Nógrád Megyei Hírlap, 1993. január (4. évfolyam, 1-25. szám)

1993-01-28 / 23. szám

1993. január 28., csütörtök ARCOK — HARCOK HÍRLAP 7 Otthon lenni Balassagyarmaton A megyei lap mélyvizében edződött a Lámpás főszerkesztője Első az egyenlők között Harmincnégy éves, szakképzettsége villamosmérnök. Nős, egy leánygyermek édesapja. Tősgyökeres salgótarjáni. „Régi” munkatársunk, újságíró-kollégánk T. Németh László, aki a ja­nuárban útjára indult Lámpás című, Salgótarjánban megjelenő közéleti hetilap főszerkesztője. Vele beszélgettünk pályafutásá­ról, az új lap törekvéseiről, szándékairól. Miért éppen a szenvedése keserű ízeit érzem a számban, miközben a park fái elnyelik a tisztelgés hangjait? Január 22-én, pénteken Balassa­gyarmaton Madách Imre szobrát koszorúzzuk, hogy 1993-ban is ezzel vegye kez­detét a nagy drámaköltőről elnevezett amatőrszínházi rendezvénysorozat. Több mint két évtizede, hogy évröl-évre újra itt állunk a szobor előtt, s ha nem is mindig a születés­nap pontos időpontjában, de mindig egy tragikus alkotó élet üzenetével, kételyeivel a lelkekben. Nézem az ünneplő arcokat; vajon kinek, milyen megrendülés adatik meg 1993-ban? Jó volna hallani a mai költő, a kitűnő, bölcs fes­tőművész gondolatait, egy ar­rébb álló, pompázó-virágzó szépasszony érzéseit... Én magam éveken át mindig az­zal az érzéssel álltam itt, hogy milyen nagyszerű dolog, mi­lyen felemelően szép program Madách Imrével otthon lenni Balassagyarmaton, a költő szoros közelségében szeretni a várost. Most meg; újra meg újra csak az jár az eszemben, mennyit szenvedett ez az em­ber, s hogy pontosan 140 év­vel ezelőtt, egy nappal szüle­tésnapja előtt a beteges, töré­keny költőt, meglehet talpig vasban, a pozsonyi börtönből pesti börtönbe szállították . . . Ha 1853. január 19-én (Har­minc éves lett!) Pozsonyból elindult a rabszállító kocsi, hol járhattak 22-én? Megle­het éppen a Duna-kanyarban valahol? Lehetett a szülőföld közelében utazni... A drága hazaföld, a még viruló szere­lem, a le gázolt forradalom üzenetei gyógyították-e, vagy inkább felerősítették szenve­déseit? A fogságban súlyos­bodó köszvény kínozta-e job­ban, vagy a szívfájdalom, hogy minden elveszni látszik? „Egy halálraítélt egyénnek való szállásadás és megszök­tetés miatt" raboskodott, vagy ez csak ürügy volt, hogy meg­kínozzák, fogva tartsák, fegy­veres szervezkedésben való részvétel erős gyanúja miatt? A méltatlan szenvedéseket va­jon türelemmel, vagy láza­dozva viselte? Vajon ma egy­ütt él-e bennünk a szenvedő ember képe a múlt századi fénylő hazafiság, hősiesség üzenetével, a zseniális nagy mű élményeivel? Tudtuk, tudjuk-e Madách eszményeivel, igazával minő­síteni az igazi, nemzeti érdekű cselekvést, s az mellett a két­színűséget .felszínes hazug ak­tivitást, politizálást?! A be­csület, a kötelesség, a haszná­lás madáchi mércéje vajon je­len van-é bennünk, amikor ál­lampolgári közérzetről, fel­adatvállalásról beszélünk? Megkíséreltük-e legalább Madách s a költő nemzedéké­nek értésszűrőin át gondol­kozni demokráciáról, autok­ratikus államiságról? 140 év! Madách keserű fájdalmának íze itt ég a számban; s a toluló kérdésekre, aggodalmakra nem tudok méltó, ünnepi vá­laszt adni magamnak. En nem vagyok méltó, hogy szerényte­lenül, patetikusan óriások mércéjén emeljem át a husza­dik századi viszonyok közé; tudjunk örülni hát annak is, hogy Madách szellemében ma is, 1993-ban is otthon érezhet­jük magunkat Balassagyar­maton. S különbözőképpen gondolkodó állampolgárok két-három napon át már-már meghitt, baráti légkörben cse­rélünk véleményt az alkotás, a használás korszerű eszménye­iről, az irodalomról, a dráma mostani lehetőségeiről. Ma­gyarságunkról, jövőről, nép- boldogításról. Ha átbólint­hatna hozzánk abból a rab­szállító kocsiból, biztatna; a higgadt toleráns párbeszéd már-már cselekvés a század­vég zavaros éveiben . . . Erdős István- Ha nem tévedek, 1985-től dolgozol újságírói pályán, s az azóta eltelt röpke hét esztendő alatt immár negyedik munkahe­lyeden próbálkozol a kihívások­kal. Kalandorság ez, vagy va­lamiféle bizonyítási vágy ré­szedről?- Nézd, világ életemben olyan ember voltam, aki nem riadt vissza az új feladatoktól. Amikor nyolcvanötben a Nóg- rádhoz kerültem, egyből a mélyvízbe dobtak. Kiváló tanu­lóévek voltak a megyei lapnál eltöltött esztendők. Ekkoriban tanultam meg, hogy az újságírói pályán nincs hétvége, meg hús­vét, vagy karácsony: itt mindig készenlétben kell lenni. Példa­ként mindig egy vállalkozáso­mat említem. Egy időszakban csigatenyésztéssel foglalkoz­tam, s lehetett eső, vagy napsü­tés, csak egy választási lehető­ség volt: az állatokat mindig meg kellett etetni. De vissza­térve a kérdésre, nem a kalan­dorság, hanem az újabb meg­mérettetés szólított el a laptól, amikor a Salgótarjáni Városi Televíziót választottam újabb munkahelyemül. Én a kezdetek­től részt vettem a stúdió létre­hozásában, s a hangos újságírást is ki szerettem volna próbálni. Hívtak, én pedig mentem, de nem haraggal váltam el korábbi kenyéradómtól.- Mégsem töltöttél túl sok időt a tévénél.- Akkoriban tudod az ember kiszolgáltatottja volt az úgyne­vezett kiszolgáló személyzet­nek. A főnököt akkor sem sze­rettem megjátszani, az azonban egyszerűen irritált, hogy dél­után ötkor nem tudtam forgatni, mert mondjuk az operatőr mun­kaideje négykor lejárt. Azóta nyilván változott a helyzet, de ez sovány vigasz ma már szá­momra. Szóval némi keserű­séggel hagytam ott a tévét, s mentem a Tarjáni Tükörhöz, sok választási lehetőségem ugyanis akkoriban nem volt.-A Tükörnél szintén nem so­káig melegedtél.- Ennek objektív okai voltak. Nemes egyszerűséggel: a lapot kiadó cég nehezedő gazdasági helyzete kényszerített a vál­tásra. Egy esztendőt húztam le itt. Keményen dolgoztam, egyedül főfoglalkozású újságí­róként. Amikor odakerültem, akkor még hetilap volt a Tükör, amikor eljöttem, én csináltam a már kéthetenként megjelenő lap utolsó számát. Ezt követően lett az újság havilap.-Te pedig szervezni kezdted a városi közéleti hetilapot, a Lámpást. Honnan az ötlet, s honnan a név?- Vállalkozók vetették fel annak gondolatát, hogy kellene csinálni egy olyan városi újsá­got, amely a tényszerűségre, a lokálpatriotizmusra építve Sal­gótarján lakóinak mindennapos gondjaival, örömeivel foglalko­zik, sok szolgáltatást nyújt. A vállalkozók ötlete volt, hogy ki­adására egy alapítványt kellene létrehozni, s egy olyan nevet adni az újságnak, amely nem földrajzi kötöttségű, hanem fan­táziára alapozott, s a köztudat­ban gyorsan népszerűsíthető. A kezdeményezést aztán a tettek követték, ment minden a maga rendjén. A lap címét a tarjáni tanuszoda szaunájában „találtuk fel”, nagy izzadságcseppek kö­zött, s nem arra gondolva, hogy lapunk izzadságszagú lesz. Rö­viden ennyi a történet, s január 14-től jelenünk meg, csütörtö­könként.- Lapotokkal kapcsolatban két szóbeszéd szárnyal város­szerte. Az egyik, hogy nagy bá­torság kellett a konkurenciával, a Salgótarjáni Krónikával való versenyzésre, ismerve a mai fi­zetőképes keresletet, az olvasási szokásokat, a másik pedig az, hogy lapunk, a Nógrád Megyei Hírlap ellenségeként kívántok működni.- Kezdem az utóbbival, melyről még viccként sem hangzott el egyetlen mondat sem. Azt ugyanis tudni kell, hogy egy megyei lapnak ezer­nyi más funkciója van, mint egy városra koncentrálva nagy ter­jedelemben kielégíteni az olva­sói igényeket. A ti lapotok vé­leményem szerint azt teszi, amit egy ilyen regionális újságnak tennie kell. Egy városi hetilap profiljában is teljesen más, ezek lennénk mi. Mocskolódás, el­lenségeskedés nélkül. Konku­rencia? Hirtelen nem is tudom, mit mondjak. A Salgótarjáni Krónikát ugyanis nem tartom annak. Ez egy szabad magyar állampolgár saját szócsöve, mely igyekszik szítani és kié­lezni a Balassagyarmat és Sal­gótarján közötti ellentéteket. Vajon miért van erre szükség? Inkább olyan közeledés kellene, amely a két város kapcsolatával a régió érdekeit szolgálná. No, de ez már egy más ügy. Szóval nincs konkurenciánk, a piacon meg egyébként is az él meg, aki a jobb. Ezt pedig az olvasók döntik el.-Hányán készítitek a Lám­pást?- A szerkesztőségi munkát heten végezzük: újságírók, technikai személyzet és az ad­minisztráció. A külsősökkel és rikkancsainkkal együtt mintegy harmincán vagyunk, de ha min­dent összevetek, tehát a nyom­dai munkákat, a terjesztést és az egyéb apróbb munkákat, akkor azt kell mondanom, hogy közel száz ember keze van benne, hogy a Lámpás időben az utcára kerüljön.- Neked, mint főszerkesztő­nek nyilván sok energiádat veszi el a lapkészítés.- Én azt hiszem, hogy ez így T. Németh Lászlót mindig vonzotta a bizonyítási vágy természetes. Sokat dolgozom, többnyire reggel héttől már úton vagyok. Ám azt most is hangsú­lyozom, hogy főszerkesztőként- ha úgy tetszik jogi értelemben- úgy tekintem magamat, mint az első embert az egyenlők kö­zött. Én azt hiszem, ezt fölösle­ges lenne magyarázni.-A Lámpás egy üzleti vállal­kozás. Bár a fizetésekről ma­napság nem szoktunk beszélni, s engem sem konkrétumok érde­kelnek, de éppen a vállalkozási jelleg mit jelent például a bé­rekben?- Azt hiszem, hogy talán az én fizetésem erre a legjobb példa. Van egy alapbérem. A lapot kiadó Salgo-infó alapít­vány kuratóriuma minden hó­napban „kitárgyalja” a lap szín­vonalát, s döntésük függvényé­ben kaphatok plusz juttatást ha­vonta. Jómagam is kíváncsi va­gyok az első ilyen összejöve­telre, de nem a pénzvárás szán­dékával. Vajon mit mondanak a lapgazdák? Mi nem tetszett esetleg nekik?-Hát, a világ megváltására talán ők sem számítanak.- Ez így van. De azt mind­annyian szeretnénk, ha kicsit felráznánk az embereket a ta­pasztalt apátiájukból, s lapunk­kal olyan szolgáltatásokat nyúj­tanánk a salgótarjániaknak, hogy tudják és ismerjék: ebben a városban igenis van élet, van­nak programok, csak élni kell a lehetőségekkel. Ezért szeretne világítani, még ha jelképesen is- a Lámpás. Vaskor István Németországban találtak rá gyökereikre Szendehelyen családfák készülnek „Vétkesek közt cinkos ... Szendehelyen túlnyomórészt német nemzetiségűek élnek. Mellettük persze más nációk képviselői is laknak a község­ben, túlnyomórészt magyarok és cigányok. A település pol­gármesterével, Altsach Ignáccal beszélgettünk a szendehelyi németek múltjáról, és azon igyekezetükről, hogy az óhazá­ban megleljék gyökereiket.- Hány lakosa van Szende­helynek, és mennyi közülük né­met származású?- Szendehely és Katalin- puszta önkormányzata közös - a két településen összesen 1438 ember él. Napjainkban a lakos­ság mintegy 60-70 százaléka német nemzetiségű.-Mit tudnak a helybeliek őseikről? Honnan érkeztek Ma­gyarországra?- Komoly kutatások történ­tek már e kérdés megállapítá­sára. Zólyomi Józsefet, a megyei múzeumok volt igazgatóját bíz­tuk meg a levéltári kutatások elvégzésével. Munkája során Belső-Frankóniára utaló adato­kat talált. A Nürnbergi főpol­gármesternek írtunk levelet, és kértünk segítséget ezzel kapcso­latosan. Egy felhívást is közzé­tettünk Németországban, amelyre jelentkezett a Kürnach nevű település, Würtzburg kö­zeléből. Felvettük velük a kap­csolatot, és tavaly ősszel meg­hívtuk őket Szendehelyre. Na­gyon örültünk, amikor kiderült, hogy a nyelvjárás ugyanaz, számos régi kifejezés megegye­zik, és vannak azonos szokások is. Ami talán a leglényegesebb bizonyíték: az ottani, és a hely­ben használatos családnevek is jórészt megegyeznek!- Mik a terveik a kapcsolatok fenntartására és elmélyítésére?- Márciusban Kürnachba utazik Szendehely küldöttsége. Szeretnénk személyesen is meggyőződni az elmondottak­ról, és kutatómunkát végezni a németországi település környé­kén található falvakban. Eddigi adataink szerint ugyanis a Nóg­rád megyében élő németek több településről származnak, és szükség lenne a helyszínen a le­véltári adatok pontosítására is. Ezzel párhuzamosan készül a Szendehelyen élő német nemze­tiségűek családfája is. Néhány vaskos kötet kerül elő a polcról. Megtaláljuk benne a legkorábbi bejegyzésre vonatkozó utalást is: „.. .Ber­kenye születési anyakönyvéből: Szegner Fülöpnek 1725. január 10-én János Bálint nevű gyer­mekét jegyezték be.”- A tanulmányokhoz kapcso­lódnak a családfák a környék három, német nemzetiségűek lakta községéből, így Szende­hely és Katalinpuszta mellett Berkenyéről is - mutatja Alt­sach Ignác az első látásra bo­nyolultnak tűnő ábrákat, ame­lyek azonban kis odafigyelés mellett elárulják a le- és felme­nők, szülők, nagy- és dédszü- lők, testvérek lassacskán 300 éves adatait, a XVIII. század elejétől napjainkig. Az eddig elkészült családfák mellett még tíz régi, helybeli, német szár­mazású dinasztia gyökereinek felderítése van hátra.- A második világháború utáni kitelepítések hogyan érin­tették a szendehelyi németeket?-Először 1944-45-ben hur­coltak el embereket a község­ből. Ok a Szovjetunióba kerül­tek „malenkij robot”-ra.- Hány embert érintett ez?- Akik kikerültek, mintegy 220-an voltak ... A második csapást a köz­ségre az 1948-as kitelepítések jelentették. Akkor 60 családnak kellett elhagynia szülőföldjét és vagyonát. Komoly érvágás volt, hiszen akkoriban ez csaknem a fél falut jelentette.- A szendehelyiek keveredtek más falvak lakosságával?- Eddigi adataink szerint na­gyon zárt község volt, régebben még a szomszéd falvakban élőkkel is csak elvétve kötöttek házasságot. A 60-as, 70-es években azonban változott helyzet, az ország más részeiről is kerültek ide emberek.- A helybeliek és a később bevándorlók között fordultak már elő összetűzések?- Hosszú ideje békességben élünk, problémáink nem nemze­tiségi ellentétekből fakadnak.- Végezetül: melyek a legy- gyakoribb német nemzetiségi családnevek Szendehelyen?- A község lakosságának túl­nyomó része Rottenbacher, Wirschinger, Bach, Schlenk, és Szegner, de akad bőven Menich, Genzelmann, German, Haffner, Engelsdöifer, Fusch, Altsach, Ogi, Schmidt, Neumann, Müller és Grauszmann is. Jóval ritkább név a Reich, Schmuck, Schmit- tinger, Hayer, Haugh, valamint a Heiszig. Faragó Zoltán • Jutott eszembe ez a régi igaz­ság, amikor úgy másfél órás megvárakoztatás után semmit mondó válaszokat kaptam az Országos Munkaügyi Központ főosztályvezetőjétől. Kijelen­tette, nem hajlandó elmondani, milyen vétséget követett el a megyei munkaügyi hivatal ed­digi vezetője. Mindössze annyi derült ki, hogy vétett a „számszaki fegye­lem” ellen. Tehát itt már pénz­ről is szó lehet. „Valami bűzlik Dániában” - juthatnak eszünkbe a súlyos szavak, de az igazság útjai is igencsak ka­nyargósak. íme, itt ez a mi esetünk, mely előtt, bár másik szálon, szintén elindult egy történet. Igen-igen felháborodottan egy férfi ke­reste fel szerkesztőségünket. Mint mondta, 46 éves geológus, de munkanélküli, s most a munkaügyi központ átképzőse- ként nyelvtanfolyamra jár, im­már októbertől. Ezen idő alatt azonban csak egyetlen egyszer kapta meg idejében a járulékot. - Az újság miért nem ír erről? Ezen ne múljon: nyomban felhívtam a megyei munkaügyi hivatal igazgatóját. Vele ugyan nem beszélhettem, de az egyik „illetékes” hölgy elmondta: köl­töztek, gépesítettek, miegymás, emiatt voltak a késések. S íme: alig egy hét múlt el és lám - az igazság vonata megér­kezett az állomásra. Mestersé­ges ködben ugyan, de itt van. A köd pedig talán majd eloszlik, s világossá lészen, hogy netán helytelenül használták-e fel a munkanélküliek járulékát, vagy valóban a fentiek miatt történ­hettek a késések. Bármi volt is, az a minimum, hogy a tisztánlátás joga megil­leti mindazokat, akik havonta kis pénzecskéikre várnak. Mell amíg nyílt beszéd helyett a kö­dösítés járja, joggal gondolhat arra bárki is, hogy „valami bűz­lik Hunniában”. (ku-ti) Ez itten kérem, Magyarország Az meg ottan tiszta Amerika Ugye, mindenki emlékszik még a tőkés elnyomása alatt sínylődő, kisemmizett, jogfosz­tott, éppen csak munkaereje új- játeremtéséhez szükséges bér­rel kifizetett, viszonylag jól élő, de öntudatában korlátolt amerikai munkásra? Azokra a kijelentésekre, miszerint, aki ott dolgozni tud, annak jó, de ha lebetegszik, munkanélkü­livé válik, akkor bizony vége. Minden rossz szándék, élce­lődés nélkül írom: egyre nyil­vánvalóbb, hogy ebben már utol értük Amerikát. Talán még le is hagytuk. Ha nyilvánosan nem is jelentik ki sehol, az Is­ten tudja, hogy ki által ellenőr­zött vagy felügyelt tévében mind gyakoribbá váltak a tár­sadalom perifériájára szorult amrikaiak nyomorát bemutató fdmek. Nehéz helyzetbe kerül a fehér ember, a különféle ár­nyalatú színesbőrű, a mexikói, az indián. Bajba juthatnak, akinek az ősei a May Flower-e 1 érkeztek, és azok is, akik Ku­bából csónakáztak át Floridába néhány nappal korábban. Egyszóval - hiába tiszta Amerika, attól még nem fené­kig tejfel, sőt, a kerítés is csak közönséges drótból van - kol­bász helyett. Legalábbis a többségnek. A képernyőn né­ger asszony panaszkodik, hogy párszáz dollár segélyen kényte­len tengődni. Gyors fejszámo­lás: lehet olyan 40 ezer forint a járadéka. Miután azonban ki­derül, hogy erre négyen van­nak, rájön az ember, hogy ál­lástalannak lenni Amerikában is csak két és félszeresen kifi­zetődőbb, mint itthon. A pihenésre vágyó állástalan (potenciálisan mindenki) pedig elégedetten dörzsölheti a te­nyerét: itthon is csak kevesen halnak éhen, és fagynak meg. Ha látjuk a más nyomorát, ta­lán könnyebben tűrjük a sajá­tunkat? Ezt is sugallhatja a tévé a „nagypolitika” hatására. Az elterelő hadművelet csak meg­erősít abban: a mesebeli gaz­dagságot kevesen érhetik el- közülünk. - FZ -

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents