Nógrád Megyei Hírlap, 1993. június (4. évfolyam, 125-150. szám)
1993-06-05-06 / 129. szám
12 HÍRLAP HÉTVÉGI MAGAZIN 1993. június 5-6., szombat-vasárnap Piéta Három és fél évtizede a zene szolgálatában T Fábián Gyöngyvér rajza Szentendrei nyár A kórusirodalom klasszikusainak műveit éneklik Idén ünnepli 35. születésnapját a Pedagógusok és Barátaik Egyházi Kórustársasága, a Salgótarjáni Pedagógus Kórus. Ebből az alkalomból jubileumi hangversenyt ad az együttes június 15-én 18 órától a zeneiskola hangversenytermében. A kórust Fehér Miklós és Dicse Zsuzsanna vezényli. Az ünnepi műsorban lép föl rajtuk kívül a finnországi Lieksa Város Vegyeskara, Virág László vezényletével, valamint a szlovákiai Füleki Férfikar, amelynek szintén Fehér Miklós a dirigense. Fehér Miklóssal, a kórus művészeti vezetőjével a múltról és a jövőről beszélgetünk.- Mit tudunk a pedagógus kórus alakulásának körülményeiről?-A történet 1958-ban kezdődött, amikor egy városi kulturális tanácskozáson az ott lévő pedagógusok bejelentették igényüket egy énekkar alakítására. Azon év április 3-án már föl is léptek, júliusban pedig Egerben szerepeltek sikeresen. Ez volt a kezdet. A Salgótarjáni Pedagógus Kórus alapító karnagya Virág László volt, aki harminc évig vezette az együttest.-Hogyan alakult a továbbiakban a kórus sorsa?- Már az alakulást követő esztendőben, tehát 1959-ben ősbemutatót is tartottak. Szűcs Pál salgótarjáni zeneszerző Boros nóták című, nógrádi népdalokból készült feldolgozását adták elő. Szintén ebben az évben részt vettek az első országos pedagóguskórus-fesztiválon Siófokon. 1960-ban komoly népművelődési szerepet is betöltötték, a zeneiskola tanáraival hangversenyeket szerveztek Nógrád megye olyan kistelepülésein, ahol azelőtt még nem volt komolyzenei hangverseny. Gyöngyösön tizenegy kórus találkozóján a kiemelkedően szereplők közé kerültek 1962-ben. Még abban az évben emlékezetes emlékhangversenyt adtak a zeneiskola tanáraival, Kodály Zoltán 80. születésnapján. A következő években már az ország elismert kórusai között tartják számon őket. Komoly díjak, filharmóniai- és rádiós-szereplések, arany minősítések, Fesztiválkórus-minősítés (1976), stb. jelzi a kórus eredményességét. De ami a legfontosabb, élvezik a közönség sze- retetét is. Országos, később határokon túli hírnévre tettek szert, repertoárjukban a magyar és a világ kórusirodalmának klasszikusai szerepeltek.- Mi történt a későbbiekben a pedagógus kórussal?-Virág László 1988-ban Finnországba távozott zenét tanítani, így a tevékenység két éven át szünetelt. De bíztunk abban, hogy valóban csak időleges szüneteltetésről van szó. Közös elhatározás alapján, Virág László és a kórus vezetőségégének segítő támogatását élvezve, 1990-ben szerveztem újjá az együttest. Hetente egy próbát tartva, elevenítettük fel a régi repertoárt, s tanultunk új műveket. Bemutató koncertünkre 1991. pünkösdjén, a református templomban került sor.-Az átszervezett kórus nevet is változtatott. Mit jelent ez a névváltoztatás?-Szeretnénk tovább vinni a régi pedagóguskórus-hagyo- mányt és elkötelezettséget. Úgy gondoljuk, hogy a város pedagógusait, illetve a zeneszerető barátokat tiszteljük meg azzal, ha az együttes révén, szerepléseink során képviseljük és megjelenítjük őket közönségünk előtt. Ennek érdekében felújítottuk kapcsolatunkat a Pedagóguskórusok Országos Szövetségével. így már ott lehettünk a pedagóguskórusok idei nagy rendezvényén, az ünnepi Erkel hangversenyen, amelyet május 30-án tartottunk a zeneakadémián. Ugyanakkor az átalakulás kapcsán Pedagógusok és Barátaik Egyházi Kórustársasága néven jegyeztettünk be magunkat. Az egyházi jelző arra utal, hogy elsősorban egyházi kórusmuzsikát énekelünk, s előadásaink színhelyéül szívesen választjuk a templomokat. Az elmúlt 16 templomi koncertje jelzi, hogy milyen óriási igény van a hívők részéről az egyházzenei rendezvényekre. Mi nem tartjuk magunkat szertartás kórusnak, hangversenyeket adunk az ökumené szellemében a bennünket meghívó egyházi, világi közösségek előtt.- Ki tartja fenn a kórust, és milyen létszámmal dolgoznak?- Mintegy húsz kórustagunk van. Szívesen vesszük az érdeklődők jelentkezését. Fenntartónk nincs. Pályázatot adunk be, konkrét programok megvalósításához támogatókat keresünk, szerepléseink során útiköltségtérítést kérünk, s ha kell, anyagi áldozatot is vállalunk. Ezután is szeretnénk is részt venni a világi és az egyházi közélet eseményein, jószolgálati hangversenyeket adni, és tovább segíteni a szlovákiai magyarság hagyományőrző tevékenységét.- mér p Rubint Zsuzsa versei Fapapucsban a márványfolyosón Már majdnem mesterek Ifjú kézművesek az Ádám Zsigmond Nevelőotthonból A magyar szabadtéri múzeumok nagy múltra tekintenek vissza, alapeszméjük a világkiállításban gyökerezik. Történetükben fontos állomás a bécsi világkiállítás, ahol 1873-ban egy nemzetközi falu részeként magyarországi házakat is fölállítottak. A honfoglalás milenni- umi ünnepségei alkalmából 1896-ban született meg az első valódi skanzen jellegű múzeum, a Néprajzi Falu, amely 24 eredeti tárgyakkal berendezett házból és egy templomból állt. Ezt fél év után lebontották, de a szabadtéri múzeum gondolata újra és újra fölmerült. A balassagyarmati Palóc Múzeum mellett lévő, s nemrég újra megnyitott szabadtéri néprajzi múzeum volt az első Magyarországon, ami állandó kiállítóhelynek készült az 1930-as évek elején. Éppen május közepén ünnepelték fennállásának 60. évfordulóját. A szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum az alapító okirat szerint 1967-ben alakult, az építési munkálatok 1968-ban kezdődtek. A múzeum 1972-től önálló intézmény és tudományos kutatóTegnap, június 4-én megkezdődött az ünnepi könyvhét, amely június 8-ig tart. A több tucat kiadó erre az alkalomra mintegy másfélszáz könyvet adott ki. Ünnepi események, ankétok, író-olvasó találkozók, dedikálások idén is több helyen lesznek. S lesznek „elszánt őrültek” is, akik anyagi lehetőségeiket meghaladó módon költekeznek, vásárolnak a drága könyvekből. Majd megspórolják ezt a hasukon, vagy a nyári szabadságukon. A régóta megszokott „nadrágszíjhúzó” gazdaságpolitika következtében ez már a lakosság többsége számára föl se tűnik. A három évvel ezelőttihez képest mára megháromszorozódott a könyvek ára. Miután azonban ez a folyamat régóta tart, immár a megszokottság jóleső, kissé szkeptikus derűjét nyújtja. Egyébként is az utóbbi másfélszáz évben immár harmadszor rugaszkodunk neki a kapitalizmusnak. Igazán nincs ok a szomorúságra, ha azt látjuk, a mai eredeti tőkefölhalmozás máris imponáló eredményeket hozott a statisztika szerint legalább a kereső lakosság tíz százalékának, s körülbelül a keresők egynegyede eddig nem járt rosszul. Az se meglepő, hogy a kultúra társadalmi státusza bizony a fejlett szociális piacgazdaságokban is jóval kisebb, hely. Magyarország legjellegzetesebb tájainak népi építészetét, a falusi és mezővárosi társadalmak lakáskultúráját, életmódját mutatja be hagyományos településtípusok keretében a 18. század végétől a 20. század első évtizedéig. A tájegységek között van a Felső-Tiszavi- dék, a Kisalföld, a mándoki görögkatolikus templom és temető, tiszántúli református temető és református kőkert, az Alföld első reprezentatív épülete, egy tímárműhely Bajáról. Idén szeptemberben 17 új épülettel bővül a múzeum, s ezzel befejezéséhez közeledik a Nyu- gat-Dunántúl tájegység építése. Tervezés alatt áll az Eszak-ma- gyarország, az észak-magyarországi mezőváros is. Ugyanakkor gazdag programokkal várja az érdeklődőket. A nógrádiak által is kedvelt szabadtéri múzeum idei nyári kínálata is gazdag. Júniusban, júliusban és augusztusban több mint 70 program ígér kellemes kikapcsolódást a látogatóknak. Különösen változatos programot kínálnak augusztus 20-án, Szent István király ünnepén. mint amit korábban megszoktunk. Nem is szólva arról, hogy a kapitalizmus nem csak a szociális piacgazdaságokat jelenti, sőt, ezekből van kevesebb. Idehaza pedig ilyesmiről még szó sincs, pontosabban, csak szó van. Ami, ugye, mindegyre elszáll. Pillanatnyilag nem nagyon fontos, hogy oda menjen a pénz, ahol nem politizálnak, ahol csak a szellemi értékre, az irodalomra, a művészetekre hivatkoznak, ahol nem „vállalkoznak”, tekintve, hogy a gondolkodás mifelénk nem tekintendő vállalkozásnak, nem hoz azonnali hasznot. Rendszerint el is tűnnek a támogatók a szellemi vállalkozások mögül, terjeng a társadalmi közöny. Hogy Supka Géza vállalkozása, az 1929. évi első könyvnap, az ünnepi könyvhét még mindig létezik, az éppen az olyan csodák közé tartozik, amelyekre nincs egyértelmű magyarázat. Éppen ezért csoda a csoda. Tény, hogy a könyvnap megrendezésének indítéka már akkor is a krízis volt, nem fogyott a könyv, különösen nem a színvonalas mű, a kortárs magyar írók alkotása. Az első magyar könyvhét eredménye korántsem Lehetséges, hogy költő született Nógrád megyében. Rubint Zsuzsa: Fapapucsban a márványfolyosón című versesfüzetét nyomtatták ki Szécsényben. A versek írója a szécsényi mezőgazdasági szakközépiskola harmadik osztályos tanulója. Ez a salgótarjáni kislány számomra mintha a semmiből lépett volna ki. Megjelenése váratlan, versein kívül semmit sem tudok róla. Nagyon is lehetséges, hogy ilyesféleképpen születnek a költők. Hogy miért, az titok, miként az is, miért sír a szél? Rubint Zsuzsa máris többet tud a világról, vagy legalábbis többet érez, mint sok más „tanult” versíró. Legszívesebben az egész verscsokrot idézném, néhány apró kivétellel, ennek indoklására. Ezekben a versekben rejtelem van, miként a címadó versben is, az ember Füst volt mindenütt várakozáson felüli, mindazonáltal bebizonyosodott, hogy ez az ünnepi rendezvénysor segített a kiadóknak, kereskedőknek, íróknak az olvasás, az értékek népszerűsítésében. Az első magyar könyvhét megnyitására az akkor vallás- és közoktatásügyi minisztert, Klebelsberg Kunót kérték föl, aki a többi között egy korrajz értékű mondatot is elejtett, mondván: „Aki teheti, vegye a magyar könyvet.” Nem a korszak iránti nosztalgia miatt áll itt ez a mondat. Úgy látszik azonban, mintha ma sem mon- hatnánk mást, bár ez nem éppen az öröm forrása. Persze, a jelen állapotok egyebekben sem tekintendők merőben újnak. Hogy még egy példát említsek, Mikszáth Kálmán írja: „Az írók nem írnak, mert „nem kell a kiadónak". A kiadók sopánkodnak: „Nem adunk ki semmit, mert nem kell a közönségnek!" A közönség pedig vállat von a szemrehányásra: „Hát mit vegyünk meg, ha semmi sincsen?” És az a különös, hogy mind a hármuknak igazuk van. De mit ér az ő igazságuk, ha emellett szemlátomást tönkremegy literatúránk, melyet annyit gondoztak, ápoltak az Milán után tapogatózik, miközben olvassa, hogy: „Repülő halak táncolnak a katedránJ a gyöngyök hamisak. / Csak menj,/ menj végig fapapucsban a márványfolyosón." Ezekben a versekben a költő vízből csihol tüzet, midőn „holnap kellene, s tegnap van", éjféli keringő szédületébe hull, a Sárgakő-folyóról énekel, ami a hegyeken túl zúg, pókok sírnak a falon. Már van saját mitológiája, vizionált világegyeteme, mindene, amit az ember többnyire elfelejt, mire „felnő”. Költői képei érettek, sorai veretesek, nehéz drapériák suhogását idézik. Rajzok, ruhák, lovak, sivatagi rablóbandák, lordok, sejtelmes éjszakai fények zsúfolódnak ebben az öntörvényű költészetben, aminek eredete maga is titok. (bte) előbbi nemzedékek." Mintha a mai, többnyire „salátabárokká” átalakított könyvesboltokban ténfergők megjegyzéseit hallaná az ember e sorokat olvasva. Ha már a „nagy palóc” került szóba, üdvözlendő, hogy a salgótarjáni Mikszáth Kiadó kezdeményezésére, az író szellemi hagyatékát ápolandó, s a mai szellemi értékeket támogatandó, tegnap megalakult Salgótarjánban a Mikszáth Kálmán Társaság. A régió nem örömteli jelen fejleményei közé tartozik az a jelenség, hogy ismételten háttérben maradnak szellemi értékek, emberek hallgatnak el, többnyire korántsem „bánki sértődésből”, hanem azért, mert kényszerűen elhallgatattják őket, ha nem is hatalmi szóval, de durva egzisztenciális kényszerítéssel. Változatlanul kevés figyelem jut a szellemi erő megmentésére, hacsak nem fűződik hozzá közvetlen és napi politikai érdek. Ilyen helyzetben pótolhatatlan szerepe lehet azon társaságoknak, amelyek az értékmentésre szerveződnek. Ezekben a civil társadalmi szerveződésekben, a társasélet iskoláiban jelen lehet az emberi melegség, az intimitás, egymás kontrollálása, vagyis az a légkör, ami a szellemi tevékenység előfeltételei közé tartozik.- ér Időnként el-elhangzik egy-egy halk megjegyzés a közművelődés napi gyakorlatával kapcsolatban, miszerint az intézményekben sok rendezvényt tartanak, s ez bizony számszerű összesítéskor látványos eredményt sejtet. Ha viszont tartalomelemzést végeznénk, kiderülhetne, hogy alkalmi események szervetlen egymásutániságáról van szó. Ma már inkább az eseményte- lenség kezd eluralkodni az intézményekben, amelyek többsége a napi fennmaradásért küzd, forráshiányos, mind gyakrabban szőnyeget, cipőt, ruhát, egyebeket árulnak előtereikben, termeikben, csakhogy egy kis pénzhez jussanak, valamilyen programot szervezhessenek. Az iskolákban még nem tört be ez a zsibvásár, ezek egy részében színvonalas és átgondolt művészeti nevelést segítő programok is zajlanak. A galériás iskolák egy része pedig kimondottan a nagyközönséghez is szól rendezvényeivel. Közéjük tartozik a salgótarjáni Gagarin Általános Iskola, amelynek kiállításai rendszerint nemcsak a tanulók, hanem a városi közönség érdeklődésére is számot tarthatnak. A Gagarin iskolagalétia mostani tárlata pedig a maga nemében szinte egyedülálló. Azt is mondhatnánk, iparművészeti kiállítás, azonban ez nem fedné a valóságot. Egyrészt, ennél talán kicsit kevesebbről, másrészt, viszont jóval többről van szó. Kevesebbről, hiszen nem iparművészek állítottak ki a galériában, és többről, mert olyan tehetséges fiatalok kézműves-munkáiról van szó, akik számára ez a tevékenység a szó szoros értelmében esetleg jövő a megélheHajnali rideg való tűnik, a fa kopasz ágaira tekintve Iá tóm, szomjaznak a fényre. Napos párkány dalol. Az ablak nyitva áll, rajta könnyű szellő rebben. Az asztal dísze régi kancsó, tarka virágok az őszben. Rózsaszínű és sárga, itt-ott zöld réved, mely összerezzen tésüket is szolgálhatja. Mindenképpen dicsérendő, hogy ez az iskolagaléria vállalkozott a kiállítás megrendezésére. Jelenleg tehát a bátonytere- nyei Adám Zsigmond Nevelő- otthon, a 209. számú Ipari Szakmunkásképző Intézet és az Esélyteremtő Alapítvány kézműves csoportja mutatkozik be a galériában. A fiatalok művészeti oktatója Pethőné Szabó Piroska. A kiállított, s részben már el is adott kézművesmunkákat szemlélve, a látogató első benyomása az lehet, hogy ezek a fiatalok - többnyire első és második osztályos szakmunkástanulók - nemcsak a mesterség alapjait tudják, hanem már majdnem mesterek. Ezt a művészeti oktatójukon kívül a saját tehetségüknek és szorgalmuknak köszönhetik. Rácz Piroska, Sőregi Mónika, Csábi Erzsébet, Kutka Tímea, Kása Tímea, Csipkés Annamária, Puporka Emília, Radics Katalin, Puporka Éva, Pulyka Andrea szőnyegei, Kosa Tímea, László Éva, Kutka Tímea, Kovács Katalin „futói”, térítői, Nagy Éva, Havai Piroska, Farkas Rozália, László Éva, Ludvik Noémi, Farkas Rozália, Bőgős Melinda, Holymik Hedvig, Kósa Tímea, Németh Anna, Berki Beáta szövött tarisznyái úgyszólván piackészek. Csak örülhetünk annak, hogy ilyen magas fokú mesterségbeli tudás, esztétikai érzék birtokában ennyire sokan képesek e közösségben az alkotómunkára. Érdemes megjegyezni az alkalmazott motívumok tisztaságát és pontosságát, a színválasztás biztonságát és mértéktartását, s ezek a kézművesség ezen ágában meghatározóak. —mér lenge fuvallatra. Változtatnak, pedig kopár ma rád. Kopár minden. Sötét mosoly az arcokon, tarka virágok az őszben. Tudománya ez minden em bernek, hisz másra vágy, miről itt benn folyik a szó. S e csokor is tavaszt álmodik, bár ősz van odakinn. Ünnepi könyvhét Rubint Zsuzsa: Tarka virágok az őszben
