Nógrád Megyei Hírlap, 1992. október (3. évfolyam, 232-257. szám)

1992-10-17-18 / 246. szám

1992. október 17-18., szombat-vasárnap HÉTVÉGI MAGAZIN HÍRLAP Az örök helykereső tanyái A Balassagyarmaton élő Csi- kász István 60 éves. Bár nem itt született, neve elválaszthatatlan a városétól. Fölsorolni is hosz- szan tartana, mi mindennel fog­lalkozott élete során. Saját sza­vait idézve: „Az írók kiváló képzőművésznek, a festők-gra- fikusok jó költőnek, a költők nagyon tehetséges előadómű­vésznek tartanak.” Ráadásul most fővárosi megbízásból Expo-programon is dolgozik. Tény, hogy 1952-től kiállít, első verse 1956-ban jelent meg, első egyfelvonásosát 1968-ban mu­tatták be, 1978-tól pedig hivatá­sos előadóművész. Első, egyút­tal válogatott verseit tartalmazó kötete Vallatás címmel 1991-ben látott napvilágot (Mikszáth Kiadó, Salgótarján). Tipográfusa és illusztrátora an­nak a Ratkó József Közművelő­dési Egyesület által 1991-ben Hatvanban kiadott könyvnek és kazettának, amely A vidám koldusok címmel Robert Bums-versekre írt kantátát tar­talmazza. —Nem találja-e sértőnek, ha többen örök helykeresóként em­legetik, hiszen nemcsak foglal­kozást, hanem művészeti ágat is gyakran változtat. Honnan ez a belső nyugtalanság? Csikász István most irodalmi műsort rendez — Nem tudom, honnan van, de ez az életformám. S bár tu­dom, hogy az emlegetett jelzőt akár sértő hangsúllyal is lehet használni, önmagában én nem tartom annak, hiszen találó. Életformám annyiban most sem változott, hogy önmagamat gyorsan megunom. Keresek olyan helyet a művészetben, ahol letanyázhatnék? — Most éppen hol tanyázik? — Előadóművészeti terveim vannak. Ezeknek a negyvenes évek politikai történései adnak aktualitást, ötvenedik évfordu­lójuk lassan közeleg. A zsidó­üldözésekről, a holocaustról van szó, amit a világ, illetve a magyar társadalom sohasem fe­lejthet el, bár sajnos napjaink­ban ismét kísérlet történik erre, s napvilágot látnak a fasiszta, a neonáci gyűlölettanok is. Idén két olyan esemény is lezajlott Balassagyarmaton, ami mélyen érintett. Az egyik a zsidó temetőben júniusban megtartott mártírün­nepség volt, ahol elmondhattam Radnóti Miklós Erőltetett menet című versét. Hozzátettem egy mondatot, ami megjelöli, hol írta versét a költő: Bor, 1944. szeptember. Után odajött hoz­zám egy asszony és elmondta, hogy az ő férje is ott volt a bori táborban Radnótival. A másik esemény az, hogy nem sokkal a mártírünnepség után Balassa­gyarmatra látogatott Betar izra­eli város polgármestere, az egy­üttműködés ' lehetőségeinek megbeszélésére. E valóságos és szellemi találkozások alapján úgy döntöttem, hogy 1993-ra 80 perces szépirodalmi összeállí­tást készítek a Zsoltárok és a magyar zsidó költészet legszebb darabjaiból. (te) Hibó Tamásra emlékeznek Hibó Tamás grafikusmű­vészre emlékeznek Salgótar­jánban, a Nógrádi Történeti Múzeumban október 20-án dél­után hat órakor. Ez alkalommal bemutatják az érdeklődőknek a művészről készült posztumusz portréfilmet, „Kisvárosi Gulli­ver” címmel. A rendezvény vendége lesz dr. Hann Ferenc művészettörténész, háziasszony Halászná Szilasi Ágota. A fil­met Kovács Bodor Sándor ké­szítette. A rendezvény része a „Beszél­getések a művészetről” című sorozatnak, amelyen minden alkalommal képzőművészek mutatkoznak be közönségük­nek, a zenei és az irodalmi élet képviselőiről nem esik szó. Csikász István: Közben: két rohanás közé szorulva élek s várok az alkalomra: ünnepelek majd a névnapon születésnapon ajándékokkal megrakodva vagy majd a nyár? talán karácsony? Szilveszter esetleg? netán az újesztendő bódult hajnalán? és újrakezdünk: újrakezdünk közben sehol a kedvünk egyszeresük vissza­nézünk: és — sohase és — sohase 1984 Kulturális pályázat Gyarmaton Balassagyarmaton, Salgótar­jántól eltérően, több személyes figyelmet fordítanak a városban élő, szépirodalommal, képző- művészettel stb. foglalkozó emberekre és kiscsoportokra is. A többi között, ezt jelzi az 1992-es kulturális pályázat vi­szonylag hosszú névsora is. A díjazottak között szerepel pél­dául Ádám Tamás, Lengyel Pé­ter, Réti Zoltán, Nagy Márta, Kovács Alfonz, Nagy Ervinné, Fogarasi Béla, T. Lengyel Judit, Tóth Tibor, Nagy Imre. Ember Pétemé, Tyekvicska Árpád, Limbacher Gábor, Siket Mari­ann, Pénzes Géza, Csábi István, valamint a Madách Imre Városi Könyvtár, a balassagyarmati kamaraegyüttes, a honismereti kör, a Mikszáth Kálmán Műve­lődési Központ fafaragó-stúdi­ója, a BBG vegyes kara, a BBG Badi Diákújság, a Dózsa György Általános Iskola, a vi- deofilmes tehetséggondozó csoport, a pedagóguskamara, a Nagy Iván történeti kör, a nyu­gat-nógrádi rádiósok egyesü­lete. „S mik vagyunk mi?” Keresztury Dezső esszéi a Mikszáth Kiadótól Keresztury Dezső „S mik va­gyunk mi?” című, tanulmányo­kat, esszéket, cikkeket tartal­mazó kötetét az idei könyvhétre adta ki Salgótarjánban a Mik­száth Kiadó. A könyv a Magyar Irodalomtörténeti Társaság Kiskönyvtára sorozat hatodik kötete. A könyv a hungarológia tárgykörébe tartozó írások gyűj­teménye, az írónak a magyarság önismeretével kapcsolatos ta­nulmányait tartalmazza. Ezek a következők: Széljegyzet a hun­garológiáról, A magyarság ka- rakterológiájához (Prohászka Lajos: A vándor és a bújdosó), Az ismeretlen Magyarország, Magyar író, magyar irodalom, Ady itthon és a világban, Talál­kozásaim, birkózásaim Arany Jánossal és érte, Utószó a Toldi-hoz. Miként azt a könyvecske hátsó borítóján is olvashatjuk, a tanulmányíró és irodalomtudós Keresztury Dezsőt legalább hat évtizeden át foglakoztatta klasszikus irodalmunk legne­mesebb hagyományainak szá­mos, a mai napig érő eleven gondja és vitatott kérdése. Nem utolsó sorban, az a kérdés is, hogy voltaképpen kik vagyunk mi magyarok, Ády Endre szava­ival élve, „mit ér az ember, ha magyar”, hol a helyünk Euró­pában és a világban. Úgy tet­szik, ezek mostanában is idő­szerű kérdések, mert hiszen — ki tagadhatná? — rossz vála­szokat is adtak rá újkori törté­nelmünk során, s ennek esélye ma sem kizárt. Éppen ezért le­hetnek fontosak a magyar klasszikus szerzők mértékadó válaszai. A könyv jó szívvel ajánlható mindazoknak, akiket e kérdések érdekelnek, mindenekelőtt az irodalom és a történelem tanára­inak, nem utolsó sorban, a diá­koknak is. (t) Ml újság, apóka? A civil társadalom kiszolgáltatott A bátonyterenyei Ady Endre Művelődési Központ vezetése 1991. május 1-jén az­zal kezdte el működését, hogy kiállítótermét Iványi Ödön fes­tőművészről nevezte el. Iványi Ödön - a szeretet jele­ként sokaknak csak Dönci vagy Dönci bácsi - 1918-ban Lesze- nyén született. A budapesti Képzőművészeti Főiskolán 1943-ban fejezte be tanulmá­nyait. Baja, Makó, Tokaj után 1954-ben került Salgótarjánba. A nógrádi táj, ezen belül Salgó­tarján is, amelynek föld­jében 1985-től nyugszik, a ma­radandó szerelem. Salgótarján­ban 1955-től vezette a bányász­képzőművész kört, ami a ké­sőbbi amatőr képzőművészeti csoportokkal, stúdióval, a szak­köri mozgalommal együtt ösz- szeforrott a nevével. Szerepét mindenekelőtt Salgótarján mű­velődéstörténetében nemcsak hátrahagyott festői életműve jelzi, de legalább ennyire min­denkori kulturális közéleti sze­repe is, amelyet mindenekelőtt az amatőr képző- és iparművé­szeti mozgalom legismertebb megyei patrónusaként játszott. Emberi közvetlensége, jellegze­tes szófűzése is hiányzik. Sza- vajárása volt: „Mi újság, apóka?” Most azt válaszolnám neki, baj van és jelenléte na­gyon hiányzik. Miért? M ert, miként az itt-ott létező jó kezdemé­nyezések ellenére a helyi civil társada­lom megszervezetlen és kiszol­gáltatott, az irodalmi és a kép­zőművészeti élet is a szétesett- séget mutatja. A zenei élet, ta­lán az intézményi háttér miatt ma a legstabilabb, jóllehet a ze­nei együttesek anyagi hátterével sincs minden rendben. A telepü­lési önkormányzati és az intéz­ményi figyelem is gyakorta esetleges és szakszerűtlen, ami az ismert hiányból is fakad. Na­gyon hiányoznak például az Iványi Ödön típusú személyisé­gek, vagy — ha itt-ott akadná­nak is ilyenek —, változatlanul kiesnek a hivatalosság látókö­réből. Igaz, ma is sok kisebb-na- gyobb képzőművészeti tárlat nyílik, a korábbi évtizedek nagy egyéniségei azonban meghal­tak, eltávoztak, vagy alkotói magányba vonultak (ez a jobbik eshetőség), a fiatalabbak szá­mára azonban nyomasztó a szel­lemi szabadiskolai szellem, amit Iványi Ödön képviselt. Szétesett a nyáj. A középiskolai művészeti fakultációk nem tölt­hetik be ezt a szerepet, más a funkciójuk, a „műhelyek” pedig gazdátlanok, szakmai orientá­ciós zavarban szenvednek. I ványi Ödön halála után még volt egy-két kísérlet, az egyik Czinke Ferenc, a másik Földi Péter nevéhez fűződött. Ezt a szerepet azon­ban — alkotói szempontból ért­hető módon — ma már egyikük sem vállalja. Hiányzik tehát a meghatározó személyiség, aki köré annak idején oly sokan kö­tődtek, ma már neves művészek is. —mér Múzeumi segítség az iskoláknak A salgótarjáni Nógrádi Tör­téneti Múzeum az intézmény­ben folyó tudományos és szak- muzeológiai tevékenységének megfelelő témákban videofilm- jei segítségével kívánja segíteni a város általános és középisko­láiban folytatott oktató-nevelő munkát. Áz iskoláknak elkül­dött videofilm-ajánlásaik négy témakört foglalnak magukba: történelem-régészet, helytörté­net (Nógrád megye és Salgótar­ján), irodalom-irodalomtörténet és képzőművészet. A legalább öt nappal előbb bejelentett cso­portok számára a múzeumi be­lépés díjtalan. Hogy néhány példa is álljon itt ezúttal csak a történelem-ré­gészet tárgyköréből, videofil­mek, illetve videodokumentá- ciók állnak rendelkezésre a szé- csényi, a zagyvapálfalvai ásatá­sokról, illetve a legújabb nóg­rádi ásatások közül Garáb, Tolmács, Csesztve, Szécsény leleteiről. „Bennünket leírtak...” címmel van film Fehér Kálmán, Huszár János, Kamarás Oszkár, Vágner Rudolf emlékezése alapján az 1942-1943-as doni harcokról. Ugyancsak izgalmas az az ismeretlen amatőrfilmes anyagából összeállított film, amely az 1948-1949-es salgó­tarjáni társadalmi, politikai eseményekről szól. Dokumen­tumfilm készült 1990-ben 1956-ről, ezt a múzeum az MTV-ből vette át, s a példákat még sorolhatnánk. Csikász István: Hegyi Jani. Illusztráció Robert Bums: A vidám koldusok című könyvből. A betű és a zene ott van az életünkben. Miután azonban törvényszerűen nem látvány­ként jelenik meg, s különösen az irodalom nem alkalmas a direkt társadalmi, politikai reprezentációra, miként pél­dául a képzőművészeti kiállí­tás, amely azonnali napi in­tézményi, települési esemény­ként is fölmutatható, a betű és a muzsika mélyebben, hatásá­ban rejtettebben van jelen. Ráadásul befogadása is adott kulturális alapföltételekhez kötődik, bizonyos szellemi kondiconáltsági szintnél kez­dődik mind az egyén, mind a kisebb-nagyobb települési, re­gionális közösségek számára. Látszólag ez a kérdés föl sem merül egy kiállításon, ami vagy tetszik, vagy nem, de mindenki „érti”. A valóságban persze ez sincs így, mindazo­náltal Nógrádban is évtizedek óta kialakult egy „automatikus hivatalos reagálási mód", ha a művészetekről van szó. Neve­zetesen az, hogy mindenki Irodalom Nógrádban azonnal a képzőművészekre gondol, akik pedig napjaink­ban már semmiképpen sincse­nek olyan nagy számban, mi­ként a tárlatok számából kö­vetkeztetni lehetne. Gondo­lati, szellemi súlyukat tekintve pedig semmiképpen sem. Mégis több települési önkor­mányzat elismerési, támoga­tási gyakorlatában változatla­nul a „régi jól bevált módszer” jelenik meg, jelezve, néha bi­zony nem is tudják, hogy is fest az irodalom, a zene ese­tenként országos, sőt nemzet­közi elismertsége az adott he­lyen. Látszólag ellentmond min­dennek az a néhány, koránt­sem a teljesség igényével tett megállapítás, ami ezután kö­vetkezik az irodalom megyei helyzetéről, hiszen elsősorban kritikus megjegyzésekről lesz szó. Bizonyosnak látszik, hogy napjainkban is élnek már szép- irodalmi teljesítménnyel, ese­tenként ennek ígéretével ren­delkezők Nógrádban. akiknek munkásságát hazai, s részben nemzetközi szakmai kritika igazolja vissza, és ezekben a nehéz időkben is jelen vannak az irodalmi fórumokon. Hogy személyiségük helyileg nem Válhat most sem meghatáro­zóbbá, az mindenekelőtt eg­zisztenciális beszorítottságuk- ból következik. Ezért van az, hogy a kívánatos irodalmi műhelyek hiányoznak, vagy nem eléggé hatékonyak, nincs, aki köré szerveződhetnének, ezért kísért itt is (mert a kép­zőművészetben is) időnként az amatőrizmus, sőt, néha a dilet­tantizmus. Márpedig mind a balassagyarmati Komjáthy Jenő Irodalmi és Művészeti Társaság, mind a salgótarjáni Balassi Bálint Asztaltársaság potenciálisan a mostaninál ha­tékonyabb műhellyé válhatna, az eddigi eredmények alapján. Mindkét műhelynél nagyobb tudatosságra és meghatáro­zóbb esztétikai értékrendre lenne szükség. Vagyis, a nél­külözhetetlen szellemi alap gyorsabb lerakására. Intellek­tus és műveltség nélkül nem bontakozhat ki a tehetség. A salgótarjáni Palócföld helyi, regionális szerepét is erősíteni lehetne. A folyóirat az eddigi­nél is nagyobb szerepet játsz­hatna a tehetségek gondozásá­ban, ide áramoltatásában. Eh­hez még karakterisztikusabbá kellene válnia. Pillanatnyilag ugyanis nem látni pontosan, milyen értelmiségi réteg áll a folyóirat mögött. A salgótar­jáni Mikszáth Kiadó és a for­málódó balassagyarmati Novi- tas-B Kiadó ugyancsak re­mény lehet arra, hogy profi kiadói tevékenységet folytató műhellyé váljon a jövőben, megfelelő anyagi és szellemi kondíciók megteremtésé­vel. —mér r V

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents