Nógrád Megyei Hírlap, 1992. május (3. évfolyam, 103-127. szám)

1992-05-30-31 / 127. szám

6 HÍRLAP HÉTVÉGI MAGAZIN 1992. május 30-31., szombat-vasárnap NÓGRÁD.Í,HÍRLAP A Palócföld új száma Befejeződött a rendszerváltás-vita Legyen a mi fegyverünk a béke „Nálam a hazafiság nem annyira a vér­ségi kapcsolatok ösztönéből fakad. így is mondhatnám: Magyarországot szeretem in­kább, s nem, a magyarokat. - írta egyik visszaemlékezésében a Genfben 1988-ban elhunyt Padányi Gulyás Béla. A magyar demokrácia őszinte hívének ezek a sorai ma az aktualitás középpontjába állítódtak. Hisz magyar a magyar ellen könnyen fordítható. A történelem folyamán sokszor összeugrasztottak már bennünket csak azért, mert féltek tőlünk. Féltek, hogy a magyar a magyarral közösen csodás dol­gokra képes. Többször meg akartunk állni saját lábunkon, de nem engedték. Tartottak, ha nem tartozunk valamilyen birodalom fennhatósága alá, elért eredményeink fel­mutatása lánctépésre ösztönöz más népeket is. Például 1956-ban fegyveresen is próbál­koztunk. Külső erővel az árulóknak sikerült hatalomra jutni. Több mint három évtized után (1989-ben) mi is eltemethettük hőse­inket. Eljött 1990, s hangosan kimondtuk - tanulva elődeink tragédiáiból összefogva kell bizonyítanunk! Magyarország érdekeit kell szem előtt tartanunk, Magyarország felemelkedésért kell előtérbe állítani, s a hétköznapi életbe bevezetni a demokráciát. Most a mai magyar valóságról Juhász Gyula sorai jutnak eszembe: „Ott búg benne az ezeréves átok,/Hiszen tudjátok:/ A magyar, aki hivatott a nagyra,/ és büszke útját mindig félbehagyja." Mert hol van már a két évvel ezelőtti ten- niakarás lelkesedése? Ma a közakarattal megfogalmazott nemzeti felemelkedés he­lyett, pártérdekek forgácsolják szét a még oly kevés lehetőséget is. Aligha van a vilá­gon még egy parlament, ahol nem politikai ellenfelek, hanem ellenségek ülnek. Ahol egy-egy frakció vélt, vagy valós igaza fon­tosabb. mint a nemzet becsülete. Újabb és újabb kicsinyes ügyeket próbálunk mind te­rebélyesebbé fújni, csak azért, hogy kölcsö­nösen lejárassuk egymást. Ha stabil szociá­lis hátországgal rendelkeznénk, talán még jól is állna a magyarhoz ez a politikai ka­baré. Ám amíg a piacgazdaság gyerekcipő­ben jár, amíg szegények tömegei váltják ki az egyetlen „adómentes kisipart”, a bűnö­zést, amíg a kisnyugdíjas létfenntartása felét a kukából guberálja, addig ezért a mű­sorért nem csak a fejlett Nyugat röhög raj­tunk (aki kisebb-nagyobb befektetésével előadásunkra megváltotta jegyét), hanem Kelet-Közép-Európa is: hasát fogva, való­sággal hahotázik. Hisz szomszédaink leg­alább annyit alkalmazni is tudnak, hogy: (nemzeti) egységben az erő! Mi naponta hangoztatjuk: Európába megyünk! De kel- lenek-e Európának ellenségek, nem fogad­ják-e kétes előítélettel a magyar kontra ma­gyar viadalt? Európába nem az MDF-nek, nem az SZDSZ-nek. nem a FIDESZ-nek, nem az MSZP-nek, nem a többi pártnak kell belépni, hanem a homogén magyar nemzetnek! Hisz az európai léptékkel is mérhető magyar kultúra és tradíció nem megosztható! De nem pusztán csak az Európába vezető út kedvéért kellene a hazai eszméket és gondolatokat „egy kocsiba ültetni", hanem határainkon tűi rekedt testvéreink is Ma­gyarország belső, morális egységéért szorí­tanának. A kisebbségben élő magyarokat eddig sohasem érték ekkora atrocitások, mint az utóbbi években (gondoljunk csak a marosvásárhelyi pogromra, a horvátországi frontokra, a vajdasági behívókra stb.), tehát az anyaország fokozott gondoskodását még jobban igényelnék. Am az a szülő, aki ön­maga egyensúlyát nem képes megtartani - kérdem én -, miként tud segíteni? Viszont egy stabil Magyarország lelki támaszt jelen­tene. Mi, tizenötmillióan magyarok (ki or­szághatáron belül, ki túl rajta) éljük min­dennapi életünket. A történelemkönyv lap­jain néha szembe jön velünk Széchenyi, Kossuth, máskor pedig Kölcsey, Vörös­marty magyarsága kísért. Ám azért, hogy a salgótarjáni, az eszéki, az újvidéki, a nagy­szalontai, a beregszászi és a nyitrai magyar egyaránt sajátjának valhassa az említettek szellemi örökségét, azért a hazai magyar­ságnak kell a legtöbbet tennie. Mindenek­előtt magunk körül rakjunk rendet. Ne csi­náljunk mártírt a televízió és a rádió elnö­kéből, van nekünk hősünk elég. Rehabilitál­juk azokat, akiket máig elfelejtettünk! Ha jól szétnézünk, azt látjuk: köröttünk egymás ellen, nemzeti egységben tombolnak a né­pek. Itt Európa peremén, fogjuk meg mi is egymás kezét, legyen fegyverünk a béke! S akkor majd Európa is jószívvel befogad, mert látja: hiszünk egy szebb jövőben! Magyari Barna Meghirdették a Nagy Iván honismereti pályázatot A múzeumok és a levéltár segítséget nyújt Pestről indult Budapestre érkezett Magyar orvos a Ferenc József-földön A magyar hatóságokkal távirat tudatta: a fölfedezett Ferenc József-föld egyik részét Pest-foknak /Cap-Pest/ nevezte el az expedíció. Viszonttáviratában Budapest főpolgármestere gratu­lációja mellett közölte, hogy a magyar főváros neve időközben - az egyesítés után - Budapest lett. Megjelent a Palócföld című folyóirat legújabb, idei második száma Salgótarjánban. Az olva­sók, akik figyelemmel kísérték a hazai rendszerváltásról a fo­lyóiratban múlt évtől zajló vitát, amit Kerékgyártó T. István „A totalitarizmus vége” című írása indított el (Palócföld, 1991. 1. sz.), meggyőződhettek arról, hogy a jeles művelődéskutató roppant időszerű kérdéseket ve­tett föl, amelyekre a legkülön­bözőbb indíttatású válaszok fo­galmazhatóak meg. Ez így is történt. A vitában részt vett Brunda Gusztáv, Csongrády Béla, Er­dős István, Borsos Árpád, Spe- idl Zoltán, Horpácsi Sándor, Simor András, Petronyák László, Rákos Csaba, Németh János István, Vitányi Iván, Fe­kete Gyula, Baranyi Ferenc, Ki­rály B. Izabella, Bilecz Endre és Géczi József. Kerékgyártó T. István mostani vitazáró gondo­latai kifejtésekor nem a véle­mények összefoglalására tett kí­sérletet, hanem inkább a rend­szerváltáshoz mindinkább kö­tődő „mítoszok” ellenfényében igyekezett a vita hozadékát számba venni. „Mert arra a kérdésre, hogy „Mi történt? Mi történik itt?, a legkülönbözőbb én’ényességú válaszok adhatók — jegyzi meg. Majd pedig így folytatja: „Legfeljebb ha valaki a kor­mányzó pártok valamelyikéhez túlságosan vonzódik, nagyon nehezen lesz képes előítéletmen­tesen szemlélni a posztkommu­nizmus időszakát. Hanem érve­ket keres ahhoz, hogy a legegy­szerűbb. vagy a legelkerülhetet- lenebb változásokat is az új po­litikai rendszer eredményének tartsa. Akár annak ellenére, hogy a változások belső tartalma ko­rántsem mutat annyi értéket, mint az az első pillantásra lát­szik. Fenomenológiailag ugyan több-kevesebb pontossággal le­írható a rendszerváltás folya­mata..., de a nehézség éppen abból származik, hogy a belső M ég tart a tavasz, néha elerednek az aranyat érő májusi esők is, a Tarjáni Tavasz rendezvényso­rozat azonban már véget ért. Si­keres volt-e, avagy nem? Ezt majd nyilvánvalóan a szerve­zők, a közreműködők, a rende­zők elemzik, levonják a szüksé­ges tanúlságokat, hiszen Tarjáni tavasz — remélhető — lesz jö­vőre is. Bizonyos, hogy az elmúlt he­tekben Salgótarján lakói, kül- és belföldi vendégei, akik részt vettek a rendezvényeken, jól érezhették magukat. Ez minde­nekelőtt a rendező intézmény, a József Attila Művelődési Köz­pont koncepciózus tevékenysé­gét dicséri, továbbá mindazo- két, akik hatékonyan közremű­ködtek az eseménysorozat meg­szervezésében és lebonyolítá­sában. Itt említendő Salgótarján Város Önkormányzata, a Ma­gyar Takarékszövetkezeti Bank Rt., a Karancs Szálló, a Német Gazdaság Magyarországi Kép­viselete, az Eszak-magyaror- szági Gazdasági Kamara Nóg- rád megyei kirendeltsége, a megyei moziüzemi vállalat, a átalakulás kényszere az emberi lélekben érzékelhető-e? Nem önámítás-e vitatkozni arról, ami a valóságban még nem történt meg?" Hogy nem önámítás, hanem nagyon is aktuális, arra ez a vita szintén jó érveket szolgáltatott. Nagyon is markáns válaszok születtek, a legkülönbözőbb ér­telmezések jegyében. Úgy tet­szik, ezek őszintesége nem vonható kétségbe. Több esetben megjelenik bennük például a számonkérés, vagy éppen az önfelmentés, az önmagyarázat motívuma is, minden átmenet jellegzetes atti­tűdje. S ami talán ennél lényege­sebb, az azon gondolati kísérle­tek sora, amely a valóság fo­lyamatainak leírására törekszik, megfogalmazva a kételyeket is, köztük mindenekelőtt a moder­nizáció újabb kísérletének si­kere szempontjából elengedhe­tetlen citoyen-tudat jelenlegi ál­lapotát, napjainkban, sajnos, in­kább ennek hiányát. E számban a szerkesztők ki­emelkedő helyet adnak Madách Imre Az ember tragédiája című művének forrásairól és a mű utóéletéről szóló tanulmányok­nak, Urbán László, Radó György, Csűrös Miklós, Fürst- ner Gabriella. Tóth László írá­sainak. Szakolczay Lajos és Alexa Károly a Madách pályá­zatot értékeli. A Műhely-ben Peák Ildikó és Szabó Péter Farkas András munkásságát elemzi. A lap Személyes történelem című ro­vatában Brunda Gusztáv a vészkorszak egyik salgótarjáni túlélőjét, a városban népszerű Kivovics Ilonka nénit szólal­tatja meg. Itt olvasható Huszár Sándor Naplólapok-ja is. Banos János, Csíki László versei, Kamarás István doku­mentum-szociográfiája, Tarján Tamás, Horpácsi Sándor kriti­kája, Tóth Sándor műelemzése teszi gazdaggá a Palócföld e számát. megyei fotóklub, Csefalvay Ala­jos (Heidenheim, Németor­szág), a Mogürt-Salgó Ralley rendezőbizottsága, a városi di­ákönkormányzat, a Magyaror­szági Németek Demokratikus Szövetsége. D r. Zsély András, Salgó­tarján polgármestere a rendezvénysorozat prog­ramfüzetébe írt köszöntőjében megjegyzi: „Mára hagyomá­nyosan a nemzetközi művészeti érintkezés, a kulturális diplo­mácia mentén épül a Tarjáni Tavasz rendezvénysorozata... Kettős örömmel állapíthatjuk ezt meg, hiszen úgy véljük, va­lamiféle szellemi-civilizációs iránytűt jelent városunk szá­mára.” Ez a szellemi-civilizá­ciós iránytű elsősorban Európa országai felé kíván mutatni. Ta­valy például olasz, idén pedig német napok voltak. A már megfelelő hírnévnek örvendő két nemzetközi rendezvény, az autóverseny és a nemzetközi dixieland fesztivál közötti na­pokon Heidenheim fotó- és ak- varellkiállítást nyitottak (a megnyitón közreműködött a Komárom megyei tarjáni minis­Hagyományokhoz híven, is­mét meghirdette a Nagy Iván honismereti pályázatot a Nóg- rád Megyei Múzeumok Igazga­tósága, a Nógrád Megyei Levél­tár, a Magyar Történelmi Társu­lat megyei csoportja és a Ma­gyar Irodalomtörténeti Társaság megyei tagozata. Az 1992. évi pályázaton nép­rajzi, történeti és tárgyi-doku­mentációs kategóriákban lehet résztvenni. Pályázhatnak egyének és csoportok, mindazok, akik mú­zeumi gyűjtéssel, történetírással nem hivatásszerűen foglalkoz­nak. A pályázatnak felnőtt és if­júsági (18 éves korig) tagozata van. Pályázni lehet bármely önálló helyszíni gyűjtésen ala­puló, levéltári kutatáson nyugvó, eredeti ismeretet és tényanyagot feltáró tanulmány beküldélsével. Egy pályázó több dolgozatot is benyújthat. A felnőtt és ifjúsági kategóriában ramli német nemzetiségi együt­tes), megnyílt a német érdekelt­ségű vállalatok, vállalkozások termékkiállítása, rendkívül in­formációgazdag szakmai elő­adás hangzott el a megye és a német vállalkozók közötti együttműködési lehetőségeiről, a német gazdaságról. Lehetősé­get teremtettek a német számí­tógépes gazdasági partnerke­reső rendszerbe történő belé­péshez is. T alálkozhattak egymással a megyében működő német érdekeltségű cégek és német partnereik, és így tovább. Német nyelvű színházi előadá­sok, más kulturális rendezvé­nyek várták az érdeklődőket. Ezek további sorolása helyett tegyük föl a kérdést: Milyen érdeklődést keltett mindez a város és a megye tár­sadalmában, nem utolsó sorban a gazdasági szférában? Sajnos, azt kell megjegyezni, hogy a rendezők helyes törek­vését több esetben is a kemény nógrádi valóság ítélte — rész­ben — kudarcra. Különösen elemzésre vár az a kérdés, hogy a német gazdasági kapcsolatte­elfogadnak egyéni és csoportos munkákat is. Á múzeumok és a levéltár munkatársai szakmai segítséget és konzultációs lehe­tőséget nyújtanak a pályázók részére. A pályaművek színvonalától függően a bíráló bizottság kü- löndíjat is odaítélhet, több azo­nos helyezést állapíthat meg, il­letve meg is vásárolhat a mú­zeum, vagy a levéltár számára egy-egy érdekes munkát. A tár­gyi-dokumentációs pályázat kü­lön elbírálás alá esik. A díjnyer­tes pályamunkák egy példányát elküldik az országos pályázatok meghirdetőinek. A pályamunkákat ez év szep­tember 30-áig lehet beküldeni a Nógrád Megyei Múzeumok Igatgatósága címére (Salgótar­ján, Múzeum tér 2.). Az ered­ményhirdetésre idén október- ban kerül sor. A pályázatra témaajánlat is megjelent. remtés tálcán kínált lehetőségei iránt miért volt meglepően lanyha az érdeklődés. A kérdés annál inkább indokolt, mert hi­szen Nógrád megye gazdasága ugyancsak érdekelt lehetne a gazdasági együttműködési lehe­tőségek további föltárásában, a német információs rendsze­rekbe való bekapcsolódásban, stb. Teszem azt, a német gaszt­ronómiai napok sikere nem fe­ledtetheti a gazdaság szereplői­nek érdektelenségét az idei ren­dezvénysorozaton. A kemény valósághoz tarto­zik az is, hogy az idegeny- nyelv-tudás pillanatnyi helyzete mind fokozottabban veti föl a változtatás szükségességét. Ha Salgótarjánban el kell maradnia egy német nyelvű színházi be­mutatónak, az nemcsak a helyi kulturális helyzetet minősíti, hanem tágabb összefüggésekre i's fölhívja a figyelmet. evezetesen arra, hogy a szellemi-civilizációs iránytűre figyelni kell, e sajátos iránytű jelzései pedig fölfoghatatlanná válhatnak ér­deklődés és nyelvtudás nélkül. —mér Az induláskor, 1872 júniusá­ban még pesti polgárként és egyetlen honfitársunkként lett az osztrák-magyar északi-sarki expedíció hajóorvosa dr. Kepes Gyula. Két év múlva viszont már Budapesten fogadták óriási ünnepléssel. A vitorlával is felszerelt gőz­hajó, a Tegetthoff, 120 eszten­dővel ezelőtt indult a hó és a jég fehér birodalmába. A mindösz- sze huszonötéves magyar hajó­orvos rendkívül tudatosan ké­szítette fel az expedíció tagjait a megpróbáltatásokra. Hetekig meneteltek a jéggel borított Al­pokban és közben napokig nem ettek, nem ittak. A hajót is az örök fagyra készülve alakították ki: a kabinokat például kettős falazattal védték a hidegtől. Az élelmiszerkészletet is Kepes doktor útmutatása alapján állí­tották össze. Bréma kikötőjéből 1872. jú­nius 2-án futott ki a Tegetthoff, a norvég partokhoz július 3-án értek. Tromső kikötőjéből kül­dött a Vasárnapi Újságnak "eredeti levelet” Kepes doktor. Helyszíni tudósításnak is fel­fogható beszámolójában meg­írta az olvasóknak, hogy az ex­pedíció „ideális czélja az észak­keleti átmenet megkeresése” a Jeges-tengeren, és eljutni a Behring-szorosig. A Tegetthoff július 14—én szedte föl a horgonyt. Sajnos már alig néhány héttel később, augusztus 20-án jégtáblák fog­ták körbe a hajót. A csikorgó hidegben magukra hagyat­kozva, tehetetlenül és döbben­ten hallgatták a hajótest ropogá­sát. A sors azonban kegyes volt hozzájuk, a Tegetthoff bordá­zata erősebbnek bizonyult a jég­tábláknál. Már augusztus végét mutatta a naptár, amikor a 79. szélességi fok 42. percénél hatalmas he­gyeket pillantottak meg. Meg­közelíteni azonban nem tudták. Október végén jutottak csak partra. Ahogy illik, kitűzték a Monarchia - Ausztria és Ma­gyarország - zászlaját és az ad­dig ismeretlen területet az ural­kodóról Ferenc József-földnek nevezték el. Hogy valójában hová is kerültek, azt akkor még nem tudták, és ismét rájuk bo­rult a sarki éjszaka. Február vé­gén annyira megenyhült az idő, hogy szánokkal felfedező utakat tehettek az ismeretlen földön. Májusban már csak a hazaté­résre gondoltak, annál is inkább mert a megdőlt hajót el kellett hagyniok. A végtelen vakító világban hideg szorongatta, szomjúság és éhhalál fenyegette őket. A jegesmedvéket még csak legyőzték, legalább ehet­tek a húsúkból - de a fehér bi­rodalom viszonttagságait egyre nehezebben bírták. Az expedíció rövid történetét leíró azonos szövegű visszaem­lékezéseket és üzeneteket zártak három palackba és azokat egy jégtáblán helyezték el - hátha majd valamikor megtalálják. (1921-ben egy szovjet hajó akadt rá az egyik palackra és azt az 1874—es címzésnek megfele­lően a Monarchia fővárosába, Bécsbe továbbította.) A halált várva, áléit, eszmé­letlen állapotban hevertek a fel­fedezők a tengerparton, amikor 1874. augusztus 24—én este egy halászhajó rájuk talált és a fe­délzetére vette az expedíció tag­jait. .. (Az utazásról írt angol nyelvű könyvet, mint fontos és alap­vető forrásmunkát tanulmá­nyozta a későbbi híres sark­utazó, Nansen is.) Kepes Gyula Bécsből Buda­pestre tartó vonatát éljenzéssel fogadták minden vasútállomá­son. A Magyar Tudományos Akadémián is köszöntötték a sarkvidék híressé vált utazóját. A Nemzeti Színházban a Hu­nyadi Lászlót díszelőadáson mutatták be tiszteletére, a zene­kart a szerző, maga Erkel Fe­renc vezényelte. Az éppen Budapesten tartóz­kodó Erzsébet királyné magya­rul köszöntötte a Tegetthoff ha­jóorvosát. Szabó Margit —mér Tarjáni tavasz - figyelmeztető jelzésekkel

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents