Nógrád Megyei Hírlap, 1993. október (4. évfolyam, 229-253. szám)

1993-10-04 / 231. szám

4 OLVASÓKTÓL OLVASÓKNAK 1993. október 4., hétfő Kártalanítjuk a vásárlót! Emlékezik az ipolysági magyar gimnázium Reagálva a Nógrád Megyei Hírlap szeptember 27-ei számá­ban megjelent Rossz, rosszabb, legrosszabb című cikkre, Gálné Nagy Márta ludányhalászi vá­sárlóval az alábbiakat közlöm: Rendkívüli módon sajnálom vásárlónkat ért kellemetlensé­gekért és elnézését kérem, mindezen túl szándékomban áll kártéríteni - függetlenül attól, hogy gyorsan romló, napi élel­miszerről van szó ... Hivatkozva vásárlónk írá­sára: a nap korai óráiban vásá­rolt üzletünkben és hazafelé a buszon észlelte a párizsi kelle­metlen szagát. Ezen nem lepő­döm meg, hiszen megfelelő hű­tés nélkül a nyári kánikulát idéző időben néhány óra alatt bezöldül, megszagosodik az ilyen termék. Üzletünk korrektségét erősí­tem, amikor kártérítést ajánlok fel. Vásárlónk gyors orvoslást akkor nyert volna, ha a minő­ségi problémák közvetlen észle­lését követően hozzám, vagy az üzlet műszakvezetőjéhez for­dult volna. Biztosíthatom vásárlónkat, hogy naponta történik hentesáru és tejtermék beszállítás az or­szág számos hús- és tejüzemé­ből. A beszállított árumennyi­ség volumene és értékesítése is azt tanúsítja, hogy gyorsan fo­rog az áru,’ilyen jellegű panasz még nem fordult elő. Kizárt a három éve lejárt szavatosságú bébiétel esetleges létezése is, ami tényleg a „legrosszabb” lenne. Boltunk büszkesége a napi élelmiszerek átlagon felüli vá­lasztéka, a kiszolgálás kulturált­sága, a jó, a jobb, a legjobb mi­nőség biztosítása mellett. Lengyel Péter üzletvezető Salgótarján A múltban kotorászok, keresem az eligazító támpontokat. Dátu­mok, diákarcok, tanügyünk minden rangú tisztségviselői­nek jellemvirágai, megideolo- gizált feladatok és magánérde­kek, ál- és valóságos problé­mák, barátságot teremtő súlyos konfliktusok, kudarcok és sike­res élmények, felemelő szala­gavatók, szomorító ballagások, Ipoly-völgyi szemlék, találko­zások, egy életre elkötelező kézfogások _ bukkannak elő - rendezésre várva. 1963 óta jegyzik nevem az Ipolysági Magyar Tanítási Nyelvű Gimnázium (és jogelőd­jeinek) évkönyvei. Friss diplo­másként (magyar-szlovák szak­kal a tarsolyomban) egy augusz­tus végi napon toppantam be a kilencéves alapiskola és az álta­lános középiskola éppen össze- sereglett tanárainak tanév-elő­készítő gyűlésére. Az igazgató, Köteles János éppen a fő felada­tokat vázolta a rá jellemző meggyőző hangnemben. Bemu­tatás, kézfogás, utána búcsú az iskolától - egy évre -, hiszen minden férfipedagógusnak illik átesni a tűzkeresztségen; a ka­tonai szolgálaton. Mundérom 1964. szeptember közepén hiánytalanul került vissza a kaszárnya raktárába, innen számítom ipolysági tanár­ságom gyökereztető napjait. A diákok - majdnem kortársaim - fürkésző tekintete, pedagógus­nevelő toleranciája, értelmes elvárásai önbizalom-erősítően hatottak rám. Első tanítványaim sok-sok mozdulatát, feleletét nemes kövületként - kitörölhe­tetlenül - őrzi az emlékezet. Sokat jelentett az igazgató jó­váhagyó bólintása, a kollégák eligazító ítélete. A csehszlovákiai magyar ok­tatásügyre tragikusan ránehe­zednek a kényszerű újrakezdé­sek. 1965-ben a középiskola le­válik az alapiskoláról. Képesí­tés- és eszközhiány nyomorgat; szertárakat, laboratóriumokat, könyvtárakat kell teremteni. Leltárkönyvi tanulság: sok lel­Emberséges bánásmód Sokan vannak a megyében, akiket egészségügyi helyzetük a balassagyarmati kórházba kényszerít. Leányom is közéjük tartozik s így gyakran megfor­dulok én is ott. Az a tapasztala­tom, hogy a kórház orvosai, dolgozói rendkívül áldozat- és segítőkészek, mindenkihez van egy kedves szavuk. A portás még azt is megmondja, hogy mikor indulnak a buszok. Takács Lajosné Salgótarján tárkönyvbe 1965 szeptemberé­ben jegyezték be az első tételt. Az öregdiákok legendákat me­sélnek a két háború közötti idő­szak gazdag gyűjteményeiről (könyvek, kőzetek, régészeti le­letek stb.) Egy 1948-ban érettségizett diák félmondata villan emléke­zetembe: „...1945 után több hónapon keresztül térdig gázol­tunk az udvaron heverő szétté­pett könyvekben és dokumentu­mokban." Ó, te kegyetlen közö­nyös idegenség! Az „őskezdés” (1913) óta többször megszakadt (1938, 1945) a hagyományte­remtő és őrző folyamatosság. Felsóhajtunk: nehéz itt a króni­kások leckéje! G örcsoldó fuvallatok nevelgetik a hatvanas évek második felében a tanulási kedvet. Szaporodik a diák- és osztálylétszám — az egyes évfolyamokban három párhuzamos osztályunk is van: jut belőlük bőven a továbbtanu­lásra. 1968-ban alulról építkező ifjúsági szerveződés; májusban, júniusban a tenni akarók meg­kapják a tagsági igazoványt. Szeptemberben csodák szület­nek - tervezgetem. Taroló fa­gyokat küld augusztus szep­tembernek. A hivatalos helyisé­gekben - elsőként az igazgatói irodában - portrék cserélnek he­lyet. Mindenki tehetsége szerint gyakorolhatja a helyezkedés művészetét. Ijesztő üzeneteket hoz az iskolavezetés a külön­böző értekezletekről. Vége a ta­vasznak, eljött a lépéstartás ideje - csendül ki a visszaterelő kurzus megnyilatkozásaiból. 1969 őszén Ady Fölszállott a páva című verséről elmélked­tünk egyik legkedvesebb osztá­lyomban, a 3. c-ben. A „megté­vesztett” ifjúságot megneve­lendő a filozófia helyett a pol­gári neveléstant iktatja be a tan­rendbe a tanügy. A tanár (párt­tag!) fő feladata a „tanulság” részletes ismertetése, elemzése - az elvárt végkicsengéssel. A tanári szobában politikai alap­ismeretekkel élnek a pedagógu­sok. A Szent István Alapítvány ti­zenhatodik autóbusza érkezik október végén a kárpátaljai sze­génysorsú gyerekekkel. Keres­sük azokat a családokat, ame­lyek erre a kéthetes vendéglá­tásra vállalkoznának. Az autóbusz Budapestre ér­kezik. Fel kell utazni a gyere­1973 kopogtat iskolánk kapu­ján: ideje emlékezni 1913-ra, az alapítás évére. Kilincsezünk - szlovákok és magyarok -, nyomda kellene, hogy az ün­nepi évkönyveket kiadhassuk. A normalizáció nyomására a magyar nyelvű évkönyvben a „végzett növendékek névjegy­zéke (1913-1973)” című feje­zethez a következő megjegyzést kénytelen fűzni a szerkesztő: „Évkönyvünk ezen részét nyomdatechnikai okokból az évkönyv szlovák változatából vettük át. ” Az 70-es években félelem járta be kisvárosaink gimnázi­umait. A gátlástalan (követke­zetes!) központosítás megszülte a jelszót: egy járás - egy (szlo­vák, magyar) gimnázium. Min­denki - főleg az igazgatók arra törekedtek, hogy magaviselet­ből jól vizsgázzanak iskoláik. K ókadt fejek, padra si­muló fiatal arcok, fel-feltörő zokogás a hetvenes évek közepén. Az osz­tályfőnök belép a tanterembe - a képsor meghökkenti. A mi­értre a válasz: az igazgatóság véleménye szerint nem jelent­kezhetnek a kívánt főiskolára azok, akiknek a szülei 1968-ban „részt vettek” ... Erről pontos információk vannak mind a he­lyi, mind a járási pártszervektől. A hat érintett érettségizettből kettőt hiába várnak az osztály­társak az érettségi találkozóra. Talán elnyelte őket a föld? Különös szeptemberi emlé­keket borzol föl az őszvégi han­gulat, a középiskolák előtt szö­vetkezeti és állami gazdaságok autóbuszai sorakoznak, várják a segítségre kész diáksereget. Félkilenc tájban nagyszámú csapatok lepik el a paradicsom- és paprikaföldeket, a gyümöl­csösöket és a szőlőhegyeket: az ifjúságot munkára neveljük, és segítünk a gazdaságoknak is. Más szeptemberi emlék - már inkább a nyolcvanas évek elejéről. Új arcok - elsősök - az új épület tantermeinek padsora­iban. Félszeg tekintetek, isme­rősnek látszó arcok, arcvoná­kekért. A fővárosból való utaz­tatás költségeit is a vendéglá­tóknak kell fedezni. A gyerekek általános iskolások, soványak, rosszul öltözöttek. Ha lenne elegendő fogadó család, októ­ber végétől egészen karácso­nyig kéthetente hoznánk egy-egy csoportot. Karácsonyra sok. Kissé elmélázva, szórako­zottan Máriának szólítom az egyik lányt. „Az anyukámat hív­ják így" - visszhangzik a vá­lasz. Az idő könyörtelenségét, de a bizalmat is ilyenkor vesz- szük észre. Január 31-én, a katedra mö­gött állva, osztva a félévi bizo­nyítványt, György Zsófiát szólí­tom és gratulálok a kitűnő eredményhez. Visszajelző mo­soly, majd miután átböngészi a hivatalos dokumentumot, rosz- szallóan néz rám: „Én nem va­gyok Dord!” Az osztály mély csöndben várja a válaszomat. Még húszéves gyakorlattal föl­vértezett tanárnak is nagyon ne­héz feladat. Mondanám, hogy talán ilyen néhány anyakönyv­vezető gyakorlata. Közeledve a mához, talán szakállasabbnak és bölcsebbnek mutathatná magát az iskolánk. 1988-ban jelezte, hogy már „lyukas” éveit is beszámítva - a 75. életévéhez közeledik. Gon­doltunk rá akkor is, de az akkori vezetés - összhangban az isko­lapolitikai „elvárásokkal” sután, ostobán elintézte az ügyet egy „diáknappal”, amelyen külön­böző előadások hangzottak el. Kuriózuma az egésznek: még az évfordulóra készült évkönyvek is elkallódtak - állítólag elvesz­tek. Néhány példányt sikerült megmentenünk. 1989 bevillant iskoláinkba. Tájékozódunk a hol ritkuló, majd sűrűsödő ködben. Emlé­kek érlelődnek - milyenek? Szebbekért fohászkodunk, szebbekért dolgozunk. I ntézetünk 1993-ban a •80. esztendejébe lép 230 kö­rüli diáklétszámmal. 1993. szeptember 24-től fel­idézzük gimnáziumunk 80 éves múltját, szellemiséget, felmér­jük mindenkori diákjainak em­beri tartását, az általuk teremtett értékeket. Köszönettel foga­dunk mindennemű erkölcsi és anyagi támogatást, amely hoz­zájárni az évforduló méltó megünnepléséhez. Korpás Pál tanár Ipolyság pedig akár több autóbusznyi gyereket is áthozhatnánk. A vállalkozók levélben jelez­zék szándékukat. Minden je­lentkező névre szóló válaszleve­let kap. Átányi László a Sz.István Alapítvány elnöke 1119 Budapest, Etele út. 23. Megújul a bőrkabát A mátraverebélyi Tóth István idős kora ellenére nemcsak cipőja­vítással, hanem bőrkabátok újrafestésével is foglalkozik. Azt vallja: manapság nem árt a több profil. Kun Király József Olvasóink kérdezték - jogászunk válaszol A túlélő házastárs örököse-e Ki látna vendégül kárpátaljai gyerekeket? Tűzcsapdák a magas házak? Gondolom, sokukban felme­rült már az a kérdés, hogy mit tennének, ha kigyulladna a la­kásuk, vagy az alattuk, fölöttük lévő, vagy bármelyik szomszéd lakás. A békásmegyeri lakóte­lepen történt robbanás és az azt követő tűzeset nemcsak a tűzol­tók, de a lakók figyelmét is nyomatékosan felhívta a laká­sok tűzvédelmére. Ezen a területen a legtöbb épület hagyományos, illetve alagút zsalus módszerrel épült, ez robbanások ellen viszonyla­gos biztonságot nyújthat, szem­ben a panelszerkezetű lakóépü­letekkel. Minden többszintes, többlakásos épületnek rendel­keznie kell azonban tűzvédelmi utasítással, vagy házirenddel, ami konkrétan leírja, hogy mit, hol lehet tárolni, mi a teendő, ha tűz keletkezik, mi a menekülési útvonal, hogyan, mivel lehet tü­zet oltani, honnét lehet tüzet je­lezni és mit tartalmazzon a jel­zés. Minden utasítás annyit ér, amennyit betartanak belőle, te­hát a lakók ne tűrjék el, ha ész­lelik ezeknek a megszegését, következetesen járjanak el a szabályszegőkkel szemben. Ha nincs utasításuk, vagy szabály­zatuk, azt sürgősen el kell ké­szíttetni. Tilos lakóépületben benzin­üzemű járművet tárolni, még fűnyírót sem, kivéve az erre a célra kialakított járműtárolókat, amiknek természetesen a sza­badba nyílnak az ajtajai. Az épület mentési útvonalain lévő ajtókat bezárni csak akkor lehet, ha az ajtó mellett egy kulcs van elhelyezve. Ennek he­lyét és az ajtó nyitásának mód­ját a lakóknak ismerniük kell. A több lépcsőházas épületek­nél a tetőre vezető ajtóknál kí- vül-belül el kell helyezni kul­csot. A legcélszerűbb, ha az ajtó nyitva ván, így veszély esetén az egyik lépcsőházból a má­sikba át lehet jutni. A középma­gas és magas épületekben (ahol lift működik ) ki kell, ki kellett alakítani a lépcsőházban füstel­vezetőt. A lakók ellenőrizzék a füstelvezető működését, ne nézzék tétlenül, hogy lakótár­saik vagy idegenek azt megron­gálják. ■ A folyosókon, lépcsőházban tilos olyan tárgyakat - virágo­kat, éghető anyagokat (beépített szekrényeket, stb. ) - elhe­lyezni, ami a menekülés útvona­lát leszűkíti, hiszen a füsttel telt útvonalon minden akadály em­beréletet követelhet. Tűz esetén, ha a folyosó telí­tett füsttel, a menekülés lehetet­len, akkor a bejárati ajtó réseit és ha lehetséges az egész ajtót vizes ruhával, pléddel kell leta­karni, így biztonságosan kivár­ható a tűzoltók érkezését. A legfontosabb, hogy fölös­leges riadalmat ne keltsünk. Az emeletekről történő kiugrást mindenféleképpen mellőzni kell! A tűzoltók utasításait be kell tartani! Az épületek homlokzata mel­let parkolókat meg kell szün­tetni, mivel a tűzoltólétra nem tud a mentési helyre állni. A szabályok betartásával il­letve betartatásával megelőzhe­tők a tűzesetek, illetve csök­kenthetők annak következmé­nyei. Kadlót András tü. fhdgy. az ági vagyonnak? Ági vagyonként örökölte kettő fiúgyermekünk a házas ingat­lant. Az egyik fiúnk 1986 évben elhalt. Túlélte őt a felesége, aki 1992 évben szintén elhalálozott. Szeretnénk tudni, hogy milyen arányban illette meg fiam feleségét az örökség és én, mint éde­sapa részesülhetek-e a fiam hagyatékából. Ha igen, milyen arányban? - tette fel levélben a kérdést salgótarjáni olvasónk. A levélben leírt tényállás igen rövid ahhoz, hogy a kér­désre én is röviden válaszolhas­sak. Erre figyelemmel az örök­lés általános rendjéről s az ági öröklés fontosabb szabályairól is tájékoztatást adok. A Polgári Törvénykönyv 607.§ (1) bekezdése szerint tör­vényes örökös elsősorban az örökhagyó gyermeke. A levélből nem tűnik ki, hogy az örökhagyónak volt-e leszármazója (gyermeke). A Ptk. 611. § (1) bekezdése akként rendelkezik, hogy ha nem az örökhagyó leszármazója a törvé­nyes örökös, az örökhagyóra vala­melyik felmenőjéről öröklés vagy ingyenes juttatás útján hárult va­gyontárgy ági öröklés alá esik. A vagyontárgy ági jellegét annak kell bizonyítania, aki arra ezen a címen öröklési igényt támaszt! A Ptk. 612.§ (1) bekezdése tartalmazza, hogy „a szülő örökli azokat a vagyontárgya­kat, amelyek róla vagy felmenő­jéről hárultak az örökha­gyóra!” Az ági öröklés szabályai nem terjednek ki a törvényben felso­rolt vagyontárgyakra, de ezekre nem térek ki, mert a kérdés nem érintette. Ki kell viszont emel­jem a Ptk. 615.§ (1) bekezdésé­ben írt azon törvényi rendelke­zést, miszerint az örökhagyó házastársa örökli mindannak a vagyonnak a haszonélvezetét, melyeket egyébként nem ő örö­köl. Ez az úgynevezett özvegyi jog! Miután már az olvasónk fiá­nak a házastársa is elhalt, szük­ségtelen, hogy az özvegyi joggal részletesebben foglalkozzam. Olvasónk - ha a gyermeke leszármazó hátrahagyása nélkül halt el - már a fia halála után meg kellett volna örökölnie az általa említett ági vagyon tulaj­donjogát s a túlélő házastársat csupán annak az özvegyi ha­szonélvezeti joga illette volna. Ha bármi ok folytán mind a mai napig nem rendezték a fia ha­gyatékát, olvasónk a helyi ön- kormányzat polgármesteri hiva­talát mielőbb keresse fel és kérje a hagyatéki leltár felvéte­lét és az illetékes közjegyzőhöz történő megküldését. A köz­jegyző az öröklés rendjét megál­lapítja, s ha az örökhagyónak le­származója (gyermeke) nincs, az ági vagyont annak a szülőnek fogja hagyatéki végzéssel átadni, akiről, vagy akinek felmenőjéről hárult az örökhagyó fiúra. Ha szerzeményi vagyon is van, leszármazó és házastárs hi­ányában az örökhagyó szülői öröklik meg fejenként egyenlő részben. Ha válaszom levélírónkat nem elégítené ki, keressen fel személyesen a Salgótarján, Er­zsébet tér 6.sz. alatt, a szerkesz­tőségben, ahol minden pénteki nap délelőtti óráiban fogadást tartok. Dr. Verebélyi Gyula

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents