Nógrád Megyei Hírlap, 1992. április (3. évfolyam, 78-102. szám)
1992-04-18-20 / 93. szám
1992. április 18-19., szombat-vasárnap HÚSVÉTI MAGAZIN HÍRLAP „Kis zöld faluba vágytam” Szabó István (1801-1892) faluba vágytam, csendes berket szerettem volna, ahol elmélyülök a hellén múlt szépségeiben, hősöket, és vitézeket idézhetek föl, s magyar népemnek lelkierőt nyújthatok az íráson és az imádságon keresztül. Papi működésével soha nem volt igazán elégedett. Mindig szebbet, mindig igazabbat szeretett volna. Pedig szívjóságával, önzetlenségével korábban Karancskesziben és Kazáron is kitűnt, s bizony másoknak kellett gondoskodni arról, hogy szét ne adogassa mindenét. Egy idős kazán mesélte, hogy dédapja még ismerte a „főurat”, aki képes volt télvíz idején lehúzni a csizmáját, ha bocskoros, mezítlábas embert látott. Sok szépet, jót megéltek már a kazári kultúrház öreg falai, de a falu nagyra becsült papja, Szabó István emlékére a közelmúltban először rendeztek itt tudományos ülést. A száz éve elhunyt irodalmár életének leghosszabb szakaszát - 36 évet - Kazáron töltötte. A jubileum adta az alkalmat, hogy „az egyház és a közigazgatás találkozóján” az értők, tisztelők és érdeklődők figyelme végigkísérje kivételes pályája állomásait. A harangszó misére szólította az egybegyűlteket. A templomot a tavasz legszebb virágai, s a kórusének megejtő hangjai ünnepi díszbe öltöztették a napra, amit Szabó István emlékének szenteltek. Vajon hányszor prédikálhatott itt a tékozló fiúról? - viszhangoztak az érseki helynök szavai a kezükben olvasót morzsolgató asszonyok, és tágra nyílt szemű, megilletődött apróságok körében. Sikertelen kísérlet Szívem titkos vágya volt, hogy méltó emléket állítsanak ennek az embernek - fogalmazott Tóth Sándor országgyűlési képviselő a pap-literátor tevékenységét méltató előadásában. Most az olyan nemes gondolkodásmód, amit az Irodalomtörténeti Társaság Nógrádi Tagozata, a kazári plébániahivatal és más helybeliek tanúsítottak, lehetővé tette a tiszteletadást. Huszonöt évvel korábban is történt már kísérlet erre, de ezt az akkori megyei hatalom elutasította, mondván: márpedig Kazáron a klerikális reakciónak nem lesz emlékhelye! Szabó István nem volt a legnagyobb magyar írók közé sorolandó. Abba a tisztességes másodvonulatba tartozott, amely nélkül irodalomtörténetről nem beszélhetünk, s ennek köszönhető, hogy felragyogott egy Vörösmarty, egy Bajza József. Szorgalmával, kitartásával kivívta az akkori szellemi élet elismerését. Vallásos miliőben Tehetségét nagyszerűen kamatoztatta. Pályájáról, egész egyéniségéről, keserűségéről, öröméről és önkritikájáról vall az 1886-ban írt sírversében, melyet Tóth Sándor is szeretett volna a sírkövén olvasni. „Itt fekszik Rozsnyó egyházmegye nesztora, hajdan a nógrádi Kazár együgyű papja, Szabó. István névre keresztelték őt egyben a Szentkirály prédikátorai a Bakony árnyaiban, aki ’ 13-ban ama felföldi nagyoltár lábainál térdelt Róma hívői közé. Élete messzefutó pályáján nem vala semmi. Mint akadémikus és szépirodalmi tag is, hogy magyarítani merte Homér deli hőseit ó, azt meg se bocsátja talán drága hazája neki.”(Részlet) Református szülők gyermekeként, Bakonyszentkirályon látta meg a napvilágot. Édesanyját hat, édesapját tizenegy éves korában veszítette el. Neves mecénásai akadtak, így szellemi árvaságra sohasem jutott. Eszterházy László gróf, rozsnyói püspök Molnár Ferenc nevű ügyvédje felismerte tehetségét, s azt mondta: ennek a gyereknek tanulnia kell! Innen a pápai református kollégiumba, illetve - kvártélyos családja révén — egy vallásos miliőbe került. Később Rozsnyón folytatta tanulmányait. Szidor Antal, egyik tanára arra hívta fel a figyelmét, hogy a klasszikusok iránti különös érzékenységgel rendelkezik. Figyelmébe ajánlotta a magyar költőket, s ő maga olvasott fel óráin műveikből. Abban a korban élt, amikor a reform virult Magyarországon. Olyan ismerősei voltak, mint Széchenyi István, Arany János, Gyulai Pál. Olvasta Baráti Szabó Dávidot és sok mindent, ami az akkori magyar lelkületet táplálta és erősítette. Baráti Szabótól és Vörös- martytól megtanulta a nyelv etikáját. Tudta, hogy mit, kit és miért olvas, mert felismerte a nyelvművelés-nemzettudat kölcsönhatását, jelentőségét. 1826-ban pappá szentelték, s ezután paptársai jóvoltából elutazhatott Bécsbe és más európai városokba. Hazatérve maradék pénzén könyveket vásárolt, s Rozsnyón „hóna alá csapva néhány görög és latin klasszikust, nekilátott a munkának.” ímokoskodott a püspöki palotában, de hamarosan elkívánkozott innen: „zöld Szívjóság és alázat Benne volt még egy hihetetlen erény, az „alázatosság gyönyörű koronája”. Ez azért óriási, mert egy tehetséges, országszerte elismert egyéniség a dicsőség súlya alatt rendelkezett elég alázattal ahhoz, hogy a Az egyház képviselői és a meghívottak a koszorúzáson antológiát”. Kesziből Os- gyánba, majd Guszonára került, s hamarosan a Magyar Tudományos Akadémia tagjává választották. Itt készült el az Szabó István ifjabb tisztelői a sírhelynél kép: Gyurián T. zöld falvakban maradjon és tegye a dolgát. Kazinczy Ferenc — akivel szintén kapcsolatban állt - írta róla bocsárlapujtői látogatása után: „ki hitte volna, hogy egy valaki görög nyelven olvassa az Odüsszeiával, melynek fordításáért 200 aranyat kapott Széchenyi Istvántól. Nyomtatásban 1946-ban jelent meg. 1942-től Fülekpilisen tevékenykedett, s itt az Iliásszal foglalkozott. Kazáron már szembajával kínlódott. Itt érték őt az ünneplések, irói, akadémiai munkájáért. Később azonban mellőzték, s ez beárnyékolta élete utolsó szakaszát. Jónéhány műve megjelenését már nem érhette meg. Kettős elkötelezettség és tudatos elzárkózás Karsai György Szabó István Homérosz fordítói munkáját átfogó előadásában hangzottak el a következők: Az egész XIX. századot átívelő életét két nagy eszmerendszernek: a vallásnak és a klasszika-filológiának szentelte. Egész életében jelen volt a kettős elkötelezettség, mely egymásba kapcsolódva, de egymást soha ki nem oltva teremtette meg Szabó István helyét. Fiatalon kezdett hozzá a görög klasszikusok magyarításához. Még 25 éves sincs, amikor elkészült egy sajátkezű válogatás fordításával. Pályájának ebben az első, 1850 körül záródó szakaszában jónéhány antik szerző és műfaj felkeltette alkotói érdeklődését. Ide sorolandók: Hérodotosz, Hiszokra- tész, Hésziodosz, Plutarkhosz, valamint az antik egyházatyák tanításairól szóló szemelvények is. Ezekkel a fordításokkal kapcsolatban két fontos szempontra kell figyelni. Az egyik: a választott szerzők és a művek széles tematikája, a másik a formai hűségre való törekvés. Ez utóbbi ma talán nem tűnik olyan nagy jelentőségűnek, amikor Devecseri Gábor munkássága nyomán evidenciának számít a klasszikus művek formahű fordítása. Szabó Istvánnak azonban meg kellett küzdenie az új klasszikus szemlélet megteremtéséért, el kellett fogadtatnia, A kazári hagyományőrző együttes műsort adott az emlékünnepségen Herbst Kinga felvétele hogy a választott művek nem egyszerűen magyarul, hanem az általa szigorúan, következetesen végigvitt formanyelven szólalnak meg. Ennek a fordítói ars poeticának az első jelentős megnyilvánulása az 1842-ben publikált Hiszokratész-fordítás, amely az athéni szónok négy beszédét tartalmazza. Idézet az Akadémiai Értesítő 1892-es évfolyamából, a Szabó István életművét tárgyaló rövid áttekintésből: „és méltán jutott ki neki azon ritka kitüntetés is, hogy a Magyar Tudományos Akadémia, gróf Széchenyi István indítványára, az Odüsszeia magyar fordításáért a legnagyobb tiszteletdíjat szavazta meg, melyet addig magyar író munkájáért nyert. Ezt az akadémia a Hellén klasszikusok magyar fordításokban című gyűjtemény második kötetéül adván ki, legott az Iliász magyarítására is buzdította, mely tisztes feladatnak Szabó István szintén derekasan megfelelt.” Ez az Iliasz-fordítás 1853-ban jelent meg. Munkásságáért, melynek másik nagy ága a nyelvészet, - azon belül is a nyelvrokonság kutatás - 1839-ben az MTA tagjai közé választotta Bírálatok és elismerések Mindezek alapján úgy tűnhet, hogy egy sokoldalú tehetség akadálytalan kibontakozásának lehetünk tanúi, amikor a plébános-műfordító karrierjét tekintjük át. Hogy ezt mégis cáfolni kell, annak oka egy sajnálatosan ősinek nevezhető magyar sajátság, az irigység rendkívül heves feltámadása Szabó István ellen. Következménye, hogy Szabó, az őt ért bírálatok, támadások hatására elrejtőzött, „kivonult a közélet küzdő porondjáról.” Viszont egyetlen pillanatra sem mondott le hivatása gyakorlásáról. Már említett elzárkózása új szakaszt jelentett klasszika-filológiai tevékenységében: az elsősorban nyelvészeti elgondolásait, de Homérosz fordításait sem kímélő szakmai, de főleg dilettáns újságírói kritika nem egyedülálló elhatározásra juttatta: nyelvészeti tanulmányait, s egyre ritkábban felbukkanó egyéb munkáit a „K.P.” (kazári plébános) szignóval látta el. A kazári évtizedek hagyatékából remélhetően gazdagon dokumentálható levelezést folytatott a kor nagy gondolkodóival, többek között Arany Jánossal, Gyulai Pállal, Toldi Ferenccel. Ezeknek a feldolgozása valószínűleg jelentős ismeret- anyaggal gyarapítaná az eddigi ismereteket. Szabó István lelkész-műfordító emlékezete
