Nógrád Megyei Hírlap, 1993. február (4. évfolyam, 26-49. szám)
1993-02-15 / 38. szám
HÍRLAP ti OLVASÓKTÓL OLVASÓKNAK 1993. február 15., hétfő Kinek használnak a hamis vádak? Kétféleképpen fizetett A fejétől, vagy a farkától mérve? ...Kérdez vissza a horgász a fogott hal hosszát firtató kérdésre. Ez a szlogen jutott eszembe egy utazás végeztével. Történt, hogy jó sorsom Budapestre vezényelt, és úgy döntöttem, vasúton teszem meg az út egyik felét. Meg is vettem a menetjegyet Romhány-Buda- pest útvonalra. 254 forintért. A fővárosban dolgom végeztével éppen a Nyugati pályaudvar körül jártam, és benéztem indul-e vonat visszafelé. Indult. Nosza pénztár, jegyváltás Vá- cig, gondolván, ha sokat kell várni a csatlakozásra, autóbusz- szal folytatom. A menetjegy 96 forintba került. Vácott kiderült: nem kell várakozni. Irány a pénztár, jegy Romhányba 120 forintért. Ekkor esett le a tantusz: ide felé 254, visszafelé összesen 216 forint az utazás, igaz, ezért két pénztárban kellett vásárolnom. De - okoskodtam - ha a nagyobb összegű vételre jár nagyobb kedvezmény, akkor a különbözet valami más okból kifolyólag adódik. Néztem és ha- sonlítgattam a három jegyet. Mind a három teljes árú. A kilométer is stimmelt. Az egy jegy 90 kilométerre szólt, a kettő 40+50 kilométerre (bár összeadni azóta sem merem). De nicsak, a különbség szemmel és tapintással is jól érzékelhető! Az egy jegy kemény kartonból készült, egyszóval karakteres. A kettő már ránézésre is vékony, hajlékony, semmitmondó. Talán ez a különbség oka. A kemény kiállást illik honorálni. No, de a két jegy kiadása kétszer annyi élőmunkát tartalmaz adóval, társadalombiztosítással. Még mondja valaki, hogy nálunk a manuális munka felül van értékelve! Nem értem. Erre mondja barátom: ha több eszed lesz megérted! Számomra az ügy tanulsága: otthon kell maradni! Vagy csak hazafelé utazni! Kelemen Tibor Romhány Dániel Tamás kegyvesztettsége Az elnökség elhatárolódik A Salgótarjáni Kosárlabda Klub elnökségének tudomására jutott, hogy Dániel Tamás, a klub jelenlegi játékosa ellen, korábbi vállalkozási tevékenységéből eredően, vizsgálat folyik. A Salgótarjáni Kosárlabda Klub elnöksége Dániel Tamás Beszélünk-e oroszul? Mostanában elég sokat gondolok a szinte negyven évig tartó, kötelezővé vált orosz nyelv oktatására. Hányszor tízezren tanulhatták az általános, de középiskolákban is? És ma hányán lehetnek, akik legalább alapfokon beszélnek ís~ oroszul? Gondolom - számokban - meghökkentő lenne az oktatás költsége ís... Nem elsősorban az erre költött pénz, vagy az orosz nyelv miatt fontoskodom, hanem az eredménytelensége miatt. Annál is inkább, mert mi annyira be vagyunk „épülve” a szláv környezetbe, hogy nyelvük miA Nógrád Megyei Hírlap 1993. január 28-i számának 7. oldalán „A megyei lap mélyvizében edződött a Lámpás fő- szerkesztője, Első az egyenlők között” címrendszerrel interjút közöltek Vaskor István vezető szerkesztő tollából. Önmagában már ez is jelzi, hogy milyen jelentőséget tulajdonítottak Önök a cikknek, hisz nem egy gyakornokkal készíttették azt el. Bizonyára véletlen, hogy az írásban olyan kitételt felejtettek, kontroll - a másik fél véleményének kikérése - nélkül, amely már több mint egyszerű megjegyzés. Önmagában azzal a szakmai kérdéssel nem kívánok foglalkozni, hogy két városi lap versengésének lehetősége ürügyén, az egyik fél önmagát tekinti etalonnak. Ám a véletlenül (?) „elengedett kitétel” már több mint elfogultság! Miről is van szó? Nevezetesen a következő részletről: „Konkurencia? Hirtelen nem is tudom, mit mondjak. A Salgótarjáni Krónikát ugyanis nem tartom annak. Ez egy szabad magyar állampolgár saját szócsöve, mely igyekszik szítani és kiélezni a Balassagyarmat és Salgótarján közötti ellentéteket. Vajon miért van erre szükség? Inkább olyan közeledés kellene, amely a két város kapcsolatával a régió érdekeit szolgálná. De ez már egy más ügy. Szóval nincs konkurenciánk, a piacon meg egyébként is az él meg, aki jobb. Ezt pedig az olvasó dönti el.” Az utolsó mondatukkal nem vitatkoznék, ezt Önök is tapasztalják ... De az egyoldalú versenyeztetést, menedzselést rágalmazással, hamis állításokkal, bizonyítékok nélkül vissza kell utasítanom. Az Ön által jegyzett lap nem ezt hirdeti az olvasóinak; nem azt ígérték, hogy burkolt üzleti reklám-interjúkkal szórakoztatják a közönséget, miközben a versenytársat leírják. Vezető szerkesztője ezt tette, hisz' megfeledkezett arról, hogy interjúalanyától megkérdezze: „Állításait mivel tudja bizonyítani?” A magam részéről én meg fogom tenni... Az általam jegyzett lap alapító okirata is tanúsítja, hogy: „Témaköre tárgyköre: Közéleti hetilap”; nem „egy szabad magyar állampolgár saját szócsöve, mely igyekszik szítani és kiélezni a Balassagyarmat és Salgótarján közötti ellentéteket”. Igaz, egy szabad magyar állampolgár, én alapítottam a lapot. De ez ma Magyarországon minden állampolgár lehetősége! A Salgótarjáni Krónika léte jelenleg összekötő kapocsként értékelhető Balassagyarmat és Salgótarján között. Hisz a lapot Salgótarjánban készítik, és Balassagyarmaton van a kiadó - ráadásul megyei terjesztésű! A Salgótarjáni Krónika - melyet 1992. április 2-án jegyeztek be - 1992. május 1-jén jelent meg először! S immár II. évfolyamát írja. Az eddig utcára került számok közül egyetlen egyet sem mutatott be a megyei napilap; mint azt tette más, hasonló helyi kiadványok esetében. Most vajon miért tették ezt meg? Öngólt rúgva, mivel a megyei napilapban közzétett vádak, rágalmak alaptalanok. A Salgótarjáni Krónikában nem jelent meg a jelenlegi s az egykori megyeszékhely közötti ellentéteket szító, kiélező írás! Ellenben az Önök által közölt állítás hitelrontó. Gáspár István Gábor a Salgótarjáni Krónia alapító főszerkesztője (Megjegyzés: Szeretnénk a Salgótarjáni Krónika alapító fő- szerkesztőjének figyelmét felhívni arra az egyszerű tényre, hogy mi - beleértve az írást készítő vezető szerkesztőt - semmit nem állítunk az általa jegyzett lapról. A kifogásolt észrevételeket, véleményt nem a Nógrád Megyei Hírlap munkatársai tették, hanem a lap interjúalanya. Következésképpen nem velünk illenék perlekednie, hanem a Lámpás főszerkesztőjével. Nem tudjuk mire vélni, mi homályosította el éleslátását; hacsak nem a túlzott érzékenység, amely bizonyos esetekben nem éppen jóhiszemű feltételezésekre is ragadtatja lapunk szerkesztési gyakorlatát illetően, miközben lehetőséget talál önmaga dicséretére. Megnyugtatására közöljük: nekünk nincs semmilyen előítéletünk másokkal szemben, nincs semmilyen megkülönböztető törekvésünk. Van viszont - a szükséges törvényes lehetőségek és korlátozások figyelembe vétele mellett - szabad emberi-szakmai elhatározásunk és akaratunk, amely alapján döntünk afelől, hogy mikor kit, milyen formában és terjedelemben jelentetünk meg. Az újságszerkesztés - alapító főszerkesztő úr legalább olyan jól tudja, mint mi - már csak ilyen. - Ä szerk.) Mosolyszünet Requiem a magyar juhászatért tevékenységéből adódó ügyeitől elhatárolja magát. Az elnökség úgy döntött, hogy az ellene folyó eljárás befejezéséig Dániel Tamás a klubot nem képviselheti. Salgótarjáni Kosárlabda Klub elnöksége nimális ismerete is, sok esetben jó hatású lenne. No meg több nyelvismeret „több embert” is jelent, és a felerősödő nemzeti ellentétek megoldásához nem csak a közös gondolatok kialakítása, hanem az egymás gondolatainak megértése is szükséges. . . Abban is érne bennünket bizonyára meglepetés, ha utána járnánk, hogy azok, akik sok éven át az orosz nyelvet tanították, milyen szinten ismerik, s egyáltalán beszélik-e az orosz nyelvet! Kökényesi Béla Karancskeszi „Nevetéséről ismerszik meg az ember!” - írta több mint négyszáz évvel ezelőtt Rabelais. Igaza lehet, hiszen a jellem, az ész, a fogékonyság, az intelligencia, a műveltség legtökéletesebb jellemzője, ki mit talál mulatságosnak. Mindez persze már kicsit ósdi, mert manapság valahogy nincs már kedvünk nevetni, sőt még mosolyogni sincs. Szélső- ségeskedünk. A gazdagok egyre gazdagabbak, a szegények egyre szegényebbek, a politikai melléfogások egyre hatalmasabbak. Mégiscsak nevetnünk kellene valamin, hisz nevetés nélkül nem élet az élet! Például nevethetnénk a dülöngélő részegen, a fenekén szánkózó öregen, a kétbalkezes bevásárlón, a rendőrviccek hősein. Humorra fogékonyabbak esetleg nevethetnének a kétkulcsos áfán, a nyugdíjkorhatár felemelésén, az abortusz „humanizálásán”, végül is ezek mind politikusaink jó humorát tükrözik, mert nemcsak poéngyilkosok, de gyilkos poénok is vannak. Most, hogy már bevezetésre kerültek politikusaink legkiválóbb poént nyújtó ötletei, azok telibe trafáltak: a népre lehet vetni a keresztet, no meg az édes anyaföldet. Vincze Eszter Sámsonháza A juhászat a múlt évben egyik igen súlyos válságát élte át. A Közös Piac az 1991-es túl- szállításért súlyos büntetést szabott ki az országra: elvont export kontingenst, és így 1993-ra már csak 19 ezer tonna maradt kiszállítási lehetőségként a korábbi 23 ezer tonnával szemben. Ha valaki azt hitte, hogy ezt a múlt évi káoszt már nem lehet fokozni, sajnos tévedett, mert az év eleji export kontingens szétosztása körüli botrányos események minden ed- digin túltesznek. A pályázat szerint 30 ezer anyajuhot kellett, szerződéssel alátámasztva, minimum igazolni a pályázónak. Mivel Nógrád megyében összesen sincs ennyi, így önállóan nem pályázhattunk. A 65 pályázó forgalmazó 4,5 milliós igényt jelzett az 1 milliós valóságos létszámmal szemben. Hiába harcolnak a tisztességesek, hogy megyénként a tényleges létszám alapján osszák ki a kontingenst, és azt a' megyékből vigyék el, hogy a megye juhászata fennmaradjon. Sajnos eredménytelen 'volt az a próbálkozás is, hogy a beadott szerződéseket megyénként ösz- szegyűjtve a megyei FM-hivatalok ellenőriznék, a termelők bevonásával. Ettől az NGKM elzárkózott. Sajnos úgy néz ki, hogy aki nagyot hazudott a szerződésekkel, és van megfelelő helyen „keresztapja”, az kap export kontingenst. így például a Börzsöny Tef- melőszövetkezet is, amelyiknek még csak anyajuha sincs, és pláne honnan volna 30.000 db valós szerződése? (Papíron létezik ugyan juhászati szakcsoport, amely azonban ma már a valóságban nincs meg!) Ebben a kialakult anarchiában a termelőt senki nem védi, mert nem alakult újjá a juhter- mék tanács, amelynek elnökségébe minden megyéből egy főt a termelőknek kellene delegálniuk. Nem született meg a termelőt védő intézkedés, hogy az export árbevétel minimum 90 százalékát a termelőnek kell kifizetni. A mai állapot az, hogy jó, ha a 70 százalékát megkapja a termelő, míg a gátlástalanabb forgalmazó 500.000 és 1.000.000 forint között zsebel be egy kamion szállításánál, és azt, ha okos, teheti adómentesen is, mert bárányban veszi ki a hasznot. A baj nem jár egyedül. Az olasz kereskedők látva ezt a káoszt, az árakat folyamatosan csökkentik, s igen lassan és csak kevés árút visznek ki, panaszkodva az olcsó közös piaci dotált bárányokkal elárasztott gyenge piaci lehetőségeikre. A kialakult helyzet kísértetiesen hasonló a sertés és a szarvasmarha ágazat tönkretételéhez. (Miért volna más, hiszen ugyanazok vezérlik.) A kialakult tragikus megyei helyzet feloldására tett kísérletek eddig nem jártak sikerrel, mert aki szállítani tudott volna, az a feltételeiben elfogadhatatlant akart elérni. A megalakult megyei juhtenyésztő egyesület 1994. évre már önállóan fogja megigényelni az export kontingensét, mivel a Heves és Pest megyéből is ide belépett tagokkal a 30 ezres anyajuh létszámot elérte. Egyedül a gyapjú körül van biztató jel; elindult egy folyamatos évenkénti áremelkedés, mely ugyan szerény, de van kereslet a gyapjúra. Ezek után a juhászok miben bízhatnak? Legfeljebb a védőszentjükben, Szent Vendelben, akinek nevét választotta a juhtenyésztő egyesület is. Jakus Béla „Szent Vendel” Juh- és Kecsketenyésztő Egyesület elnöke 74 éve történt Balassagyarmaton 1918 utolsó napjaiban a balassagyarmati vasutasok egyre gyakrabban gyűltek . össze egy-egy kollégájuk lakásán. Összejöveteleik hangulatára rányomták bélyegüket az észak felől érkező, nyomasztó hírek, melyek valódiságát a visszavonuló katonaság és a menekülni kényszerült vasutas kollégák bizonyították. A hivatalos Balassagyarmat rémhírek terjesztőinek kiáltotta ki őket. 1919. január 15-én jóslatuk mégis valóra vált: a cseh légió egy különítménye átlépte az Ipoly folyót - a legújabb általuk szabott demarkációs vonalat-, és elfoglalta Balassagyarmatot, Nógrád megye székhelyét. Világosan látszott, hogy ezzel az Ipoly völgyében lévő vasútvonal teljes hosszának birtoklása volt a cél. Balassagyarmat már akkor is jelentős mellékvonali vasúti csomópont, ahonnan a két dél felé vezető vonal kitűnő lehetőséget nyújtott egy későbbi előrenyomuláshoz, hiszen távlati célként a megszállók a miskolci vasúti fővonal birtoklását is célul tűzték ki. A város - történelmében nem először és nem utoljára - ismét magára maradt. A vasutasok látták jövendő sorsukat. Nyíltan megmondták nekik, hogy az új személyzet begyakorlása után nem lesz rájuk többé már szükség. Ráadásul eskü letételét is követelték tőlük. Ezt nyíltan megtagadták, mondván, hogy a Vasúti Szolgálati Rendtartás értelmében a fogadalmat a Magyar Királyi Államvasutaknak, és ezzel a magyar államnak tettek, amihez hűek maradnak. A városi és a megyei közalkalmazottak is csatlakoztak a vasutasokhoz. Titkos összejöveteliken megállapodtak, hogy a Ma- gyarnándorban lévő katonaság segítségével a kormány tudta nélkül kiűzik a betolakodókat. 1919. január 29-ének fagyos hajnalán, amikor a vasútállomásnál és a laktanyánál a vasutasok, postások, pénzügyőrök, polgárok és katonák elszánt kis csapatai rohamra indultak, nem gondoltak rá, hogy ezzel a cselekedetükkel fordítanak egyet a történelem kerekén. A történtek megítélése soha nem volt egyértelmű. A Horthy-rendszer fenntartásai abból adódtak, hogy az esemény még a Károlyi Mihály nevével fémjelzett időszakban történt. A második világháború után a történteket fölösleges kis csetepaténak, néhány részeg vasutas hősködésének, vagy a burzsoá hatalom restaurációs kísérletének minősítették. A veszteséglisták másról tanúskodnak. Magyar részről 10 halott és 16 sebesült, cseh részről 8 halott és 7 sebesült volt az esti számvetés eredménye. A végleges határ az Ipoly folyó lett, amely sokáig elválasztotta a két partján élő népeket. A múlt év végén a magyar és szlovák szervezetek, állampolgárok által alapított Ipoly Unió Kulturális és Környezetvédelmi Egyesület fogalmazta megtekintsük a folyót folyónak, amely összeköt, és ne határnak, amely elválaszt”. A régiónak érdeke a Drégelypalánk-Ipoly- ság vasúti vonalszakasz újjáépítése. Biztató, hogy a két ország között már megtörténtek az első egyeztetések. Gere József mérnök, MÁV műszaki főintéző, Balassagyarmat Olvasóink kérdezték - jogászunk válaszol Milyen esetekben kérhet tartásdíjat a volt házastárs? Olvasónk esküvője óta a közös háztartást vezette, minden idejét ez kötötte le, munkaviszonyt emiatt nem létesített. Férje megindította ellene a házassági bontópert, de eddig még nem volt tárgyalásuk. Kérdezi, kérhet-e asszonytartást, mert munkaalkalom hiányában nem tud elhelyezkedni, és nincs miből megélnie. Az általam többször hivatkozott és többször módosított családjogi törvény (1952. évi IV. törvény 32. paragrafusának 3. bekezdése) előírja: „a házastárs köteles különélő és önhibáján kívül rászoruló házastársát - vagy volt házastársát -, ha arra nem érdemtelen a különvagyonából is eltartani, amennyiben házastársa megélhetésének a költségeit a közös vagyonból nem lehet fedezni, és a tartás nem veszélyezteti a kötelezett saját, valamint annak megélhetését, akinek eltartására házastársával egysorban köteles. Ez a rendelkezés arra az esetre is irányadó, ha a házastársak között vagyonközösség nincs.” Az ismertetett törvényhely szerint a házasság felbontása esetén a volt házastárstól tartást követelhet az, aki a tartásra hibáján kívül rászorul; aki nem érdemtelen a tartásra; és ha a másik házastárs képes a tartásdíj fizetésére. Vizsgáljuk egyenként a feltételeket. A tartásra az a házastárs, vagy volt házastárs szorul rá, aki magát eltartani, saját megélhetését biztosítani nem tudja, hasznosítható jövedelme nincs, vagy rendelkezik ugyan kevés jövedelemmel, de az nem fedezi egészen a megélhetését. A rászorultság fennállhat betegség, vagy életkor miatt bekövetkezett munkaképtelenség következtében, de előfordulhat amiatt is, hogy hosszú időn át csak a háztartásban tevékenykedett és emiatt - megfelelő munkaalká- lom hiányában - most már nem tud elhelyezkedni. Érdemtelenség címén attól a házastárstól kell megtagadni a tartásdíjat, aki a házasság erkölcsi alapját a házasság felbontására is közreható magatartásával olyan súlyosan sértette, hogy a tartás a másik házastárs számára méltánytalan terhet jelentene. * Vizsgálni kell a kötelezett teljesítőképességét is. Ennek érdekében meg kell állapítani a teljes keresetét, bármely forrásból származó jövedelmét, és a vagyoni helyzetét is. Ezen túlmenően fel kell deríteni a munkaképességét, életkorát, és, ha szükséges, az egészségi állapotát is. Tisztázni kell azt is, hogy még kinek az eltartására köteles. Az a lehetőség sincs kizárva, hogy a házasság felbontása után a kiskorú gyermek(ek) mellett már nem csak a volt, de az új házastársát is el kell tartania. A kérdés tehát összetett és gondos vizsgálódást igényel, melyre vita esetén a bíróság adhat megfelelő és kötelező választ. A házassági bontóperben az igényét előterjesztheti, „asz- szonytartást kérhet!” Dr. Verebélvi
