Nógrád Megyei Hírlap, 1992. március (3. évfolyam, 52-77. szám)
1992-03-28-29 / 75. szám
1992. március 28-29., szombat-vasárnap HÉTVÉGI MAGAZIN HÍRLAP 7 Koltai Róbert rendez Annyi sikeres színházi- és filmszerep után nyáron nem a kamera elé, hanem mögé fog állni Koltai Róbert a Sose halunk meg! forgatásán.- Azért egy „kicsit” előtte is leszek - mondja -, hiszen játszom a filmben.- Miről szól a film?-Nem miről, hanem kiről. Egy vállfakereskedőről, aki történetesen a nagybátyám volt. Egyszerre volt borzasztó és csodálatos ember, akit mindenki imádott, kivéve a saját szűkebb családját. Nagy játékos, lóversenyes volt, sok pénzt vesztett. Én imádtam. Nagyon tudott élni. Minden megalázást, kudarcot lerázott magáról, mint macska a vizet. Fantasztikus életerő volt benne, amire olyan nagy szükségünk volna ma is. — Tehát az ő életéről szól a filmkomédia? — Nem az életéről, csak élete három-négy napjáról. Vállfaügynök volt és az ötvenes évek végén elvitt engem vidéki kőrútjára. Akkoriban 15-16 éves lehettem, félénk fiúcska, a mama kedvence, akit nagyon nehezen engedtek el vele. Pláne, hogy Gyuszi bácsi megígérte a szüleimnek? megtanít az életre! Mit mondjak? Az alatt a néhány nap alatt többet tudtam meg a magyar valóságról és az ötvenes évek végéről, mint amit azelőtt tízegynéhány év alatt. — Filmrendezőként most mutatkozik be először. Nem fél? Nem. Kollégákkal, barátokkal fogok együtt dolgozni a Hunnia Filmstúdióban. Bizonyára sokat fognak segíteni majd a számomra kevésbé ismert technikai részletekben.- Hogyan sikerült a forgatási költséget összegyűjteni?-A Hunnia nagyon bízik a csapatban és szponzorokat is találtunk. Eddig a négy legnagyobb országos napilap támogat bennüneket, s rajtuk kívül mellettünk áll a Vállalkozók Országos Szövetsége, hiszen Gyuszi bácsi egy bizonyos vállalkozó őstípusa. V.G. Buda visszafoglalása Buda várának 1686-os felszabadítását ábrázoló falikárpitot mutattak be a Magyar Nemzeti Múzeumban. A textíliát Charles Mité Nancyban felállított szövőműhelyében készítették a XVIII. század elején. MTI Fotó Homérosz müveit is fordította magyarra Szabó István ünnepén Száz éve hunyt el a kazári irodalmár lelkész „Jaj a társadalomnak, mely a való érdemet méltányolni, tisztelni, kellően jutalmazni nem bírja vagy nem akarja. A történelem száz meg száz példában igazolja fönnebbi szavaimnak igazságát.” Jubileumi ünnepségen, Szabó István kapcsán hangzott el ez a gondolat, de mielőtt bárkit megtévesztene látszólagos aktualitása, sietünk kijelenteni, hogy több mint száz évvel ezelőtt, 1875-ben. Ekkor ünnepelték Szabó Istvánt először, írói pályájának ötvenedik évfordulóján, mert első műve, egy alkalmi latin versezet 1825-ben jelent meg nyomtatásban. Ezt követően 1889-ben megünnepelték a magyar tudományos akadémiai tagságának félévszázados történetét, 1892-ben pedig arra emlékeztek, hogy a Kifal udy Társaság ötven éve választotta tagjai sorába. Mi lehet egy múlt századi plébános pályáján többszöri ünneplésre méltó; mi az az érték, ami 1992. március 28-án Kazáron újólag összehozza Szabó István ismerőit, értő tisztelőit, s az érdeklődő közönséget? Az alkalom halálának centenáriuma: 1892. március 27-én halt meg és temették el Kazáron. Szabó István magas kort élt meg, életútja átfogja csaknem az egész XIX. századot. Életének főbb eseményei mégis igen röviden áttekinthetők. 1801. július 4-én született Bakony- szentkirályon, földműves, református családban. Igen korán árvaságra jutott, előbb anyját, majd 11 évesen atyját is elveszítette. Ekkor - ahogy önéletrajzában írta - „az egyedül maradott gyermekre rátevé kezét Eszterházy László gróf és rozs- nyói püspök ügyvéde Molnár Szabó István korabeli rajzon Ferenc buzgó katolikus.” így hát Rozsnyóra került, ahol 1813-ban a katolikus egyház tagja lett. Tanulmányait befejezvén 1826-ban pappá szentelték. Ezt követően a Felvidéken, gömöri és nógrádi helységekben látta el lelkészi feladatát. A pálya főbb állomásai: Karancs- keszi, Ozsgyán, Guszona, Fü- lekpilis, és 1857-től Kazár, ahol életének leghosszabb szakaszát - 36 évet - töltötte el. Eseménytelenül, nyugodtan, a megszokott rendben és kötelmek között teltek a falusi plébános napjai. A látszatra egyhangú mindennapok azonban mozgalmas, lázas szellemi tevékenységet, gazdag eredményeket takarnak. Szabó István szenvedélyesen tanulmányozta az idegen nyelvek, - többek között a görög és héber - mellett a palócot is. Először görög költők és szónokok tolmácsolására vállalkozott, s ez mintegy előtanulmányul szolgált a mester, Homérosz műveinek fordításához. Guszonán készült el az Odüsszeiával, az Iliászt pilisi plébánosként fordította le. Kazáron pedig kedvelt szerzőjének, Hésziodosznak a magyarításával, és tanító mestere, a történész Horvát István nyomán a magyar-görög mitológiai kapcsolatok tanulmányozásával foglalkozott a legszívesebben. Szabó István irodalmi működése révén kapcsolatban állt kora legjelesebb személyiségeivel, a szellemi élet legnagyobb- jaival. Kazinczy Ferenc fedezte fel, élvezte Arany János és Toldy Ferenc kitüntető figyelmét, Széchenyi István támogatását, kinek javaslatára az teljes Odüsszeiát kiadták. Az Akadémián és a Kisfaludy Társaságon kívül tagjai sorába választotta a Philológiai Társaság és a Szent István Társulatirodalmi osztálya is. A kazári évek alatt tudományos pályájának többszöri jubileumát megülhette. Sokat elárul szellemiségéről, hogy hálás szívvel, de bölcs nyugalommal, kedélyes beletörődéssel és elnézéssel tűrte az ünnepségeket. A hivatalos elismerések helyett többre tartotta a munkássága iránt megnyilvánuló tudományos érdeklődést, és barátai kedves figyelmét. A kazári plébánián legnagyobb örömmel a baráti - gyakran tréfás - jókívánságokat fogadta. Szemléletének érzékeltetésére álljon itt egy apró példa. 1889-ben megkapta a királytól a Ferenc József-rend lovagkeresztjét. Ezen elismerés mellett szeretettel őrizte és gyakran olvasgatta azt a verset, vagy - ahogy ő nevezte - „hamiskás epigrammát”, melyet ez alkalomból egyik esperes barátjától kapott ajándékba: „Megloptad Hellászt, eloroztad szellemi kincsét; E tettért rendjel megfelelő jutalom. Teljesül a mondás: Tolvaj hajdanta kereszten Függött; mostanság függ az a tolvajokon." Szabó István halála után öt évvel, 1897-ben ismét ünneplésre gyűltek össze tisztelői Rozsnyón. Volt iskolája, a katolikus gimnázium előtt, a szentmisét követően felavatták mellszobrát, Holló Barnabás alkotását, majd ez az ünnepség is, a szokásokhoz híven, lakomával végződött. A Szabó István ünnepségek egyéb külsőségeikben is mindig igen hasonlóak voltak. Méltató szónoklatok, köszöntő mondatok, üdvözlő költemények hangzottak el. Mintha csak az ünneplőket, az ünnepi asztalnál ülőket figyelmeztetné Szabó István egyik kedvenc, általa sokszor idézett, görögből fordított epigrammájával: „Te, ha ebédre serény, de a pályát futni nehéz vagy A lábaddal egyél, célra hasaddal eredj.” Annak az embernek a szemlélete, véleménye nyilvánul meg itt, aki szerint az alkotó munkát kell valós értékként becsülni, valódi érdemként tisztelni és ünnepelni. Szabó Istvánról, Homér fordítójáról ezért nem feledkezett meg soha az irodalomtörténeti tudat. Természetes, hogy a közfigyelem az évek múlásával eltávolodott tőle, de a magyar tudományosság, az irodalomtörténeti szakma mindig is értékelte munkásságát, őrizte emlékét. S nemcsak tananyagként olvashatunk róla, ott van legjobb irodalomtörténészeink kiváló munkáiban, legutóbb pedig éppen egy éve, a Magyar Irodalomtörténeti Társaság Nógrádi Tagozata közgyűlésén hangzott el méltatóan a kazári pap neve. Dr. Kovács Anna A történelem a rendszerváltás után is folytatódik Képzőművészek megyei közgyűlése - titkárválasztással Újból Czinke Ferenc kapott bizalmat Lörinczy István: Hiroshima mon amour i ki itta ki a gyermekek szemét az asszonyok haját ki égette meg ki vágott árnyékot a Föld húsába a levegőt hamuval ki hintette meg II gyermekek szeméért sír a nyári hajnal asszonyok haja immár hamu lett halott lány árnyéka elpihen a Földön neutronbombák lesik az eget III ki emel vétót hogy ne égessék ki gyermekeink óriás szemét ki védi meg a nők lobogó haját ki óvja meg szívünk légterét szürrealista tél kék hóba fagyott egy álmos rakéta fázó borotváját feni Husszein megfagytak áfák éjszaka Rióban ezt álmodtam egy asszony keblein M egyei közgyűlésre hívta össze a napokban tagjait a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetsége Észak-magyarországi Területi Szervezetének Nógrád Megyei Csoportja Szécsényben, a Városi Művelődési és Ifjúsági Centrumban. A csoportnak jelenleg tizenegy tagja van, közülük Nógrádban él Bobály Attila, Czinke Ferenc, Csemniczky Zoltán, Erdei Sándor, Földi Péter, Mészáros Erzsébet, Mustó János, Réti Zoltán, idős Szabó István, a megye határain kívül lakik Csemán Ilona és Horváth Sándor. A közgyűlésen jelen volt Bobály Attila, Czinke Ferenc, Cseminczky Zoltán, Réti Zoltán, igazoltan volt távol idős Szabó István. Résztvett a közgyűlés munkájában Szanyi Péter, az észak-magyarországi területi szervezet művészeti titkára, a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetsége területi tanácsának vezetője, a szövetség vezetőségi tanácsának tagja. Siklósi László, a területi szervezet szervezőtitkára és Seres János, a szövetség észak-magyarországi szervezetének elnökségi tagja. így a közgyűlés határozatképes volt. Varga Tibor, Szécsény város polgármestere köszöntötte a jelenlévőket, hangoztatva, a város a jövőben is szívesen nyújt otthont a megye képzőművészeinek, azt remélve, hogy ezzel tovább gazdagodhat Szécsény kulturális élete. Ennek a szándéknak adott hangot Radácsi László, a vendéglátó intézmény igazgatója is, aki fölhívta a figyelmet a centrum által nyújtható lehetőségekre is. Egyébként, a művészeti alap tagsága is itt tartotta pár hónappal ezelőtt vezetőségválasztó közgyűlését. Ezután Czinke Ferenc megyei titkár beszámolója következett, aki rövid történeti áttekintést is adott az eltelt évtizedek munkájáról, arról a küzdelemről, amelynek eredményeként - az akkori megyei politikai vezetés segítségével - a régió képzőművészeti élete figyelmet érdemlő sikereket is hozott, noha nem volt ellentmondásoktól sem mentes. E nnek alapján érdemesnek látszik - legalább jelzésként - e helyen is szólni a megyei csoport kialakulásáról, eddigi történetéről. Annál is inkább, mert napjainkban az ismét változó politikai, gazdasági, társadalmi változások óhatatlanul együtt járnak a korábbi szervezeti formák, a mecenatúra, az egyéni alkotói lét átalakulásával is. A történelem azonban a rendszer- váltás után is folytatódik, a képzőművészetnek pedig ugyancsak meg kell találnia a maga helyét a társadalomban. A megyei szervezetet 1955-ben alakították meg, 1957 tavaszán a szövetség országos központja is elismerte önálló szervezetként. Alapító tagok voltak: Bóna Kovács Károly, idős Szabó István, Farkas András, Mustó János, Hamza Tibor, Réti Zoltán, Iványi Ödön, Radies István, Czinke Ferenc. Később, a főiskola elvégzése után csatlakozott a szervezethez Pataki József, majd Bojtor Károly. Már 1955-ben önálló tavaszi tárlatot nyitottak, itt kapcsolódott be a munkába dr.Németh Sándor, aki műveivel is rendszeresen szerepelt. Művésztelepet szerveztek Bujákon, majd Benczurfalván és Szirákon. A vezetőségválasztás Benczurfalván történt, Czinke Ferencet választották meg elnöknek. A továbbiakban országos jellegű rendezvénnyé nőtte ki magát például a salgótarjáni tavaszi tárlat, létrejött a díjak rendszere, üzemek, vállalatok, intézmények alapítottak díjakat, kialakult az úgynevezett szocialista szerződések rendszere az üzemek és a művészek között, és így tovább. A megyei képzőművészeti életet is minősíti, hogy az eltelt évtizedekben idős Szabó István Kossuth-díjas érdemes és kiváló művész lett, Czinke Ferenc Munkácsy-díjas érdemes és kiváló művésszé vált, itt kapott Munkácsy-díjat Lóránt János, itt vált az egri akvarell bi- ennálé nagydíjasává Iványi Ödön, rövid ideig itt élt az Erdélyből áttelepült Tomay Endre András Munkácsy-díjas, itt kapott életlehetőséget Jánossy Ferenc, már szintén Munkácsy-díjas Földi Péter. Salgótarján később megkapta az országos rajzbiennálé rendezési jogát, országos jellegűvé vált a salgótarjáni szabadtéri szoborkiállítás, hogy csak néhány példát említsünk. Az is tény, hogy Nógrád megye, illetve Salgótarján egy időben a szobrok és murális alkotások számát és minőségét tekintve szinte elkényeztetetté vált, s alig került műalkotás a megyébe, amelyhez a szövetségnek ne lett volna köze. Ha a leélt történelem színvonalas köztéri alkotásait kell majd valakinek fölmérnie az országban, Salgótarján nélkül csak hiányosan tehetné meg ezt: Somogyi József, Vígh Tamás, Varga Imre, Kerényi Jenő, Kő Pál, Tar István, Borsos Miklós, Melocco Miklós, az innen elszármazott Vasas Károly, az itt élő idős Szabó István, és még sokan mások gazdagították a sort. A későbbiekben Bobály Attila, az ugyancsak innen indult Szabó Tamás kompozíciói például Pásztón és Salgótarjánban szintén e sorba tartoznak. Czinke Ferenc indította el elsőként az országban az iskola-, illetve az üzemi galériák mozgalmát, amely mára országosan is az esztétikai nevelés egyik hatékony pedagógiai formájává nőtte ki magát. A szövetség megyei csoportjának elnökei, illetve titkárai voltak: Czinke Ferenc, Pataki József, Iványi Ódon, Lóránt János, Horváth Sándor, Erdei Sándor. Iványi Ödön halála után a szövetség közgyűlése ismét Czinke Ferencet bízta meg a megyei titkári teendők ellátásával, aki a szécsényi közgyűlésen megköszönte az eddigi bizamat és bejelentette lemondását. A titkári beszámoló után Szanyi Péter az országos helyzetképről szólott. Mint mondotta, bizonytalanság, zavar, szervezeti bomlás jellemzi pillanatnyilag az átalakuló képző- művészeti életet. Éppen ezért sokan látják úgy, hogy a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségére szakmai és érdek- védelmi fórumként továbbra is szükség van, országos szervezetnek kell maradnia. A szövetségnek jelenleg 1500 tagja van, az észak-magyarországi szervezethez (Borsod-Abaúj-Zemlén- ben, Hevesben és Nógrádban) összesen mintegy 45 művész tartozik. A vidéken élőknek különösen szükségük lenne arra, hogy a partikuláris szimpátiákon és antipátiákon fölülemelkedjenek a praktikusabb cél, az érdekek védelme jegyében. Hiszen, bár az ország lakosságának 80 százaléka vidéki, a képzőművészeknek csupán 20 százaléka él vidéken, a budapestinél hátrányosabb körülmények között. Ezért autonóm szervezetekbe, csoportokba tömörülve érdekük, hogy az új körülmények közepette ismételten rangos helyet vívjanak ki maguknak a régiók, a megyék szellemi életében. A megyei közgyűlés résztvevői ezután titkárt választottak. A jelenlévők e teendők ellátásával ismételten Czinke Ferencet bízták meg. —mér
