Nógrád Megyei Hírlap, 1994. szeptember (5. évfolyam, 205-230. szám)
1994-09-07 / 210. szám
T 6. oldal Riport 1994. szeptember 7., szerda Hétköznapok hősei A teljesen kimerült, tartalékait felélt asszonyban a remény tartja a lelket, hogy lesznek, akik mellé állnak. Magas, karcsú, nagyon szép lehetett valamikor. Most meggyötört, fáradt, a neve Kajári Istvánné. „Megfogadtam: életre hoztam, életben tartom...” Ég felette, föld alatta. Itt egészségileg még minden rendben van Kisfiam, ne légy hálás... Leül velem szemben és belevág tragikus élete egy epizódjába. Figyelem a történetet, amit megoszt velem, és figyelem az arcát. A szája olykorolykor megrándul, s az események felidézésekor elszorul a torka. Ilyenkor nyel egy nagyot, látom, a kezeit ökölbe szorítja, próbálja fegyelmezni magát. Kemény jellem lehet. Ha nem lenne az, végig sem tudta volna járni ezt a kálváriát, húszéves fiával. — István 1969-ben született. Eleven volt, mint a fiúk általában. Rá kellett figyelnünk, de hát ez így volt természetes. Békésen járt iskolába, a Szegedi Kis István szakközépbe, ahol esztergályos szakmát tanult, s leérettségizett. Minden vágya az volt, hogy elvégezze a repülő műszaki főiskolát. Azért választotta ezt, mert még a szakiskolában hívták őt vitorlázni. Mindent beleadott a sportba, s olyan jó eredményeket ért el vitorlázóként, hogy két év múlva ezüst teljesítmény-jelvényt kapott. (Kezemben tartom a Kajári István névre kiállított légijármű pilóta szakszolgálati engedélyt, amit a Magyar Nép- köztársaság Légügyi Hatósága töltött ki. Feljogosította az akkor 20 éves fiatalembert, hogy repülőgépen, helikopteren, vitorlázón és ballonon oktasson. A kiállítás kelte: 1989. február 22! István hallgatja a beszélgetésünket, a tekintete a távolba kalandozik. Vajon hol szárnyalhatnak gondolatai? Szeretném bevonni a társalgásba. Arrólkérdezem tőle szeretett- e oktatni? A magas, vékony fiú a mamája szép vonásait örökölte. Bólint és halkan egy igennel felel. Fogja a jobb kezét és tornáztatja a csuklóját. Aztán fejével az édesanyjához közelít. Megcsókolja. Az asszony szemei könnybe lábadnak a meghatottságtól.) — Mit szoktam neked mondani kincsem, amikor hálálkodsz? Ne légy hálás, csak... csak egyek — fejezi be a mama mondatát István. Az én fiam nem halhat meg! — így visszagondolva István betegsége 1989 májusában kezdődhetett. Minden átmenet nélkül ideges és türelmetlen lett, lefogyott, s augusztusban egy nap magas lázzal jött haza. Megfázott. Kikezelték és dolgozott, edzett tovább. Az edzéseken, komoly emberektől azt tanulta, hogy se más, se a maga testi épségének ne ártson. (Piroska — így hívják az asszonyt —, egy pillanatra sem veszi le a szemét a fiáról. Azonnal ugrik, ha István inni szeretne... Koncentrált szeretet sugárzik belőle a fiára. Szép fekete haja mákos lett az eltelt ötesztendő alatt. S hogy az idegei, meg a műtött gerince hogyan bírták? Csak a jó Isten tudja!) — Szeptemberben alhasi panaszai voltak. Étvágytalan lett, fáradt és aluszékony. Repülőtársa dr. Tóth Erzsébet felírt gyógyszereket, de csak nem akart javulni. Október 7- én döbbenten vette észre, hogy a fél arca, a keze erősen zsibbad. Dr. Tóth Erzsébet azonnal beutalta őt a gyulai rendelőintézetbe, ahol két napig vizsgálták. Aztán október 11 -én befektették. Ugye, nem kell mondanom, az ellenségemnek sem kívánom, hogy megérje amikor az orvos a szemembe mondta: az én szép, erős, egészséges 20 éves fiamnak agydaganata van! Október 24-én megműtötték. A szövettan is megerősítette az orvos „halálos ítéletét”. A műtét után gyógyszerezték, fájdalomcsillapítókat, infúziót kapott. Kérdezem az orvost: — Tessék mondani, meddig kapja István az infúziót? Tudja, mit válaszolt? — Addig, amíg él... Kétségbeestem. Azt mondták semmit nem tehetnek. Nincs a világon senki, aki meg tudja gyógyítani. Saját felelősségemre hazahoztam! Akkor még tudott járni. S aztán fokozatosan kezdett leépülni. Meg kellett élnünk, hogy először elveszítette a látását, majd lebénult mindkét keze, lába. (Nem tudok szabadulni a képtől. Talán, ha engem ér a tragédia, lebénulok a fájdalomtól. De hiszen ez lehetetlen, pörölök magammal, hiszen akkor ki segítene a betegen?) — Átvittük Gyulára. Az ü- gyeletes orvos elmondta, hogy felborult a kálium-szintje, az agyon egy nagy ödéma keletkezett, ez pedig a látó- és mozgató idegeket támadta meg. Továbbra is azt mondták, menthetetlen. Ökölbe szorítottam a kezem, s azt mondtam nem adom fel. Az én gyermekem nem halhat meg! ! Felmentem Budapestre, az Amerikai úton lévő idegklinikára. Megígérték, megnézik. Nincs több az életéből, mint két hét Helikopterrel szállítottuk fel. Bíztam, ott majd mást mondanak. Sokadszor törtem össze, amikor még aznap elküldték azzal, hogy hozzam vissza, mert nincs több István életéből, mint két hét. Továbbra sem látott és béna volt keze- lába. Ismét a gyulai kórházba vittük, ahol éjjel-nappal vele voltam és ápoltam. Tudtam, valamit tenni kell, s nem állhatok meg, leutaztunk Béres doktorhoz Kisvárdára, a természetgyógyász Szabó atyához Adonyba. Kértem segítsenek, ha az orvosok már lemondtak a fiamról. Szabó atya adott egy receptet. Azt ajánlotta, minden állati eredetű terméket iktassunk ki István étkezéséből, s teljesen nyers zöldséget, gyümölcsöt és gyógyteát itassak vele. Egyhónapos éhező kúrát írt elő. Ez azt jelentette, hogy naponta összesen két deci zöldséglevet adtunk neki háromszorra elosztva. Áprilisban egy este dührohamot kapott, s azt ordította, hogy haza akar menni. Összepakoltuk és hazahoztuk. (Időközben István édesapja is megérkezik, s kávéval kínál. Látom, István koncentrál, mintha mondani akarna valamit. Mond is. Azt, hogy egészségemre a kávét... Olyan szép ez a gyerek, olyan szomorúak a szemei, borzasztó fájdalmakon mehetett keresztül.) — Három évig csak nyersen adtuk neki a zöldséget és a gyümölcsöt. Egyszer csak azt tapasztaltuk. hogy lassan, fokozatosan kezd visszajönni a látása. Kitartóan mozgattuk, tornáztattuk kezét, lábát, s apró jelekből megállapítottuk, mintha javulna az állapota. Talán még nem említettem, s ez nagy hiba, hogy három évig segített a barátnője is a fiam ápolásában. Különböző tanfolyamokra járt, hogy szakszerűen láthassa el. De nem kívánhattuk tőle a további lemondást. 1993. márciusában elköltözött és kiment Amerikába béby-sitternek. (Felállók, hogy megmozgassam a hosszú ülésben elzsibbadt lábaimat. A lakásban olyan nagy a rend és a tisztaság, ami egy patika díszére válna. Pedig öten élnek a kertes házban. A házaspárnak ugyanis van két lánya is. A kertben mutatóban sem látok egy szál gazt sem. Hogy bírják, csak ez a két szavas kérdés tolul bennem az élre...) — Közbe kell szólnom — állítom meg egy pillanatra elbeszélésében Piroskát —, mert izgat a kérdés. Hogyan bírták anyagilag a mérhetetlen kiadást, ami István gyógyításával járt? Hiszen gyógytornász, természetgyógyász, orvos foglalkozott vele az öt év alatt szinte állandóan. Hogy megőszültél, Anya! — El kellett mennem dolgozni — mondja természetességgel a hangjában az anya. — Hiszen alaposan eladósod- tunk. Amikor még István barátnője itt élt velünk, ő volt vele délelőtt, én meg dolgoztam, amíg bírtam a gerincemmel. Tudja, borzasztó megható volt, amikor meglátott és azt mondta, — Hogy megőszültél, Anya! — Kimerültem idegileg is, hiszen volt — és ezt nehogy panasznak vegye — amikor hetekig nem aludtam, legfeljebb 10 percet szundítottam. A kimerülés, az aggodalom majdnem teljesen megőszí- tett. Az ideggondozóban erős gyógyszereket kaptam. Nem vehetem be, inkább megpróbálok uralkodni az idegeimen, hiszen ha lenyelem, akkor képtelen vagyok nemcsak Istvánt, de magamat is ellátni. Tudja, amikor nagyon rosszul volt, nem voltam beteg, hiszen nem értem rá magammal foglalkozni. Amikor javult az állapota, elhagyott az erőm, reszkettem, összeestem... így van ez a mai napig. De megfogadtam: életre hoztam, életben tartom... — Nem ajánlottak Istvánnak a betegsége elején sugár- kezelést? — Dehogynem! Csak nem engedtem. Azt sem, hogy morfiumot kapjon. Nyúztuk, húztuk szegénykémet, akupunktúrára vittük. Egy nyáron át kezelték. Aztán a szobában felállított bordásfalhoz cipeltük, eleinte csak percekre. Nem hagyhattam, hogy béna maradjon! Gyógytornász jár hozzá, s látja, már a vállamra teszi a kezét, én meg átfogom a derekát, és sétálunk. Az agydaganat pedig eltűnt, s én hiszek abban, ha lesz még türelmünk, s kell, hogy legyen, István magától is járni fog. (Beszélgetésünk alatt lassan kiderül, hogy Piroska, a büszke, erős asszony azért keresett fel minket, hátha tudunk valami megoldást. Ugyanis lassan, már gyógyszerre sem telik. A kemény öt esztendő minden pénzüket felemésztette. Mindkét kislány kitűnő tanuló, s a nagyobbik ennek ellenére nem mehetett tovább tanulni, mert azt már végképp nem vállalhatta fel anyagilag a család. Az autóbuszvezető férj mindössze 25 ezer forintot hoz haza. István 11 ezer forintot kap mint rokkant- nyugdíjas. À nagylány munkanélküli. Piroska nyugdíja 13 500 forint. Ennyiből élnek öten, egy nagybeteggel. Ebből fizetik a ház részletét, a gázszámlát, a villanyt, a gyógyszert, a gyógytornászt, a természetgyógyászt. A kisebbik lány kollégiumban tanul, s sajnos ő is beteg. Közel 300 ezer forint adósságuk van még a házon. Az asszony megpróbált különböző szociális helyeken pénzhez jutni. Azt mondták semmit nem tehetnek, mert a létminimum 7 ezer forint személyenként, s ők ezt túllépik. Segítségért kell kiáltanunk Az asszony sírva mondja, becsülettel nevelték a három gyereket, úgy, hogy senki sehol nem tudott róluk. Nem kilincseltek segélyért, dolgoztak és éltek. Azt nem kalkulálhatták be, hogy a 20 éves erős, sportos fiúk beteg lesz. Súlyos beteg. Úgy tanították a gyerekeiket, hogy nem a ruha teszi az embert, s ők tudomásul vették. Nem követelőztek, nem öltöztek divatosan, csak tisztán, ápoitan. A kisebbik lány példás magatartásé, a nagyobbik magyar—francia szakos tanár szeretett volna lenni. Az asszony, amíg a gerincével beteg nem lett, a cserépgyárban dolgozott három műszakban, szalag mellett. Sokszor 16 órázott, hogy a gyerekeinek meglegyen a legszükségesebb, s valamivel több, hogy taníttassák őket. Keserűen jegyzi meg: ide jutottunk, segítségért kell kiáltanunk. Kegyetlenség az élettől. Ha nem ér bennünket a tragédia, soha senki nem tudott volna meg rólunk semmit. Nagyon kérem, — mondja keserűen —, ne értsen félre, nem vagyok és soha nem is voltam irigy. De az ledöbbentett, amikor megtudtam, hogy Antal József sírjára elkülönítettek 10 millió forintot. Kérdezem én, az özvegye nem tudná megcsináltatni férje síremlékét? Én nem vitettem a gyerekemet közpénzen külföldre, tettem mellette a dolgomat, hiszen az enyém. De akkor miért kényszerülök arra, hogy segítséget kérjek az emberektől, hogy a gyógyulófélben lévő gyerekemnek gyógyszert vehessek, hozzá gyógytornászt járassak? *** Amit gyermekéért megtett a család, az emberfeletti volt. Szívükben változatlan tűzzel küzdenének, de minden anyagi lehetőségüket kimerítették a gyötrelmes évek. Nem igaz, hogy ne lenne valaki, ne lennének valakik, akik segíteni tudnának nekik. Ha például felvállalná valamelyik pénzintézet, hogy számlát nyit, bizonyára lennének sportolók, sporthivatalok, repülősök, jóérzésű emberek, akik áldoznának e nemes célra pár forintot. Mert ez a 25 éves fiatalember teljesen meggyógyulhat, ha segítünk neki! Béla Vali Mérhetetlen szomorúság sugárzik István szemeiből
