Nógrád Megyei Hírlap, 1992. április (3. évfolyam, 78-102. szám)
1992-04-11-12 / 87. szám
1992. április 11-12., szombat-vasárnap HÉTVÉGI MAGAZIN HÍRLAP 7 Csókok a seben Adám A Tamás új / versei dám Tamás: Csókok a seben című verseskönyve a napokban látott napvilágot Balassagyarmaton, a szerző kiadásában. A kötetet Onagy Zoltán szerkesztette, a könyv érzékeny rajzait a vonal erejével és eleganciájával tisztában lévő Pénzes Géza készítette, a tipográfia pedig Pénzes Balázs munkáját dicséri. A Balassagyarmaton élő költő második kötete félszáz verset tartalmaz, hét tömör ciklusba foglalva. A dám Tamás költészete érzelemdús képi napló arról a megélt és esztétikummá alakított drámáról, amely az élete, még pontosabban valamennyiünk élete Kelet-Közép-Európában, az elbájolóan változatos térség bármely kisebb, vagy nagyobb városában éljük is azt. Az elbájoló jelző ezúttal korántsem a könnyű elandalodás csábítására utal. Ellenkezőleg, e tájakon szinte permanens az úgynevezett történelem legalábbis látens fenyegetése, amely időnként közvetlenné is válhat, egyéneket, nemzedékeket törölhet le a föld színéről, bájolhat el, tehet tündérien semmivé. Indokolt tehát a költő minden intellektuális fricskája, amely mindegyre megtöri a fölbuggyanó nemes érzelmek gyanútlannak ígérkező légkörét, mintegy figyelmeztetve, ez a költészet is helyhez és időhöz kötött, következésképpen nem lehet gyanútlan. A szellemi tájékozódási pontjait folyamatosan kijelölő költő, aki az önmagában elégő nagy magányos, Komjáthy Jenő emléke előtt éppúgy tiszteleg, minként a kortárs Pilinszkyt is megidézi, vagy töprengéseit nemzedéktársainak ajánlja, köztük — hogy csak néhányukat említsük — Pénzes Gézának, Zalán Tibornak, Siposhegyi Péternek, Görög Imrének, voltaképpen „vádiratokat” fogalmaz meg nemzedékének, amelyekből viszont világosan kitetszik, ha nem is az eredendő ártatlanság, de legalábbis az ,igazi nagy bűnök” hiánya. „Szétzavart pipacsok nemzedéke” nem is kerülhetett igazán még efféle helyzetekbe se, amiből persze nem kövétkezik az, mintha ezek után már örök védettséggel rendelkezhetne az ember a jelen szétesésének kavarodásában. A többi között, ezért is fontos minden tanúságtétel, így a költészeté is. Mert nagyon is igaz, amit maga Adám Tamás fogalmaz meg a verseskönyvet bevezető sorokban: „nehéz nekünk, de azoknak sem könnyebb, akik azt gondolják, versek nélkül is lehet szép az élet”. Nem lehet, „mert haiku nélkül nem ősz az ősz”, midőn az eső a balkonon kopog. A; ; dám Tamás a modem költői képalkotás gazdag eszköztárának birtokában, a legtöbbször már a verseimben megjelenő képi, érzelmi és gondolati motívumok fokozásával, a belső ritmusok átélésével a létezés brutális igazságának kutatásában újabb tartományokat járt be második kötetének verseivel. Adám Tamás Adám Tamás Vádirat nemzedékemről Fiúk emlékeztek sose volt este és a hajnalokban nem volt a következő nap eltemetve csendesen mondom ezt most hogy már konszolidálódtunk és óvatosan húzzuk össze szemöldökünket na jó még tüntetünk kis fürdőszobánkban kezünkben borotvahabbal de más ez valahogy húsunk belereszket ahogy a maszatos ablakon benéz égy szétcsapott fejű madár jelkép gyanánt összehúzott gallérral lődörögnek a toronyházak idegenül rángatjuk arcunk forradásait az átjárók harmonikáiban apánk a fronton sem fél így mi meg az eperfákból kiálló szögekre is félve akasztjuk fel gondjainkat ki akart itt s miféle forradalmat gitárunk hangfoszlányai meghaltak a szőnyeg alatt mi bosszúból (ki ellen s miért) gyereket nemzettünk hogy legyen kivel üvöltenünk és ugyancsak bosszúból feleségünkbe szerettünk fáznak a lábnyomok várjuk a megváltó esőt a suhogást nagykabátban mutatóujjunkat az égbe fúrjuk és mérsékletre intjük a villámokat inni még iszunk ha muszáj felhörpintjük a maradék felhőt valahogy a mosolyunk is fonnyadt a szalmakazlak helyén feszes rendben bálák mértanát rajzolja az este pizsamánk (anyánk a csavargáshoz adta) ott van valahol a magyar tenger északi partján eltemetve virágot nem visz senki már sárgul a fű kibírhatatlan a véres szemű halak tekintete bólogat a nád megvagyunk fiúk a kardhalakkal minek csatázni ha rongyos az este különben jó film lesz a televízióban egy sodró folyóról mondhatni itt a demokrácia mégis mi ez ahhoz képest hogy ősz van és sétálhatunk zsebünkben keserű füsttel borókagallyal megyünk dolgozni beleülünk a tájba nagy mellükkel tüntetnek a lányok ez már tényleg majdnem forradalom de mit kezdjünk a kipucolt frázisokkal jaj pont a békegalambok szarnak a fejünkre kedves az idő alig remegnek a rongyokba burkolt lábak forró homokba dugja fejét a nap s fekete kalapban ülnek a bokrok jajgatva jár az óra egy szűk barlangban visszhangzik az ének a mi dalunk a mi indulónk kifakult térképen nézzük szerelmünket a zsugorodó tájat simogatjuk a cserépkályhát s elégetjük indulatainkat gyorsak vagyunk megelőzzük a földre hajló fűszálakat kiegyenesíti a már említett eső ver csapdos tisztára mos meztelen műanyagbabákat játékosan sodor a szél apánk dohányából cigarettát hogy emlékezzünk elérzékenyüljünk fiúk akárha a gangon sírna nagyanyánk rózsafüzére csönd lapul a polcon és a távolban fáradtan morog a szétzavart pipacsok nemzedéke A költészet napjára Gondolkodás az emberről Napjainkban Magyarországon százezrek veszítik el egzisztenciájukat, további százezrek kerülnek egzisztenciális határhelyzetbe. Ehhez képest nem csodálkozhatunk azon, ha - úgy tetszik - költészetünk is egzisztenciális határhelyzetben érzi magát. József Attila, akinek születésére emlékezve rendezik meg a költészet napját, ismét egyre időszerűbbé válik, habár a szép szó, a világos fogalmi és képi beszéd mindig is aktuális kell, hogy legyen. Költészetről gondolkodva, azt jelenti-e ez, hogy optimista vagyok? Korántsem. Egyrészt azért, mert a versről való gondolkodás nem a költészetről, hanem az emberről való gondolkodást jelenti. Vagyis önvizsgálatot. Az ember a versben is elsősorban önmagát teszi kritika tárgyává. Ha manapság mind kevesebb ember olvas, hallgat verset, az József Attila Himnusz az élethez Pharao, Élet, örök Nagyúr! Egy rabszolgád fohászkodik hozzád - bocsáss, ha szava átokba fúl. Örök piramis-bábelt rakunk, csókokkal tapasztjuk, aggyal vakoljuk, s italod vérünk, mámorunk. Jaj, érte csak én káromollak, bús proletárod, -ó nyomorult Élet! Mások vígan vasárnapolnak. De nem bánom, víg vígan fusson, én erős karral kicsikarom tőled csakazértis az ősi jussom. Élet, Élet, nyögve kívánlak és öblös mellel himnuszodat zengem, futottam már, de most kivárlak. Jöttem hozzád - most még bilinccsel: ó, hogyha néha riadok is tőled - Nagyuram, Élet, ne taszíts el! egyebek mellett azt is jelenti, hogy igazán sikerrel folyik a „magányos tömeg” kép-kon- zervvel való táplálása, az irdatlan méretű politikai és árúrek- lám-hadjáratok által megvalósuló figyelemelterelés, a globális manipulálás, ami még a gazdasági, társadalmi nyomorúságban élő tömegekben is átmenetileg illúziót kelthet, és csak hosszabb idő után vált ki tehetetlen dühöt, miként az időnként a harmadik világban meg is mutatkozik. De azért is csökken a versről való gondolkodók száma, mert az élet lényegéről, a történelem folyamatairól, az ember kiáltásairól való gondolkodás is kiment a divatból”. Nem kényelmes, és előfeltétele van. Kulturális előfeltétele is, amelynek jegyében egyáltalán képes lehet az ember arra, hogy megkülönböztesse a lényegest a lényegtelentől, s legalább néha föltegye önmagának a kérdést, hogyan és miért él? Az infantilizmus- nak pedig - a manipulálok szándékán és az ehhez szükséges technikai eszközrendszer működtetésén kívül — nincs előfeltétele. Ez növekvő sikerének titka. Tehát pesszimista lennék? Korántsem. Az ember él, sőt, átéli saját végességének kudarcát, egyúttal létezésének fölemelő tényét, aminek - néha úgy tetszik - nincs reklámértéke. Csak értéke van. Ennek fölismerésében segítheti a költészet. —mér Egy „ázsiai magyar” fohászai Endrődi Bella János: A szólítás napja Már az is elismerésre méltó, ha valakinek harmincöt évnyi távoliét során nem kopik meg a magyar tudása, hát még ha verset is képes anyanyelvén fogalmazni. Bella János közülük való. A honvágy adta a kezébe a tollat, az írásban talált reményt, menedéket az önkéntes száműzetés, az új otthonteremtés keserves éveiben. Mint „Ars poe- ticá” -jában mondja: „Legyünk jóbarátok! Szólt a költészet.!Akkor kezdtem én el verseket írni,Is megtanultam mindent viselni, bírni.” 1958-ban vetette papírra az első, az elmúlt esztendő őszén az utolsó sorait azoknak a verseknek, amelyek immár válogatott kötetbe rendezve egy embe- röltőnyi élet históriáját beszélik el. A salgótarjáni Balassi Bálint Asztaltársaság tagjainak verseiből Paróczai Csaba Kis hétköznapi ballada Zsuffa Péter * Arcomba csap a műanyagnapsugár. Itt már az égi felhők is műanyagok, bakelit ördögök, fröccsente» angyalok. ÓNEM! De a bádogtemetőkben magányosan fütyörészik tovább a rozsdabarna szél. A szitáló nedvben elenyészik ki már holt, s ki még él. Ez itt vörös salak, nem szemed elveszett színe, bordázata s lankái nem homlokod erezete. Ez itt salak, újkori emlék. Apáink teteme. Fiatal volt, lágy és derűs, és egy nagy álma volt: az élet. Nem volt különleges se hős, a vágyai is semmiségek. Utazások, tucatautó, családi ház, gyermek, nyugalom. Néhány buli, hosszantartó, míg belep mindent az unalom. Néhány rövid kis repülés - mintha előre tudta volna, hogy amit él olyan kevés, s azt a kicsit is tékozolja. És elperegtek az évek, tavaszra nyár, őszre tél hajoltmegfakultak a remények, emlékül már csak egy barna folt. Reggel buszra várt gyűrt arccal, és néha egész másra vágyott. S mit elcsalt tőle a nappal az éj visszadta az álmot. így lett barátja az éjjel, s az élete maga az álom. Beérte akkor már kevéssel, s elaludt a tévéadáson. Címlap Endrődi Balta módra Naplószerű, meditativ képek, nosztalgikus hangulatokat sem nélkülöző látomások formájában megelevenedik Bella János endrődi gyermekkora, felidéző- dik a Kőrös-part ezernyi szépsége, „az ezüstös glóriás” szülőföldhöz, a felmenőkhöz, a meleg szívű, kemény kezű alföldi emberekhez, a nép hagyományaihoz, szokásaihoz, „a tegnapok széttört halmazához” fűződő lelki kötődés örök, feledhetetlen élménye. A kötet másik meghatározó vonulatát az a sajátosan ke- let-közép-európai gondolkodásmód, morális értékrend adja, amelynek hatása alól Bella sem tud, - nem is akar - szabadulni. „Pusztai ember” létére is pontosan tudja, hogy hol a helye. Nem véletlen, hogy ekképpen fohászkodik: „Európa! légy hazám te nekem,/fogadj be egy ázsiai magyart.”(Eljött az idő) Bella Csontváry rajongó, de Rousseau, van Gogh és Hölderlin vonzásában, szellemi bűvkörében él, Goethével, Heinével, Rilkével, Brechttel „társalog”, metafizikai kérdésekkel is bátran szemközt néz. A hagyományos, mondhatni klasszikus veretű verseket a képzőművészet múzsája is „táplálja”. Bella János ugyanis tanult szakmája szerint festőművész. A budapesti művészeti gimnáziumban kezdte, a szegedi főiskolán folytatta, a stuttgarti akadémián fejezte be ez irányú stúdiumait. S lényegében abból él, hogy fest és tanít, a németországi Backnangban él. Mégis habitusának nyelvi de- termináltságára utal, hogy festményeit is csak akkor tartja igazán magáénak, ha megnevezheti őket és lényegüket szavakban megfogalmazhatja. Alkotásaiból jó egy éve a nógrádi megyeszékhely közönsége is láthatott egy keresztmetszetet. Jellemző, hogy e bemutatkozás is versre ihlette: „Salgótarján kedves kis város./Jártam benne. Befogadott./Szállást,kosztot, csókot adott,/percre sem voltam magányos.” S e kapcsolat most verseskötetben öltött testet. A Balassi Bálint Könyvtár gondozásában jelentette meg Bella A szólítás napja című könyvét. A szakszerű válogatást és szerkesztést Kojnok Nándor végezte, a bevezető, esszéértékű jegyzetet a pályatárs, Bódi Tóth Elemér írta. A fotókat Balogh Zsuzsa és Buda László készítette. Mi sem természetesebb, hogy a kötetet a szokásos illusztrációkat jóval meghaladó mértékben és minőségben „díszítik” Bella rajzai és grafikái. A tartalmában konzekvens, megjelenésében ízléses, elegáns verseskönyv „társszerzőségét” jó érzéssel vállalhatják a nógrádi közreműködők. - csébé -
