Nógrád Megyei Hírlap, 1993. április (4. évfolyam, 76-100. szám)

1993-04-01 / 76. szám

1993. április 1., csütörtök ARCOK-HARCOK HÍRLAP 7 I Papírtigrisek nyomasztó költészete Mekkorát hördül egy papírtigris? Mennyire lehet pacsirtaé­nekké propagálni üvöltözését, és mennyire lehet agyonhallgatni, elszigetelni? Attól, hogy a magyar tömegtájékoztatás, egy-egy műhelyében, hírprogramjában megtiltják a „szélsőség” szó hasz­nálatát, a neonáci politikai erők előrenyomulása, a papírtigrisek irracionális hangoskodása még nem szűnik meg. Miután biztosra vehető, hogy az ún. rendszerváltás lázas átmeneti korszaka nem egy-két évtizeden át nyomorítja meg az állampolgárokat ebben a térségben, hanem mondjuk fél évszázadig. Ha a bégető butaság és az üvöltöző szélsőjobb összehangolhatja erőfeszítéseit, ez a korszak akár még jóval hosszabb is lehet. Épp ezért nem mind­egy, megakadályozható-e Magyarországon s a határaink körül, hogy szalonképessé ügyeskedik a szélsőségeseket, hogy a de­mokrácia természetes velejárójaként kezelik-e sorscsapásszerű nézeteiket. Tehetetlenül nézi a világ, hogy a Balkánon öldöklő, pusztító polgárháborúba torkolt a kirekesztés, a „nagynemzeti” türelmet­lenség folyamata. Délkeleten komoly politikai erővé súlyosodik a Nagy Románia Párt, amelyik nyíltan hirdeti a határok revízióját, a „románellenes” cselekedetek elkövetőinek törvényi felelős­ségre vonását, a nemzetietlen erők határon kívülre toloncolását.. . Északi szomszédunknál „Dr. Jozef Tiso Társaság” elnevezéssel kíván legitimációhoz jutni egy olyan politikai csoportosulás, amely még a bélyegzőjében is helyet szorított a kirekesztésnek: „Szlovákia legyen a szlovákoké.” Nyilvánvaló; ma már szó sincs róla, hogy fű alatt járnának, cinkelt lapokkal játszanának a szélsőségesek! Megújuló, erősza­kos kinyilatkoztatásokkal garantálják, hogy műsoron maradjon a gyanakvás, a félelem, a gyűlölködés. Kimódolt izgalmakat, al­kalmi feszültségeket pumpálnak a közéletbe, és méricskélik, meddig tart a türelem, meddig lehet elmenni... Mindent meg­tesznek azért, hogy még hatalom, erőszakszervezet nélkül ugyan, de következetesen riogassák a liberálisokat, a baloldaliakat, a „hazafíatlanokat”, és mindazokat, akik nem velük egyformán gondolkodnak a nemzet jövőjéről. A szerb útról, a román útról, a szlovák útról, a Magyar Útról! Ez utóbbi mozgalom esetében különösen abszurd helyzetet te­remtett a „szerves fejlődés”: a kormányzó centrumpárt kezdeti erkölcsi hitelén , gazdag infrastruktúráján növekedett jobboldali pártcsírává egy szélsőséges, magyarkodó mozgalom. Olyan mozgalom, amelynek vezetője éppúgy élettérben gondolkodik, mint a szerbek, éppúgy büntetni akarja a magyarellenes cseleke­deteket, mint a Nagy Románia Párt a román elleneseket, és épp­oly provokatívan hangoztatja, hogy Magyarország a magyaroké legyen, ahogy az idézett Tiso-társaság a szlovákoknak követeli Szlovákiát. S természetesen a vezér majd itt is, ott is megmondja, ki a szerb, a román, a szlovák, a magyar, és ki az idegen-test, az eltávolítani való... A szélsőségesek számára nem azt üzeni a történelem, hogy minden háború iszonyatos, elviselhetetlen véres csík az emberiség kultúráján, számukra az üzenet „ősi föld”, „hő- sihalál-legenga”, és „kopjafa” a temetőben ... Nem veszik tudomásul, hogy értelmetlen minden áldozat leve­gőbe üvöltözött igazságokért, határokért, és visszahódításokért. A jövő, az idő soha nem óvja meg sem az összetákolt birodalma­kat, sem a véres hódításokat. A papírtigrisek dühödt megafonmorgásai pedig nem mások mint a politika-költészet nyomasztó, szomorú szélsőségei, távol a valóság folyamataitól... Erdős István Csak a meccsek alatt cigarettázik 1995: Magyarország-Ausztria: a tudósító Szepesi György?- Mit csinál mostanában?- Szerda reggelenként a rádió Petőfi adóján van műsorom, labdarúgásról természetesen. Ezen kívül néhány zenés műsort készítek. A rádióban azért tar­tom a folyamatosságot, hogy 1995-ben egy labdarúgó mér­kőzésen, remélhetően egy Ma­gyarország-Ausztria mérkőzé­sen, egy félidőt újra közvetít­hessek. Ez ötvenéves jubileum lesz, ami egyedülálló dolog, s amivel be akarok kerülni a Gu- inness-könyvbe. Dr. Szepesi György- Megint a focinál vagyunk, ami csakugyan úgy látszik, az igazi szerelme. Nem csalódott még benne?- Dehogynem. Az ’54-es vi­lágbajnokság életem legna­gyobb csalódásai közé tartozik. Fájdalmaim is voltak, de tragé­diának ezeket nem nevezném. Már csak azért sem, mert a lab­darúgásban a vereséget nem szabad tragédiaként felfogni. A labdarúgás játék. Nálunk, saj­nos az a baj, hogy ezt a játékot - az az ötvenes évek aranycsapata miatt is-úgy kezelték, mint a legnagyobb nemzeti ügyet. Ezért volt annyira fájdalmas az a vereség. — Szokott fociról álmodni? — Igen. Izzadva. Erről a mér­kőzésről. Rettenetesen sokszor. Nem akarom elhinni ma sem. Három-négy éve előadást tartot­tam Győrben. Amikor erről kérdeztek, ugyanúgy elsírtam magam, mint a világbajnoki döntőn. — Hogyan néz meccset, ami­óta nem közvetíti?-Cigarettázva. Máskor nem cigarettázom. Olyankor nem tudok mást csinálni. De úgy ér­zem, hogy két dolgot csináltam jól az életemben. Az egyik, hogy ’45. áprilisában - megva­lósítandó a gyerekkori elképze­lésemet, hogy rádióriporter le­szek - bementem a rádióba. És ’45. augusztus 20-án Magyaror­szág-Ausztria válogatott mér­kőzést közvetítettem 23 évesen. A másik pedig az volt, amikor azt mondtam, hogy a futball- közvetítést abbahagyom. — Nem fáj ezt otthagyni? — Ezt elhatároztam. Nem fájt a szívem. Bevallom, ha az aranycsapat, vagy ha még Al­bert Flórián csapata játszott volna tovább, akkor fájt volna. Én sosem bántottam senkit. Alapelvem volt, hogy a legrosz- szabb mérkőzésen is van tíz olyan jó perc, amit érdemes fel­dobni a közönség számára, és mindig van két olyan fiatal, akire azt mondom, hogy érde­mes figyelni rájuk. Nem tudom elviselni, amikor ma a kollégák megállapítják, hogy azok jártak jól, akik nem jöttek el a mérkő­zésre. Ők azt mondják, két ér­demleges mozzanat volt: két kapushiba, amiből két gól esett. Ez őrület. Elsősorban nem igaz, másodsorban tönkreteszi a fut­ballt. Na most, ami a futballt il­leti. Ha egyszer ilyen állapotban vagyunk, ha százszor elmond­juk, hogy ez rossz, attól nem lesz jobb.- Mitől lenne jobb? Meny­nyire igaz ma a „kis pénz, kis foci” ?-Nem a pénzen múlik most ez. A játékosok elveszítették az önbizalmukat. Ha valaki mellé rúg, a rádióban, a tévében, a saj­tóban azonnal agyonvágják. Ezt nem lehet.- Hol van most a labdarúgás a magyar sportéletben?- Attól függ, honnan nézzük. Még mindig a legnagyobb tö­megsport.-A népszerűsége?- A népszerűsége visszaesett. A szülők lebeszélik a gyerekei­ket a labdarúgásról. A ’30-as években társadalmi esemény volt megjelenni a labdarúgó­mérkőzéseken. Az újságok megírták, hogy ott volt Bársony Rózsi, vagy Turay Ida. De mégis azt mondom, hogy az ifjúságot veszélyeztető XX. század végi jelenségek ellen a legjobb vé­dekezési eszköz a sport.-Milyennek látja a magyar kispályás focit, és milyen jövőt jósol neki?-A kispályában nagyon sok fantáziát látnék, ha kicsivel több pénz lenne. Ha ezt a csapa­tot kedvem szerint állították volna össze, akkor a magyar vá­logatott ott lett volna a hong­kongi világbajnokságon. Mert én azt szerettem volna, hogy Bücs játsszon ebben a csapat­ban, hogy Szieben védjen a Csepelből, ha sikerül még meg­szerezni Wéber Gyurit, vagy 77- effenbachot az Újpestből. Még arra is gondoltam, hogy vissza­hozom Törőcsiket és Ebedlit. Meg kell azonban mondanom, hogy a többi csapatban sem Ma­radonák játszottak. Ez nemzet­közileg az egyik visszaütője a kispályás labdarúgásnak. El­ment a holland válogatott Hongkongba, és a közönség Van Bastent kérte. 10-15 év munkája, hogy a kispálya ugyanolyan sztárokat neveljen ki, mint a nagypályás foci.- Ez így lesz?- Mindenképpen lesz jövője. Az emberek számára azok a sportágak vonzóak, amelyek vagy rengeteg pénzt jelentenek, vagy nagyon jó szórakozást nyújtanak munka mellett, c A kispálya az utóbbi kategóriába tartozik.- Mennyiben biztosít több pénzt a sportnak a nemzeti spor­talap ön szerint?- Jobban szerettem volna, ha már a nemzeti sportalapítványt hozták volna létre. Annak az az előnye az alappal szemben, hogy az adott támogatások adó­alapból leírhatók, könyebben nyílnak meg a kasszák és a pénztárcák.- Néhány kedvenc maradt a végére. Csapata?- Magyar válogatott.- Játékos?- Minden idők legjobb fut­ballistájának Puskás Öcsit tar­tottam. Nagyobbnak, mint Pe­tét, nagyobbnak, mint Maradó­nál, és nagyobbnak, mint üi Ste- fano-t. Mert ő hadvezér volt a pályán.- Legszebb emlék?- Legszebb a 6-3. Az évszá­zad mérkőzéseként vonult be nemcsak a magyar, de a nem­zetközi labdarúgás történetébe. Egyedülálló volt. Dudellai Ildikó Kent tudom elviselni, amikor ma a kollégák azt mondják, hogy azok jártak jói, akik nem jöttek el a mérkőzésre. Ők azt mondják, két érdemleges mozzanat volt, két kapushiba, ami­ből két gól esett. Ez őrület. Elsősorban nem igaz, másodsor­ban tönkreteszi a futballt - mondta Szepesi György, a legen­dás sportriporter, az MLSZ volt elnöke, a Nemzetközi Kispá­lyás Labdarúgó Szövetség elnöke, akivel a BIT és az MSZP sportnapján beszélgettünk Balassagyarmaton. A konfliktusok a vitakultúra kereteiben rendeződnek Nőtt a németek és a románok 6 száma, a szlovákoké csökkent Surján lesz a reform vesztese /1 „Az államigazgatási és ér­dekképviselet szervezetek ál­talánosan jellemző és szükség­szerűen konfliktusos viszo­nyához hasonlítva a kapcsolat jobbnak mondható az átla­gosnál” - vélte a kisebbségek és a hivatal viszonyáról Bát­hory János, a Nemzeti és Et­nikai Kisebbségi Hivatal el­nökhelyettese. ■ / -Nevezhetjük-e a hivatalt a Magyarországon élő kisebbsé­gek legmagasabb szintű képvi­seletének?-Olyan értelemben feltétle­nül, hogy a hivatal a kisebbségi állampolgárok és azok közössé­geinek érdekeit van hivatva szolgálni. A hivatal azonban ál­lamigazgatási, és nem képvise­leti szerv, munkatársai kineve­zett hivatalnokok és nem vá­lasztott tisztségviselők. A kép­viseleti funkciót a kisebbségek társadalmi szervezetei látják el.- Milyen kapcsolatban állnak a kisebbségi szervezetekkel?-Az államigazgatási és ér­dekképviseleti szervezetek álta­lánosan jellemző és szükségsze­rűen konfliktusos viszonyához hasonlítva a kapcsolat jobbnak mondható az átlagosnál. Sok­szor teljes a nézetazonosság, más esetekben munkamegosz­tásról beszélhetünk. A konflik­tusok a demokratikus vitakul­túra kereteiben rendeződnek. A Regionális és Kisebbségi Nyel­vek Európai Chartájának ratifi­kálását például közösen készít­jük elő. Rendszeres egyeztető tárgyalásokat, közös konferen­ciákat szervezünk. Munkatársa­ink gyakran tartózkodnak a helyszínen, kis falusi közössé­gek körében is. Nemzetközi fó­rumokon gyakran közös dele­gációkban szereplünk. Sokszor közvetítünk helyi konfliktusok elrendezésében. Az sem ritka, hogy más állami­gazgatási szervekkel való vi­tákban az érdekképviseleti szervek oldalán állunk. Gyak­ran a szervezetek belső konflik­tusainak elrendezésében is szá­mítanának a hivatal közbeavat­kozására. Erre azonban nem vállalkozunk, informális úton sem: ez a szervezeti autonómia ügye. Legföljebb közvetítő, jó- szolgálati missziót vállalunk.- Miért késik a kisebbségi törvény?- A késés igen relatív. Van­nak államok, ahol tervbe sem vették ilyen törvény előkészíté­sét: ezek természetesen nem késnek vele. Más kisebbségi szabályozások évtizedekig el­húzódnak. A relatíve lassú elő­készítés oka a kormány kon­szenzusigénye, amely egyeztető tárgyalásokat jelent, elsősorban a kisebbségekkel, amelyek ma­guk sem egységesek a törvény- javaslat megítélésében. A másik ok, hogy jogtechnikai szem­pontból igen bonyolult törvény­ről van szó. A politikai akarat minden oldalról megvan, de néha roppantul nehéz azt kor­rekt szövegjavaslat formájába önteni. A törvényjavaslat 1992. júniusa óta a Parlament előtt van. Azóta szakértői szintű egyeztető tárgyalások folytak a kisebbségek bevonásával. Je­lenleg politikai szintű hatpárti egyeztetés folyik. Egy biztos: minden politikai erő akarja ezt a törvényt, és a tárgyalások során fel sem merült a tervezetben adott jogok szűkítése. Akik ko­rábban lassúnak találták az elő­készítést, most ugyanazokba a jogtechnikai polémiákba ütköz­nek, mint mi korábban. — Hogyan változik a hazánk­ban élő kisebbségek létszáma?- 1990-ben a népszámlálás szerint az ország lakosságának 2,24 százaléka vallotta magát valamely kisebbséghez tartozó­nak, a cigányság nélkül egy százaléka. Az érdekképviseleti szervezetek vezetőinek becslése szerint az ország lakosságának 10 százaléka kisebbséghez tar­tozó. A valóság valahol a kettő között van. A népszámlálási adatok szerint nőtt a németek és románok száma, a szlovákoké viszont csökkent. Erőteljesen növekedett az 1980-as adathoz viszonyítva a magukat cigány­nak vallók létszáma, 6400-ról 140 ezerre. Jelenleg keressük a módját annak, hogy a népszám­lálási adatoknál, és a sokszor minden tudományos alapot nél­külöző önbecslésnél megbízha­tóbb adatokat nyerjünk. Dudellai I. Azt hallottuk, hogy Surján László népjóléti miniszter lá­togatja meg szombaton a me­gyei kórházat. Előzetesen arra kérték a dolgozókat, nyújtsanak be írásban kérdé­seket a miniszter úrhoz. Egyetlen kérdés érkezett: mi­kor mond le? Ennek kommentálásra dr. Gajdos Barnabást, az orvosi kamara salgótarjáni szervezeté­nek vezetőjét kértük:-Pontosítom az információ­kat, mert nem a kórházunkat lá­togatja meg a miniszter úr, va­lamint később több kérdés is ér­kezett, melyek közül egy a fenti. Mindenki tudja már, hogy mélyreható, az egészségügy egészét érintő reformfolyamat zajlik jelenleg. Rengeteg gond, nehézség kerül így felszínre. Dr. Surján László felvállalta ennek véghezvitelét, megoldá­sát, ami nyilván sok-sok el­lentmondásba ütközik. Tavaly tavasszal az egész­ségügyi dolgozók demonstráci­óján a negyvenezres tömegből nagyon sokan azt kiabálták, hogy Surján mondjon le. Ez személyes jellegű megoldás il­letve nem megoldás lenne. Az idő szava az egészségügy gyö­keres átalakítása, piacgazdasági szemléletbe kényszerítése, de azoknak a dolgozóknak, akik végigvitték az elmúlt évtizede­ket, nagyon nehéz váltaniuk. ! Szerintem most semmi ér­telme, hogy lemondjon. Aki véghezviszi ezt a reformot, csak a vesztese lehet. Azt biztosra veszem, hogy az egészségügy a XXL századra- nyer ezzel. Az igazi kérdés most az, lesZ-e egészségügy? Talpon marad-e a salgótarjáni kórház az ismert anyagi helyzetben? És hogy ki­nek az érdeke, hogy talpon ma­radjon? A nővéreké, orvosoké, takarítónőké, vagy a megye összes lakójáé? Tudunk-e fej­leszteni, vagy még jobban le­maradunk? Igazából ezek a hét kérdései. (d. i.) Ez itten kérem, Magyarország Ki a magyar külföldön? Tűnődtünk már ebben a ro­vatban is azon, hogy valójában ki a magyar, de úgy látszik, ez még mindig nem múlta idejét. Annyiban alakult át, hogy most így hangzik a nemzeti sorskér­dés: ki a magyar külföldön? Sorskérdésünk alapkérdése pe­dig az, kapjanak-e választójo­got a külföldön élő magyarok? Egy kalap alatt is nehéz ezt el­intézni, meg külön-külön cso­portosítva is. Mert, mint tud­juk, vannak kettős állampol- gárságúak, vannak csak - mondjuk - francia állampol- gárságúak, akik egyébként Magyarországon születettek, és vannak például külföldön ta­nuló magyarok. A jogi mellett persze politikai és technikai vonzatai is vannak ennek a problémakörnek. Maradjunk most a technikainál, és az egy­szerűbb példa kedvéért sza­vazhasson bárki a világon az 1994-es magyarországi válasz­táson, aki magyarnak vallja magát. Szavazhasson, de hol? Idejönnek az urnákhoz, vagy odavisszük az urnákat? Az előbbiben kicsit kételkedem, az utóbbiban esetleg választást ír­hatnánk ki. Ezen arról dönte- nénk, hogy mely országokba kik vigyék ki az urnákat? Mert ugye, nem ugyanaz Caracasba vagy Erdélybe szállítani. Sokan leegyszerűsítik a kér­dést: szavazzon az, aki itt fizeti az adót. Ne legyünk ennyire prózaiak. Szavazzon az, aki magyarnak érzi magát. De utána aztán érezze hazafias kö­telességének, hogy betekint a parlamenti munkába, érezze a bőrén, hogy drágább lett a tej, tudja meg, milyen érzés a munkaügyi hivatal előtt segé­lyért ácsorogni, vegyen részt az ünnepeinken, szólaljon meg, ha eladják a magyar munkások feje fölül a gyárat, adjon be magyar polgármesteri hivatal­hoz lakásigénylési kérelmet. Gyógyuljon magyar kórházak­ban, telefonáljon magyar vona­lakon. Azt kérdezik, miért tenné ezt? Ez is igaz. De akkor miért szavaz? - Dudellai -

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents