglalkozik. Találkoz­tunk, elmondta, hogy azért tűnt el, mert nem érkeztem időben a randevúra, s azt hitte, baj tör­tént a határállomáson. Sikeresen hazaértem, 1000 schillinget kaptam Bonitótól ezért a kirándulásért. Ez a pénz segített hozzá, hogy végre al­bérlethez jutottam. Lejegyezte: Halász Kálmán Copyright: Atlantic Press szélyt. Irány a megmentőnk! Meglepődött, amikor közeledni látott bennünket. Középkorú, harmincas férfi, nem kövér, nem sovány, amolyan gazda kinézetű. Megszólítottam. Mit bántam én, hogy érti, vagy sem amit mondok, majdcsak elmagyará­zom valahogy, mit is akarok. Nem bírtam a könnyeimmel. Gigi pár lépéssel hátrébb egy fának támaszkodva zokogott. Mindketten felszabadultunk, most jött ki belőlünk minden. Talán azért, mert ez az úr őszinte, barátságos, egyben kérdő arccal figyelt bennünket. Igaz emberismeretből az elmúlt hetekben megbuktam, mégis bíztam benne.-Drága uram... bácsi... jó­ember, segítsen rajtunk! Be­csaptak, átvertek. Frankfurtból futunk. Strici... maffia... értse már meg, könyörgöm... Most segíts meg uram, Isten... Ugye, érti, menekülünk, lokál, kupi... mit mondjak még? Ha hazame­gyek megtanulom a nyelvete­ket, ha másért nem, hát azért, hogy meg tudjam köszönni, ha segít nekünk... Bonn... Un­garn... konzul... nagykövet... Bonn...-Á, gút, gút... Nem lelkesen, inkább megér­tőén mondta. Megértett! Hurrá! Megértett. Elővettem a pén­zemet, a megspórolt márkát. Ha tudná ez a görény, hogy a tőle kapott pénz a. menekülésünkét szolgálja. , J , A gazda intett, hogy men­jünk utána. Az úthajlattól pár méterre állt a kocsija. Az autó mellett megállt egy kicsit és el­gondolkodott. Rossz előérze­tem támadt. Meggondolta ma­gát vagy üzletet ajánl? Valamit valamiért? Szorosabban mar­koltam a cipőt. Ha ő is olyan, mint az elődei, úgy vágom fejbe, hogy nem építi tovább a kapitalizmust. Elkezdett ma­gyarázni és mutogatni. Elszé­gyelltem magam, de azok után amin keresztülmentünk, talán megbocsátható volt ennyi bi­zalmatlanság. Lehajolt és egy pálcával odarajzolta az útra a mondókáját. Mutatta, hogy most hol vagyunk, majd az au­tóra bökött és rajzolt egy kört. A közepébe írta: Frankfurt. Ez­után húzott két párhuzamos vo­nalat, majd újabb kört rajzolt. Abba azt írta: Bonn. Nehezen jöttem rá, hogy a párhuzamos vonalakkal a vasutat illuszt­rálja. Összenéztünk - bólintot­tunk. Nem működött jól az idő­érzékem, rendszertelenül ka­landozott a gondolatom, néha értelmetlenül, üresen, össze­függéstelenül. Nagyon fáradt voltam. Hosszú autózás után ismeret­len helyen, ismeretlen épület előtt álltunk meg. A frankfurti vasútállomáson voltunk. A szétszakadt harisnyanadrág ma­radványait már menet közben leszedtem a lábamról. Lehet, hogy a kézitáskámban van má­sik, de néni1 foglalkoztam vele. A mi jó német segítőnk pénzt kért tőlünk, elvett egy százast, bement vele az állomásra, megvette a vonatjegyeket, majd visszaadta a megmaradt pénzt. Rámutatott a jegyre és azt mondta: Bonn. Ezután bekísért bennünket a pályaudvarra, ahol az induló vonatok táblájára bökve megmutatta, 9 óra 27 perckor indul a vonatunk Bonnba. Elköszönt, indulni készült. Megfogtam a kezét, őszinte me­legséggel szorítottam meg, kedvem lett volna megcsókolni. Rámutattam az autóra és pénzt kínáltam neki a fuvarért. Nem fogadta el. Legyintett, hogy hagyjuk, aztán beült a kocsiba és elhajtott. Hogy sikerült ráta­lálni az elmúlt napok sok kon­kolya között egy szem búzára? Van Isten! Van Isten! Van Is­ten! - hajtogattam magamban. Behúzódtunk egy csendes sa­rokba és figyeltük az ajtókat, majd kiugrottt a szemünk: min­den percben elhagyott házigaz­dáinkat vártuk. Hátha már ke­resnek bennünket. Egyáltalán, észrevették eltűnésünket? Ott elég későn szokás kelni. Lehet, hogy még nem tudnak semmit? Bár úgy lenne! Ha mégse, ha már tűvé tették utánunk a kör­nyéket? Ha itt is keresnek min­ket? Ahányszor nyílt az ajtó, mindannyiszor összerezzen­tünk. Még fél óra, még húsz perc, még tíz, még 5, - végre, beszállás. Megkérdeztünk egy vasutast Borin? Bólintótt. Be­szálltunk. Pár perc múlvá a vo­nat lassan, méltóságteljesen ki­gördült az állomásról. Gyerünk, gyerünk, gyorsabban, képzelet­ben valósággal toltam a szerel­vényt. Tizenkét óra, egy óra, kettő... Örökkévalóságnak tűnik a Bonnig tartó út. Mi van, ha ők is itt vannak a vonaton? Ha ne­künk eszünkbe jutott, hogy így hagyjuk el Frankfurtot, nekik miért ne juthatna eszükbe? Annyira azért nem hülyék. Ki­hez fordulhatunk segítségért? Körbenéztem a fülkében: két idősebb hölgy, egy diákforma lány és egy pocakos, szemüve­ges öregúr. Hogy tudtunk ilyen szar fül­két választani. Ezek ki se merik nyitni a szájukat. Menjünk át máshova vagy maradjunk? Mit tegyek, ha benyitnak, kiabáljak, jajgassak? Az én, mutogatá­sokból álló német tudásomat két értelmes, jól szerkesztett mondattal leszerelik. Ne jöjje­nek! Könyörgöm, Istenkém, ne jöjjenek! A Bonnba érkezés kész megváltás volt. Ha eddig meg- úsztuk, most már biztos, hogy megússzuk. Nem jöttek utá­nunk! Több mint száz kilomé­ter választ el bennünket. Kicsit megnyugodtam, bár ettől a faj­tától az Északi-sarkon sem érezheti biztonságban magát az ember. Leszálltunk, a kijárathoz ro­hantunk. Teljes biztonságban csak a nagykövetségen érezzük majd magunkat. Milyen jó, hogy Bonnban is van egy kis Magyarország. Nem volt nehéz taxit találni. Ahogy beültünk a kocsiba, lassan levetkőztük a páhikot, csak'egy Ris'SzÖrohgás maradt benhü(ík.J Bémondtuk a címet: Ungarn kozulátus. (Folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents