Nógrád Megyei Hírlap, 1993. július (4. évfolyam, 151-177. szám)

1993-07-24-25 / 171. szám

1993. július 24-25., szombat-vasárnap HÉTVÉGI MAGAZIN HÍRLAP 125 éves a Salgótarjáni Kohászati Üzemek Ízelítő a dicső múlt fejezeteiből a kevésbé dicső jelenben A salgótarjáni Balassi Bálint Könyvtár augusztus végéig lát­ható, 125 éves a Salgótarjáni Kohászati Üzemek című kiállí­tása éppen a mai válság idején szól a dicső múltról. Azt is mondhatnánk a régiekkel, így múlik el a világ dicsősége. Az ipartörténet e nagy fejezetének idézése mégsem hiábavaló, a múlt ismerete hozzájárulhat a jövő alakításához. A kiállított dokumentumok több mint fele a Nógrádi Történeti Múzeum, to­vábbá az SKÜ gyári dokumen­tációs gyűjteménye, a többi a Balassi Bálint Könyvtár, Szabó József és Vertich József tulaj­dona. A kiállítás kapcsán csupán emlékeztetünk arra, hogy a mai Nógrádban már a Zagyva völ­gyén és a Duna-kanyartól fölha­toló avaroknak is szükségük volt vasra. Ez a magyarázata, hogy vasbányáinkat a saját nyelveik szavaival jelölték meg. E szavak személy- és mai csa­ládnevek alakjában még napja­inkig is élnek. Az újkori vas- művesség — több, itt nem rész­letezendő okból — viszonylag kései megjelenésű. Dr. Szvir- csek Ferenc történész-muzeo­lógus szerint, a megye ipartör­ténetét taglaló történeti iroda­lomban kevés adat szól a vas­ipar előzményeiről, a hámorok­ról, kohókról, illetve a korai ka­pitalista vállalkozásként megje­lenő vasgyárakról és vasércbá­nyákról. Amint azt egyik ta­nulmányában írja: „Kevésbé vált ismeretessé így az a tény, hogy a Salgótarjáni Kohászati Üzemek, az „acélgyár” gyöke­rei a Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Rt. szervezeti keretei kö­zött a Gömör megye különböző helyein lévő - eredetükben néha a 17. század utolsó évtizedeiig és a 18. század elejéig is vissza­nyúló - és különböző földesurak tulajdonát képező kis vasolvasz­tók és hámorok ismételt egyesü­léséig vezethető vissza. ” A jelen ipartörténeti tárlat a 125 év történetéről szól. Salgó­tarjánban egyszerre könnyű is és nehéz is kiállítást rendezni az acélgyárról. Könnyű, mert hi­szen ennek a városnak a történe­tét a szénen, az üvegen kívül a vasgyártás alapozta meg a múlt századtól kezdve. Nemzedéke­ken át rangot jelentett acélgyá­rinak lenni Salgótarjánban. Rangot, biztonságos megélhe­tést, sportot, művelődést, élet­formát. S amit először kellett volna említeni, a magas színvo­nalú műszaki-termelési kultúra birtoklását. Nemzedékeket és nemzetiségeket kötött össze ez a gyár. A múltidézők „Rima-ízű” beszélgetéseit hall­gatva, mindig kiderül, az acél­gyár más volt, mint a többi vá­rosrész. Szabó Zoltán azt írta monográfiájában ....... a pa­lackgyári lányok úgy álmodnak a rimái férjről, mint a polgárlá­nyok a hercegekről". Mi jellemezte ezeket a „her­cegeket”? Az író szerint: „Kettő jellemzi őket: egyik a polgári életmód, másik az, hogy ők „ri­mái emberek”. A rimái ember külön fogalom Salgótarjánban is, Ózdon is. Közhasználatú ér­telme szerint ez a szó jó mun­kást, a többieknél jobb bért ta­kar. Ezenfelül a „rimái embe­rek” a Rimamuránynál nem­csak munkát vállaltak, hanem hozzátartoznak a RIMA-hoz.” Ez tehát a múlt, és erről szól ez a kiállítás a könyvtárban. A látogató számára elsősor­ban a gazdag színes és fe­kete-fehér fotóanyag, a korabeli képeslapok gyűjteménye érde­mel figyelmet. Ezek, az irat­anyaggal, a térképekkel, terv­rajzokkal stb. együtt hű képet rajzolnak a 125 év történetéről. Jelzésként egyes gyárrészlegek termékeiből is kiállítottak néhá­nyat. Érdekes megnézni a gyár­ról szóló irodalmat is. A kultúra és a sport ugyancsak gazdag múlttal rendelkezik, s ez szintén a gyárhoz kötődik. Régi, kora­beli dokumentumok, plakátok, fotográfiák idézik a dicső múl­tat. Jó eltöprengeni mindezen a mai gondok közepette is, midőn a hajdani életforma már a múlté. (te) Lírai nonfigurativitás Késleltetett ébredés Losonczy Ildikó grafikái órák, enteriőr-részletek mögött sejtetik meg az élet könnyed felszíne alatt húzódó bonyolult­ságot, a tárgyakkal, természettel körülvett ember létezésének eredendő árvaságát. Olyan ez, mint az „eltűnt idő”, amit egy megrezzenő falevél hirtelen föl­Losonczy Ildikó nem tartozik az úgynevezett fölkapott nóg­rádi művészek közé, jóllehet munkásságát az érdeklődő kö­zönség már régóta rokonszenv- vel figyeli és értékeli. Művei különösen a csoportos kiállítá­sokon szerepelnek előkelő he­lyen. Ezeken azonban csak egy-egy időszak terméséből kaphat ízelítőt a közönség. Önálló kiállítási alkalom híján is érdemes azonban szólni Lo­sonczy Ildikó grafikai munkás­ságának néhány jellemzőjéről. Észak-Magyarországon, ezen belül Nógrádban úgy alakult a képzőművészeti élet, hogy mind a hivatásos, mind pedig a nem hivatásos művészek mun­kásságában a grafika dominál, eltérően például a dunántúli, a Balaton-vidéki festőiségtől. Nem véletlen, hogy Salgótarján az ország egyik grafikai köz­pontjának számít, itt rendezik a rajzbiennálé tárlatait is. Ilyen régióban úgyszólván „magától értetődő”, hogy Losonczy Il­dikó grafikai munkássága jó színvonalon bontakozott ki. Legutóbbi, a kilencvenes években készült lapjai, soroza­tai a többi között kissé franciás hangvételükkel tűnnek ki. Má­sik jellemzőjük a gondolati ár­nyaltság, sőt, a gyakran elvont és áttételes szimbólumokban megjelenő rajzi világ. Érdemes utalni a művészi karakterfejlő­dés összetettségére is. Például arra, hogy az emlegetett fran­ciás íz talán utóbbi fejlemény­nek számít, a mai rajzi nyelv Losonczy Ildikó esetében is fo­kozatosan alakult ki. Például Kondor és Feledy, illetve az ál­taluk „közvetített”, a német gra­Kettős ablak fikai örökség bonyolultságából is merítő rajzi nyelv ugyancsak nyomot hagyott munkásságá­ban. Csakúgy, mint korábban maga a helyi tradíció, az északi táji karakter erőteljes jelenléte. Ez utóbbi, mint például a Tokaj című sorozatban sokszor motí­vumokban is megjelenik, de még inkább a vonalvezetésben, a kompozíciós rend kialakításá­ban. Egyébként Tokaj, az ottani művésztelep már évtizedek óta egyik kedvelt nyári helye volt a nógrádi művészekben, köztük Iványi Ödönnek is, aki sok-sok akvarelljében próbálta egészen sajátos módon megragadni a vá­roska és a vidék atmoszféráját. A grafikus természetesen nem annyira a tónusokra helyezi a hangsúlyt. Losonczy Ildikó to­kaji tájai is inkább helyi motí­vumválasztásukkal tűnnek ki, közvetítve azért némi ódon ízt, sőt, az elmúlás hangulatát is, például a romló házacskák, ka­puk, ablakok, a gyomosodó házszögletek fölmutatásával. Különösen izgalmasak azok a lapok, köztük az Esti angyal, a Késleltetett ébredés, vagy az Esendő angyal, amelyek a fi­noman részletezett régi tárgyak, Esti angyal idéz, talán csak szellő libben- tette meg, de az is lehet, hogy angyal szállt rá, amit a halandó nem láthat, csak érezhet. De egy díszes ornamentikájú régi óra is jelenné teheti a múltat. Ez az összetett gondolatiság különö­sen figyelmet érdemlő Lo­sonczy Ildikó munkásságában. Végül, de nem utolsó sorban említendő az a nonfigurativitás, amely sajátos módon mégis erő­teljes líraiságával együtt válik megkapóvá. A Kettős ablak, az Alom, a Madarak jelzi többek között e törekvés hitelességét. —mér Kulturális menedzselés Erik Blin Normadiából érke­zett Magyarországra a közös­ségfejlesztés, a kulturális me­nedzselés tanulmányozására. A héten Nógrád megye vendége volt. A többi között járt Bátony- terenyén, találkozott Salgótar­jánban a Nógrád Megyei Köz- művelődési Központ munkatár­saival, megismerkedett a városi József Attila Művelődési Köz­pont menedzselési tevékenysé­gével, a nemzetközi dixieland­fesztivál szervezési tapasztala­taival, a művészeti menedzselés kérdéseivel, az új közösségfej­lesztési formákkal, s találkozott megyei képzőművészekkel is, akikkel műhelybeszélgetéseket folytatott. Irodalmi élet Salgótarjánban Legfőképp a szellemi háttér hiányzik Salgótarján művészeti - ezen belül irodalmi - életét csaknem tizenöt évvel ezelőtt tárgyalta meg először az akkor városi ta­nács, önálló napirendként. Ad­dig csupán közművelődési té­makörök részeként esett szó a témával összefüggő kérdések­ről. Az akkori előterjesztés be­vezetőjében hangoztatták, hogy a város művészeti életét nem lehet elválasztani Salgótarján általános gazdasági, politikai, szellemi fejlődésétől, hiszen az szorosan összefügg a gazdasági, társadalmi szférák alakulásával. Az úgynevezett rendszerválto­zástól, az elitcserétől függetle­nül e tétel változatlanul igaz. A város helyzete, gazdasági alapja, az értékőrzés iránti hi­vatalos közfigyelem azonban romlott. Abban a városban, ahol a szociális piacgazdaságra hi­vatkozva tömeges munkanélkü­liség alakult ki, ahol segélyekért állnak sorba az emberek, ahol érzékelhetően romlik az élet- színvonal és az élet minősége, az emberek kisebb gondja is nagyobb, mint a város szelle­mének alakulása. Lehet-e egyál­talán irodalmi életről beszélni? Ha nem is lehet, kell. Azért, mert ebben a romló városban még mindig élnek olyanok, akik szépirodalmi műveket írnak, amelyek egy része meg is jele­nik, sőt, visszhangja is van, ha nem is helyben. Mi az, ami nem változott? Nem változott annak a csaknem tizenöt évvel ezelőtti megállapí­tásnak az igazsága, hogy az iro­dalmi élethez legfőképp a szel­lemi háttér hiányzik. Akkor úgy vélték, a műfaj sajátosságát te­kintve is másféle közelítést igé­nyel, mint például a képzőmű­vészet, kidolgozatlanabb az iro­dalmi élet rendszere, az egyes elemek kevéssé épülnek egy­másra, így kevésbé erősítik egymást. A Palócföld című fo­lyóirat és a köréje szerveződők (kritikusok) helyes törekvése, hogy találkozókkal, ankétokkal nemcsak az irodalmi nevelésre, de új tehetségek fölfedezésére is gondol. Hiányzik azonban az irodalmi (kritikai) munka „elő­képzése”, elsősorban az iskolai alkotókörök tevékenysége, vi­szonylag kevés a pályázat és így tovább. Ezek voltak az akkori megállapítások. S még az, hogy az irodalmi élet mozgásához nélkülözhetetlen kritika és vita szintén kezdeti és kialakulatlan stádiumban van. Közölték azt is, hogy országos fórumokon néhány alkotó jelen van, publi­kál, de városi visszhangja kevés és esetleges. Ez a régi elemzés 1993-ban változatlanul igaz. A kritika és vita helyben mindössze néhány ember egymás közötti beszélge­tését, eszmecseréjét jelenti. He­lyi visszhangra az itt élők nem számíthatnak, a találkozások, ankétok szervezése — pénz hí­ján is — kiment a divatból. Ér­deklődés nincs, nem is lehet. Ahhoz ugyanis legalább tudni kellene, egyáltalán kik élnek, és mit is írnak ebben a városban, amelynek jellemzője a távolság- tartó közegtelenség, ami nem­csak az egzisztenciális, hanem az általánossá váló szellemi le­épülésből is következik. Mi az, ami mégis változott, s ami magában hordhatja a távoli jövőben — mert napjainkban egyelőre biztosan nem - vala­miféle változtatás lehetőségét? Egyrészt, említendők azok a fórumok, pályázati lehetőségek, amelyek változatlanul léteznek. Hogy csupán jelzésként néhány példát is említsünk, közéjük tar­tozik maga a Palócföld, vagy a Madách Imre irodalmi pályá­zat, s még pár más lehetőség. Másrészt, vannak újabb fejle­mények. Mindenekelőtt ilyenek az alapítványok, a Nógrádi Me­cénás Alapítvány, a Palóc Kul­túra Alapítvány, stb. Léteznek önkormányzati támogatási for­mák, kisebb mértékben válla­lati, egyéni szponzorálási kez­demények is, ezek egyelőre gyengék, csakúgy, mint az ala­pítványokba való befizetési kedv. Ezek a többi között össze­függenek a középosztályoso- dási, polgárosodási folyamat le­lassulásával, a gazdasági szféra kialakulatlanságával, az úgyne­vezett vállalkozói réteg sajátos­ságaival, röviden szólva a civil társadalom mai állapotával. Új fejlemény Salgótarjánban a profizmust megcélzó Mik­száth Kiadó léte és tevékeny­sége, amely az értékőrzést is cé­lul tűzte maga elé. Szépirodalmi kiadványai közül már több or­szágos visszhanggal dicseked­het, ha helyben változatlan is a visszhangtalanság. A kiadó pil­lanatnyi helyzete nem teszi le­hetővé, hogy a szerzők tiszte­letdíjára is fussa, ez más kiadók esetében is lassan „természe­tessé” válik. Külön figyelmet érdemel e kiadó azon kezdemé­nyezése, hogy Mikszáth Kál­mán Társaság néven az író örökségét vállaló, s egyúttal a kiadó szellemi törekvéseit is támogató kört hozzon létre, amelynek egyik feladata a mű és közönség kapcsolata létrejöt­tének segítése, ösztönzése. E társaságot tehát nem a megszo­kott értelemben vett hagyo­mányápoló irodalmi körnek szánják. Céljuk azon gondolat követése és érvényesítése, amely az irodalmi élet alakítá­sában legfontosabbnak tartja a művek (írók), a kiadók (keres­kedők) és a közönség kapcsola­tának erősítését, vagy éppen megteremtését a jövő szellemi­sége formálódásának érdeké­ben. -te­írószobában Min dolgozik Lőrinczy István? Még e hónapban megjelenik Lőrinczy István Azott csillagok című új verseskötete, saját kia­dásában, a Nógrádi Mecénás Alapítvány támogatásával. Eb­ből az alkalomból kérdeztük a Salgótarjánban élő, Mohorán jegyzősködő szerzőt jelenlegi írói tevékenységéről, terveiről.-Salgótarjánban él, de nem idevalósi. Mit jelent ez munkás­sága szempontjából? — Valóban nem vagyok ide­valósi. Bihar vármegyében, De­recskén születtem 1936-ban, élményeim első mély rétege oda köt. Elvégeztem a jogi egyete­met, különböző helyeken, kü­lönböző munkaterületeken dol­goztam, hosszú lenne fölso­rolni. Viszont már elég régen Nógrádban, illetve Salgótarján­ban élek, s ez újabb tapasztala­tokkal, élményekkel járt szá­momra az évek során. — Első verseskötete sem itt, hanem Debrecenben jelent meg 1988-ban, „Stációk a hegyen" címmel, második verseskönyvét is Egerben nyomtatják. Ez csak technikai okból van így, vagy esetleg van más oka is? — Nem hiszem, hogy a kia­dás helyének nagy jelentősége lenne. A mai kiadási viszonyok között ez így alakult. Jelent meg Balassagyarmaton is könyvem, a Novitas-B. Kiadónál, ha nem is verseskötet. Örülök annak, hogy a Nógrádi Mecénás Ala­pítvány támogatta mostani ver­seim megjelentetését. — Viszonylag ritkán ad ki verseket. Miért? — Folyamatosan írok verset, a kiadás azonban más kérdés. Az Ázott csillagok-ban leg­utóbbi verseim lesznek, sok nógrádi vonatkozással. —Egyébként Eszak-Ma- gyarország már az előző kötet­ben is megjelent. — Igen. Ebben volt például a Radnóti szobra Salgótarjánban, az Ősz a Mátrában, az Egri em­lék télen, a Madách évszakai, a Ballada a Salgó várról című vers, hogy csak néhányat említ­sek. De a versben egy adott táj, annak hangulata, lakóinak men­talitása nemcsak közvetlenül van jelen. Főleg a második ver­seskönyvemben lehet ezt érzé­kelni. — Mondana példát is erre az „áttételes" versbeszédre? — Hogyne, a versek között nagyon sok ilyen van. Például a hangulati líra* körébe tartozó versek mind ilyenek. Például a Lehullott lepkeszárny című, amihez a kötet címplapján meg­jelenő Szász Endre-illusztráciő is készült, vagy a címadó vers, az Azott csillagok. Ez így szól: „Egyszer egy költőnől verset írt énrólaml szerelmes szép sza­vakkal övezett/ húsz éve már hogy égbe szállt szegény! ázott csillagokon! keres kék köveket". — Min dolgozik jelenleg? — Verseket továbbra is írok, s egyfelvonásos színdarabokat. th Fiatal írók fesztiválja A fiatal írók második orszá­gos fesztiválja, amely július 20-án kezdődött, július 26-án fejeződik be Tiszadobon, az Andrássy-kastélyban. A feszti­vált a miskolci „Új Bekezdés” rendezi, támogatói között van a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei önkormányzat, a Kapcsolatok Művelődési Alapítvány, a Bíbor Bt., a BM. Polgári Védelem mezőkövesdi városi parancs­noksága és a Gazdász-Elasztik Kft. A rendezvényen nógrádi fiatal szerzők is résztvesznek, akiknek a fesztivál alkalmat je­lent arra is, hogy regionális kapcsolataikat erősítsék.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents