Nógrád Megyei Hírlap, 1993. január (4. évfolyam, 1-25. szám)

1993-01-16-17 / 13. szám

1993. január 16-17., szombat-vasárnap HÉTVÉGI MAGAZIN HÍRLAP 7 Sorssal vert poéta Tompa a magyar költők lantján Az állandóság értékrendje Radics István szerelmes tájairól Gyűjtötte, válogatta és szerkesztette Bényei József Bényei József költő, a kortárs magyar lírában komoly hang­súlyt jelentő eddigi, s hál’ is­tennek napjainkban tovább gya­rapodó költői életműve birtoká­ban is változatlanul rendelkezik azzal az irodalomtörténeti, va­lamint társadalomtörténeti, szo­ciológiai, szociográfiai, sajtó­történeti érdeklődéssel és tudás­sal, amely munkásságának ugyancsak szerves részét je­lenti. Úgy tetszik, a kettő, a köl­tészet és a versek súlyát megha­tározó, a költői létezés történe­lembe, társadalomba, a magyar irodalmi hagyományba való ágyazottsága nem is választható el egymástól. Miután vidéken, Debrecenben élő újságíróként, szerkesztőként régóta tisztában van nemcsak a régió, hanem az egész magyar társadalom min­denkori közállapotával, az em­berek, a különböző társadalmi rétegek és csoportok anyagi és lelki1 kondícióival, sohasem érezte - és ma sem érzi - szük­ségét semmiféle, pontosan meg nem határozott fogalmakra, népre, nemzetre váló hivatko­zásnak. Szükségét érzi viszont a szolgálatnak, akár verset ír, akár antológiát szerkeszt, szépiro­dalmi, publicisztikai stb. gyűj­teményt állít össze, az irodalmi hagyományt ápolja, és így to­vább. Vagyis, költőként, szer­kesztőként csak a munkát végzi, mert tudja, az ideológiai, politi­kai, irodalmi divatok elmúlnak, ha meg is gyötrik az élőt, de az emberi élet örök kérdéseit min­dig, minden nemzedéknek föl kell tennie, miként azt hét év­század magyar költészete is vi- lágraszólóan bizonyítja. Aki hozzá hasonló mélységben ma­gáénak vallhatja ezt az irodalmi hagyományt, óhatatlanul sze­rénnyé és mélységesen csön­dessé válik. Hiszen éppen a belső csönd az, amelyben min­den gondolat megszülethet, amely minden érték hordozója. Mindez nem jelenthetné azt, hogy ne figyeljünk az ily mó­don csöndes emberekre, a szí­vósan munkálkodókra. Ha nem ezt tesszük, önmagunk ellen is vétünk. Az Újváry Zoltán szerkesz­tette Ethnica-kiadványok sora nemrég ismét új, értékes kötet­tel gazdagodott. Debrecenben megjelent a Sorssal vert poéta ­Színházi estek Wj Újszülöttnek minden üv// vicc új - tartja a C mondás, de a szólá­) sokat is rugalmasan kell értelmezni. Ugyanis egy színházi előadás újként hathat- azok számára is, akiknek van szerencséjük ismerni az illető darabot a több évtizeddel ez­előtti sikerszéria idejéből is. Ez az egri Gárdonyi Géza Színház hétfői salgótarjáni ven­dégszereplése kapcsán jutott eszembe. Olyan darabot mutat­tak ugyanis be, amelyet 1967-től -ki tudja hány elő­adásban - óriási sikerrel játszott a budapesti Madách Színház. A televízió jóvoltából sokan em­lékezhetnek Kiss Manyi, Kör­mendi János, Tolnay Klári, Zenthe Ferenc no és elsősorban Pécsi Sándor felejthetetlen ala­kítására Leonida Papagato figu­rájában. Persze ahhoz, hogy Pécsi - aki még ma is nagyon hiányzik a színházi világból - brillíroz­zon, jó szerepre is szükség volt. Márpedig Giulio Scarnicci és Renzo Tarabusi olasz szerzőpá­ros a Kaviár és lenesé-ben ilyennek írta meg a munka nél­kül „tengődő”, szeretni való ná­polyi szélhámost. Papagato agyafúrtságát jelzi, hogy az eleve oldott légkörű la­kodalmakon hívatlanul és isme­retlenül megjelenik és az erre a célra „szabott” öltönyének rej­Tompa Mihály a magyar költők lantján című kitűnő irodalmi antológia, gyűjtötte, válogatta, szerkesztette, a bevezetőt és a jegyzeteket írta Bényei József. Tompa Mihály és a magyar köl­tők címmel a könyv bevezetője­ként közölt miniatűr esszéje nemcsak költői tisztelgés a pap-költő, az előd előtt, hanem - ami talán még ennél is fonto­sabb - rádöbbent arra, mennyire elfelejtették Tompa Mihályt a költők és az olvasók, mennyire súlyos a csönd, ami reá érdem­telenül nehezül. Ez a csönd nem Tompa Mihályt, hanem a kort minősíti. Döbbenetes, hogy mind a mai napig még korszerű Tompa-monográfiánk sincs, s az 1942-es összkiadás óta mindössze egyetlen komoly vá­logatás jelent meg írásaiból a Magyar Klasszikusok sorozat­ban. Mindezt - ha nem is pótolja - legalább megtöri Bényei József gondos összeállítása, 34 költő 47 alkotását gyűjtötte össze e Egy „ tekzsebeit telerakja márkás, drága italokkal, máshol jó pén­zért értékesíthető étkekkel. A legzseniálisabb ötlete azonban - amelyből a darab központi cse­lekménye ered - a gazdag em­berek öncélú, magamutogató sznobizmusára épül. Ligát ala­pít, s első dolga, hogy a nyomo­rúságos helyzetűnek álcázott családját megsegélyeztesse az adományokból. Erre már csak ráadás a cse­lekmény másik szála, egy ha­lottnak hitt lakály ide-oda szál- lítgatása, bújtatása, ami újabb pénzt hoz Papagato konyhájára. Ha nem láttam volna Csendes Lászlót - az egriek kassai „ven­dégmunkását” - ugyanezen a színpadon drámai szerepben Sütő András Egy lócsíszár vi- rágvasárnapjá-ban, azt hinném, hogy az Isten is komikusnak te­remtette. így azonban azt kell mondanom, hogy a teremtő szí­nésznek hozta a világra. Szép orgánumé, iskolázott játékintel­ligenciájú művész, aki igazodik a mindenkori feladathoz, s arra is képes, hogy kikerülje a bukta­tókat. Papagato harsány figurá­jában is sikerült a jó ízlés hatá­rán belül maradnia. Ugyancsak emlékezetes per­ceket szerzett a színészetért ra­jongó színházi vécésnéni szere­pében Agárdy Ilona, - annak el­lenére, hogy helyenként Törő- csik Mari gesztusaira, hanghor­kötetbe. Maga is utal rá, való­színűleg nem teljes körkép, bár jelentős költő verse nem marad ki a kötetből. Leggazdagabb a kortárs költői visszhang. S bár Tompa Mihály életében a kor­társak, köztük Petőfi Sándor, Arany János és mások több tisz­telgő verssel, köszöntővel adóz­tak, halála után szinte csak Lé- vay József őrizte emlékét. Kü­lönösen fájdalmas hiány, hogy azt a Tompát, aki az egyéni és a nemzeti fájdalmat egy adott tör­ténelmi korszakban oly nagy mélységben élte át, későbbi vál­ságos, korfordító idők poétái nem ismerték föl. Nincs jelen­tős költői mű se, 1918-20-ból, sem 1944-ből, sem 1949 után- ról, amely erről tanúskodnak. S 1945-1989 között is mindössze két, határainkon belül élő költő figyelt föl Tompára, Ágh István és Dohai Péter. Köszönet jár Bényei Józsefnek azért is, hogy figyelmeztet, a kor, az ország, amely elfelejti költőit, önmagát felejti el. - mér dozására emlékeztet és a némi baksisért orvosprofesz- szornak is beöltöző öreg zsebes alakjában Bakody József. Dezsényi Péter rendező arra törekszik, hogy frissnek mu­tassa a több évtizede született darabot. Ebbéli igyekezetében aktualizált részletekkel - az örmény-azeri ellentét, lízingelés stb. — is „dúsítani” az eredeti szöveget, ami zavaróan hat, a tölcséres grammafon és az Only you sláger korszakát idéző dísz­letek közepette. Aldobolyi Nagy György köz­ismert itáliai dallamokkal ope­ráló zenei betétei különösen az előadás végén érik el a céljukat. Egyszerűen nem lehet abba­Radics István festőművész világképe maga a világ. A szü­lőfalu, Nógrádmegyer úgy indí­totta el, hogy azóta sem ereszti. Igaz, a művész soha nem is akart „megszabadulni” falujá­tól, miként a szűkebb tájhazától, Nógrád megyétől sem. Anteus ő, akinek szüksége van az anya­föld érintésére, ami nélkül gyengévé, kiszolgáltatottá válna. Számára azonban megha­tározó az emberi és a művészi hűség. Amit „cserébe” kap, az minden hivatalos kitüntetésnél és díjnál többet ér, noha hosszú tanári és művészi pályafutása során több szakmai elismerés­ben is méltán részesült. Ez pe­dig az itt élők szeretete. Úgy­szólván a legkisebb nógrádi fa­luba se lehet elmenni Radics Istvánnal anélkül, hogy ne kö­szönnének rá, ne üdvözölnék ki­törő örömmel. Ilyen jelenetek után rendszerint azt jegyzi meg, mintegy magyarázatként, „igen kedves, tehetséges tanítványom volt”. Mindez természetes. Ra­dics István tanár úr értő „irányí­tásával” nemzedékek sora ne­velkedett a művészeteket értő, sőt művelő felnőtté, tanítóvá, tanárrá, művésszé, felelős ér­telmiségivé, teljes emberré az élet minden szférájában. Hosz- szú ideig megyei szakfelügye­lőként tevékenykedett, tanítvá­nyai a nemzetközi gyermek- rajzpályázatok díjait szerezték meg szerte a világban, a bátony- terenyei Váci Mihály Gimnázi­umban ma is tanít. Pedagógusi voltára éppen úgy büszke lehet, mint művészi pályafutásának eredményeire, már régóta beírta magát az itt élő, egymást válto­gató nemzedékek szívébe. Volt egyszer egy művésztelep Volt egyszer egy művésztelep címmel programsorozat első összejövetelére kerül sor január 20-án Salgótarjánban, a József Attila Művelődési Központban, a Nógrádi Történeti Múzeum rendezésében. A téma: a salgó­tarjáni művésztelep létrejötte. 1974—1978 közötti időszaka. Meghívott vendég lesz Fábián Gyöngyvér festő- és Czinke Fe­renc grafikusművész. hagyni a tapsot, amíg szól a rit- musos muzsika. Ügyes, fogás a tetszésnyilvánításhoz! Miután a közönség jól szóra­kozott a bérletsorozatban nem szereplő, amolyan megkésett karácsonyi ajándékként vendé­gül látott produkción, „kockáza­tos” dolog kijelenteni, hogy a háromfel vonásos vígjátéknak voltak olyan percei, üresjáratai, amikor e sorok írója kifejezet­ten unatkozott. Lehet, hogy mégiscsak a közmondásnak van igaza, s azok számára hatott a darab eredeti céljainak megfelelően, akik először találkoztak a ládá­ból „ámít hulla” ismerős histó­riájával. - csongrády ­Radics István Közintézményeket díszítő falképei, nemzetközi elismerést is szerzett tűzzománcai, fest­ményei, akvarelljei, érzékeny vonalvezetésű rajzai erőteljes festői egyéniségről vallanak, önálló kiállításai, rangos nem­zetközi és országos biennálékon szereplő művei méltán váltják ki mind a szakma, mind a kö­zönség elismerését. Vizuális megnyilatkozásai lírai őszinte­ségről vallanak, értékrendje egyenletes, festői kondíciója megbízhatóan állandó, termő folyamatossággal gyarapodik • ma is munkássága. Kastélykert Kisterenyén című olajképe a hatvani országos tájfestészeti biennálén szerepel, ahol Nóg- rádból még Réti Zoltán van je­len.-Munkásságában nagy he­lyet foglal el a táj, noha egyálta­lán nem kizárólagos maga a tájkép. Miért? R angos képző- és ipar- művészeti kiállítást te­kinthetnek meg az ér­deklődők ezekben a he­tekben a salgótarjáni Gagarin Általános Iskola galériájában. A 25 éves iskola hajdani diákjai tisztelegnek e tárlattal is az in­tézmény múltja és jelene előtt. A hajdani tanulók ma képző- és iparművészek, tanárok, maguk is a művészeti nevelés tevékeny munkásai Salgótarjánban, Nóg­rád megye és az ország más te­lepülésein. A csaknem húsz volt gagarinos növendék, üvegesek, textilesek, szobrászok, festő- és grafikusművészek, rajztanárok gazdag kiállítással ajándékoz­ták meg az érdeklődőket. A tár­latot az iskola mai két tanára, L. Presits Lujza és Buttyánné Tóth Ildikó rendezte. A teljesség igénye nélkül ér­demes megemlíteni, kik is jár­tak annak idején a Gagarinba, akiknek művészi munkássága már ismert, vagy ígéretesnek látszik. Például az üvegesek közül a jelenleg Budapesten élő Czi- kora Olga, aki korábban a Sal­gótarjáni Öblösüveggyárban dolgozott elegáns üvegtálakat, -vázákat állított ki. Nika Andrea most végzi az Iparművészeti Főiskola porcelánfestő szakát, Hollóházán készült tálai ko­moly formakészségről, megejtő színkezelésről vallanak. Hege­dűs Morgan már nincsen közöt­tünk, Belépő a Pikk Dámához, Várok valakit, s A gombák so­rozatból című olajpasztelljeit a salgótarjáni Nógrádi Történeti Múzeum saját gyűjteményéből bocsátotta rendelkezésre. Szabó Tamás szobrászművész ezúttal grafikákat állított ki. Budavá­ri né Újhelyi Eszter textiles dip­lomamunkájával szerepel a tár­laton. Szatmári Balázs, az Iparművészeti Főiskola előkép- zőse és Szatmári Gergely fotó­- Vigyázni kell az értékekre. Mind az épített, mind pedig a természeti környezet veszély­ben van. A tájban minden egy­szerű mozzanat jelentőssé válik, mert rendelkezik azzal az ember számára fontos többlettel, törté­nelmi, érzelmi tartalommal, ami ha nem is fogalmazható meg könnyen, mégis formálja az embert, miként az ember is formálja tájait. így a kettő, a táj- és az emberábrázolás nem is vá­lasztható el egymástól. Felfogá­som szerint a művészet tárgya az lehet, amiben humánum van. A munka, az ember belső küz­delme, történelme, ölelő tája összefügg. Az emberformálta táj szépsége, csöndje jobbá teszi az embert. A tájrombolás volta­képpen emberellenes, mert a lé­tezés terét szűkíti, végső soron az életet, a jövőt rabolja ki.- Kár a pusztuló tájakért, ér­tékekért, mert kár az emberért?- Igen, így van. Ezért is sze­retem a tájképet. Folyamatosan rajzolok. Ezek a rajzok a jö­vendő képek alapját jelentik számomra, akár tájakról, akár emberekről készülnek. Sok váz­latot csinálok például diákokról, fiatalokról, érdekelnek a gene­rációs problémák. Leendő port­réimhoz készülnek nagy szám­ban kompozíciós vázlataim.- Készül-e újabb kiállításra?- Most a hatvani arcképfesté­szeti biennáléra készülök. Ezen kívül a nógrádmegyeri művelő­dési ház számára készül a sgraf- fitóm, ennek jóváhagyott tervét nagyítom. A 7 figurás fríz az épület homlokzatára kerül, át­adására még az év első felében sor kerülhet. művész, alkalmazott grafikus, G. Lóránt Lujza, a balassa­gyarmati Balassi Bálint Gimná­zium rajztanára, Lóránt Andrea, a Herendi Porcelángyár számí­tógépes grafikusa friss szemlé­letű rajzokkal, fotóval, grafi­kákkal lepi meg a látogatót. Barna Katalin óvónő zománc­képei, Tónimé Zelenik Rita rajz­tanár grafikái, Marcsó Éva rajz szakos pedagógus csendéletei tartalmi és formai változatossá­got jeleznek. Buttyánné Tóth Ildikó Szamováros csendélete, Zúzmarás tája, L. Presits Lujza zománcképei a tárlat vizuális hangsúlyai közé tartoznak. A kiállítás külön érde­kessége, hogy a leg­több szereplőtől be­mutatják azokat a raj­zokat, akvarelleket stb. is, ame­lyeket általános iskolás koruk­ban készítettek. Ezek a megőr­zött gyerekrajzok is utalnak arra a magas színvonalú művészeti nevelésre, amelynek következ­ményeként sok tanuló válasz­totta az eltelt időben a művészi, vagy a rajztanári pályát. Amint azt ez a kiállítás is jelzi, nem is eredménytelenül. Csak kíván­hatjuk, hogy a következő ne­gyed évszázad szintén hasonló eredménnyel járjon. Az itt sze­replők egykor valamennyien L. Presits Lujza tanítványai voltak, ő a tanév végén eléri a nyugdí­jas-korhatárt. Az iskolában fo­lyó művészeti nevelés magas színvonala, az oktató-nevelő munka komoly szellemisége biztosítékot kínál arra, hogy a mai tanulók is majd büszkék le­hessenek az itt töltött évekre, miként az iskola is büszke le­hessen rájuk. A hajdani tanítvá­nyok mai sikerei szintén hozzá­járulnak ahhoz, hogy Salgótar­jánban a Gagarin méltán foglal el előkelő helyet a város iskola- rendszerében.-th Radics István: Kisterenyei parkrészlet hulla lízingben” Csendes László mint Papagato, a család bálványa P. Tóth felv.- mer Alma mater 1992 Tisztelet a 25 éves iskolának

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents