Nógrád Megyei Hírlap, 1992. augusztus (3. évfolyam, 181-205. szám)

1992-08-01-02 / 181. szám

1992. augusztus 1-2., szombat-vasárnap HÉTVÉGI MAGAZIN HÍRLAP 7 A kínai eke nem bír a gólyával József Attilán nem fog (ki) az idő (Ferenczy-Europress) „Az eke nem bír a gólyával” - mon­dogatták az ősi Mennyei Biro­dalom tudós mandarinjai, akkor még belenyugodva az elkerül­hetetlenbe, vagyis abba, hogy Kínában több az ember, mint az élelmiszer. „Kevesebb gyer­mek, jobb jövő!” - hirdetik öles falragaszok a mai Kínában, ami felett talán minden korábbi kor­szaknál érzékelhetőbben lebeg a túlnépesedés Demok­lesz-kardja. Maoék még hittek abban, hogy Kína legnagyobb kincse az embertömeg. A kulturális forradalom őrjöngő szónokai azt mondták, a születés-szabá­lyozás kapitalista csel, amivel Kínát gyengíteni akarják. A fordulat 1973-ban következett be, a párt akkor hirdette meg az „egy család, egy gyermek” programot és ezt követték az ezt szorgalmazó intézkedések. A fogamzásgátló szerek in­gyenesek. Ha egy nő szülni akar, még terhessége előtt en­gedélyt kell kérnie a területileg illetékes lakóbizottságtól, amely két szempont alapján dönt. Az egyik, hogy a felkeltett kvóta-rendszer szerint maga az asszonyka „jogosult-e” a szü­lésre. A másik szempont, ho­gyan alakul a körzet népes­ség-szaporodása, mert a bizott­ság tagjai „személyükben fel­elősek” azért, hogy egy-egy te­rületi egység ne léphesse túl a központ által megadott szapo­rodási normákat. A Die Welt helyszínen járt tudósítója bemutat egy pekingi modell-munkásnőt. Kai Ming-hua 1986-ban ment férjhez és a kvóta-rendszer sze­rint először 1988-ban kapott volna terhességi engedélyt. De — részben talán azért, mert la­kás- és egyéb gondok miatt a házaspár eleinte külön lakott - az asszonyka nem lett terhes. A második engedélyezhető esz­tendő 1990 volt, a terhesség ek­kor be is következett, és amost 28 éves Kai kislánya 18 hóna­pos. Erre az egyetlen gyerekre ti­zennégy éves koráig jár a csa­ládi pótlék az egésznapos in­gyenóvoda és a mostani egy­szobásnál valamivel nagyobb lakás ígérete, amiből persze nem mindig lesz valóság. De ha Kai újra szülni akarna, óriási gondjai lennének: a hatóságok igyekeznének kényszerabor­tuszt foganatosítani, megvon­nák a családi pótlékot, a nevét kihúznák a lakáslistáról és a második gyermek már nem me­hetne óvodába, ami önmagában is óriási csapás, hiszen a fővá­rosban élő kínai nők kilencven- hét százaléka dolgozik. Vidéken a folyamat ma is alig ellenőrizhető. A paraszt nem jelenti be a terhességet és az újszülöttet befogadja a ha­gyományosan együttélő nagy család. Főleg azért derült ki az 1990-es népszámláláskor, hogy az óhajtott egy helyett 2,2 gyermek az elmúlt évtizedben a kínai átlagcsalád szaporulata. Ez kudarc, mert nem az ezred­fordulóra lesz 1,2 milliárd la­kosa Kínának, hanem már 1995-ben. Igen, az eke nem bír a gólyá­val, amelynek csőrében évente a magyar lélekszám mintegy másfélszerese, 16 millió kis kí­nai érkezik a zsúfolt bolygóra. „Gyuri Muri” Szabad György Groteszk A karikatúraszobrairól is is­mert dr. Csiky László, a szen­tesi művelődési központban mutatta be legújabb alkotásait. Céljait így fogalmazta meg: „A demokráciánkat feszítő ellent­mondásokat próbálom a humor­ral feloldani. Nem szoronga- nunk kell, hanem alkotni. „Sic Transit” Jeszenszky Géza Balatonszárszó, - bár kedves, csendes község -, mint üdülő­hely csak egy a több tucatnyi­ból. A magyar irodalomtörténet két eseménye azonban megkü­lönbözteti Szárszót a tópart más településeitől. 1943 augusztusában itt talált biztonságos otthonra az a ta­nácskozás, amely jelentős ese­ménye volt a független, demok­ratikus Magyarországért folyta­tott küzdelemnek. A népi írók kiadványának, a Magyar Elet könyvkiadónak és a református egyház ifjúsági szervezetének a Soli Deo Glóriának a felhívá­sára mintegy hatszázan jöttek össze. Többségük diák, de szép számmal voltak munkás- és pa­rasztfiatalok, értelmiségiek is. Főleg pedig írók, - Erdei Fe­renc, Féja Géza, Kodolányi Já­nos, Németh László, Veres Pé­ter és mások - akik a harmincas évek közepétől a magyar nép sorskérdéseit elemezték. Nem kevésbé nevezetes - bár tragikus - esemény színhelye volt Szárszó néhány évvel ko­rábban. 1937. december 3-án itt lett öngyilkos József Attila. A házat - amelyben a költő utolsó napjait kietlen nyomorú­ságban élte '37.november ötö­dikétől december harmadikéig, s ahonnan a végzetes sétára, a „vonat alál” indult - az ötvenes évek derekán nyilvánították em­lékhellyé. A jelenlegi kiállítás régi és új egyszerre. Kerek húsz éve, 1972-ben alakították ki a most is látható formában, de friss is, mert két hónapos tata­rozás után e nyár elején nyitot­ták ki ismét a látogatók előtt. A felújítás tehát nem érintette a kiállítás eredeti koncepcióját és szinte kizárólag az állagme­góvásra, a higiéniára vonatko­zott. Figyelemre méltó ez a követ­kezetesség, hiszen 1972 óta sok víz „lefolyt a Sió csatornán” és nem utolsó sorban lezajlott egy társadalmi méretű rendszervál­tás. A kiállítás rendezői, az em­lékházat fenntartó Somogy me­gyei és balatonszárszói szervek és intézmények azonban - na­gyon helyesen - úgy gondolták, hogy évtizedekkel visszafelé nem kell, nem szabad a törté­nelmet megváltoztatni. Más hasonló jellegű múzeu­moktól eltérően itt nincsenek tárgyi emlékek, hiszen a lakás­ban -amelyet a fiatalabb nő­vére Etus bérelt - néhány sze­mélyes használati eszközön kí­vül semmi nem volt József Atti­láé. Elhozta azonban ide is - ahová idősebb testvére Jolán kí­séretében Budapestről érkezett több hónapos kórházi kezelés után - kéziratokkal teli bőrönd­jét. Ez volt az egyetlen tulaj­dona s így magától értetődő, hogy a kiállítás elsősorban írá­sainak szellemi miliőjét idézi. Életének főbb állomásai is első­sorban saját műveiből kirajzo­lódva követhetők nyomon. A kiállított dokumentumok — fő­ként folyóiratok, könyvek, má­solatok - jól tükrözik azt a két világháború közötti társadalmi légkört, amely költővé érlelte, amelyben felnőttként élnie és meghalnia adatott.- Hogyan alakul mostanában a múzeum látogatottsága? - kérdezem a kiállítás „kalauzát”.- Többen járnak ide, mint eddig bármikor - feleli. Úgy látszik: egyre többen ismerik fel József Attila aktualitását. Ha­vonta átlagosan mintegy négy­száz felnőtt látogatónk van, a többnyire csoportosan érkező diákokat nem számítva. (A készséges hölgy, miután érzékeli őszinte érdeklődésemet lelkes magyarázatba fog, ele­mez, kommentál. Felhívja a fi­gyelmet a Thomas Mann üdvöz­lése című vers egyik ismert so­rára, amely így tudatosodott az irodalomi köztudatban: „Te jól tudod, a költő sose lódít, az iga­zat mondd, ne csak a valódit." Holott, a külföldi fordításokban már a szerz által korrigált válto­zat - „... az igazat mondd, ne a valódit" - szerepel.)- Mit szóltak a látogatók ah­hoz, hogy a nagy átalakulás el­lenére a kiállítás változatlan maradt? - vetem fel.- Eleddig csupán egy or­szággyűlési képviselő tette szóvá, de azt mondtam neki, hogy olvassa el József Attila Új Szellemi Front című írását - vá­laszolja a kísérőm és engem is odavezet az általa említett szö­veghez: „A nép majd újból rá­eszmélhet a fasizmus és a hitle- rizmus tenger tanulságai után a maga csalódottságán, becsa- pottságán arra, hogy minden erejével a demokráciáért, ön­nön szabadságáért és érvénye­süléséért kell küzdenie, mert a polgári értelmiség nem is is­meri, nem is érti a dolgozó nép­nek, a termelésnek, egyszóval annak a társadalomnak a prob­lémáit, amelyben él" - olvasom én is az 1933-ban kelt sorokat. Nem lehet „egy az egyben” a jelenkor, sok tekintetben más viszonyaira alkalmazni József Attila gondolatait, de - egye­tértve a múzeum „házigazdájá­val” - azt sem szabad, hogy ne okuljon a ma embere a költő ál­tal is tolmácsolt történelmi ta­pasztalatokból. Annál is inkább meg kell szívlelni üzenetét, mert ahogyan írta: „A világ va­gyok - minden, ami volt, van." Csongrády Béla Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy különös, bo­hém, kissé -excentrikus ember, aki fiatal tanítóként 1905-ben került Salgótarjánba. Nemcsak extravaganciájával riogatta a községbelieket, de a helyi la­pokban sorjázó publikációival is sok borsot tört a helyi veze­tés, a maradi uralkodó körök tagjainak orra alá. Jó tollú újsá­gíró volt, versei, tárcái, krokii, egyéb humoros írásai a község tűrhetetlen közállapotairól, a sárról, a piszokról, a maradiság- ról, a helyi hatalmasságok gát­lástalan magatartásáról, az ösz- szefonódásokról, a bomírt pro­vincializmusról szóltak. Lévén baloldali szellemiségű, nem csoda, hogy voltak, akik nem méltányolták humoros csipke­lődéseit, elemzéseit, hiszen bármely konzervatizmus, tekin­télyelvűség minden mást jobban elvisel, mint azt, ha kinevetik. Márpedig az ő vidám írásai ép­pen ezt tették. Hajaj, de még mennyire. Hogy ki is volt ez a mára tö­kéletesen elfelejtett ember, arról Vertich József: „Dymi (Erdődy Mihály, a tanító, publicista, író, 1888-1971)” című, 1990-ben írt, múzeumi pályadíjat nyert műve tanúskodik. Tehát, ki is az a híres Dymi?- Sajnos, ő is Salgótarján el­felejtett, színes egyéniségei közé tartozik - mondja Vertich József. - Baloldali beállítottsá­gának bátran hangot adó tanító volt, mintegy fél évtizedet élt Salgótarjánban. Testvéröccse Erdődy Elek, aki az ellenállási mozgalom tagja lett, megjárta Sopronkőhidát, ahonnan 1945-ben szabadult. A Kossuth Népe szerkesztője volt 1945-47 között, az ő fia Erdődy János Salgótarján elfelejtett újságírója és költője Dymi, a Törley pezsgőreklám modellje Vertich József Erdődy Mihály különös életéről és müveiről író. Dymi, öccsét követendő, az 1910-es évek elején Budapestre költözött. Több Pest környéki községben tanított, politizált. Tököl községben 1919-ben el­mondott beszéde miatt, egy év­vel később letartóztatták és két évre internálták. A pestvidéki fogházba került, ennek zsúfolt­sága miatt pár hónap múlva Ba­lassagyarmatra vitték át, 1922 őszén szabadult, ám nem min­den következmény nélkül. Dip­lomáját elvették, így a tanítás­ból kirekesztve élt Budapesten. Irodalommal, fordításokkal fog- lalkozott.A tehetséges humo­rista kénytelen volt tudását' aprópénzre váltani, hogy fönn­tartsa magát. A világháború után, 1949-ben rehabilitálták, s hatvan évet már betöltött taní­tónak nyugdíjat állapítottak meg. Gyakran látogatott vissza Salgótarjánba, emlegetve, hogy vidáman telnek napjai. Bekerült a budai pedagógus-otthonba, ahol haláláig, 1971-ig élt. Nyugdíjas éveiben már ritkán fogott tollat, de még mindig vi­dám rutinié maradt, akiről na­gyon jellemzően emlékezik meg Zolnay László „Hírünk és hamvunk” című könyvében: „Gyakran hozta be írásait, hu­moros krokijait a monoklis Er­dődy Mihály — Dymi —, egy­kor egyik Törley pezsgőreklám kissé elvénült gigerli modellje.” Valóban, egész életében bohém, fura emberke volt, aki — hogy ne is ezzel jellemezzem — négyszer nősült és vált el. Tarjáni éveinek újságírói és irodalmi termése csaknem mind föllelhető a helyi lapokban. Két verseskönyvecskét is írt, de sem a „Tarjáni pasztellek”, sem a már Pesten kiadott „Csipkeró­zsika” címűből nem került elő egyetlen példány sem. Az Or­szágos Széchényi Könyvtár sem rendelkezik belőlük példánnyal, noha a helyi lapokban ezekről a művekről hírek jelentek meg.- Hogyan fogadta a közönség Dymi jelentkezését és verseit?- Erdődy Mihály, azaz Dymi első jelentkezése 1905. október 11-én olvasható a Salgótarjáni Lapok hasábjain, ez a Farsang éjjelén című verse. Ezután már hetenként újabb írások, versek, elbeszélések, karcolatok követ­keznek. A Salgótarjáni Lapok 1908-ban megszűnt, a helyette indult Salgótarján és Vidéke hozta Dymi írásait. De hősünk időnként a másik, a konkurrens helyi lapnak is dolgozott, a Sal­gótarjáni Hírlapban is olvasható a neve. Az első világháború ide­jén a községben nem jelent meg lap, de a fiatal író-tanító közben a fővárosba, pontosabban annak körzetébe tette át működése színterét, akkor már Salgótarján közismert alakja volt.- Mit írtak verseskönyvéről?- A Salgótarján és Vidéke 1908. szeptember 30-án beszá­molt arról, hogy „Tarjáni pasz­tellek” címen kiadták a költő kis verseskönyvét. A bemutatást Beliczky Zoltán, a község egyik agilis tisztviselője írta, nem minden csipkelődés nélkül: „Mindenesetre nem közönséges vállalkozás olyan kisvárosban, mint Salgótarján, könyvet bo- csájtani a nyilvánosság elé. Aki ilyenre adja fejét, az vagy nem ismeri a helyi viszonyokat, vagy túlbecsüli a saját tehetsé­gét. Dymire azonban, mint a „Tarjáni pasztellek” szerzőjére más szempontból kell néznünk, mivel munkájában kizárólag lo­kális vonatkozású témákat dol­goz fel. Ez külön érdeklődést kelt a kisváros közönségében, különösen pedig, ha tudjuk, hogy a jelzett munka olyan kva­litású, amely megállná helyét a legszigorúbb kritikusnál is.” Versei sok mindenről szólnak. A már említett, a községi fo­nákságokat kipellengérező té­mákon túl, férfi és nő viszonyá­ról, a szerelemről. Dymi bohém alaptermészete ezekből is ki­csendül. Ez jellemzi elbeszélé­seit, egyfelvonásosait, bohóza­tait stb. is. Később Budapesten igen széles területen dolgozott, írt napilapokba (Pesti Hírlap, Kis Újság), képes hetilapokba (Új Idők, Tolnai Világlapja, Színházi Élet, írt sanzon szöve­geket, de nagyon sok, kabarék­ban, zenés színházakban elő­adott bohózatot, egyfelvoná- sost. Mindezeken kívül tömér­dek karcolat, vidám írás, kroki található fővárosi lapokban. Dymi írásait a fővárosi kaba­rékban tekintélyes szerzők tár­saságában mutatták be. Sűrűn olvashatjuk a nevét azoknak az éveknek a színlapjain Heltai, Karinthy, Kosztolányi és több más neves író nevével együtt. Erdődy Mihály salgótarjáni indulásakor elsősorban verseket írt, bár már ezekben az években is napvilágot láttak prózái is. Budapesti éveiben már kizáró­lag prózaírónak, elsősorban humoristának vallotta magát. Vertich József összegyűjtötte Dymi tarjáni csipkelődéseit is. Lássunk néhányat ezekből a kuplékból 1906-ból: Hogy Tarjánban villany ég, mily kényelem, milyen kéj... Különösen kint az utcán, ha borongós, zord az éj... Ám a somoskői úton másképp szólnak, annyi tény. /így valaki: süss ki szép hold, te meztelen égi lény./ Vagy itt van egy másik kupié: Mily szép a nap verőfénye, a mosolygó kikelet: Az érzést, mely ekkor támad, irtani, óh, nem lehet. De Tarjánban biz’ hiába ragyog le a napsugár ... /Roppant ragaszkodik hoz­zánk hű alattvalónk, a sár./ Kupié a régi(?) sorompókról: Van minálunk sorompó is s ennek célja az az egy, hogy szépen leeresszék, ha a vonat arra megy. Hát kérem, le is ereszti a bakter, mert ráfigyel. /S a vonat bár rég tovatűnt, ott még mindig várni kell./ Kupié a régi (?) szemétről: Van Tarjánban egy szép utca, nem tóm' már mi a neve. Piszoknak vagy hulladéknak itten bizony nincsen helye. Biz nincs helye, mert ~úgy tele szennyel minden szeglet /hogy maholnap a padlásra kell vinni a szemetet./ Hasonló témát penget a „Dal Tarjánról” című versében 1906-ban. Vendéglátóként ő pi­rul az elhanyagoltság miatt. De jó, hogy. Dymi kupiéit más senki sem hallja a század vége felé Tarjánban. Csak né­zegeti az ember Faragó Géza ki­tűnő reklámgrafikus plakátját 1911-12-ből, rajta Dymi, az egyik Törley pezsgőreklám modellje, s örvend a lelke, ma már ugyebár senki sem értené meg mindazt, amiről kupiéi szólnak, hiszen Salgótarján egészen más város lett, se so­rompó, se piszok, se sár. Idő, hely és társadalmi helyzet akko­riban egészen mást jelentett. Egészen mást? - mér

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents