Nógrád Megyei Hírlap, 1993. november (4. évfolyam, 254-279. szám)

1993-11-04 / 257. szám

1993. november 4., csütörtök ARCOK - HARCOK HÍRLAP 7 Otthon lenni a másik országban A sír mellett szinte minden évben találkozom egy szlová­kiai magyar professzorral. Itt van most is a mécseseivel, most is csodálhatom szellemi frissességét, állóképességét. O naponta a saját bőrén érzi, mit jelentenek a betonke­mény országhatárok, mit je­lenthetnének a légies európai­ságéi határátkelések . . . Minden második levelében elnézést kér nemlétező helyes­írási hibák és nyelvhelyességi bizonytalanságok miatt, és em­lékeztet, hogy ő az első négy osztálytól eltekintve minden is­koláját szlovák nyelvű intéz­ményben végezte el. Hiába til­takozom, hogy nincsenek hibák az írásában, őt nyomasztja a bizonytalanság, mert hiába, hogy a családban, a könyvtár­ban magyarul kommunikál, gondolkodik, de más élethely­zetekben, a munkahelyen, az üzleti életben, a helyi hivata­losságban csak szlovákul be­szél .. . Mióta csak ismerem folyton azon igyekszik, hogy bizo­nyítsa magának, környezeté­nek, hogy okos reálpolitika árán lehetséges otthon lenni és alkotó módon élni egy másik országban. Lehetséges, ha az ember maradéktalanul hisz abban, hogy létezik a magyar­ság határoktól független szel­lemi összetartozásának ereje, amely természetes része az eu­rópai kultúrának. De a magyar kultúra, a magyar nyelv össze­fogó, megtartó erejét, kohézió­ját nem lehet naponta próbára tenni a napi érdekek, kisszerű politikai csatározások köré­ben. Ha együtt is kevesen va­gyunk magyarok itt Közép-Eu- rópa tengelyében, akkor sem­miképp sem lehet Magyaror­szágról alkalmi segítés ürü­gyén primitív politikai beavat­kozásokkal rontani a kisebb­ségben élők amúgy is nehéz helyzetét. S végképp nem lehet a század húszas, harmincas éveiben kipróbált és csődöt mondott „magyarságvédel­met’’ összekotyvasztani a mai közös munkával. Az se jó, ha egyik hangoskodó politikus az „elromlott nemzet” megjavítá­sáról prédikál, harcostársa meg azt bizonygatja, olyan „eredményekre” lehetünk most együtt büszkék, határo­kon innen és túl, amelyek erő­sítik magyarságtudatunkat. . . De miért kéne folyton agi­tálni és hangoskodni? Akad itt író, püspök, tévés szerkesztő, akinek munkássága többet árt a kisebbségben élő magyar­ságnak, mint amennyit egyál­talán használhatna. Üvöltözés, konfrontáció-erőltetés helyett, pártpolitikai érdemszerzések helyett leginkább az iskolázás, a kulturális élet, a nyelvműve­lés, a mindennapi kapcsolaté­pítés terén kelne el a segítség. Egy-egy teherautó Magyar Fórum remittenda átszállítása Kassára, Rimaszombatra, Lo­soncra nem megoldás, mert a szélsőséges megnyilvánulások odaátról is épp elég jól kivehe­tők, nem kell hozzá sok tonná­nyi "nagynemzeti eszmékkel” teleírt papír, amely így prakti­kusan a helyi MÉH telepeken köt ki, és néhányszáz koroná­val gazdagítja a küldeménnyel megtisztelt szervezeteket. .. Inkább gyerekkönyvet, jó szakkönyvet kéne küldeni ton­naszám! Gyereklapból még a remittenda se ártana! Minden­naposokká lehétne tenni a jól szervezett vendégeskedéseket, a kölcsönös műsorcseréket! Kórusok, tánckarok és nyelv­művelő szakkörök mellé kéne magyarországi szakembereket küldeni, és az iskolás gyereke­ket dél-szlovákiai falvakból valahogy el kellene invitálni magyar színházakba Buda­pestre. Ott találkozzanak Nyi­las Misi történetével, meg Ist­ván királyéval. . . A hangos szó, az erős tilta­kozás maradjon meg a leg­szükségesebb helyzetekre . . . Csak a béke, és kizárólag csak a béke teremthet keretet az ott­honossághoz . . . Erdős István Tanú a Históriában Sok a zavar a fejekben -1956 torz képei „Nem volt szocialistaellenes a forradalom” Beszélgetés a Nemzetőrség egykori főparancsnokával I)r. Király Béla országy- gyűlési képviselő, 1956-ban a Nemzetőrség főparancs­noka volt. Néhány évvel ez­előtt Amerikából települt haza. A rendszerváltás nagy reményeket keltett benne, múltja miatt azonban ki­kezdték, s már-már a le­mondás gondolatával fog­lalkozott. Személyes átélo- ként elmondott gondolatait november 4-e alkalmából közöljük. Ma harminchét éve, hogy a behívott szovjet katonai túl- erő vérbe foj­totta a magyar szabadság- harcot és forradalmat. Egyetemisták demonstrációja 1956. október 6-án címmel cikke jelent meg dr. Bozó Gyu­lának, a Salgótarjáni Dolgozók Középiskolája igazgatójának a História összevont 5-6. számá­ban. A történész-tanár személyes élmények alapján is újabb ada­lékokkal tanúsítja: az ártatlanul kivégzett kommunista belügy­miniszter, Rajk László újrate­metésére szervezett diáktünte­tés erjesztő előzménye volt a ti­zenhét nappal később kirobbanó forradalomnak. Király Béla: Nemzettudat nél­kül a lakosság csak tömeg- Az, hogy büszkék vagyunk 1956-ra, 1848-ra, a Rákóczi sza­badságharcra az természetes és emberi vonás. 1956-ra való büszkeségünk ott válik fogyaté­kossá, amikor arra illetéktelenek az 1956-os szellemmel ellentétes célokra használják ’56 hagyo­mányát. Ez inkább általános, mint kivételes jelenség ma. A múltbeli vívmányokra való büszkeség nélkül nincs nemzeti szellem, nemzeti szellem nélkül nincs nemzet, nemzettudat nél­kül a lakosság csak tömeg. A mi helyzetünkben különösképpen a szabadság kivívására irányuló tragikus kísérletek képezték és képezik hagyományaink talpkö­veit. A modem Magyarországon azonban kibontakozott egy olyan új irányzat, amelyben nem fegyveres harcosok, hanem tu­dósok, zeneszerzők, olimpiai és világbajnokok váltak a nemzet büszkeségének alappillérjeivé. Az ilyen alapokra épített pat­riotizmus az ideálom, nem pedig a mások lenézésében, még ke­vésbé leigázásában tetszelgő so­vinizmus - mondta dr. Király Béla országgyűlési képviselő, az 1956-os Nemzetőrség főpa­rancsnoka.- Mennyi a forradalmak történelmi hatótávolsága? Meddig befolyásolják a köz- gondolkodást, s mikor válnak egyszerű iskolai tananyaggá?- Azt forradalma válogatja, a nemzet szelleme, anyagi jóléte és sok egyéb. Nekünk, akik há­borút Mátyás király óta nem nyertünk, a forradalmak sokkal többet jelentenek, mint másnak. Kivált, hogy forradalmaink - ideértve 1848-at és 1956-ot is ­győztes forradalmak voltak. Az más kérdés, hogy külső hatal­mak mindkettőt elnyomták.- 1848 forradalmát a meg­előző rendszerek egyaránt igyekeztek kisajátítani és fel­használni propaganda célja­ikra. Vélhetően a jövőben so­ron levő kormányok 1956-ban vélik majd fölfedezni saját gyökereiket...-Ez alighanem tényleg így lesz. Szerintem manapság két irányzat mondhatja joggal ma­gáénak 56-ot. Elsősorban a libe­rálisok, mert az 56-os forrada­lomnak, amiként a 48-asnak is, alapvetően liberális volt a szel­lemisége. A másik, s ezt ki me­rem mondani: az 56-os forrada­lom nem volt szocialistaellenes. Az emigráció éveiben módunk volt összegyűjteni a forradalom­ban részt vevő rétegek - főként a diákság és a munkásság - prog­ramjait. Egyikben sincs olyan, hogy el kell törölni a szocializ­must. Csak az, hogy a rendszert meg kell tisztítani a diktatúrától, a dogmatizmustól, a személyi kultusztól és így tovább. A for­radalom liberális és demokrata volt, ám a szocializmus pozitív eredményeit nem kívánta eltö­rölni. Hogy ez miként lett volna mondjuk a második szabad vá­lasztások után, ha nem nyomják el 56-ot, az egy más kérdés.- Mennyiben tekinthetők szellemi örököseinek azok a szervezetek, melyek zászla­jukra tűzték az ’56-os forra­dalmat?- Pongrátz Gergely nekem jó barátom, egymásra soha rosszat nem mondtunk - igaz, számára nagyobb volt a csábítás, hogy rólam rosszat mondjon .. . Szóval őt autentikus szabadság- harcosnak ismerem el, mégis vi­tatkoznom kell vele, mikor kije­lenti, hogy nevével fémjelzett ’56-os Világszövetségnek 500 ezer tagja van világszerte. De hát csak 200 ezer magyar ment ki és azoknak a fele sem volt szabadságharcos! Ha tehát ő félmillió tagot össze tud gyűj­teni a világban, az nem ’56-os szövetség.- Akikre ’56 után együtt vetődött az akasztófa árnyéka és évtizedeken át barátok vol­tak, most nem egyszer ádáz el­lenfelek ...- 1956-ban ugyanolyan nem­zeti egység volt, mint 1848-ban. Csakhogy 1848 nyarán a nem­zetgyűlési választásokon Petőfi már nem kapott mandátumot. ’56-ban a szovjet terror miatt már nem volt idő arra, hogy megindulhasson egy demokra­tikus polarizáció a különböző szemléletek, majd pártállások között. Ha úgy tetszik a Kádár­korszak több mint három évti­zeddel eltolta a véleménykü­lönbségek felszínre törését. A kérdés persze nyilván nem is a demokrácia természetes fej­lődése során kialakuló véle­ményütközésekre utal. A címe­kért, rangokért, hatalmi pozíci­ókért folyó versengés is szem­befordíthat volt harcostársakat. Sajnos, a ma zajló sárdobálás már nem csupán ebből fakad. Ha például az a tét, hogy ki ren­delkezzen a különböző alapít­ványokba adott tetemes állami pénzek fölött, már nem számí­tanak az elvek vagy a közös múlt. Az emberek ádáz ellensé­gekké válnak. Ez neves közéleti személyiségek közé is éket ver. Ezért is érveltem az alapítvá­nyok támogatása ellen a költ­ségvetési vitában. Ha egy ala­pítványt tömegek támogatnak, az megáll a saját lábán. Ha vi­szont nincsenek mögötte töme­gek, milyen alapon nyúlnak az adófizetők pénzéhez?- Ön gyakran jár iskolák­ban, diákfórumokon, rendha­gyó történelemórákat tart. Tapasztalatai szerint értik-e a fiatalok 1956 lényegét? Egyál­talán milyen kérdéseket tesz­nek fel ezzel kapcsolatban?- Ha jól emlékszem a kapos­vári Petőfi általános iskolában az első tagozatos kicsik között tör­tént. Jót beszélgettünk, sőt ját­- szőttünk is a gyerekekkel. Az óra végén az egyik kisfiú oda­ment a tanító nénihez és azt mondta: - Ez a Béla bácsi olyan rendes embernek látszik és mégis börtöntöltelék volt. Nos, minden elnyomott forradalom után kampány zajlik annak lejá­ratására. E téren a Kádár-rezsim különösen sikeres volt. Nemze­dékekben sikerült torz képet kia­lakítania ’56-ról. Sajnos, a jelen­legi rendszer sem sokat segít ezen. Az 56-os forradalom tapin­tatos elbagatelizálását látom. így azután nem csoda, hogy tavaly az egyik gimnáziumi történele­mórán, melyen részt vettem, egy fiúosztály nagy részének helyes­lésétől kísérve úgy vélte, hogy 1956-ban ellenforradalom volt, ahol a kapitalisták megpróbálták magukhoz ragadni a hatalmat. Olyan zavarok vannak ma még a fiatalok fejében, amiért a legke­vésbé sem tudom őket hibáz­tatni, és amelyek feloldásához még évek kellenek. Bele kell ah­hoz születni a demokráciába, hogy annak szellemében tudjunk felnőni. Bíró Ferenc 1956. október 27-én még Salgótarjánban is élt a remény Konferencia a szlovákiai magyarságról • • Össze kell hangolni a kutatásokat Dr. Vígh Károly történész nyilatkozik lapunknak Biskupice, azaz Fülekpüspöki táblája ott hever a művelődési ház hátsó falánál. Budapesten, a Magyarok Csehszlovákiában 1918-1922 címmel a közelmúltban rende­zett konferencián az egyik té­makör levezető elnöke dr. Vígh Károly történész, a Rákóczi Szövetség alelnöke volt. Az ismert történészt, - aki egyébként nógrádinak vallja magát, mert Losoncon született -, kérdeztük a tanácskozás je­lentőségéről.- A Rákóczi Szövetség, amely a Közép-Európa Intézet­tel közösen rendezte a tudomá­nyos tanácskozást, feladatának tartja és érzi a szlovákiai ma­gyarsággal való kapcsolat ápo­lását. Ugyanakkor nem feledke­zünk meg az 1945 után kitelepí­tett magyarokkal való együtt­működésről sem. Tehát kettős a kapcsolattartásunk. A szlová­kiai magyarságot elsősorban kulturális életükben támogat­juk. Ennek a tanácskozásnak, amikor történészek adtak tudo­mányos elemzést, az ad jelentő­séget, hogy valójában nincs Szlovákiában olyan magas színvonalú tu­dományos élet, — s ez nemcsak a történettu­dományra vo­natkozik olyan intéz­mény, ahol a szlovákiai ma­gyarság törté­netével szerve­sen foglalkoz­nának. Ezért gondoltuk azt, hogy meghív­juk ide mind­azokat, akik részben Szlo­vákiában, részben Ma­gyarországon, de bárhol a vi­lágon a szlo­vákiai magyar­ság történeté­vel foglalkoz­nak. Meghívjuk azért, hogy vessük össze, csináljunk egy leltárt, hogy mi az a teendő, amit el kell végezni. Ezt szolgálta a konferencia, s aki ezt végighallgatta, tapasz­talhatta, hogy milyen sokszínű, milyen sokoldalú megközelítés­sel sorolták fel azokat a felada­tokat, amelyeket a politika, a gazdaság, a kultúra és más egyéb területen el kell végezni. Azt javasoltam - és úgy lát­szik, ezt el is fogadják majd -, hogy hangoljuk össze a tevé­kenységeket, feladatokat, s a kutatásokat. Mindezt a Buda­pesten székelő Közép-Európai Intézetnek lehet és kell elvé­geznie. Fontos, hogy megszü­lessenek azok a kiadványok, amelyek földolgozzák a ma­gyarság háromnegyed évszáza­dának történetét Szlovákiában. Persze nem elég ezt földol­gozni, megírni, ki is kell adni, s ez utóbbinak anyagi vonatkozá­sai vannak. Csak örülni lehet annak, hogy vannak itt olyan alapítványok, mint az Illyés Alapítvány, amely komoly tá­mogatást nyújt a szlovákiai ma­gyar kulturális élet számára, vagy a Rákóczi Szövetség ala­pítványa. Szeretném remélni, hogy a legfontosabb kiadvá­nyok mégiscsak meg fognak je­lenni - mondta lapunknak adott nyilatkozatában dr. Vígh Ká­roly történész. (Sz. L. A.) Ez itten, kérem, Magyarorsz ág Uram/Hölgyem, jöjjön vissza! Ha eképpen szólítjuk meg országgyűlési képviselőinket, valószínűleg megfordulnak és közelebb jönnek hozzánk. Et­től még országgyűlési képvise­lők maradnak. De hogyan le­hetne végérvényesen vissza­hívni őket? Ugyan sok választópolgár elégedetlen képviselőjével, ma Magyarországon a képviselői állás a legbiztosabb. A válasz­tópolgár kimondatlanul is megfélemlített, kiszolgáltatott. Őt munkaadója kirúgja, ha nem jár be a munkahelyére, ha rosszul dolgozik, erkölcstelen vagy téved, ha kiderül róla, hogy alkalmatlan. A képviselő - tegyen bár eleget a fentiek­nek - négy évre bebetonozta magát a parlamenti székbe. A képviselő nem tart a munkálta­tójától. De egyáltalán, ki az ő munkáltatója? A választóktól kapott bizalmat, költségvetési kitérővel a választóktól kap fi­zetést is. Akkor tehát a válasz­tók? Logikusnak tűnik, de nem. A választó, ha megfeszül sem hívhatja vissza képviselő­jét. Van ebben némi logika. Egy körzetben, tegyük fel, öt jelölt indul, négy veszít. A győztes 20-25 százalékkal jut be. Ha csak az ellenfelek sza­vazói fognak össze, egy héten belül kiütik a győztest. Még­sem jó, ha a képviselő tudja, bármit meglehet. Marad a sajtó kontrollja. Az újságírók még megírhatják, ha a képviselő vá­lasztói érdekei rovására pártjá­nak kedvező döntésekhez adja a nevét, ha fellépésével körze­tére is szégyent hoz, ha ide lép, oda lép, ha protokolláris sze­repeket lát el, miközben képvi­seltjei talán csak fényképről ismerik, és fogalmuk sincs, mit tesz értük. Ez a kontroll az, amit még lehet figyelmen kí­vül hagyni. A figyelmen kívül hagyás lehetőségét pedig éve­kig kell még tűrni. Amíg a vá­lasztók megtanulnak válasz­tani, és amíg eljutunk oda, hogy alkalmatlansága nyilvá­nosságra kerülésével a képvi­selő erkölcsi kényszert érez, hogy lemondjon. Még mind­kettő hiányzik. - Dudellai -

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents