Nógrád Megyei Hírlap, 1993. január (4. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-30-31 / 25. szám
4 HÍRLAP LÁTÓHATÁR 1993. január 30-31., szombat-vasárnap A festő és tájai Azért írok, hogy elmondhassam: Nyissatok ajtót emberek! Ez az ország a mi hazánk is Könyvgyűjteményem egyik darabjához különös emlék fűz: egy munkahelyi búcsúztatáson kaptam ajándékba. Ettől persze még nem lenne olyan becses kincs a vékony kis kötet, hiszen hány meg hányunknak adatott meg ilyen alkalmakkor könyvvel hazatérni. Az ajándék értékét az jelenti számomra, hogy nem engem köszöntöttek el vele, hanem egy távozó kolléga akart oly módon nyomot hagyni maga után, hogy saját könyvtárából vált meg néhány kötetétől. Ennek jó tíz esztendeje, s azóta már nem egyszer elgondolkodtam rajta, hogy vajon nekem miért éppen I akatos Menyhért A hosszú éjszakák meséi című, A paramisák ivadékai alcímű könyvét szánta az ajándékozó. A választ továbbra sem tudom pontosan, de mióta a minap a salgótarjáni Arany János általános iskolában - életemben először - találkoztam a könyv írójával is, még szívesebben veszem kézbe e felnőtt mesekönyvet. S ezt talán magyarázzák az alábbi gondolatok, melyeket Lakatos Menyhért a rendhagyó irodalmi órán -a gyermekekhez szólván - s az azt követő beszélgetésen -az én kérdéseimre - tollba mondott: * * * Boldog ember az, ki megjelölheti helyét születésének, mert van egy pont a földön, ahová leütheti karóját az emlékezésnek. Vésztőn láttam meg a napvilágot hatvanhét esztendővel ezelőtt. Hatéves koromban be- kényszerítettek az iskolába, s száz ostorverésre sem jutott egy dicséret, hisz én is szívesebben mentem volna a többi vadóccal az almáskertbe, vagy télen mezítláb korcsolyázni. Eleinte azt hittem, hogy a szüleim csak egyedül engem nem szeretnek, amiért nekem tanulnom kell. Amint azonban ráéreztem a tudás ízére, soha többé nem tudtam meglenni nélküle. Békésre Hajón kezdődött ez a kis történet és a vonatnál végződött. A hajó áll ma is a sziget mellett, a vonat régen elment. Végre kisütött a nap, napozhatok a fedélzeten. Egyedül vagyok, odatartom a képemet a májusi napnak. Milyen jó egyedül.- Leülhetek? Kinyitom a szememet. Aprócska csaj, kicsit nyeszlett. A haja hosszú és fekete, a szeme kis fényes egérszem. Felőlem leülhetsz kis Micky Mouse.- Felőlem, kis Micky Mouse. Akár le is fekhetsz. Ez durva volt, nem kellett volna.- Kösz, de egyelőre csak ülni szeretnék.- Akkor ülepedj le.- Uram, ön lekötelez.- A jó franc, aki lekötelez - játszom tovább a fejemet ha lehet, fogd be a szádat, és nélkülözz engem, Micky Mouse.- Szemtelen - mondja, és leül. - Mi az, Hogy Miki... izé ... ?- Mi az, hogy szemtelen?- Az te vagy. De mi az, hogy Miki ... ?- Az egy rinocéroszfajta. Az egy nagy, rohadt levelibéka. Az a Micky Mouse. .- „Állati” kedves vagy. Minden-újságíró ilyen modortalan?- Nem tudom, hogy milyen modortalanok az új Ság írók'.- Hát az vagy, nem? Fene a hiúságomba, jólesik hallani.- Nem, Micky Mouse, nem vagyok újságíró. Én mindössze csak egy rossz májusi nyaraló vagyok ezen az ócska hajón, odahaza meg egy hattranzisztoros, hét megabájtos, faszénLakatos Menyhért jártam gimnáziumba, ahol rajtam kívül mindenkit fiatalúrnak szólítottak. Abban azonban nem volt különbség közöttünk, hogy nekem is pedánsan, jól öltözötten kellett megjelennem. S, hogy ne legyek nyakig sáros, hajnalonta - amikor a vonathoz igyekeztem - vagy apám, vagy -ha ő úton volt- valaki más vitt ki az ölében a putrik közül. Nem igaz, hogy a cigányok nem szeretik, kivetik maguk közül a tanult embereket. Ellenkezőleg: felnéznek rájuk, segítséget várnak tőlük. Sokan remélték tőlem is, hogy majd megcsinálom a passzusokat a lóvásárra, vagy éppen segédjegyző leszek, akihez bátran fordulhatnak kérelemmel. Én azonban író lettem, cigány származású magyar író. Amit én művelek - hogy a népemről írok -, reményeim, hitem szerint beletartozik az egységes nemzeti irodalomba, kultúrába. Az én őseim is - hétszáz évre visszemenően - itt porladnak e földben, hamvaikból fű nő, virág szökken minden tavaszon. Mi sohasem voltunk szálfák, talán még bokrok sem, de igenis része - s nem csupán részese - akarunk lenni ennek a nemzetnek. Azt szeretnénk, ha ez az ország nekünk sem mostoha hazánk lenne. Embermódra, az egységes jog és törvény szerint akarunk mi is élni, ha hagynak bennünket. Rajtunk, a szülőkön, meghajtású vasalózsinór .. .- Az szép - cseveg a kedves kisegér zavartalanul az szép. Tudom, mert van egy rokonom, aki szintén faszénmeghajtású, ugyancsak a tranzisztoros családból. De ő tíztranzisztoros, mert korábban fáraó volt Tibet- ben.- De azért jól van?- Jól. Remélem, te is.- Ne aggódj, kis nagyokos.- Attól ne félj. De én a te helyedben megírnám ezeket a figurákat itt, a hajón.- Ide figyelj te kis béka, hagyj engem pihenni.- Kösz, még maradok. Téged hogy hívnak?- Julis Caesar.- Örvendek. Te, ha én újságíró lennék ...- Szállj már le rólam.- ... megírnám azt az öreget.- Miféle öreget?- Hát azt, aki bili formájú, virágmintás úszósapkában zuhanyozik, és ugrál a zuhany alatt, meg visong, meg huhog. Azt írnám meg. Tudod, aki azt mondta neked az ebédnél, amikor te mondtál valami marhaságot, hogy „hi-hi-hi. te huncut fiú, hogy te milyen huncut vagy.” - pedig nem is tegeződ- teték,"és o'azt mondta, hogy hihihi ...- Ne vihogj, Micky Mause.- Jó, de azért írd meg.- Ne adj te nekem leckéket.- Akkor a Rozit... Azt, hogy mindenkivel mersz szem- telenkedni, csak vele nem, mert bele vagy esve . ..-Én?! a pedagógusokon, a szomszédokon, a munkaadókon, a hivatalnokokon, egy szóval mindenkin múlik, hogy miként alakul a sorsunk, hogy édesgyerekeknek fogadtatunk-e el. Nem akarunk sem eltartottak, sem kitartottak lenni. Mi nem szepará- lódni, ellenkezőleg: asszimilálódni szeretnénk. Csak a nagy- közösségben, a nagyközösség által oldódna meg helyzetünk, amely jelenlegi állapotában - ezen a szellemi és szociális szinten, mint a cigányság ma van - akarva-akaratlan még nemzet létét is veszélyezteti. Azért írok, hogy elmondhassam: Nyissatok ajtót emberek! Azért írok, hogy kardot húzhassak az előítéletekkel szemben, s bebizonyítsam: akik ítélkeznek felettünk, csak felületesen - vagy még úgy sem - ismernek bennünket, s ezért félnek tőlünk, vagy közömbösek irántunk. Nem könnyű persze belülről láttatni magunkat, mint ahogyan a virágvázát is lehetetlen kifordítani. Akkor is minden nap írok, ha megalázva érzem magam, mert azt tapasztalom, hogy egyre kevesebb az esély a megjelenésre, gondolataimnak másokkal való megosztására. De hát nekem az írás a dolgom, s nem a politizálás. Azt vallom, hogy amit az irodalom, a művészet és a kultúra tenni tud, azt nem tudja pótolni semmiféle politika, semmilyen állam, semmilyen egyház. E tényezők nem egymás ellen, hanem együtt tudnának igazán sokat tenni az értékek megbecsüléséért, a nemzet fel- emelkedéséért. Sokat olvasok. Elsősorban persze klasszikusokat, de kortárs irodalmat is, ha jó. Miért ne okozzak örömet némely pályatársamnak azzal, hogy érdeklődöm munkásságuk iránt. Az Orfeusz című folyóiratot különösen szeretem, jól orientál a kultúra világában.- Persze, ne is tagadd. Azt írd meg, ahogy beszélgettetek. „Rozi, te palóc lány vagy?” - kérdezted. Mire Rozi megrántotta a vállát, és azt mondta: ,,A’ hát.” Vagy ahogy előadta a szappanvásárlási sztorit, tudod, azt, hogy „Ván-e száppán?” - „Ván.” „Hogy ádja?” - „Száz- hátván ...” Es ne tedd, minta nem elékeznél rá, ahogy ezt a Rozi előadta, hogy milyen jópofa volt az a csinos salgótarjáni lány azzal a palócos, lágy hangjaival...- Nem, Micky Mouse, nem írom meg. Ez csak úgy jó, ahogy ... Elhúzott egy rocsó a közelünkben, és a mi hajónk lágyan süllyedt és emelkedett a napfényben csillogó hullámokon. Örömet éreztem, meleget, és hálás voltam Micky Mouse-nak, és kedveskedve megsimogattam a karját.- Kösz. Kösz, hogy erre, is emlékszel, kisöreg.-Jin mindenre emlékszem, ami veled itt történt. A hajó lágyan ringott, és már nem volt kedvem kötözködni. Amikor már nagyon sokáig hallgattunk, megint ő szólalt meg.- Akkor arról írj. ..- Nem, Micky Mouse, nem tudsz rábeszélni.- Elég szégyen. Szép kis újságíró az ilyen, akik körül hemzsegnek a témák, mint a Tiszában a hal...- Mint a Dunában, Micky Mouse . .. Csak nagysokára válaszolt. Tájaink lassan, de biztosan kicsúsznak alólunk, miként tájaink alól is kicsúszik mindegyre átírt, így az eredetire már nem is hasonlító történelmük. A festő tájai maradandóbbak. Jánossy Ferenc festőművész Balassagyarmat földjében nyugszik, február közeledtével fölidéződnek elfelejtett tájai. Fi- rincet — művészkörökben mindenki ezen a néven ismerte — nem igen emlegetik e tájakon, amelyek fölött változatlanul kavarognak a varjak. Talán a homokos föld teszi, hogy számuk nem csökken, sőt, mintha növekedne. Ez a föld kedvez a rozsnak, a rozsvetésben pedig szívesen tartózkodnak a varjak. Ha kevesebb is a rozs, a varjúszokás megmarad. Aztán itt vannak az akácerdők. Nem csoda, hogy errefelé mindig sok volt a varjú. Akkor is, midőn szegényes lakótelepi lakásukban Ágneske forró törökös kávéját szürcsölgettük és rázta az ablakok üvegtábláit a februári szél, a műteremként is használt nagy szoba falain pedig ott volt az egész fölkavarodott világ, a híres festmények közül a Tasso (1963), a Kártyakirály (1963), az Idióta (1965), a „hősi történelmi” kép, a Ravatal (1968), a Skizofréniás beteg arcképe (1968), a karneváli képek közül a Reggeli tréfa - Basel (1972), és még több más expresszív erejű, égő színű kép, mintegy ellenpontjaként a kinti szürkeségnek. A kisváros főterére, a megyeházára, a bíróság komor épületére, a Börtön utca fáira vagy a platánokra szálltak a hangoskodó varjak. Az Ipoly kiáradt, víz alatt volt az egész árterület, a vízmű is. Jánossy Ferenc, a második világháború utáni fiatal művésznemzedék egyik legeredetibb alakja, aki az Európai Iskolában átment egy szürrealista perióduson is, 1956. után külföldre távozott, Svájcban, Baselban belecsöppent a karneválok világába, amely festői gondolkodásának egyik meghatározó élményévé lett, a hatvanas évek elejétől Balassagyarmaton élt. Különös módon, ebben a kisvárosban vált a baseli karneválok festőjévé.- Igen, de én szögedi vagyok.- Eddig észre sem vettem. A szegediek nem ö-vel beszélnek?- Ö-vel, igen, de én idegenek közt mindig vigyázok, hogy ne őzzek. Kicsit fárasztó, és most már előtted, ha veled beszélek, már nem kell, hogy erre figyeljek, nyugodtan mondhatom az ö-ket.- Miért?- Mert... A szemembe nézett, és nevetett. * * * Várjuk a szegedi gyorsot, nagy a tolongás. Kapaszkodik a karomba, mindjárt indul a vonat. Lassan egérkönnyek gyűlnek a szemébe.- Ne bőgj, Micky Mouse.-Nem bőgök - mondja, és sír, sír és mosolyog. Simogatom az arcát, törölgetem a könnyeket.- Ne sírj, ne sírj, kis hülye. Már a vonatablakból hajol ki.-Legalább Weisz leüt mögírhatnád .. .- Fogd be a csőrödet! Szinte észrevétlen indult el a vonat. Megyek mellette néhány lépést, s lassan lemaradok. Ő derékig kint van az ablakból.-Akkor azt írd mög, hogy engömet elkörösztöltél Micky izének, szerelemből! Hallom, látom, hogy nevet, és tudom, hogy sír. A vonat egyre gyorsabb, egyre hangosabb, megpróbálom túlkiabálni:- Mögí- rom, Micky Mouse.. .! Kun-Kő Tibor- A karnevál február közepe táján kezdődik, és tíz napon át tart, ezekben a hetekben lélekben azóta is ott vagyok az álarcos forgatagban - mondotta. - Annak idején semmi értelmét sem láttam annak, hogy impresszionista stílusban lemásoljam azt, amit láttam. Évek kellettek ahhoz, hogy legfontosabb élményemmé forrjon ki ez a témakör. Nem is a karnevál a lényeg, hanem mindaz, amit bele lehet festeni, az álarcok mögött élők sorsát egészen a bolondokig, vagyis az élet kutyakomédiáját, amit komolykodva eljátszunk nemzedékről nemzedékre, amíg így vagy úgy bele nem halunk. Szóval, idő és távolság kellett ahhoz, hogy végérvényesen megfogalmazott képek szülessenek e témakörben. A képek születése egybeesik balassagyarmati tartózkodásommal, ahol figyelmem megoszlott az elmebetegek rajzolása és az emlékezetből festett karneválok között. Megosztott művésznek tartom magamat, keresem az eksztrém témákat, és nem vetem meg a szegények, az elesettek világát. Pista bátyám - Jánosy István költő - A nagy karnevál című versében írja: „Nézzétek, színkockás har- lekinekj én, a zárt versformák fegyverkovácsa,1 már csak ilyen zárt sorokat írok./ Széthulltak az emberek, mint a szökőkút tü- zezüst vízindái,I s nem tudom összefogni markomban őket. . ./ Pedig nagyot álmodtam:/ Minden világ szegényeit, társta- lanjaitj akik társ után sírnak, loholnak,/ meghívni egy nagy Alomkarneválra...” Ä fantasztikus karneváli álarcok és tájak mögött tehát mindig ott van az emberi világ reális nyomorúságának és rettentő színjátékának fantasztikuma.- Ha már a tájakról van szó, mint az ember életének színtereiről, miféle tájak állnak közel hozzád?- Engem elsősorban a környezetem foglalkoztat, s amit közvetlenül átélek. Emberek, akik közelembe kerülnek, tájak, amelyekben élek. Csak az a táj érdekel, amihez lelkileg kötődöm. A karneválok tája Basel, maga a város, a folyópart éleMegjelent a Palócföld új, 1992. évi novemberi-decemberi száma Salgótarjánban. A folyóirat Banos János, és Szikra János versein, Dippold Pál novelláján, Krausz Tivadar szövegein kívül változatos ösz- szeállítást közöl „Madách Imre életének és Az ember tragédiájának értelmezése: tények és lehetőségek” címmel, amelyben Andor Csaba, Kovács Anna, Kabdebó Lóránt tanulmánya, illetve Praznovszky Mihály színházi levele olvasható. Izgalmas olvasmány Radó György „Forgácsok” című irodalmi tűnődése is. A Vita rovat közli Kovács László Imre politológus reflexióját Fekete Gyula írására, illetve Fekete Gyula válaszát a reflexióra. Fekete Gyula „Kié a hatalom két évvel a választások után?” címmel a Palócföld 1992. évi 4. számában megjelent tanulmánya - melyet átdolgozott formában a Magyar Fórum szeptember 17-ei száma is átvett - komoly vihart kavart. Jelen írásaikban a szerzők nézeteik újbóli kifejtésére törekedtek. A folyóirat Műhely-e ezúttal az 1991. október 23-án elhunyt Hibó Tamás, Salgótarjánban élt grafikusművészre emlékezik. Egyébként, e szám illusztrációs anyagát is az ő alkotásaiból válogatták. Az összeállítást Halászná Szilasi Ágota készítette. Ebben olvasható Brunda Gusztáv és Hann Ferenc visszaemtem része. A gyenesdiási tájak gyerekkorom óta hozzám tartoznak. Ezek pusztuló részeit festem meg, vagy egyszerűen a falut, a fákat, a virágokat. Őri gazda házát és sok mást. Számomra megnyugvás, hogy évente legalább pár hónapot ott élhetek, sátorozhatok. Korábbi tájképeim még mások, kicsit kubisztikusabb irányba haladtam a tájfestésben is. Ezt azóta föllazítottam, a tájfestésben is kevésbé ragaszkodom a kubisz- tikus összefoglaláshoz, inkább egy szabadabb, vidámabb, oldottabb tartalmat hangsúlyozok, amit még akkor is megőrzők, ha - mondjuk - tragikus motívumok tűnnek föl a tájban. Ezekkel kapcsolatban akár a verista kifejezést is használhatom, tehát életszerető hangsúlya van tájaimnak, amik ellentétben a karneválokkal, azaz a belső világgal, inkább a külsőséges életre vonatkoznak, közelebb fekszenek a látott világhoz.- Vonatkozik ez a balassagyarmati tájakra is?- Amikor ide kerültem, nagyon sok tájat festettem, és egy beteg világot rajzoltam, amelyben éltem. Rajzoltam a kórházi betegeket, a bolondokat, a csavargókat. Később megváltozott a színpad, kint élek a városban, új helyre kerültem, fiatal lányokat is festek, egészen más az atmoszféra. Firinc Malamud-rajzot ajándékozott, 1948-as, szürrealista korszakából való hidegtű rajzokat nézegettünk, Császár István íróról festett portréját mutatta, s előkerültek a kisvárosi temetőkertekről, az omladozó kis szerb templomról készült metszetei is, körhintával, kóbor ebbel. A szürrealisztikus körhinta azóta ki tudja, hol forog tovább. Tájaink lassan kicsúsznak alólunk, az üres telket beépítették, csak a szél fúj, amiről Firinc is megjegyezte, Shelley Óda a Nyugati Szélhez című verse a legszebb magyar költemény, Tóth Árpád fordításában. Bódi Tóth Elemér lékezése. Utóbbi elhangzott a „Kisvárosi Gulliver” című posztumusz film bemutatóján, melyet Kovács Bodor Sándor készített a salgótarjáni Nógrádi Történeti Múzeum számára a művészről. Az 1947-ben Szolnokon született művész első mestere Salgótarjánban Iványi Ödön volt, később a varsói Szépművészeti Főiskolán, illetve a budapesti Képzőművészeti Főiskolán fejezte be tanulmányait. Munkássága Salgótarjánban bontakozott ki, 1974-ben Madách-ösztöndíjat kapott, 1975-ben a „Munka-Művészef’-díjjal tüntették ki. Önálló kiállítása volt 1974-ben Salgótarjánban, 1977-ben a Ferencvárosi Pinceklubban, 1980-ban Balassagyarmaton. 1982-ben a Lengyel Kultúra Házában és 1983-ban ismét Salgótarjánban. A nyolcvanas évek végén újra a festészet felé fordult, ez az alkotói periódusa megszakadt. Szvircsek Ferenc a magyar északi vasút történetét dolgozza föl tanulmányában. Tarján Tamás „Szemmagasságban” című olvasónaplójának nyolcadik részét adja közre, Szokács László Veres János szlovákiai magyar íróval készített interjút Rimaszombatban, Somogyi Magda műfordító szécsényi gyermekkorára, illetve az elpusztított szécsényi zsidó világra emlékezik, Huszár Sándor újabb naplórészletét közli.-mér Csongrády Béla Emlékezés Hibó Tamás grafikusművészre A Palócföld új száma Micky Mouse
