Nógrád Megyei Hírlap, 1993. március (4. évfolyam, 50-75. szám)

1993-03-20-21 / 66. szám

1993. március 20-21., szombat-vasárnap HÉTVÉGI MAGAZIN HÍRLAP 7 Emberbábuk az üvegcsarnokban Szabó Tamás szobrász-, festő-, grafikusművész salgótarjáni kiállítása Szabó Tamás szobrász-, festő- és grafikusművész készí­tette az 1956. december 8-ai salgótarjáni sortűz áldozatainak emlékművét, amit március 15-én avattak föl a Vásártéren. A művész kiállítása pedig ezek­ben a hetekben látható a József Attila Művelődési Központ üvegcsamokában. Szabó Tamás 1952-ben szü­letett Budapesten, gyermek- és ifjúkora Salgótarjánhoz kötő­dik. Az Iparművészeti Főisko­lán 1979-ben fejezte be tanul­mányait, első önálló kiállítását 1981-ben rendezte a Ferencvá­rosi Pincetárlaton. Salgótarján országos jellegű kiállításainak rendszeres résztvevője, az exp­resszív realizmus jegyében fo­gant művei, - szobrai, képei, grafikái - kivívták a nógrádi értő közönség rokonszenvét és elismerését is. A szó szoros ér­telmében a korszerű művészek közé tartozik, mindenekelőtt abban az értelemben, hogy a század második fele emberének egyéni és történelmi sorsa ér­dekli, a szellemileg és gyakorta fizikailag is gúzsba kötött sze­mélyiség vergődése, illetve til­takozása az erőszak, a terror el­len. Jelen kiállítása úgyszólván a kezdetektől napjainkig mutatja be Szabó Tamás munkásságát, az 1964-es Önarckép-tői, az 1965-ös Csendélet-tői, az 1967-es Apám-tól a hatvanas évek tájképein, szobabelsőin, figuráin át napjainkig, köztük az idén készült Mozdulat-ig, Gugoló-ig, a „tipikus” Szabó Tamás-képekig, a hálók, köte­lek között vergődő, pörgő ala­kokig. Szabó Tamás régóta megta­lálta saját útját, sokszor „múmi­aszerű”, saját viszonyaikba be­göngyölt „orsós” figurái azon­nal fölismerhetővé teszik, utalva arra az értelmi-érzelmi mélységre, ami a művész gon­dolkodásának sajátja, s meg­egyezik az azonos történelmi korszakban élők intellektuális tapasztalataival. Különös világ az övé. Értelem, érzelem, okos játék és nagy technikai kultúra jellemzi képeit, amelyek egy­szerre szépek és igazak, noha korántsem andalítóak. Ellenke­zőleg, hatalmas belső nyugta­lanság árad belőlük. Műveiben egyszerre van jelen a szakrális és a profán hagyomány, az egyén ontológiai és társadalmi magányából következő ere­dendő kiszolgáltatottság, ugyanakkor a küzdeni akarás is, a viszonyokból való - legalább pillanatnyi - „kitörés” örök em­beri vágya. Úgyszólván min­dent megragad annak érdeké­ben, hogy szabaduljon a lét kü­lönféle szféráiban való „bekö- töttségből”, üdítő természetes­séggel mozog az európai kul­túra, a művészettörténet biro­dalmában, jelentős sorozatokat készít e „bolyongások” egyéni értelmezéseként, köztük pl. a Tanulmány Leonardo után cí­műt. E képekben is egyszerre játékos és irritálóan komoly. Kreatív művész, szintetizáló hajlama nem engedi elkalan­dozni a csábító posztmodem mesemondás útján. Saját, em­berbábukkal telített világa tuda­tában nem keveredik az iroda­lommal, a művészettörténettel. Számára evidens, hogy minden primér élmény tudatán átszűrve transzponálódjon vizualitássá. Nem kívánja hamis irgalomtól vezérelve elterelni a figyelmet a természeti és társadalmi lét alapvető kérdéseiről, noha a részletszépségek eleve átmeneti megnyugvást kínálhatnának. A tárlat ezúttal főként a festőt mutatja be, kevesebb a szobor. Köztük van az 1986-ban készült Fiatalkori önarckép és egy friss Balázs János portré is. - mér Színházi estéh Még mindig Shakespeare ... Aegeon (Réti Árpád) rátalál Fiaira. Fotó: P. Tóth László Miközben a Téve- mJy dések vígjátéka két C összetévesztett iker­J párjának szűnni nem akaró bonyodalmait a salgótarjáni közönség harsány tetszésnyilvánítása kísérte, én folyvást azon gondolkodtam: vajon egy 20. századvégi — az űrkutatáshoz, a számítógépek­hez, a lézercsodákhoz szokott - embernek hogyan tud szórako­zást nyújtani egy olyan gyer­mekded történet, amelyben a néző az első pillanatban tudja, hogy mese az egész, a valóság­ban ilyen nem történhet meg. A titok nyitja egy bizonyos William Shakespeare aki, - bár az alapötletet a római komédia­költő Plautus Az ikrek-jéből vette -, önálló művé formálta a két Menaechmus történetét. Ki­vételes drámaírói tálentumát jelzi, hogy a komédia ezúttal is „csupán” keretet ad a gondolat­nak, a felszíni könnyedség hát­terében ellentétes jellemek fe­szülnek egymásnak, hiteles lé­lektani szituációk bontakoznak ki. A darabbéli Ephesus ugyan képzeletszülte, de az ebben a társadalomban működő hatalmi, erkölcsi viszonylatok nemcsak a szerző korában voltak tipikus­nak mondhatók. Ráadásul egy direkt drámai szál is végigvonul a történeten, hiszen Aegeon, a tisztességben megőszült syracusai kereskedő halálra ítéltetve - csupán azért mert idegenként ért partot Ep- hesusban - meséli el a családját ért sorscsapást: ikergyermekei­nek és az őket szolgáló ugyan­csak egyszerre született testvé­reknek az eltűnését. Tragédiája azonban nem teljesedik ki, s a vígjátéki szabályok szerint minden jóra fordul. Kiderül, hogy a két testvérpár összatar- tozik s a hasonlóságuk okozza a félreértéseket. Shakespeare korai művét sokféleképpen mutatták már be Magyarországon is. Gyakran klasszicizáló stílusban, de nem is olyan rég volt már kísérlet musical jellegű direkt aktualizá­lásra is. Az egri Gárdonyi Géza Színház mindkét szélsőségtől mentesen, a szerzőhöz hűen, de mai is emészthető módon vitte színre a „Tévedéseket”. Ez fő­ként Gáli László rendező ér­deme, de az előadás pergő rit­musában nagy szerepe van Kastner Péter ügyes díszletei­nek is. A hangulatteremtéshez Aldobolyi Nagy György kísérő­zenéje sikerrel járul hozzá. A népes szereplőgárdából a két Dromiót - a szolgáló ikreket - megformáló Sziki Károly és Balogh András indokoltan har­sány, de kulturált komédiázása emelhető ki.- csongrády ­Meseillusztráció Nagy Márta grafikája Mattioni Eszter Az 1902-ben Szekszárdon született festőművész, Mattioni Eszter halálával Nógrád megye művészetkedvelő közönsége is szegényebb lett. Aki valaha is találkozott a festő egzotikus hangulatú élet­képeivel, színes vázlataival, táj­képeivel és portréival, mara­dandó benyomást őrizhet róla. Mindenekelőtt azonban a hí- meskövek voltak azok, ame­lyekkel egyedül állt a kortárs magyar művészetben. Hímes- kövekből készült falképei szá­mos közintézményt díszítenek. E nemben egyedülálló fő műve, a pesti Rókus kápolna altemp­lomának padlóburkolata, óke­resztény liturgikus jelekkel, mértani ábrák variációival, pompás színvilágával. A többi között, ezt a festő műveiből áradó ragyogást cso­dálhatta meg a nógrádi közön­ség is Mattioni Eszter szécsényi kiállításán a Kubinyi Ferenc Múzeumban 1983-ban. Itt nóg­rádi kötődésekről is szó esett, hiszen a a festőnő férje, Esze Tamás, neves Rákóczi-kutató, történész több szállal kötődik Balassagyarmathoz. A dr. Praznovszky Mihály által szer­vezett szécsényi reprezentatív tárlatot N. Pénzes Éva közre­működésével Pogány Ö. Gábor rendezte. A kiállítást külön is emlékezetessé tette az, hogy Mattioni Eszter több nógrádi témájú művét is bemutatta, köz­tük például a Nógrádi asszony című sorozatot, vagy a Nógrádi öregasszony című képet. Matti­oni Eszter egyébként a többi or­szágrész folklórja iránt is fogé­kony volt, Matyóföld, Bereg, Kalocsa, Vásárhely, Kalotaszeg stb. kincsei is megjelentek ké­pein, csakúgy, mint a ,jeles na­pok” hagyományvilága.-t. e. A csille föl-le járt a drótkötélen Cs. Nagy István költő verse kezdődött így: „A csille föl-le jár a drótkötélen ..Szenet nyakait a gyártorok, a bánya műtárgyai formálták sajátossá a dimbes-dombos vidéket. írók, költők, festők, grafikusok, szobrászok munkásságában ka­pott szerepet á bánya, a bá- nyászkodó ember. Idős Szabó István itt helyben faragta fába ezt a világot. Az emlegetett költő salgótarjáni középiskolai tanári éveinek egy részét töl­tötte északon. De hosszú lenne sorolni mindazokat, akik művé­szi munkásságába beszüremlett és csillogóvá lett a szénpor. Vá­rosok, települések fűzére épült a múlt század közepén fölfedezett szénre, amelyről mára csak a salgótarjáni földalatti bánya­múzeum szól az ide látogató tu­ristáknak. S itt-ott még látszik a bányatelepek maradéka a táj-' ban. A nógrádi szénbányászat megszűnt. Cs. Nagy István és idős Szabó István ugyancsak el­távozott e földi térről. S távoz­nak a bányához kötődő nem hi­vatásos művészek is, akiknek emlékét a családon kívül őrzik a kisebb-nagyobb emberi közös­ségek, műveiket jó lenne össze­gyűjteni, értéket jelentenek, nem utolsósorban dokumentu­mot a régi időről. Nemrég, az év elején távozott el dr. Baán János, okleveles közgazdász, aki festmények, rajzok egész sorát hagyta hátra. Önálló kiállításainak emléke sokakban él. Jó lenne majdan egy válogatott anyagból rende­zendő emlékkiállítást is látni műveiből, legalább Nógrádban. Személyes élete is a bányá­hoz kötődött, 1932-ben a Salgó­tarjáni Kőszénbánya RT. salgó­tarjáni anyagosztályán kezdett el dolgozni, a Nógrádi Szénbá­nyáknál magasabb, vezető be­osztásban több mint 25 évet töl­tött, gazdasági igazgatóhelyet­tesként ment nyugdíjba. A képzőművészettel diák­kora óta meghitt kapcsolatban volt. Bóna Kovács Károly ösz­tönzése a kezdet kezdetén sokat jelentett számára. Felnőttként is sokat festett, rajzolt. Képei a nógrádi táj, s az itt élő emberek, mindenekelőtt a bányászok sze- retetéről vallanak. Közvetlenül ismerte az itt élők életét, nem kellett tanulmányutakat tennie ahhoz, hogy művein keresztül fölmutassa azt a mindennapi küzdelmet, csöndes hősiessé­get, amit az élet mindig is jelen­tett e nehéz sorsú vidéken. Látta és ábrázolta a gondot, az esendő embert is, de ugyanakkor a szépség, az élet örömét is fölfe­dezte. Tájképei, csendéletei, portréi, életképei szólnak mind­erről. Vagyis arról, hogy volt itt egy világ, midőn a csille föl-le járt a drótkötélen, a kemény, küzdelmes munka megélhetést adott, kialakult egy sajátos kul­túra, s mindez a művészeket is gazdagította. Baán János festői hagyatéka erről a világról köz­vetít számunkra szép üzenete­ket. - mér Elméletek Sajó kutyánk hűségéről Sajó kutyánkat az egész csa­lád nagyon szerette. Nem volt ugyan benne semmi különös, pontosan olyan volt, mint má­sik kéttucat barnás-sárga korcs kölyökkutya a faluban. Any- nyira hűséges, annyira játékos, annyira ugatós, annyira há­zőrző! De mi pont őt szerettük. Ahogyan ő meg éppen minket. Pedig nem- igen volt túl jó dolga nálunk. Senki nem ké­nyeztette. Sőt néha még a meg­kötözésre való súlyos lánc is szóba került volna, ha túlságo­san vadul kergette a csirkéket, de szépséges nővérem könnyei megmentették ... Igazi jófala­tok csak igen ritkán kerültek a tányérjára. Sajó bizonyára ha­mar megértette, szegény az ek­lézsia! Ha húsra fájt a foga, fo­gott magának valami der- medt-ügyetlen madarat, rágcsá­lót. Aztán egyszercsak, egy időre igen jóra fordult Sajó ku­tyasorsa. Lagzira készült a csa­lád, férjhez adtuk a legkedve­sebb nővéremet. A lakodalom előtt már heteken át folyt a ké­szülődés, de az esküvő előtti napok prolongált disznótora, sütés-főzése valósággal megré­szegítette Sajót. Kigömbölyö- dött, morcos kutyaképe inkább nevetősre változott. Ólyan volt a pléh tányérkája reggeltől-es- tig, mint egy mesebeli terülj-te- rülj asztalkám. Nem hogy egy kutya, de nyolc is jóllakhatott róla. A lagzi nagy napja maga volt a paradicsom. Kutyanéző­pontból: kutyaparadicsom! Soha Sajó kutyám annyira nép­szerű nem volt a falu éhes kó­borkutyáinak körében, mint ezen a napon. Annyi húshulla­dék volt, annyi velőscsont, annyi zsíros lé, hogy már-már megunni lehetett a bőséget. A kutyák néha összemarakodtak a kövér koncokon, hangos volt tőlük a kertalja. Na, most jó dolga van a Sajó kutyádnak - simogatta meg édesapám a fe­jemet, ahogy egyszer odanéz­tünk, Sajó hogyan páváskodott a vendégkutyák zabáló falkájá- ban. Minthacsak tudta volna: micsoda felelősség házigazdá­nak lenni. A lagzi másnapján Sajó nem volt sehol. Örökre eltűnt. Meg­szökött? Elpusztították? Hűtlen kutyakölke - mondogatták testvéreim, én meg'azt: majd előkerül még. Nem jött vissza soha. A nagy lagzis bőségben hűsége, régi kipróbált kutya­tisztessége semmivé lett? Évekig elhangzott még, ha emlegettük, hogy, lám, a kutya is akkor vesz meg, amikor leg­jobban megy a sora ... A fel­ületes hűtlenség-felemlegeté- sek mellett azonban azt senki sem értette, tényleg, miért ment el, és mért éppen akkor ... S ahogy a férjhez adott nővérem elkerült a házból, úgy a nagy szomorúságomban én fejtettem csak meg Sajó rejtélyes eltűné- sét.^ Úgy gondoltam, hogy a sáto­ros, nagy lagzi mellett a kertal­ján egy kutyalagzi is összever­buválódott, és az én kutyám bi­zonyára éppen ott találkozott a kutyapáijával, az igazival, és Sajó nem nézett se istent, se embert, rögtön szedte a sátorfá­ját, elment vele, és meglehet, néhány hónap múlva valahol egy közeli faluban, már csap- zott-koszos bundában, kóbor­kutyaként ő is „vendégkutyá­nak” jár a lagziba, és hulladé­kért marakodik egy idegen kert végében... A „két kutya szerelmesen vágtat az éjszakában” elneve­zésű elméletem 1956-ig tartotta magát. Két év telt el a nagy lagzi óta vagy három? Akkorra már gimnazista lettem: Petőfi, Jókai, Arany lelkes olvasója. A francia forradalom, Napóleon, 1848 szerelmese. S a lázadó parasztgyerek-álmok, versz- szuggessziók, regénytanulsá­gok után azon az őszön tapasz­taltam meg az életben is: sza­badság nélkül nem lehet létezni ... Amíg az ember nem tudja igazán, mi a szabadság, addig alig-alig tűnik fel a hiánya, ad­dig el lehet mismásolni a lán­cokat. De megismertük a sza­badságot, és azon nyomban el­vesztettük. S ez nem egysze­rűen csak fájdalmas volt: kiüre­sedett az élet. Bölcs öreg pa­rasztemberek mondták: har­minc-negyven évre befellegzett itt a szabadságnak, mert Maié­tert, Nagy Imrét, a mi falunkból meg Kunder Józsefet börtönbe csukták, kivégezték, halálra kí­nozták ... Kunder József, a bányász teherautón érkezett haza a faluba 30-40 felfegyver­zett társával, és a falu népével összefogva elkergették az élős­ködőket. Meglehet? Tényleg 30-40 esztendeig nem lesz itt szabadság? Mennyi az a negy­ven év? Hány éves leszek én annyi idő múltán? így gondol­kodtam és a reménytelenségtől az élet még üresebbnek tűnt! Nemigen volt már jelentő­sége annak sem, hogy újra megfejtettem Sajó rejtélyes el­tűnését. Az a kutya nővéremet sajnálva szökött el a háztól: a testvérem volt az a családtag, aki soha egy percre sem egye­zett bele, hogy Sajót láncra kössük, büntetésül bezárjuk a sötétbe ... Sajó hűséges ku­tya-szemében, kutya-ítéletében a nővérem lehetett a portán a szabadság őrzője. Ha őt elvit­ték, akkor nincs otthonosság tovább, nincs értelme remény­kedni, hogy a fenyegető, súlyos lánc csak lom marad az udva­ron ... Sajó, meglehet, hűsé­ges maradt, csak nálunk is job­ban szerette a szabad életet. Soha, senkinek nem mond­tam el ezeket az „elméleteket” Sajó szökéséről, mert úgy érez­tem, csak kinevetnének ... Ma is aggódva rovom ezeket a sorokat: olyan messzire kerül­tek már tőlünk az ötvenes évek; az emberek nézőpontjait is ne­héz minősíteni, nemhogy egy házőrző kutyáét... Sajó hűségén, hűtlenségén mégis, ma is, gyakran elgon­dolkodom, és nem lehetetlen, hogy immár ötven év életta­pasztalatával a hátam mögött rövidesen meglepem magam egy új elmélettel ... Végül is: majdnem letelt a negyven esz­tendő. Itt a szabadság ... Nem kell hazudozni tovább lánc-ügyekben, othonos- ság-ügyekben... Erdős István

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents