Nógrád Megyei Hírlap, 1994. december (5. évfolyam, 283-308. szám)
1994-12-10-11 / 291. szám
6. oldal Hétvégi Magazin • Nógrádi Alkotók 1994. december 10-11., szombat - vasárnap SZŐKE ZSUZSA ünnep Mindig nyárban történnek dermesztő dolgok. Akkor is nyár volt. Akkor is emberek álltak, jöttek, vagy mentek ezen az utcán. Valakik akkor is kikönyököltek az ablakból. Éppúgy, mint most. És akkor is mondhatták, éppúgy, mint most, hogy hát, igen, hát igen. Mert ugye a dolgok történnek. S mi törődünk a dolgokkal. Akkor is emberek törtek utat a forró bazaltkockákon. Vajon mire gondolhattak? És mire gondolhatnak azok, akik most állnak itt? Ok is csöndben görgetik a meleget. Én meg állok, feszengve. Persze, anyám már mondta, hogy mi a fenének megyek én olyan helyekre, ahová a kutya sem hívott. Most is, tessék, itt állok, feszengek. Csorog rólam az izzadtság. Az mindig segített, ha éppen másra gondolok. Talán... talán az a zsoltár, ha eszembe jutna... Hogy is van?... Úristen! Abszolút nem figyelek! Már elég sokan vagyunk itt. Hát igen, őket sem hívta a kutya sem. Kár, hogy anyám nincs itt. Valamit főz. Levest, meg húst. Persze a húst, azt süti. Hát igen... Hogy is van a zsoltár? Valakit... Ismerőst kellene keresnem, és akkor biztos, hogy eszembe jutna az a zsoltár. Mert... mert olyan vagyok, hogy ha találok valakit, akivel fecseghetek, akkor lo- tyogás közben, mindig eszembe jut a lényeg. Talán Rózsi nénit kellene... Rózsi néni megöregedett. Anyám is megöregedett. A gyermekek meg az öregek szépek. Szép ez a nap is. Elvégre ünnep van. Emléktáblát avatnak. Csak jutna eszembe az a zsoltár. Tessék, most meg pisilnem kell. Ha elterelem a gondolataimat, akkor is pont úgy vagyok, mint amikor találok valakit, akivel fecseghetek és akkor a lotyogás-elterelés közben, mindig eszembe jut a lényeg. Mégis csak lötyögnöm kéne... Talán az a férfi, aki erre tart... Persze az is meglehet, hogy nem ide tart, de azért nem szabad feladni. Hát igen.- Uram! Legyen szíves, mondja meg mennyi a pontos idő?-Tessék! - és a férfi óvatosan felém nyújtotta bal karját. Háromszázhuszonkéte- zer-nyolcszáztizenkettő... Tizenkettő... Tizenkettő. Hát igen. Dél van. „Az egek hirdetik Isten dicsőségét, és az égboltozat hirdeti kezeinek művét. Nap nappal közli a mondást és az éj éjjellel tudatja a szót. Nem beszéd, nem szavak, nem hallható a hangjuk.” Az a férfi, ott a tábla előtt, miért nem kezdi már?! Mondjon már valamit! „Az egész földet átfutja az ő zsinóruk, szavuk a világ végéig.” Csak ne lenne ilyen meleg! Az angolok ilyenkor mindig teát isznak. Kár, hogy itt most nem mérnek teát, mert ha mérnének, akkor nem lenne ilyen meleg. Helyesebben, meleg az lenne, csak én nem érezném annyira, mint ahogyan most érzem, így tea nélkül. „Végéig... végéig... A napnak sátort tett rajtuk.” Milyen sokan vannak... „És az, mint vőlegény, ki előlép mennyezete alól, mint bajnok, úgy örvend, hogy a pályát megfuthatja. Az ég szélén van a fölkelése és semmi sem rejtőzhetik hevétől.” És akkor a férfi, ott a tábla előtt, megszólalt:- Kedves túlélők! „Tökéletes az ’Örökkévaló törvénye, a lelket örvendezteti.” Boros Kata Balassagyarmati Karcok III. Testtelen rabló tört rám Elvitt mindent csak visszhangot hagyott Mikor jó messze volt már Úgy szólt onnan vissza: A Éélelem vagyok. A zaj testet öltött itt a rémülettel betöltött űrben Riadt lábnyomomat gúnyolom a maszkos kisvárosi fűben: Egy percig azt hittem hazafuthatok . . . HARMINCÉVES A NÓGRÁD MEGYEI FOTÓKLUB - MA JUBILEUMI KIÁLLÍTÁS NYÍLIK A TARJÁNI FOTÓGALÉRIÁBAN Igazi kihívás az emberi sors művészi ábrázolása Homoga József: Téli falu 30 éves a Nógrád Megyei Fotóklub címmel jubileumi fotókiállítás megnyitójára és diavetítésre kerül sor ma, december 10-én délután két órakor Salgótarjánban, a József Attila Művelődési Központban működő Salgótarjáni Fotógalériában, a fotóklub, valamint az intézmény szervezésében. A tárlatot Tóth Csaba, a művelődési központ igazgatója nyitja meg. Az érdeklődők január 15-éig tekinthetik meg az alkotásokat. A Nógrád Megyei Fotóklub 1964-ben alakult meg a régi József Angyal Barnabás: Esztike Attila Művelődési Központban, jelenleg 46 tagja van. A salgótarjániakon kívül Gyöngyös, Jobbágyi, Ecseg, Csécse, Pásztó, Tar, Szécsény, Balassagyarmat fotósai is ebben, a Homoga József által vezetett klubban tevékenykednek. A Salgótaijáni Fotógalériát 1970-ben nyitották meg, ahol eddig már csaknem 250 kiállítást rendeztek. Bemutatkoztak itt többek között lengyel, román, finn. csehszlovák, osztrák, szovjet (orosz, litván, lett), német, olasz, francia, valamint hazai fotósok, művészek, amatőrök egyaránt. A klub tagjai Nógrádban több helyen szerepeltek egyéni, illetve csoportos tárlatokon, így például Salgótarjánban, Pásztón, Kisterenyén, Nagybátony- ban, Balassagyarmaton, Palotáson, Rétságon, valamint a megye és az ország határain kívül Egerben, Miskolcon, Jászberényben, Gyöngyösön, Budapesten, továbbá Csehszlovákiában, Finnországban, Szovjetunióban, Ausztriában, Németországban és másutt. Munkásságuk elismerését is jelenti, hogy 1992-ben a klub rendezte meg a XIX. Északmagyarországi Fotóművészeti Szemlét, amelynek jövőre is házigazdája lesz Salgótarjánban. Mátraalmáson 1987-től minden évben már nemzetközivé vált fotós tábort szerveznek. A táborokban a szakmai előadásokon kívül táj, portré, akt és üzem fotózásokra került sor. A klub számos kitüntetést mondhat magáénak, mind a Koós Pál: Csodálkozás közművelődési tevékenységért, mind pedig az esztétikai értékek magas színvonalú közvetítéséért. Tagjai ugyancsak több díjat nyertek hazai és nemzetközi pályázatokon. A klub tagjai a legváltozatosabb témákat dolgozzák föl. Alkotásaik egész sorában örökítik meg a nógrádi táj változatos szépségét, természeti értékeit. A vidék néprajzi változatossága, az itt élő emberek hétköznapjai és ünnepei ugyancsak kifogyhatatlan témát jelentenek a klub tagjai számára, hasonlóan az építészeti kincsekhez, történelmi értékekhez. Mindezeken kívül természetesen az emberábrázolás az, ami valamennyi fotós számára az igazi kihívást jelenti, hiszen az ember sorsának megörökítése minden művészi tevékenység lényegéhez tartozik. Kisvárosi életérzés - versekben Ki ne ismerné a kisvárosok hangulatát. Más a lélektana, mint a nagyvárosnak vagy éppen a falunak. Sokan szeretik azt a poétikus hangulatot, ami már Madame Bovary regényében is irodalmiasnak hatott, pedig a magyar kisváros ugyancsak távol esik francia rokonától. Az Ipoly-parti kisváros szintén sajátos színeket őriz. A magyar irodalomban leginkább Komjáthy Jenő és Szabó Lőrinc vallott erről. Előbbi jobban megszenvedte, utóbbi inkább a gyerekkor hangulatára emlékezett. Boros Kata versei a ma életérzésének kitűnő megfogalmazásai. Erős gondolatiság, tiszta képiség jellemzi őket. Itt a kisváros „csak” keret. S bár a „maszkos kisvárosi fű” konkrét, jelentése tágabb, a kor világállapotát, benne az ember elveszettségét fejezi ki. Boros Kata a balassagyarmati Kom- játhy-kör tagjaként pontos verseket ír. -mér BÓDI ILDIKÓ TUDOMÁNYOS-FANTASZTIKUS ÍRÁSA Alterego A z erős fényektől elszokott szemének szokatlan volt a Nap tavaszi ragyogása. Hetek óta csak a klinika elsötétített, személytelen, egyágyas szobája: nyolcvan napja ez volt az élettere, meg a fehér folyosók. Kezét ellenző gyanánt homlokához emelte, és hunyorogva egyenesen a Napba nézett. Elmosolyodott, mert valahonnan tudata legmélyéről - mint ahogyan néhány napja már többször is - halovány emlék derengett fel. Egy igen bizarr repülő szerkezetben ült. Kislányként. Közel jártak a Naphoz. Nagyon közel. Akkor, ott félelmetes óriásnak hatott, míg most csodásán fénylő, éltető gömb. „Ez nem lehet régi álom.” - gondolta, miközben a fenyők ingadozó ágaira vetődött a tekintete, melyek a vakító háttérben feketének tűntek. Az enyhe szellőre járt táncukat figyelve, szívét a szeretet meghitt forrósága öntötte el. „Ami ma csupán egy gondolat, holnap valóság lehet.” Ezt mondta egyszer valaki neki, de nem is sejtette, ki lehetett. „El van benned rejtve az emberiség minden tapasztalata, a ma élők érzelme, tudása. Ez a nagy titok. Tanulnod kell! A szeretetet is tanulni kell!” Megtorpant, amikor megpillantotta a felhőt. Azt a különleges felhőt. „Milyen vakítóan fehér!... A szélei meg úgy fénylenek, mintha ezüsttel festették volna körbe.” A felhő mozdulatlanul állt. Nem változtatta alakját, nem úszott a többi társával tova az ég kékjében. Nem hasalt. Állt. Mintha felfüggesztették volna az égboltra.- Űrspirál - suttogta, és szívét elszorította egy érzés. A honvágy érzése, szeme elhomályosodott a könnyektől. V akító, függő felhő mellett sok-sok apró felhő sétált el és a lány képzelete mindet egy-egy óriás virághoz hasonlította. „Az ott - gondolta - olyan, mint a Xénia, amaz meg mint a Heyéma... emlékezem! ... megint a nem létezőre emlékezem!” Elméje beleszédült az újabb felismerésbe, és a hegyek által formázott csöndben, az erdőkkel csipkézett tájban, megfakult iskolában tanult tudása és élete, melyre alig emlékezett. Minden volt egy élet, amire nem emlékszik, egy másik, melybe visszavágyik, de amely nem létezhetik. Ettől az ellentmondásos érzéstől a létező ösz- szes keserűség rázuhant. Úgy zuhant, mint a helikopter, amelyen utazott... és azután mindent elfelejtett. Leült a legelső padra, mely az útjába esett és tenyerébe temette arcát. „Hát ki vagyok én egyáltalán?” - még gondolata is csak suttogni merte a kérdést, mert hátha jön a válasz és kiderül nagyon, de nagyon gonosz volt.- Amnézia - ezt mondta az orvos. - Majd szépen, lassan minden emlék visszatér. Csak türelem! „Igen, igen! A türelem... meg az emlékezés! Az emlékekből tudja az ember, hogy kicsoda és mi. Mi a neve, hol van az otthona, miért van így. Szükségünk van az emlékekre, mint a vízre. Az én emlékeim elhagytak engem.” Valójában jöttek az emlékek, csakhogy olyan lehetetlen formákat öltöttek, amelyeket képtelenség volt emlékként elfogadni, mert olyasmik a Földön nem eshettek meg.-Ez nem emlék. Nem lehet az - mondta az orvos is. — Ijesztően ismeretlennek tűnik minden - mondta egyszer Diana az orvosnak, aki csak mosolyogva rázta a fejét.- Ilyesmit egyetlen útikönyv sem tartalmaz. Éz csak a fantázia játéka. Legyen türelmes, Diana! „Lehet, hogy soha nem fogom megtalálni önmagam?” M inden, amire emlékezett, jól beillett volna egy sci-fl regénybe. Éjszakánként arra ébredt, hogy egy másik bolygón él és még csak kislány. A bolygónak két napja volt. A nevükre is emlékezett. Ory és Udy. Fényükkel elárasztották a bolygót, és soha nem volt éjszaka. Látta a növényeket. Ott óriásira nőttek a virágok. Ilyen hatalmas virág árnyékában két fiúval játszott. Színes kockákat gurítottak a park homokjában. Azután egy űrspirálba vitték őket. Sokat álmodott az utazásról, és egy kutyáról, aki talán szintén soha nem is létezett. Diana annyira elmerengett, hogy megijedt, amikor egy erősebb széllökés közvetlenül mellette megcibált egy száraz faágat. „Olyan nyugtalan vagyok, mintha várnék valakit.” Felállt a pádról, tétován szétnézett, merre induljon. A pad mögött egy keskeny ösvényt pillantott meg, amely néhány méterrel odébb beleveszett az erdőbe. Ezen indult tovább. Kis idő múlva egy apró tó tűnt elő a fák közül. Diana megörült. Mélyet sóhajtva, a lelkében összekuszált érzelmektől, leült egy frissen kivágott fa tönkjére. A tó jegén még ott feküdt a kivágott fa megcsonkított maradványa. A szél elült és oly mély csönd maradt utána, hogy Diana hallani vélte a jég lassú olvadásának hangját a kivágott fa vékony ágai alatt. Tekintete a jégre szegező- dött. Mereven bámulta a még látható lábnyomokat, a hajszálrepedéseket, ajég fölé hajló fák ágairól lecsöpögött hóié véste lyukakat. Azután összemosódott a kép. Megint az űrben repült, az űrspirál biztonságos fedélzetén. Nevettek. Örültek a küldetésnek. Nézték a sötét, űft, az elsuhanó űrszennyeződéseket, a távoli csillagokat... „És ott volt velem a kutyám is!” Pontosan látta apró alakját. Azt a napot, amikor szülei a kezébe adták. „Torka - jutott eszébe a neve is, - te kis fekete puhaság, pici gombaszemekkel ! ” Diana felnevetett. „Az én hazámban nem volt hó és jég.” Mint akibe villám sújtott, úgy ugrott fel a fatönkről és a túloldali domb felé vette az irányt. Léptei határozottak lettek. Csillogó szemmel ment fel a dombra, be az ott terülő erdőbe. Fellélegzett, amikor a tisztáson megpillantotta az ezüstösen csillogó fémtestet. Ketten léptek ki a gépből. Egy női testet cipeltek és letették Diana elé a megszáradt fűre.- Tökéletes alterego - mondta a lány nevetve, és mindkét férfit átölelte.- Soha nem jönnek rá, hogy csak másolat - mondta az egyik férfi. — De siessünk! Hosszú még az út és Torka vár rád. N éhány perc elteltével üres volt a tisztás. Elmentek. Egy élettelen testet és egy tábortűz nyomát hagyták csak maguk után.
