Nógrád Megyei Hírlap, 1993. január (4. évfolyam, 1-25. szám)

1993-01-21 / 17. szám

8 HÍRLAP ÉG-IGÉRÖ 1993. január 21., csütörtök Pásztori járt a Maksa-híradó különkiadása „Nálam a humor genetikai örökség” A népszerű Maksa-híradó kiagyalója Maksa Zoltán a napokban Pásztón vendéges­kedett. Színpadra lépése előtt néhány perccel, miközben a saját gyártású poénjainak kéziratát nézte át még utol­jára, sikerült - nem nagy erő­feszítéssel - egy kis beszélge­tésbe bonyolódni vele.-Honnan csöppentél a ref­lektorfénybe?-Nálam a humor genetikai örökség, mert otthon állandóan ment a hülyéskedés. így tör­vényszerű volt az is, hogy 20 évesen jelentkeztem a '82-es humorfesztiválra, ahol Gépjár­műoktató című írásomra, ame­lyet Agárdi Gábor mondott el, nagy örömömre kaptam egy kü- löndíjat. Nem kellett több, telje­sen megfertőződtem a dologtól, ráadásul Bandóék is pátyolgatni, foglalkozni kezdtek velem. Na­gyon sokat tanultam tőlük kö­zös fellépéseinken. Aztán 1984-ben bemutattam első önálló estemet, s azóta magam dolgozom. A '90-es humorfesz­tivál idején már úgy számon tar­tottak, mint a wimbledoni te­niszbajnokságon a kiemelteket.-Említetted, hogy Bandó fel­figyelt rád. Számodra mennyire volt meghatározó a humora?-Inkább az emberi, mint a szakmai hozzáállása volt meg­határozó. Abban a miliőben ke­vés olyan ember akadt, aki any- nyira abszolút tisztességes, a közönséget előtérbe helyező magatartást, hozzáállást produ­kált volna a műsorainál, mint ő. Nem napi nyolc előadás volt, hakni negyvenezerért ledarálva, hanem csak egy, de az nagyon kemény másfél-két óra volt. Ez nagyon tetszett nekem, s a mai napig ars poeticámmá lett: nem az a lényeg, hogy én most itt vil­logjak, hogy egy baromi nagy sztár vagyok, hisz, lehetek én amekkora csak akarok, ha a kö­zönség nem veszi meg a dolga­imat. Tehát, amit csinálok az is olyan szolgáltatás a közönség felé, mint a fodrászé vagy az au­tószerelőé, akik próbálnak mi­nél tökéletesebbet alkotni, hogy elfogadtassák magukat, s hogy legközelebb is hozzájuk menjen a kuncsaft.- Mennyire kell gyötörnöd magad a poénokért? Vagy csak kiesnek belőled?-Az utóbbi időben azt ér­zem, hogy amit megrendelésre írok, az izzadás. Valami kijön, ami ugyan nem szokott rosszul elsülni, de hosszabb időbe telik és jobban vajúdók vele, mint ami csak úgy ötletként beugrik a W. C.-n vagy a villamoson.- A sikeres alkotóknál felme­rül, hogy „négereket" alkal­maznak, olyanokat akik helyet­tük írnak.-A dolog úgy néz ki, az egyetlen ahol ez szóba jöhetne, az a Maksa-híradó. Azonban itt is nagyon élesen különválasz­tottuk a feladatokat, ami annyi­ból áll, hogy a híreket mindig én írom, az saját privilégium és a jelenetekbe száll be a csapat. De ott is egy gegpartin beszéljük meg a dolgokat, ahol mindenki előadja saját elképzeléseit, po­énjait.- Az utóbbi években elég nagy ismertségre tettél szert. Hogy éled meg?-Egyelőre aranyos dolgokat tapasztalok. A nyáron a Balato­non töltöttem a szabadságom. A partközeiben ringatóztam kis csónakomban, amikor vagy 56 gyerek kezdett visítani: ott a Maksa-híradó! Azzal spriccel­tek befelé a vízbe. Csak rajzfil­mekben lehet látni olyan kar- csapásszámot, mint amilyennel jöttek utánam. Aztán néhány perc múltán elkezdtem autog­ramot osztani a tó közepén. Az ilyen eseteket nagyon szeretem, de amikor ránk nyomják azt a bélyeget, amit a Kabosék gene­rációjára, hogy lejött a nagy pesti művész, hozzánk a sen­kikhez ... Undorító, hogy ők ezt ki tudták alakítani maguk körül. Borzasztóan fáj ez ne­kem, mert ezek az emberek nem érzik micsoda különbség van a pesti és vidéki közönség között, az utóbbi javára. Ezt nem azért mondom, mert most itt vagyok, Pesten is elmondanám, ahol egyszerűen nincs meghívás. A fővárosban begubóztak, teljesen elhidegültek az emberek. Oly­annyira lent van Pest, mint még soha nem tapasztaltam. Van egy harmincezres színházba járó ré­teg, akik minden előadáson ott vannak, akik mind a mai napig arra keresnek, hogy meg tudják venni a színházjegyüket, a többi egymillió-hétszázezernek pedig szerintem vége. Teljesen le vannak radírozva agyilag. Fá­radtak, kiábrándultak és bor­zasztóan le vannak szegé­nyedve.-A haknizás csak megélhe­tési forrást jelent esetedben, vagy szolgálja a népszerűsíté­sedet is? Élvezed ezeket a fellé­péseket?- Is-is. Őszintén bevallom, a tv-nél nem keresek annyit, hogy abból meg tudnék élni, bár na­gyon szeretnék. Ugyanakkor azt a kérdést is felteszem: ennél a televíziónál? Mert a hatalom című konc le van dobva a földre és marakodnak rajta. Idővel szeretnék majd egy saját hu­mor- stúdiót vagy -bázist létre­hozni, ahol különféle produkci­ókat lehetne megvalósítani, amelyből Benny Hillhez hason­lóan, meg is lehetne élni. Ná­lunk a Friderikusz-show műkö­dik hasonlóan. Nekem nagyon szimpatikus ez a menedzsertí­pusú szemlélet. Ami a vidékjá­rást illeti, már lételemem. Azonban úgy érzem, sok az a havi 30-35 előadás. Tudom, hogy egyéb munkák rovására megy. Jó lenne azért úgy visz- szafogni magam, hogy a kedves meghívók ne sértődjenek meg, mert bár nagyon fontos szá­momra az ő szeretetük és barát­ságuk, jó lenne megérnem a negyvenet. (Most tapossa a harmincadikat - a szerk.)-A család hogyan viseli a rengeteg távollétet?- Nagyon-nagyon nehezen. Olyannyira, hogy a feleségem­mel állandó összetűzéseink vannak a munka miatt. Sokszor feltette már a kérdést: választha­tok, mert szinte semmi időm nem jut rá és kislányomra. Ér­zem is, hogy nem tudok apa lenni, mert állandóan azon jár az agyam, hogy határidők van­nak, rohanni kell, még a vasár­napok sincsenek meg, mint ko­rábban. Most vagy elhatározom, hogy még két évig csinálom, esetleg közben elválok, vagy visszafogom magam és akkor sértődik, aki sértődik: nemet mondok pár felkérésre. Nem tudom még, mit tegyek. Éppen most fejeztem be a kéthetes szabadságomat - mert minden január elején pihenek egy kicsit -, ami vívódással telt el: hogyan tovább? Tanácstalan vagyok tel­jesen, mint egy kisközség. Vallus Tibor Programsoroló Salgótarján. Január 21-én délután fél 4-től a Balassi Bálint megyei könyvtárban Fekete Ist­ván Tüskevár című regényének filmadaptációját nézhetitek meg a Házi olvasmányok videón című sorozatban. Január 22-én este 6 órai kez­dettel az SVT-W művelődési házban Kék Fény klub lesz. Január 25-én délután fél 3-tól a Balassi Bálint megyei könyv­tárban a Videomozi kívánságra című sorozatban a Hegyi elefánt hazája című kanadai produkciót nézhetitek meg. Január 26-án délután 16 órá­tól az SVT-W művelődési ház­ban képzőművészeti szakkört tartanak. Január 22-én, 25-én és 27-én 16 órai kezdettel a Gerelyes Endre Művelődési Házban rap- és showtáncklub lesz. Balassagyarmat. A Mik­száth Kálmán Művelődési Köz­pontban január 22-től 24-éig or­szágos irodalmi és színjátszó­napokat rendeznek. Bátonyterenye. Január 23-án délután 16 órától a kisterenyei mozgalmi házban a magyar kul­túra napja alkalmából ver­ses-zenés összeállítás szórakoz­tatja az érdeklődőket, ahol Má- rai Enikő és Horváth István elő­adóművészek lépnek fel. Magyarnándor. Január 16-án este 9 órától diszkó lesz. Január 27-én délután 2 órától Vannak még rossz gyerekek címmel Halász Judit tart mű­sort. Szécsény. Január 15-én este 8 órától éjfélig a „Diákpéntek” rendezvénye várja a fiatalokat. Ezt nem szabad kihagyni! Ha csak egy lenne belőle, nem lenne izgalmas, de így más. Talán egy sorozat születik, amelyben az a legjobb, hogy legközelebb akár te magad is sorra kerülhetsz, legközelebb talán te is bemutathatod, mit tudsz. Mert ennek a program­nak ez a lényege: ismerd meg őket, ők is megismernek téged. Ennek jegyében a salgótarjáni Dimenzió klubban időről-időre képzőművészeti kiállításokat szeretnének szervezni. Első alkalommal négy salgó­tarjáni leány, Laczkó Krisztina, aki a Táncsics Mihály Közgaz­dasági és Kereskedelmi Szak- középiskolába jár, Kovács Rita, a Bolyai János Gimnázium di­ákja, Könyű Edina, a Madách Imre Gimnázium növendéke és Horváth Mónika, aki a holló­házi porcelángyárban tanul, mu­tatkozik be alkotásain keresztül. A diák-művészek tárlata január 27-éig látható a Dimenzió klub helyiségében. írd meg a problémáidat! iktor Válaszol „Nagyon szeretem öt. Komo­lyan. En magam sem akartam elhinni, hogy ismét szeretni tu­dok még valakit, mert már any- nyit csalódtam, s emiatt gyak­ran eszembe jut, nem lehetek annyira idióta, hogy ismét a tűzbe nyúlok, vagyis jobb az ilyen nagy lángoktól távol ma­radni, inkább csak lazán ki­használni, ami jön. El is felejtet­tem volna az egészet, ha ő nem keres - írta egy balassagyarmati diáklány furcsa szerelméről. - Csakhogy keresett, nem egy­szer, sokszor, s mindig akkor, amikor már éppen kezdtem volna kilábalni az egészből. Te­lefonált, vagy ha úgy adódott, személyesen jött, mégis azt gondoltam „legyél óvatos Kata, legyen eszed, mert már hetven­szer pofára estél!”. Azt hiszem egyébként, hogy ő nem is sejti, a mai napig fogalma nincs arról, mennyire vonzódom hozzá. El kellene felejtenem ezt a fiút, hi­szen van barátnője, a haverjai pedig „ laza fickók", tegnap ez­zel, holnap azzal járnak. Elfelej­teni pedig nehéz ügy, mert minduntalan felbukkan. Fogal­mam sincs, most mit tegyek? Kedves „Halálijó Sá- tán-süti” jelige. (Számomra nem egészen kristály-tiszta, hogy miért is ezt a jeligét vá­lasztottad, de te biztos tudod.) A leveled kapcsán az jutott eszembe, hogy célszerű lenne eldöntened, mit is akarsz. Ta­lálni egy jó barátot, vagy blazírt képpel mártírt játszani. Mert egy dolgot kétségkívül érdemes megszívlelni: aki nem mer, nem is nyerhet! \miete. 'A, Sanda szemű talpon maradó A japán keljfeljancsi Amikor Varga Lászlóval, egy japán-magyar vegyes vállalat, az üveggyapot rt. ügyvezető igazgatójával beszélgettem, óhatatlanul szóba került a japá­nok mentalitása. Bevallom, ne­kem nagyon szimpatikus ennek a távoli népnek az életvitele, bár magam nem ismerem olyan kö­zelről, mint Varga László, aki sok érdekeset mesélt a felkelő nap országának lakóiról. A japánok, mielőtt egy nagy feladatba belekezdenek, vásá­rolnak egy fából faragott figu­rát, a darumát. Ennek a fejforma bábunak nem festenek szemgo­lyót, így magának a vásárlónak kell ezt a hiányt pótolni. S itt a lényeg, mert ezt a műveletet nem lehet akárhogyan csinálni! Fotó:Rigó Az egyik szemet a feladat meg­kezdése előtt szokták a fejre rá- pingálni, de a másikat csak ak­kor, amikor elkészültek a mun­kával, vagyis mindaddig, amíg nem végeztek, sanda szemmel figyeli őket a daruma. A magyar keljfeljancsit min­denki ismeri, nos a daruma is ilyen: a japánok úgy mondják, ha ezt a bábut hétszer kibillentik egyensúlyi helyzetéből, akkor nyolcadszorra is talpra áll. Méghozzá segítség nélkül. A daruma ott díszeleg a japá­nok íróasztalán, s nap mint nap, mikor rápillantanak, eszükbe juttatja azt, hogy céljaikat csak akkor érhetik el, ha újra és újra megpróbálják elérni, amiben előtte kudarcot vallottak. Villáminterjú Jankovics Marcellal V allomástöredékek A jósorsom hozott össze a nagyhírű művésszel, a csoda­szép rajzfilmek alkotójával Jankovics Marcellal. S mert a filmekről leginkább maguk a filmek szólhatnak, én inkább másról faggattam őt.- Első szerelem ... Emlék­szem, egy Foghl Mária nevű kislánnyal hoztak össze nyolca­dikos koromban, de az igazi nagy szerelem később szövő­dött egy másik leányzó és köz­tem. Kiderült, hogy ugyanabban a kórházban született mint én, csak két nappal később, édesa­nyám pedig két szál sárga rózsát küldetett át neki a szomszédos kórterembe. Ez a romantikus epizód és az ifjú hölgy szépsége megbabonázott, nagy szerelem lobbant köztünk. 15 évesek vol­tunk, fiatalok, bohémek.-Mit vesz észre egy nőben legelőször?- Előfordult már, hogy hátul­ról nagyon megnéztem valakit, s kiderült, hogy férfi az illető, tehát nem lehet kategorikusan kijelenteni, hogy erre vagy arra figyelnék fel.- Örülne annak, ha ismét ti­zenhat éves lehetne?- Nem szeretnék fiatalabb lenni, mert ismét át kellene él­nem azt, amin már egyszer ke­resztülmentem. Viszont sokáig szeretnék élni, de egészségben, hogy dolgozni tudjak.- Mit tenne egy munkanélküli fiatal helyében?- Semmi esetre sem aggód­nék. Az igaz, hogy a korábbi évek biztonságérzete elmúlt, de ott van a lehetőség, hogy ki-ki a maga szerencséjét megtalálja. Amikor 5 még kissrác volt Balassagyarmattól Japánig- A „laboratóriumomban” nem voltak impozáns ámde roppant agyafúrt készülékek, üvegpoharak és edények, s nem lebegett a lombikokból laza oszlopban kiáramló türkizkék ködfelhő sem, csupán néhány kémcső, vegyszerek, egy le­robbant borszeszégő adta az eszköztáramat. Mindez akkor elevenedett fel, mikor Varga László a Sal­gótarjáni Üveggyapot Rt. ügy­Varga Laci vezető igazgatója - aki tehát már egészen fiatalon elköte­lezte magát a kémia tudománya mellett -, gyermekkori élmé­nyeiről mesélt.-Általános és középiskolá­ban is nagyon jó osztályfőnö­keim voltak, mindkettő kémiát tanított - mondta az igazgató -, nekik óriási szerepük volt a pá­lyaválasztásomban.- S talán abban is, hogy ren­geteget kísérletezett.- Igen. Gyerekeknek szóló könyvekből néztem ki a „recep­teket”, de magam is kitaláltam néha ezt-azt.- Gondolom volt olyan kor­szaka, amikor minél hangzato­sabb és látványosabb dolog bemutatására törekedett.- Ez nekem sem maradt ki az életemből. Jó néhány éve még használtak benzines ön­gyújtókat, ezek töltéséhez zárt üvegampullákban árultak fo­lyadékot. Ha ebből kéttőt-hár- mat összekötött az ember s egy csillagszórót szerelt rá, „időzí­tett bombához” jutottunk, ami persze a mai petárdákhoz ké­pest semmiségnek számítana. Egyébként arra mindig vigyáz­tam, hogy ha kísérletezek, senki ne sérüljön meg, s ezek­nek a próbálkozásoknak sem az ijesztgetés volt a célja, inkább az izgatott, hogy működnek-e az elgondolásaim.-A kísérletezésen kívül mi­lyen gyermekkori élményére emlékszik vissza szívesen?- Balassagyramaton szület­tem itt nőttem fel, az Ipoly-parti nyarak, a fürdések és a focicsaták hangulata, ami­kor egész nap rúgtuk a labdát, ebédelni csak egy zsíros kenyér erejéig szaladtunk haza, felejt­hetetlen emlékként él bennem.- Következzen egy nagy ug­rás az időben: a Veszprémi Vegyipari Egyetem elvégzése után Salgótarjánba került, ahol egy japán-magyar vegyes vál­lalat vezetését bízta önre a kül­földi partner. Úgy vélem, jócs­kán vannak tapasztalatai a ja­pán mentalitással kapcsolat­ban. A magyarság hétköznapja­ival összehasonlítva, miben látja a különbséget? Varga László-Ha végig gondoljuk, hogy a II. világháború Japánban is milyen szegénységet hagyott maga után, ha a természeti adottságaikat megfigyeljük, megdöbbentőnek találjuk, hogy az óriási nehézségeik ellenére hová jutottak. Ezt pedig gon­dolkodásmódjuknak köszönhe­tik, amely hihetetlen üzenetet hordoz a világ számára: nem si­ránkozni kell, ha nem tudunk valamit elérni, hanem újból és újból nekirugaszkodva meg kell keresni azt az utat, amely nyomán megtalálhatjuk célun­kat.-fenyvesi-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents