Nógrád Megyei Hírlap, 1993. március (4. évfolyam, 50-75. szám)

1993-03-13-15 / 61. szám

993. március 13., szombat NEMZETI ÜNNEPÜNK HÍRLAP 7 (Mindkettőjüké kéziratban is­mert.) Madách nem a naplóíró tényszerűségével rögzítette, ha­nem költőként élte meg, és versben közvetítette '48 élmé­nyét, Petőfi-képét. A századvég írói közül kiemelhetjük Kom­játhy Jenőt, akinek verse a már­ciusi ünnepre íródott, és Mik­száth Kálmánt, akinél sokszor feltűnik Petőfi alakja. Megszó­lalt Mikszáth a költő pesti szob­rának leleplezésekor 1882-ben, és írásaiban többször is bírálta a Petőfi halálával kapcsolatos képzelgéseket, a korabeli Pe- tőfi-keresők tevékenységét, akik, mint mondotta, csak csontjait akarják bírni, s nem szellemét. Mikszáth írásait ol­vasva, elgondolkodtató tény az, hogy a köztudat Jókait tartja számon, mint írói eszményét, holott Petőfi szerepe legalább ennyire súlyosnak tűnik föl. Ennek szemléltetésére elegendő Mikszáthnak az ünnepléssel kapcsolatos véleményét Petőfié mellé állítani: „Parádé-nemzet vagyunk. Az voltunk mindig, nem tudom, azok maradunk-e örökké? Csak a jogcímek vál­toznak az időben, de az áldo­más, az nem változik soha. Ah­hoz mindig van pénzünk és lel­kesedésünk... Kialudtak a fák­lyák, és kialudt a lelkesedés. Megint zsoltár lett a szózatból, s a Himnusz is hiábavaló beszéd. Mert az meglehet, hogy meg- bünhödte már e nép a múltat s jövendőt, hanem hát nagy hiba, Március 15-e a tudatban és érzelemben összekapcsolódik a forradalom, a szabadságharc fogalmával, és elválaszthatatla­nul összeforrt Petőfi Sándor ne­vével. Dr. Kovács Anna iroda­lomtörténésszel a naphoz kap­csolódó irodalmi hagyományról váltunk szót a salgótarjáni Nóg­rádi Történeti Múzeumban.- E hagyomány tükrében mit jelent az ünnep?- Petőfi Sándor, a 48-as tör­ténelmi március szellemi vezér­alakja Naplójában nem csak az események leghitelesebb törté­netét, de a nap jelentőségének legérvényesebb értelmezését is megadta. Megvilágosító erejű összegező gondolata: „... már­cius 15-ike. Eredményei olya­nok, amelyek e napot örökre ne­vezetessé teszik a magyar törté­nelemben. Események folytatá­sának ez közönséges volna, két­ségkívül, de tekintve annak, ami volt, kezdetnek nagyszerű, di­cső. Nehezebb a gyermeknek az első lépést megtennie, mint mér­földeket gyalogolni a meglett embernek.” Tehát a kezdetről, az elindulásról van szó, amiből még bármi lehet, és ami bár­hová vezethet. Talán éppen ezért tudott a magyar nemzet legszebb ünnepévé válni már­cius 15.- Mit nem jelent?-Március 15-e megünneplé­sének már több mint egy évszá­zados története van, s az ünnep­nek megvan a maga külön iro­dalma is. Az ünnepnek általá­ban is van két olyan csökönyö­sen visszatérő jellemzője, ami, úgy hiszem, elfogadhatatlan. Az első az ünneplésnek sokszor üres, formális tartalmatlansága, az, amit Ady Endre — éppen Petőfi kapcsán — „lelketlen ünnepeknek” nevez. De lássuk ezzel összefüggésben inkább Petőfi Sándor egy gondolatát, a Naplójába 1848. április 19-én írt sorait: „Borzasztó vasárnapi nép vagyunk! Nekünk mindig ünnep kell, és ha egyszer nem lesz emberünk, akit megünne­peljünk, majd a holdvilágnak viszünk fáklyászenét s csinálunk kivilágítást. Talán azért va­gyunk olyan rongyosak, mert mindig ragyogni akarunk." A másik összetevő tartalmibb, és a kisajátítás, a kirekesztés össze­tartozó fogalompárral lehetne jellemezni. Csak két, képtelen­ségében is félelmetes példát idézek erre. Az egyik egy poli­tikai beszéd, amelyet 1944. március 14-én Rákosi Mátyás mondott el Moszkvában. Címe önmagában is megdöbbentő kérdés: „Kinek az oldalán har­colna ma Petőfi és Kossuth?" Úgy hiszem, a válasz sem lehet kétséges. A másik példa ko­rábbi. Sértő Kálmán, az úgyne­vezett „őstehetségű” költő, aki a népies mozgalom jobboldalá­hoz tartozott, 1939-ben a Ma­gyar Életben verset jelentetett meg, amelynek címe Petőfi és a zsidók, s amelynek kétes mon­danivalójaként kiderül, hogy Petőfi „az egész világnak neki­menne, a magyarért a magyar­ral”. Lehetne a végtelenségig idézni a képtelenségek sorát, ám a kérdés mögött, hogy kié az ünnep, kié március, kié Petőfi, legtöbbször a kié nem válasz húzódik meg. A kisajátítás és kirekesztés elleni jogos indulat vezette Ady Endrét, amikor 1910-ben e sorokat írta: ....már te ljesen magukénak hirdetik Pe­tőfit éppen azok, akiket Petőfi a legjobban utált. Népeljenes urak, cifra reverendás papok s nagyurak gálád szolgái jönnek elénk — Petőfivel. És azok, aki­ket Petőfi még jobban utált: a gyávák, az üres, hazug honfias- kodók, és mindenekfelett a rossz írók, a tehetségtelenek.”- Irodalmi alkotások egész sora bizonyítja, a magyar írók, költők — és szerencsére nem az Ady által emlegetettek — ko­ronként szembenéztek március örökségével, tanulságával, Pe­tőfi emberi nagyságával, művé­szi hagyatékával, választ ke­resve arra, hogy mi a helye a korabeli szellemi életben.- E helyen kényszerségből csak a nógrádi alkotók köréből idézhetünk néhány művet, min­denekelőtt a Petőfi-kortársak közül. A korabeli irodalomnak közkedvelt műfaja volt a napló (emlegettük már Petőfiét). Nap­lót vezetett a balassagyarmati születésű történész, Nagy Iván és az író Bérczy Károly is. „Magyarként élek a kozmoszban” Márciusi beszélgetés Földi Péterrel Annak idején Lóska Lajos írta Földi Péterről a nyolcvanas évek elején: „Őszinte és tarka világ Földié, madarai és állatai meséket sugallnak. Meséket, ahol tiszta és világos minden: a jó elnyeri jutalmát, a rossz megbűnhődik; s ahol az ember képzeletvilága és életmódja összefonódik a természettel. Egyszerre irigyeljük és szeret­jük ezt a „bűnbeesés előtti” vi­lágot. Tudásunk kijjebb tolta a teljesség határait: századunk embere érzelmeiben mégis messzebb került tőle, mint aranykori elődje.” Egy kis topográfia. Az 1949-ben Somoskőújfa­lun született Földi Péter, Mun- kácsy-díjas festőművész, 1992-től az egri tanárképző fő­iskola rajz tanszékének docense most is szülőfalujában él, négy éve a Szikszó úton. „Téli” mű­termének déli ablakából a kas­télykertre és az Oltvány-dombra látni. Ezen túl már a Karancs húzódik. A keleti kilátás közép­pontjában a templom, mögötte a Medves fennsík és a Sátoros látszik. A templom alatt, szinte az ablak alatt sajátos települész- szerkezet nyomai, az úgyneve­zett hadas udvarok emlékeztet­nek a régi időkre. Az udvaron van egy „nyári” műterem is, voltaképpen nyitott fészer, a művész ott csinálja olajképeit, ha megjön a jó idő. Addig — két-három éve — te­lenként porfestékkel kísérlete­zik, így készült a többi között a Rongyszőnyeg, a Majorudvar című kép. Ezek a művek deko­ratívabbak, mesélőbbek, síkjel- legűbbek, motívumviláguk né­mileg leegyszerűsítettebb. A művésznek, jelenleg is több képe szerepel, vagy szerepel majd kiállításokon (Budapest Art Expo 1993, salgótarjáni ta­vaszi tárlat, németországi ván­dorkiállítás). Földi Péter mű­termében egy csésze tea mellett beszélgetünk.- Hogy érzi magát?- Köszönöm, jól. Annyiban mindenképpen, hogy mostaná­ban már inkább a művészetre lehet koncentrálni. Politikai kényszerítő körülmények, tár­sadalmi elvárások nincsenek, amelyekkel szemben a művé­szek egy része inkább különál­lását próbálta velem együtt megfogalmazni. Ezt az időt azért tartom jónak, mert a fes­tőnek nem kell mutogatnia ma­gát, elmélyültebben lehet gon­dolkodni. Én is próbálom elmé­lyíteni gondolataimat. Valahol belül egyetlen képet festek fo­lyamatosan. Ennek hitelesebbé tétele történik minden egyes képpel. Próbálok koncentrálni a forma pontosságára, s ami ezt működteti, a gondolatra. A fes­tés ugyanakkor terápia is. Kü­lönböző válságok, félelmek, in­dulatok működnek a társada­lomban. Ezek számomra úgy élhetőek át, hogy kifestem őket magamból. Ettől semmi sem oldódik meg, de nekem valami­vel könnyebb lesz.-Milyen gondolatok foglal­koztatják?- Alapélményem megkerül­hetetlenül történelmi vonatko­zású, az, amit átéltem, a szemé­lyes kiszolgáltatottság állapota, az erre való reagálás. Az ember kiszolgáltatott annak a korszak­nak, amiben él, annak a szerve­zetnek, amely akaratát kívánja érvényesíteni fölötte, annak a társadalmi közegnek, ami kö­rülveszi. Korábban a kultúrpoli­tika, most a merkantil szemlélet veszélyezteti azt, aki fest. Tehát nem szűnt meg a téma. Az em­ber saját, személyes pszichiku­mát tudja leghitelesebben látha­tóvá tenni. Mindenképpen a fé­lelemérzet, a szorongatottság az, ami a képeimben működik. Ugyanakkor bizonyos etikai, erkölcsi állva maradás lehető­ségét is szeretném megmutatni. Vagyis azt, hogyan maradhatok úgy tisztességes, hogy ne kell­jen etikámból engedni. A szel­lemi, az erkölcsi függetlenség megőrzéséről van szó, már csak azért is, mert hiszen látható, e vállalkozónak nevezett korban sokan rámennek erre a harcra. A hatalommal szemben állni könnyebb volt, mint most ellen­állni mindazon kísértésnek, ami a függetlenség elvesztésé­vel jár.- Mit jelent Földi Péter szá­mára a magyarság?- Ezelőtt tíz évvel bátrabban mertem volna fogalmazni e té­mában. Akkor pontosan tudtam, hogy ennek kapcsán mi a dol­gom, bár ez akkor sem volt ve­szélytelen. Mára e kérdés poli­tikává vált, ami tőlem idegen. Fia mégis választ kell adni a kérdésre, akkor az körülbelül úgy hangozhat, hogy nekem eredendő élményem a népmű­vészet. Eljutottam oda, hogy va­lódi művészi élményt szá­momra az ősművészet, a primi­tív művészet és a népművészet jelentett, és jelent. Természete­sen nemcsak a magyar népmű­vészet, hanem az ősművészet bárhol föllelhető darabja. Ha ezt szűkítem, akkor ez azt jelenti, hogy engem az önkifejezés ar­chetípusai érdekelnek. Az önki­fejezés ezen archetípusai megta­lálhatóak a gyermekrajzban, a naív-, a primitív- és a népművé­szetben. Lévén, hogy beleszü- lettem egy falusi kultúrába, én a magyar népművészetben talál­tam meg először azokat a hoz­zám üzenetet közvetítő jelarche­típusokat, amelyekre föl tudtam fűzni mai élményeimet is. Ezek az alapjelzések, rendszerszer­vező kompozíciós elvek jók voltak arra, hogy a mai valósá­got behelyettesítve vizuálisan gondoljam végig azt a problé­mát, amit belül hordozok.- Ha az lenne a kérdés, hogy mit jelent a magyar művészet Földi Péter számára, akkor egyszerűbb lenne a válasz?- Igen, mert tudok neveket mondani, amelyek egyértel­műen mutatják, milyen típusú kötődést jelent számomra az, hogy magyarként élek a koz­moszban. Ha csak a 20. száza­dot veszem alapul, mert a maga­tartásformák ekkor váltak kiéle­zettekké, akkor Ady Endre mel­lett föltétlenül ott van József At­tila, Nagy László mellett Pi­linszky János, Zelk Zoltán, Csontváry mellett Vajda Lajos, vagy Kondor mellett Tóth Menyhért, és így tovább. A ma­gyar művészet csak e párhuza­mok tükrében látható tisztán. Ez utal arra a század harmincas éveiben keletkezett úgynevezett népi-urbánus ellentétre, amit most ismét megpróbálnak faji alapon újraéleszteni. Ettől irtó­zom. A művészet teljes egész, minden fajta kizárólagosság, amit itt meghirdetnek, önmagát zárja ki. Engem jobban érde­kelnek a kötődések, mint az el­választások.- Milyen emlékeket őriz már­cius 15-éről?- Az egyetlen olyan ünnep, amit igazán szeretek, és szeret­ném, ha nem vennék el tőlem. Úgy volt az enyém, hogy e na­pon igazán méltósággal lehet­tem magyar. Gyerekkoromból még emlékszem olyan március 15-re, amikor levehettem a téli sapkát, vagy rövid nadrágba öl­tözhettünk. Már ez is szabadság volt. De emelkedettséget jelen­tett aznak kitűzni a kokárdát, s engem bántott, hogy miért kell másnap levenni. Ha hősélmény­ről van szó, akkor ez számomra a magyar huszár volt. Jóval ké­sőbbi időszak már, amikor bará­taimnak köszönhetően végigjár­tuk az 1848-as emlékhelyeket Erdélyben. Vastag mohás feny­vesben kerestük Vasvári sírját, megálltunk a Segesvár melletti csatatéren a forrásnál, Petőfi szobránál. Valahogy kézzel fogható lett e helyeken a múlt. Aztán emlékszem csöndes gyer­tyagyújtásokra a salgói Pe- tőfi-táblánál, baráti borozásokra e napon, amikor az együttlét volt a fontos. Mindez végül is ugyanarról szólt, valahol belül ünnepeltünk, és nem kívül. Sze­retném, ha megőriznénk ennek az ünnepnek a tisztaságát.-mér Mikszáth Kálmán: Ha Petőfi élne . . . Hogy mi lenne ma Petőfi, ha élne? Honfitársai szemében min­denesetre kevesebb — mint most. Szobra nem állna a Petőfi téren, s verseit még mindig nem árulnák egy forintért. A holt po­éták kedvesebbek. Hogy mi lett volna? Hát kép­viselő. Mi más lehet itt az em­ber? A jó időben megválasztot­ták volna, s most, a rossz idő­ben, megbuktatták volna. Az érdemes embereknél kapósab- bak az agilisok. Világi pozíciója különben aszerint alakul, hogy mint kép­viselő a hét szélsőbalihoz csat- lakozik-e annak idején — vagy a határozati párthoz. Ha az előbbiekhez csatlako­zik, akkor ma egy meghasonlott lelkű, összetört, félig elfelejtett aggastyán, ha pedig az utóbbit választja, akkor ő is alighanem főrendiházi tag, mint sógora. Gyulai Pál. Sőt, ha nagy szerencséje van, még talán az akadémiába is be­jutott volna. (Országos Hírlap, 1898. már. 13.) Madách Imre: Petőfi sírján Nem mondja kisded síri jel: E zugban porlik tested el. És jól van az, mert így a sír, Amelyen egy hon népes sír S körülragyogja szellemed, Egész e honnak keble lett. Te a szabadságot megüdvö­zölted Még bölcsejében, az viszont neked Utólsó búcsuzásaként meg­írta Agyúdörgésekkel — sírver­sedet. Komjáthy Jenő: Március 15-én (részlet) Üdvöz légy Március! Kö­szöntelek! Villámot szór szemem, szí­vem remeg. Öröm s harag vív énbennem tusát Dicsőjtve március nagy idu­sát; Homlokomon kigyúl a büsz­keség, Szívemben düh és bosszú tüze ég. Földi Péter olajképe Petőfi Balassagyarmaton írók, költők március 15-ről Tisztelgés a költő emléke előtt Plakát A hónap műtárgya a salgótar­jáni Nógrádi Történeti Múze­umban a „Hazafias ünnepség” című plakát, amelyet 1942-ben adtak ki, dr. Förster Kálmán polgármester aláírásával. A kor- történeti jelentőségű plakát az Ipartestület dísztermében tar­tandó március 15-i ünnepség programját tartalmazza.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents