Nógrád Megyei Hírlap, 1993. június (4. évfolyam, 125-150. szám)
1993-06-26-27 / 147. szám
1993. június 26-27., szombat-vasárnap HÉTVÉGI MAGAZIN HÍRLAP 7 Aki már sokat tud az álmokról és a költészetről Egy ifjú tehetség bemutatkozik Rubint Zsuzsa: Fapapucsban a márványfolyosón Ég. Föld poklából gyűlt vörös üst; sovány lelkek vesszejére tűzött álmok kergetik egymást, s kirepülnek a nyitott ablakon. Sír az almafa. Midőn áltálért a látomás - valamiféle beburkolódzott távoli jel - időzónák falán, elveszett láncszemen tipor a múlt s jövő szerelme: Kegyes űr szabdal amott, ingoványba süppedő, bőszítő utcai lámpa, értelem villan a lila éjben: nem látod. Köddé vált síneken zakatol mi nem halál; csak suttog. Kék pókháló lepi homlokod, s a templomból angyalok dala hallik. Repülő halak táncolnak a katedrán, a gyöngyök hamisak. Csak menj, menj végig fapapucsban a márványfolyosón. Ki kicsoda Kassától-Prágáig? A költő nő. Sőt, kislány, 17 éves. Külső megjelenésében, öltözködésében csak a szükséges mértékben különbözik kortársaitól, időnként más-más divatos egyenholmi, hajviselet és még pár „apróság”, ami adott esetben persze bármely pillanatban lényegessé válhat - egy másik ember számára. De ez még a jövő. Ez is. Ha viszont megszólal, azonnal kiderül, már nemcsak önálló tervekkel, de önálló világképpel is rendelkező emberről van szó, bármely, az életkorral, vagy a kislánysággal indokolandó kicsinyítő jelző nélkül. Azért álljanak itt az életrajzi adatok. Rubint Zsuzsa 1976. március 23-án született Salgótarjánban, Baglyasalján. Általános iskolai tanulmányait a Csizmadia üti és a Somoskőújfalui iskolában végezte. Most a szécsényi mező- gazdasági szakiskolában tanul, állattenyésztési szakon. Szülei elváltak, édesanyja, akivel él, a vasútnál dolgozik, Ágnes húga 14 éves. Volt egy nevelő, aki észrevette és nyomban sokszorosította is a verseit, így jelent meg Rubint Zsuzsa első „verseskötete” - az idézőjel inkább csak a technikai kivitelezésre, a füzetformára utal - címe: Fapapucsban a márványfolyosón (Szécsény, 1993). Már most megkockáztatom az állítást, költő született. Ha lesz szerencséje és kitartása, azaz, sikerül Rubint Zsuzsa elkerülnie a „felnőtt világ” gyalázatosságait, nem némítják el a mindenkire, így reá is leselkedő csalódások, vagy csak a világ kietlensége és közönye, később ezt többen igazolhatják a verskedvelők közül. Most álljon itt ez a kis beszélgetés, az első interjú Rubint Zsuzsa költővel.-Számon tartja-e, hogy milyen jegyben született?- A Kos jegyében, de ezt nem tartom fontosnak.- Mi jellemző a Kosra?- Állítólag hajlamos arra, hogy fejjel menjen a falnak.- Tényleg?- Nem tudom.- Mik a tervei?- Szeretnék angol és spanyol nyelvvizsgát tenni. Az angolt az iskolában, a spanyolt pedig saját magam tanulom. Van egy nagyon nagy célom, szeretnék elmenni Amerikába, az arizonai San Carlos-i indián rezervátumba, ahol apacs és navajo törzsek élnek. Foglalkoztat az életük, a kultúrájuk, sok, a témával kapcsolatos könyvet olvasok. „Lesüllyedt” népről van szó, nem érdemelték meg, amit tettek velük. Sokan lenéznek emiatt. Meg azért is, mert nem diszkóba járok, nem azt a szórakozást űzöm, mint a többi fiatal.- Mióta ír verset?- Négy-öt éve írtam az elsőt. Jó írni. Sok mindent jobban el tudok mondani versben, például az érzelmeimet, az elvágyódásaimat, az álmaimat. Az érzelmek nem mindig jók. De megy a toliam magától és én csak fogalmazok. Van úgy, hogy álmodom valamit és azt írom meg.- Vannak visszatérő álmai?- Igen, vannak álmok, amelyek folyamatosan visszatérnek. Vágyaim közé tartozik az is, hogy eljussak Egyiptomba. Talán ezzel magyarázható, hogy álmaimban, - s ezek szinte menetrendszerűen visszatérnek -, torz piramisformák jelennek meg. Hogy eljussak hozzájuk, hosszú hídon kell átmenni, ami alatt nincs folyó. A családommal megyek a hídon, később ők eltűnnek. Én megyek, megyek tovább és a piramis átváltozik, nem tudni, mivé. Aztán ott vannak a pókhálók a térben. Vagy egy másik álom, ami kicsi korom óta visszatér. Megjelennek kis, meghatározhatatlan tárgyak. Meg akarom fogni őket. Végre sikerül, de akkor már olyan hatalmasokká változnak, hogy mégsem tudom megfogni azokat.-Az álmok megjelennek a versekben is?-Néha igen, de van, amit csak elképzelek magamban. Az Éjféli keringő című vers írásakor gondoltam egy lényre, aki olyan helyen él, ahol minden visszataszító, irtózatos, csúnyák a színek, lappangóan titokzatos minden. Ezzel szemben van az égbolt, amit megismerünk. A Fapapucsban a márványfolyosón írásakor pedig arra gondoltam, vannak olyan emberek, akik azt gondolják, hogy sivár a világunk. Kellenének a reformok, az új eszmék, amelyek fölszabadíthatnának bennünket, amelyek nyomán végigmehetnénk fapapucsban a márványfolyosón. Ennek végén egy tágasabb, visszhangos világ kellene. Persze, ezek csak motívumok, a verset nem lehet elmagyarázni, mert akkor már nem is vers. íme a bizonyság, hogy Rubint Zsuzsa már sokat tud az álmokról és a költészetről. Bódi Tóth Elemér A Babits Kiadó gondozásában látott napvilágot a Ki kicsoda Kassától-Prágáig? című kötet, a Révai új nagylexikona segédkönyvei első darabjaként, illetve A századvég magyarsága sorozat első köteteként. E sorozatot Viczián János szerkeszti, aki a jelen kötetet is szerkesztette, Szőke Józseffel együtt. A kötet tartalmazza a (volt) Csehszlovákiában 1919 óta bekövetkezett közigazgatási változásokat, áttekinti az iskolarendszert, közli a magyar nyelvű lapokat (1945, 1948-1992). A Ki kicsoda a szócikkeken kívül közli a személynevek, a születési helyek, a születési évek, születésnapok, az álnevek, betűjegyek, írói nevek, a foglalkozások mutatóját is. Jeles a színházi évadnak Nem volt „sátoros” ünnep Úgy hozta a véletlen, hogy nem lehettem jelen az idei ünnepi könyvhét nógrádi eseményein, amikor is, könyvsátrak színes sátortetőit cirógatja a június eleji napsugár a városok utcáin és terein. Legalábbis Salgótarjánban ez évek óta így volt. Az is véletlen, hogy történetesen szintén június elején nyílt meg az izraeli könyvhét is, amelyet ott a Héber Könyv Hetének hívnak. Az idei volt a 35., több tízezer új könyvet kínáltak 15-40 százalékos árengedménnyel és csaknem 140 kiadó mutatkozott be újdonságokkal. A szomszédos Ausztriában nem volt könyvhét, mindazonáltal sok szép és értékes könyvet lapozgathatott föl az érdeklődő, s konstatálhatta, ezek egy része (például képzőművészeti sorozatok, útikönyvek, stb.) már magyarul is kapható idehaza, nagyjából az ausztriaival azonos árban. Könyvárban tehát már szinte a fejlett piacgazdaságban érezhetjük magunkat. Igaz, hogy úgyszólván csak ebben. Dehát minden nem sikerülhet egyszerre. Ami bizonyos, a könyvhét Salgótarjánban nem volt „sátoros” ünnep. Sátort is csak a Bibliofil Kft. 15. számú boltja állított föl a megnyitó napján az üzlet előtt, a többi napon már nem. Most nyolc könyvesbolt van a városban, az utcai árusokon kívül. Úgy tetszik, sátorra nem volt szükség, a felhajtás elmaradt. A könyvhét azért most is lezajlott. Ami a forgalmat illeti, nem is annyira zajlott. De azért csordogált. A Bibliofil a város legnagyobb könyvesboltja. Volt választék, bár nem minden könyvet tudtak beszerezni, ami nem rájuk, inkább a jelenlegi kissé kaotikus viszonyokra jellemző. Nem mindig tudni ugyanis, hogy valamely kiadványt éppen hol lehet beszerezni. Rátermettségüket, sőt, szemfülességüket dicséri, hogy azért majdnem minden könyvet „megszereznek” előbb, vagy utóbb, még most, a könyvhét után is. A magyar könyv hetén nem volt árengedmény, még a hagyományos ünnepi antológiákat is teljes áron kínálták. Igaz viszont, hogy az újdonságokat előbb-utóbb úgyis leértékelik. Inkább előbb, mint utóbb. Azért ez nem ugyanaz, mintha az ünnepi napokban tennék. A honi könyvhétre több tucat kiadó mintegy másfélszáz könyvet adott ki, igaz, hogy kis példányszámban. Annál inkább többnyire mesés áron. Ennyi könyvet pár nap alatt nem is nagyon lehet eladni. Az átlagos ár egyébként 400-500 forint volt. A viszonylag gazdag kínálathoz az emberek pénztárcája nem töltődött föl legalábbis könyvheti színvonalra. A forgalom így is közepesre sikerült. A Bibliofil könyvesboltban egy hétig volt 50 százalékos árusítás is - nem a könyvheti kötetekből ez is lendíthetett valamit a forgalmon. Talán még a játékok is „besegítettek”, amelyekkel jócskán feltöltötték a boltot. Egyébként pedig, többen el- szömyűlködtek a könyvárakon. Néhány ünnepi kötetből azért háromszor is rendelni kellett, mindig néhány példányt. Bizony, Salgótarjánban nem indokolatlan az óvatosság, amikor a kortárs magyar irodalomról van szó. Egyébként is, most csak szerényen képesek gazdálkodni. Pillanatnyilag úgy tetszik, Salgótarjánban szinte mindenki csak eladni akar. Viszont többnyire bezártak, vagy gyöngélkednek a gyárak. Kezd rejtelmessé válni, miből élnek az emberek, bár például az egészségügyben, iskolákban, kereskedelemben, stb. még dolgoznak azok, akik egy része talán az irodalom iránt is érdeklődik. Közismert, s ez Salgótarjánban különösen érződik, hogy a középosztályosodás, ezen belül a polgárosodás folyamata a korábbi egy-másfél évtizedhez képest is megrekedt, az értelmiség az egzisztenciális süllyedés élményével „gazdagodik”, mind befolyástalanabbá, jelentéktelenebbé válik. A villámgyorsan alakuló újgazdag polgár, vagy inkább „polgárjelölt” a kulturális piacon még nincs ott. Vagy, ha igen, akkor merőben más, többnyire „procc” mintát követ, a mai kelet-európai „kapreál” jegyében, a body form intimbetétektől a méregdrága autókig és külföldi utakig, a hazai valóságtól független színes lapok olvasásától a rózsaszínű ponyva favorizálásáig. Ez „szép új világ”, de igen keveseknek szól. S a kevesek között, a társadalmi, politikai, szellemi értékteremtő, -őrző és -közvetítő, magatartásmintát mutató szerepét vesztett értelmiség nincsen ott. Egzisztenciális autonómiáját elveszítve szellemi autonómiájának is már csak romjait őrzi, nyitottsága, kritikai hajlandósága mind szőkébb szférákba szorul vissza. Következésképpen a társadalmilag szétszakadó országban kiegyenlítő szerepéről legföljebb szép szavakat ejthetünk, az esetleges szerepvállalásra pillanatnyilag igen szűk civil színtereken van mód, noha, mint tudjuk, „színház az egész világ”, s benne a mindenkori ünnepi könyvhét, ami idén - ismételjük - nem volt „sátoros” ünnep. Bár lehetett volna!- mér Törőcsik Mari az Üvegfigurák egyik főszereplője volt A Nógrádi múzeumok, a Nógrád Megyei Levéltár, a Magyar Történelmi Társulat megyei csoportja és a Magyar Irodalomtörténeti Társaság nógrádi tagozata meghirdette az 1993. évi Nagy Iván honismereti pályázatot néprajzi, történeti és tárgyi-dokumentációs Honismeret kategóriákban. Örvendetes, hogy a díjalapítókhoz csaknem valamennyi megyei párt is fölzárkózott. így a díjalapítók közé tartozik Korill Ferenc, a megyei közgyűlés elnöke, dr. Zsély András, Salgótarján polgármestere, Salgótarján önkormányzatának kulturális és sportbizottsága, a Köztársasági Megbízott Területi Hivatala , az MDF megyei választmánya, az MSZP megyei irodája, a FIDESZ megyei koordinációs irodája, az SZDSZ területi iroda is. Közel három évtizede kísérem figyelemmel Salgótarján színházi programját. Harminc év alatt a József Attila Művelődési Központban szinte valamennyi előadást láttam, módomban van a napokban befejeződött szezont nemcsak önmagában értékelni, hanem a megelőző évadokhoz is viszonyítani. Kijelenthetem: mindkét relációban kiállja a próbát. A bérletsorozatban tíz előadásra került sor. Ebből kilenc (!) azonos volt az előre meghirdetettel és nagyjából sikerült betartani a tervezett időpontokat is. (Mindössze Allen Ayckbourn Hálószoba című komédiája maradt el, melyet a székesfehérvári színház mutatott volna be. Helyette került színre Gábor Andor Dollárpapá-ja a szolnoki Szigligeti előadásában.) Ismerve, hogy egy művelődési ház mennyire kiszolgáltatott a színházaknak, a sokfelé foglalt színészeknek, eleve eredménynek kell elkönyvelni, hogy az idén nem kellett elnézést kérni a bérlettulajdonosoktól a sok darab- és időpontcsere miatt. Ennél jóval fontosabb azonban, hogy mit és milyen előadásban láthattak a salgótarjáni színházbarátok az 1992/93-as évadban. Egy művelődési ház még igazán befogadó színháznak sem tekinthető, bár nyilván ahhoz áll közelebb a műsorpolitikája (ha egyáltalán még létezik ilyen fogalom). Amíg egy profi színház esetében a bemutatott darabok bizonyos tendenciát sejtetnek, szakmai ízlésre vallanak, egy jószerivel teljesen vendégszereplésre épülő programnál számos egyéb szempont érvényesül: melyik színház ér rá, melyik vállalkozik tájelőadásra és nem utolsó sorban, hogy mennyiért? Örkény István két darabja (a Macskajáték és a Tóték) került színre a Vörösmarty illetve a Gárdonyi Géza Színház produkciójában. Az előbbi társulat Peter Schaffer Black comedy című komédiáját és Molnár Ferenc Liliom-ját, az utóbbi Shakespeare Tévedések vígjátéká-t és Presser Gábor Padlás című musical-jét is elhozta Salgótarjánba. A Szigligeti Színház - a már említett Dollárpapán - kívül bemutatta Tennesse Williams Üvegfigurák című drámáját is. Egy-egy darabbal (Dario Do: Nem fizetünk, nem fizetünk! című vígjátékkal és Szakcsi Lakatos Géza Cigánykerék című musical-lel) vendégszerepeit a Honvéd illetve a Budapesti Kamaraszínház. Öt bérleten kívüli előadás — Kaviár és lencse - (Gárdonyi), Végre 1 úriasszony (Vidám Színpad), Na, nebáncsvirág! (Honvéd), Régi pesti kabaré (Mikó és „tsai”). Önnek fice- reg? (KiViSZI)- is gazdagította a színházi program választékát, nem is szólva a Holló Színház „klubestjeiről”. Mint kitetszik a műsorban - kivált a bérletsorozatban -, megtalálható volt a világirodalom és a magyar dráma számos jeles szerzőjének nem kevésbé rangos alkotása. S ez még akkor is erény, ha a darabok jó része nem ismeretlen a meglettebb generációk előtt. Mégis a friss rendezés, a megváltozott társadalmi atmoszféra következtében újfajta élmények társultak e művekhez. S az újszülöttnek minden vicc új alapon természetesen mindig gondolni kell a fiatalabb korosztályokra is. Örvendetes, hogy oldódott az elmúlt évekre jellemző „humor- centrikusság”, bár még mindig - főként a bérleten kívüli előadásokban - sok volt a „vidámkodás”. Bár sokakat ez vonz, másokat éppenhogy taszít. Az előadások színvonala olyannyira magasnak bizonyult, hogy már-már restellkedve írtam le hónapról-hónapra a dicsérő, elismerő szavakat. Kiderült, hogy Szolnokon ma is jó színház van, az egriek folyamatosan igényesen dolgoznak, a Vörösmarty alkalmaként változó csapata „ad magára”, s ígéretesen alakul a Honvéd prózai társulata is. Úgy látszik, hogy a színházak a rájöttek: ripacsko- dással, hányavetiséggel ma nem lehet talpon maradni. A vidéki tájolásokra szánt előadásokat sem lehet igénytelen hakni színvonalon eladni. Az évad során ismét számos rendezőegyéniség (pl. Bujtor István, Gáli László, Makk Károly) tette le Salgótarjánban a névjegyét, kitűnő színészek (Bajor Imre, Cseke Péter, Csendes László, Győri Emil, Kállay Ilona, Gáspár Sándor Nemcsák Károly és mások) sora játszott újfent a művelődési központ színpadán. Csak a telt házak hiányoztak. Pedig ez a program igazán kiérdemelte volna legalább a magukat értelmiséginek tartó polgárok nagyobb érdeklődését. Csongrády Béla