Nógrád, 1992. január (3. évfolyam, 27. szám), Nógrád Megyei Hírlap, 1992. január (3. évfolyam, 28-51. szám)

1992-02-15-16 / 39. szám

1992. február 15-16., szombat-vasárnap HÉT VÉGI MAGAZIN HÍRLAP 7 Beszélgető partnerünk Mensáros László, a rendezőt rendező színész „Jól megvagyok, így magam” Siker lehet: Zodiákus, a rém Megjelent Lörinczy István krimi-regénye A Maruzs Print Ma­gyar-Kanadai Kft. nyomdája adta ki Sal­gótarjánban a lapunk olvasói előtt is ismert Lörinczy István krími-regényét „Zodi­ákus, a rém” címmel. A tetszetős, lila borító grafikáját Bagyinszky Zoltán készítette. A sok műfajban já­ratos szerző, akinek verseskönyve, színda­rabja is napvilágot lá­tott, ezúttal izgalmas krimi-regénnyel lépett az olvasók elé. A re­gényben feltűnő mó­don gyilkolnak meg néhány embert: az álla­tövi jegyek belépésé­nek időpontjában. Minden egyes gyilkos­ságot előre bejelent el­követője, akit Zodiá- kusként aposztrofál a szenzációra éhes sajtó. Hogy ki az asztrologi- záló gyilkos, és ho­gyan akadnak nyo­mára, ez a regény vé­gének titka. Mintegy „ráadásul” megismerkedhet az ol­vasó New York City derűs tavaszi hangula­tával, a város néhány furcsa figurájával, akik között van vadászato­kat kedvelő, asztroló­giával foglalkozó, számítógép-progra­mozó, unatkozó szé­passzony, krimiket író férjjel, és minden iránt érdeklődő rendőror­vossal. Lörinczy István krimi-regénye fordula­tos, izgalmas, egyúttal roppant humoros írás. Erényei közé tartozik az is, hogy rövid és frappáns. Könnyű, pi­hentető szórakozást nyújthat egy utazásra, vagy pár kitöltendő negyedórára mind­azoknak, akik az ilyen történeteket kedvelik. A bonyolult mese­szövés nem idegen a lí­rai alkatú szerzőtől, darabját annak idején az egri színház is be­mutatta. A cselekmé­nyesség pedig a krimi műfajában külön is el­sőrendű követelmény­nek számít. Ennek is eleget tesz a szerző. Mire a kis könyv vé­gére érünk, a váratlan meglepetés örömét is átélhetjük. -mér Szabó Gáspárral, égi és földi dolgokról Százegyszer egy gondolat Beszélgetés Valakivel, aki fölöttünk van Szabó Gáspár salgótarjáni festőművész betegsége 1990 augusztus végén kezdődött. Azóta állapota súlyosbodott, február 11-én, e szürke hétköz­napi délutánon is műtermében fekve fogad. Csont és bőr. Most nem az udvariasság indokolja a kérdést, hogy érzi magát?-Borzasztóan beteg vagyok — mondja. — Többet fekszem, mint fönt vagyok. Pár napja megint nagyon görcsölök, fáj a hasam, az oldalam, mindenem. Járom a kórházat, két-három havonként kapok vért. Muszáj pótolni. Az embernek elfogy a vére. Azért akadnak olyan idő­szakok, amikor jobban érzem magamat, ilyenkor nekifogok a munkának, reggeltől estig dol­gozom, közben le kell feküd­nöm. — Mi az, ami készül? — Két dolog foglalkoztat. Volt egy korábbi tervem, 25x35-ös méretű olajképekből csinálok egy sorozatot „101-szer egy gondolat” cím­mel égi és földi dolgokról. Ez 101 kép. Már el is készült több mint száz, de körülbelül het- ven-nyolcvan az, ami már ke­retben van, a többin még javít­gatok. Ez a sorozat voltaképpen egyetlen hosszabb beszélgetés Valakivel, aki fölöttünk van. Arról szól, ahogy az ember be­szélget Istennel az élete során fölmerülő gondokról, gondola­tokról, érzésekről. Számadás a létről, a szenvedésről és nö­vekvő belső csönd végtelen táv­latairól, arról, hogy művészpá­lyám hogyan is alakult. Mert igaz, hogy zenetanár vagyok. De számomra a zene arra volt jó, mint Csontvárynak a patika, hogy eltartson és tudjak festeni. Mióta a sorozatba belekezdtem, többször voltam olyan stádium­ban, hogy kórházba kerültem, és úgy látszott, nem is tudok már kijönni onnan. Készültem a legrosszabbra, közel éreztem magamat a befejezéshez. így festettem a képeket, amelyek­ben a létezés anyagi és spirituá­lis valósága egymásba játszik, nem választható el egymástól.-Közben elkészült egy kis­méretű képsorozat is, cím nél­kül. Ez miről szól?- Volt egy érdekes beszélge­tésem Istennel. Kértem, kará­csony előtt valami kis örömet hadd szerezhessek még.- Sikerült?- Igen. Részben. Csináltam körülbelül ötven kisméretű ké­pet, kilencvenet szerettem volna. Ezek szerintem olyanok, mint egy gyöngysor szemei, össze kell rakni őket, egymást erősítve szuggesztívebb ere­jűek. A fiam árulta őket kará­csony előtt a József Attila Mű­velődési Központban, talán né­gyet el is adott közülük. Befe­jezni nem tudtam a sorozatot, mert kevés anyagom van, és nem dúskálok a pénzben. Ké­szülődvén az ünnepre, az járt az eszemben, hogyan jelentkezik az embernél a szeretet, hogyan költözik be a családokba, mi­lyen hatása van Jézus születésé­nek? így tehát a sorozatban megjelenik Jézus föltámadása, Mária Magdolna, de magam is rajta vagyok egy-egy képen, amint várom a találkozást a nagy karácsonyi és húsvéti misztériummal, a születéssel, a halállal és — hitem szerint — a föltámadással. Madarak jelen­nek meg közben éjszakai és nappali hangulatban, visszatér­nek saját fészkükbe a hosszú út­ról. S megjelenik motívumként a fehér ló olyan tájban, ahol az égen Jézus tűnik föl a lenti ko- párság fölött.- Mit jelent a festő számára a hit? Melyik Jézusban hisz, hi­szen személye körül többféle vallási, eszmei áramlat alakult ki a századok során.-Abban hiszek, hogy szere­tettel sok mindent meg lehet ol­dani, az embereket jobbá lehet tenni. Szerintem egyetlen pozi­tív program létezik a világon, és ez a szeretet. Tudni kellene, ho­gyan kell egymást szeretni, ho­gyan kell lemondani a dolgok­ról, hogyan kell Mózes törvé­nyei szerint élni, mert hiszen mindaz, ami a kőtáblákon van, Isten szava volt, azok Isten pa­rancsai. Úgy érzem, hogy az én betegségemből már nincsen kiút. Ennek következtében sok időm van, már nem érdekelnek a küzdelmek, az intrikák. Ilyen­kor az ember nagy magányában elkezd beszélgetni, és egyedül Jézussal tudok elbeszélgetni mint emberrel, és mint Istennel. Ő ad erőt, a kivégzett, igazságot kereső pozitív ember. ,Jézus nyomában” címmel tervezek egy másik nagy képsorozatot is, bibliai témákról és életemről. Tizenöt-húsz képet szeretnék csinálni, négy-öt már el is ké­szült. Szabó Gáspár legutóbbi egyéni kiállítását 1991 nyarán Kazáron, szülőfalujában ren­dezték meg. -mér A népszerű színművész, Mensáros László kettős szerep­ben, rendezőként és színészként áll a nagyközönség előtt. A Vár­színházban Thorton Wilder A mi kis városunk című darabját állítja színpadra, s ezúttal nem­csak művésztársait, hanem ön­magát is rendezi...- Rendezőként és főszerep­lőként hogy látja: sikeres lesz a várszínházi fogadtatás?- El ne kiabáljam, jók az esé­lyeink. Dehát az embernek vagy van némi köze, sugallata a da­rabhoz és a szerepeket megele­venítő színészekhez , vagy nincs. A mi kis városunk egyébként nem éppen szokvá­nyos szintű.- Már játszott valamikor eb­ben a Wilder-darabban.- Igen. Részemről meglehe­tősen régi a vonzalom. A dá­tumra nem emlékszem, de arra igen, hogy a Madách Színház mutatta be - Papp Évával és ve­lem. Azután még Nyíregyházán is eljátszottam, sőt rendeztem is.- Újra a darabbéli rendezőt alakítja, tehát önmagát, azaz a rendezőt rendezi.- Szó, ami szó, fura szituá­ció, bár Nyíregyházán már átél­tem hasonlót - neveti el magát. Csakhogy akkor valamivel fia­talabb voltam, jobb volt a kon­dícióm. Most kicsit nagy a te­her. Hiszen nemcsak arra kell koncentrálnom, hogy saját sze­repemben jó legyek, hanem a .játszótársak” teljesítményére is. Vállaltam ugyan a feladatot, bár utólag belátom: nem kellett volna, sok ez már nekem ... De a próbák nagyon jó hangula­túak.- Mit gondol Mensáros a szí­nész Mensárosról, a rendező­ről?- Hm, nem tudok rendezni. Kösz, jól vagyok Viszont nagyon sok jó és na­gyon sok rossz rendezővel dol­goztam már pályafutásom alatt. Azt hiszem, sikerült ellesnem mindazt, amit nem szabad csi­nálni. Idestova négy évtizeddel ezelőtt, 1953-ban volt az első próbálkozásom: Debrecenben a Traviátát rendeztem. Később, 56-ban újra „kirándultam”: A jégeső nem akadály című vígjá­tékot állítottam színpadra, szin­tén Debrecenben. Azaz nem egészen: a forradalom közbe­szólt, s úgy emlékszem, az elő­adásból nem lett semmi.- Ön szerint mit vár ma a kö­zönség a színháztól?- El a közhely, hogy nem szabad úgymond kiszolgálni a közönséget kommersz dara­bokkal: az olyan „lealacso­nyító”. Csakhogy manapság mindenre azt mondják, hogy kommersz, aminek sikere van. Azokra is amikben játszom. Mert nincs nagy és mély mon­dandó, csak taps és siker ... Ahol meg - írd és mondd - hú­szán ülnek a nézőtéren, a kritika szerint ott a mondanivaló és ott a művészet. Háát, mit mondjak erre?-És a színész? Milyen da­rabban érzi jól magát?-A színész nem arra szüle­tett, hogy szimbólum vagy jel­kép legyen a színpadon. Nem arra, hogy műfajt játsszon, hogy rendezői „üzeneteket” közvetít­sen, hanem arra, hogy tolmá­csolja, megjelenítse azt, ami a szívében, a lelkében van. Ha azt teszi, akkor sugárzik, ragyog — akkor valóban szereti azt, amit csinál.- A nyíregyházi színháznál töltött évek után újra a régi ott­honban, a Madách-ban játszik. Úgy érzi, hazatért?- Nyíregyháza nekem a nyu­galmat, a pihenést, a béke szige­tét jelentette. Az ottani éveknek köszönhetem, hogy ma is léte­zem, dolgozom, s hogy meg­hosszabbodhatott az életem. Az akkori pesti légkör - a bizalmat­lanság, a rossz szellemű színház — elviselhetetlennek tűnt. Lehet, hogy volt némi üldözési má­niám ... Most visszatérve fel­szabadultnak érzem magam: jól fogadtak, jó szerepeket kaptam, megváltozott a helyzetem.- Akkor hát jól érzi magát?- Jól, csak nagyon drukko­lok. Számomra ez a darab na­gyon sokat jelent. Félreértés ne essék: nem akarom a világot ki­fordítani sarkaiból, de bizonyí­tani kell, hogy Wildemek ér­demes volt megírnia ezt a dara­bot, nekünk pedig érdemes volt eljátszanunk.- Nem magányos?- Sok a tennivalóm és a szakmai feladatokon kívül sok minden érdekel. Nagyon szere­tek olvasni, zenét hallgatni, ke­resztrejtvényt fejteni, paszián- szozni. Jól megvagyok így, magam. (számán) Akik idén ünnepelnének Százévesek „randevúja 99 (FEB)Idén sok híres ember adhatott volna egymásnak randevút a százévesek klub­jában. A szórakoztatásról Ábra­hám Pál, a Bál a Savoyban 100 éve született zeneszer­zője gondoskodhatna. Meg­hívhatnák a Stan és Pan páros burleszk-jeleneteiben legfe­lejthetetlenebb alakítást nyújtó Oliver Hardyt, akinek ugyancsak száz szál gyertyát kellene elfújnia ebben az év­ben születésnapi tortáján. Egy félreeső sarokban el­képedve szemlélhetné hazája átalakulását két, valamikor egymással is heves szóvál­tásban lévő százéves politi­kus, Josip Broz Tito és Rákosi Mátyás. A falakat körben mű­szaki rajzok díszíthetnék, stíl­szerűen, hiszen 1992-ben ün­nepli százéves évfordulóját a feltalálójáról elnevezett Die­sel-motor. S tekintsünk egy kicsit előre. Negyedszázad múlva, ha ismét bekukkantanánk a százévesek klubjába, két meggyilkolt politikus, John F. Kennedy, az USA és Indira Gandhi, India néhai elnöke csevegne egymással. Ott volna a jazz egyik királya, Nat „King” Cole és egyik legkiválóbb műfordítónk De- vecseri Gábor. Ők hetvenöt esztendeje születtek. Juhani Nagy János Megkönnyebbülten Megnyugodtam, miután Attilával ta­lálkoztam. Újságolta, hogy a kutya szépen javul, jár-kel az udvaron, jóí­zűen falatozik és a kötést, mint felesle­ges koncot letépi a sebéről. Ha nem az utcán vagyunk, megölelem ezt a sűrű szakállú, szikár, csupa izom vadőrt. Ugyanis már hetek óta felriadok ál­momban, izzadok a kíntól, mert a lelki­ismeretem kínoz. Pedig az ég a tanúm rá, hogy vétlen vagyok. A kutyát, mely az én kutyám is, hi­szen a vadásztársaság tulajdona, ma­gaménak tudom. Szegény állatot az egyik vadászat alkalmával lövés érte. Ami a legnagyobb fájdalmam, hogy az én fegyveremtől. Közel öt évtizedes szenvedélyes vadászmúlttal ilyesmi egyáltalán előfordulhatott velem? Az ég a tanúm, vétlen vagyok. Ám az ég sajnos nem tanúskodik. Magyarázkodni nem volt lehetőségem, magamba fojtva terhemet viseltem, amíg Attila nem nyugtatott meg. Ha jól emlékszem, Gulyás Imrével, régi va­dászcimborámmal esett meg hasonló, de akkor a Villám nevű kutya ott is ma­radt. * * * Vaddisznó vadászatra szólították Nógrádszakál környékére a vadászo­kat. Itt az erdő szinte betolakodik a há­zakig. Lent a völgyben csendes kis pa­tak folydogál, a fagyban sem adja meg magát a télnek: csörgedezik makacsul. Ideális vaditató. A másik oldalon feny­ves, de sűrű, akár a kefe. A vadnak, ha nem ízlik az egyik oldalon, megy a má­sikra. Olyan a csend, akár a sírban. A falusi kutyák hangja is csak messziről visszhangzik ide. Jó népes konda telepedett be a falu­szélre és szemtelenül a házak tövét is kitúrták már. Emberderékig érő gödröt túrtak egy szem földi mogyoróért. A kerti kukoricást letarolták, sőt szőlőé­rés idején fürtöstül falták a szemet. Sok volt a kár, sok a panasz a falubeliek ré­széről. * * * Kovács Jóska búzáját annak idején éjjel-nappal őrizte Puszta Feri, szintén egy régi vadásztársam. Elejtett néhány südőt, de a konda maradt. A kártevést megelőzendő került sor a hajtóvadá­szatra, hogy néhány selejt elejtésével apasszuk meg és új helyre kényszerít- sük ezt az elszemtelenedett kondát. Minden úgy történt, ahogyan előír­ták. Kioktatás a hajtóknak, fegyvere­seknek. Kuris Laci, a vadászmester je­leskedett ebben is, ugyanis az utóbbi hónapokban nagyon kedvezett neki a vadászszerencse. Azért a hajtok irányítását kiadta Puszta Ferkónak. Jót is tett neki, hiszen egyre terebélyesedik, meneteljen csak! A fegyveresek felállítása Lovászi Oszkárnak jutott. Amilyen testes volt a hajtok vezetője, olyan vézna ő, de szí­vós, akár a gyökér. Az utóbbi időben neki is kedvezett a vadászszerencse: két alkalommal kapásból ejtette el a futó vadat. Ment itt minden, mint a karikacsa­pás. Jómagam Lovászi Őszi parancsai szerint, nem messze az úttól, az ősva­don szakadék nyílásán kaptam lőállást. Na itt aztán vadra ne számítsak - így magamban - de nem is baj. Nem ké­szültem különösebb sikerre azon a na­pon. Inkább a nyiladozó napfényben gyönyörködtem, melynek sugarai a hó­foltokban kristályként csillogtak. Miközben gyönyörködtem a tájban, arra eszméltem, hogy valahol távol fel-fel kurjantottak a hajtok, csaholtak a kutyák. Megindultak. Akkor töltsünk, sohasem lehet tudni- gondoltam. - Aztán csend lett. Ám kisvártatva indultak a disznók, de mi­lyen korán? Végül nagyon messziről lövés hallatszott. A hajtok egyre köze­ledtek. És akkor fentről, a lábas erdő­ből erős törtetés hallatszott. A sűrűből szinte kirepült, elnyújtotta magát egy hatalmas állat. Vánszorogva közeledett a vad­disznó. A fák között csak egy pillanatra láttam a távcsövemben, és lőttem. Megtorpant, vagy lerogyott, nem tu­dom. Hátra csúszott a lövés. Megmoz­dultam. A disznó felém fordult, és ami ereje még lehetett, összedte, s felbor­zolt sörtével, habzó szájában csattog­tatva fogait, nekem lódult. Minden eszembe jutott. Éppen Lo­vászi Őszit hajszolta meg egykor egy nyavalyás süldő. Ez meg akkorának tűnt mint egy bölény. Bele a távcsőbe, kivárni és lőni, nincs más - villant át az agyamon. így is történt, az állat megrogyott. És ekkor érték be a kutyák. Rávetet­ték magukat a disznóra, az pedig verte, csapkodta őket. így gurultak le a víz­mosásig. Ott a disznó megadta magát. A kutyák még győztesként körülszag­lászták, tépték, aztán el, vissza a haj­tásba. Ott álltam, fölötte a vadnak, alig öt­ven méterre, amikor még első két lá­bára támaszkodva felült. Nincs vadász ki a kegyelemlövést megvonná ilyen­kor. * * * így tettem én is, gondosan a disznó legérzékenyebb pontját célozva. Lőt­tem és ekkor sivalkodott fel a kutya. A maroknyi foxi a disznó túlsó olda­lán maradt, előlem rejtve, a disznó se­bén csüngve és a lövés a disznón átha­ladva érte szegényt. Rohantam a kutyus segítésére, de mire odaértem, a kutya elindult a töb­biek után. Nem várt meg. Akkor tud­tam meg, hogy golyó érte, amikor Va- lah Attila az ölében hozta a kutyát. Én néma maradtam, a többiek szidtak. Csúnyán mondták a magukét, még az is, aki talán életében először velem in­dult vadászni. * * * Miután Attilával találkoztam, való­ban megkönnyebbültem. A kiskutya szépen javul, újra eszik, jókat szaladgál az udvaron. Nincsenek már ezért álmatlan éjsza­káim. *­Bobál Gyula

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents