Új Nógrád, 1991. december (2. évfolyam, 282-305. szám)

1991-12-14 / 293. szám

1991. december 14., szombat VALÓSÁG ÉS TÁRSADALOM 7 Székhely-vita a székhelyen TV-párbajban nem számít a kódex? Már az elején „első vérig” jutottak Tarjánban Megújult a Brunszvik kastély Az 1773-ban barokk, majd 1875-ben angol neogótikus stílusban átépített Brunszvik kastélyt Marton vásáron másfél évi munká­val felújították. (MTI Foto) Külföldiek a szomszédban (FEB)Ha megkérdezünk egy bécsi sógort, miért szavazták le a világkiállítást, a válasz gyak­ran így hangzik: — Mert így is elegünk van a külföldiekből. Erről a lakonikus mondatról egy egész konferenciát szervez­tek nyugati szomszédunknál ..A biztonságosabb Ausztriáért” jelszó jegyében. A résztvevők egyetértettek abban, hogy a vas­függöny megszűnése és a bűnö­zés növekedése között van ősz- szefűggés, de nem olyan arány­ban és nem egészen úgy. aho­gyan azt az idézett osztrák szomszéd hiszi. Ma minden ötödik ausztriá- ban elkövetett bűncselekmény gyanúsítottja és a letartóztatot­tak huszonkét százaléka kül­földi. A legtöbb bűnelkövető Jugoszláviából érkezik, a má­sodik helyen Németország áll. Ez az érem egyik oldala, ami az osztrák átlagpolgár növekő kül­földi ellenességét látszik iga­zolni. A valóságos kép azonban en­nél árnyaltabb. A külföldi bű­nelkövetők arányának növeke­dését a kelet-európai, s főleg a szovjet változások meggyorsí­tották, de a folyamat sokkal ré­gebbi keletű: ez az arány Auszt­riában 1946-tól napjainkig száznegyven százalékkal emel­kedett. Az általánosítás ebben az esetben is igazságtalan. A kül­földiek ugyanis négy csoportra oszthatók: vendégmunkások, túristák, menekültek és utazó bűnözők. Rendkívül fontos és az ide­genellenes hangulat szempon- jából perdöntő az az adat, amely szerint a vendégmunkások ré­tege valaha az országban a kül­földiek által elkövetett bűnözés 53 százalékát tette ki, mára vi­szont ez az arány egyharmaddal az osztrák „benszülöttek" bűnö­zési átlaga alatt van! Az igazi gondot az utazó bű­nözők jelentik. Ők egyre inkább szervezett bandákban tevé­kenykednek. Közülük kerül ki a jelenleg jogerős büntetését bör­tönben töltő 1487 külföldi ál­lampolgár döntő többsége. A napokban egyenes adásban közvetítette a salgótarjáni vá­rosi televízió (valószínűleg megismétli) az elnevezésben ..megyeszékhely-vitára" válto­zott vagy inkább nemesen? egy­szerűsödött kérdést és a vele öszefüggésben megnyilvánuló érveket. Ezúttal két országgyűlési képviselő: dr.Bilecz Endre (SZDSZ) és Pál József (MDF) állt sorompóba, Benkő Mihály vita-műsorvezető, „párbajbíró” segédletével. Bilecz úr Balas­sagyarmat, Pál úr természete­sen? Salgótarján színeiben in­dult. A kocka szószerint el volt vetne - „aki többet dob, a: kezdi” alapon és ez Pál József­nek kedvezett. Jómagam, aki láttam, sőt vívtam néhány poli­tikai „párbajt” és ismerem a résztvevőket képességeik olda­láról, már itt eldönthettem, hogy egymás kímélésre nem igen le­het majd számítani. Jól felépített retorikai-hal­mazzal kezdett a tarjáni fél, megnyerve külön is a feltehe­tően hozzá húzó helybeli nézők jóindulatát, majd egy védhetet- len golyóröptével ütött sebet az ellenfél önbizalmán. Amit amúgy is csökkenthetett az ide­gen pálya. Mindjárt az elején arra szólí­totta fel Bilecz Endrét: kérjen bocsánatot Salgótarjántól! Amiért (állítólag) bűnös város­nak nevezte a harmincöt évvel ezelőtti sortűz és a város kie­melkedő személyisége, Pothor- nik József szentélyének felemlí­tésével lapunkbeli nyilatkoza­tában. Gyengébb idegzetű és rosz- szabb harcos már itt feláll és esetleg pityeregve továbbmegy, Bilecz Endre, aki majdnem vé­gig feltűnően visszafogott volt, szemben ellenfelével, aki vi­szont vehemenciában utánozha­tatlan -jól védte a védhetetlent, rámutatva: bűnös városnak soha nem nevezte Salgótarjánt! Mindössze tényeket sorolt fel, amelyek nem az egész! városra, nem minden mostani, valaha volt és jövőbeni lakosára érvé­nyes, tényszerű városi vonatko­zások. Pál képviselő úr már a kezdő öt percben, amely jóval többre sikeredett, holott még meg sem szólalt az ellenfél vontcsövűje - brillírozott-replikázott. Ilyene­ket mondott: — Az Új Nógrádban rendkí­vül komoly vita alakult ki a kér­désről. Egy levélből idézek: „ne tegyünk igazságot újabb igaz­ságtalanságok árán!" A Kurír című lapban viszont ezzel a címmel jelent meg riport - A jó palócok Balassagyarmatra vo- kosolnak. - Tartom magam olyan jó palócnak, mint más és én nem voksolok Gyarmatra. Politikai tévedésnek nevezte ugyancsak e bőre szabott öt­percben (volt az tíz is éppen­séggel) Pál József a székhely­váltás kérdésének felvetését, és ha lehet, még nyomatékosabban a „bűnös' város” szindrómát, amelyre jó érzékkel, több alka­lommal, a városi televízió se­gédletével mély lélektani-szub­jektív eszközökkel, sőt némi szí­nészi képességet is felcsillantva rájátszott. Előzetes bejelentés után ugyanis a képviselői párbaj-pá­ros egyetértésével (Bilecz úr itt tiltakozhatott volna, követelve egy gyarmati portrét is, ezt a lö­vést sem viszonozta) levetítet­ték az egyik ötvenhatos sebe­sültről készült portréfilm részle­tét, amelyben az ötvenhatos lábsérült a bűnös város megbé­lyegzés ellen szólt. Nem más kérdés azonban, hogy maga az érintett néhány nap múlva nekem elmondta: sejtelme sem volt arról!, hogy sebesülésének tényét ilyen té­májú vitában „hasznosítják". Már ennyiből is nyilvánvaló, hogy a politikában, s főként egy politikai párbajban nem cél­szerű keresgélni a lovagiasságot abban a régi, középkori formá­ban - másrészt az igazságnak éppen annyi oldala van, ahány érdek fűzhető hozzá. Nem tartóztatta meg magát Pál József abban sem, hogy Bi­lecz Endre fejére olvassa vélt vagy valaha volt politikai—nyi­latkozatbeli ellentmondásait. Itt viszont a fejlődéselmélet nem érvényesült. Például arról, hogy Salgótarjánban végbement-e a politikai rendszerváltás, s hogy akkor miként lehetséges éppen itt az SZDSZ-MSZMP össze­fogás, s hogy ebben Bilecz úr­nak milyen szerepe van vagy lehetett egyáltalán?! Salgótarján, az MSZMP itt megrendezett kongresszusa ide­jén igenis megmutatta, hogy van benne ellenérzés, de Bilecz úr a tiltakozásba is csak a végén kapcsolódott be! — szólt az újabb golyósivítás már a kez- deti-leterítő szakaszban. S hozzá még a gyengébbek kedvéért, ha esetleg nem egé­szen lenne már ez is érthető: „ahogy erre, mifelénk a Med- ves-alján mondják: más fene­kével ült a csalánba bele". Ilyen sorozatlövés után volt kénytelen az ellenfél megszó­lalni s mindössze egy Népsza- badság-beli alcímre szorítko­zott a vádak ellen: „Salgótarján nem Thürmergrád” vagyis ez a véleménye, amit ott kifejtett már. Bűnös város vagy megye- székhely? - mintha ez a kérdés túl nagy helyet foglalt volna el a szópárbajban. Tisztán a tárgyi­lagosság hangján közvetítem mások véleményét is (magam a „műszakban” ülve hallgattam a vitát ott helyben), hogy ugyanis a két kérdést tovább már nem kellene együtt tárgyalni, hiszen az egyik történelmi, a másik a futurológia tárgykörébe vág(hat). Inkább érvek kellenek. Érdembeliek, megalapozottak. Salgótarján kiemelkedő elő­nyöket élvezett az elmúlt negy­ven évben — jött egy Bilecz vá­lasz meglehetősen erőtlenül- ismétlésszeföéfl, íí'Htozzá m€{£ a figyelmeztetés, hogy ugyanis senki nem akarja'ezért megbün­tetni a mai megyeszékhelyet. Tény az is, ami ugyancsak az ellenlövések oldalszelében csapta meg Pál urat anélkül, hogy válaszra méltatta volna - a megye városainak önkormány­zatai nagy többséggel a szék­helyváltás mellett voksoltak. Kérdezhette volna Bilecz Endre, hogy akkor ők vajon jó palócok-e? Salgótarján megyei jogú vá­rosi címet kérjen! - szólt egy másik javaslat, amit az ezzel járó nagyobb? önállóság oldalá­ról vitatott Pál József, szóba hozva azt is, hogy az önkor­mányzatokban oly igen járatos ellenfele talán nem olvasta a törvényt: az önkormányzatok önállósága mindenütt eleve biz­tosított. A válasz arra a nonszensz- nek-lehetetlennek nevezett ja­vaslatra, hogy ugyanis Bilecz úr, a megyerendszer cllcnzője- ként, miért akarja a székhelyet áthelyeztetni és miként gon­dolja a hivatalok decentralizálá­sát, amikor erre nincs példa - ennyi: A jövő a tizenkilenc megyei önkormányzaté, amiben benne van a jelenlegi-régihez közeli megyerendszer lebontásának igénye. A megye centrális jel­lege máris megszűnőben - így a válasz. S hogy akkor melyik város ipara van nagyobb válságban - erre nézvést „parlamenti fél­igazságok" jöttek, főként Pál Józseftől, aki érthetően ezt eről­tette. A lerobbant ipar is ipar! s hozzá itt van még a munkakul­túra, de már jön is a privatizá­ció! Gyarmaton magasabb a munkanélküliek száma, s nincs-e válságban az alumíni­umiparban érdekelt Kábel­gyár?! Kár, hogy erre sem érkezett válasz. Nincs ugyanis, mert a feldolgozást nem érinti a vál­ság. csak az alumínium-kohá­szatot. Legfeljebb észrevétele- zem a kimaradt lehetőségeket és az öncsonkító lövéseket. Amilyen Pál úré volt egy mindent eldöntő? kérdésben. Balassagyarmat már Losonc­cal szemben vesztett - mondta. Losonc iparosított Balassa­gyarmat ezt elmulasztotta, hiva­talnok város lett inkább. Bilecz úr elmaradt válasza ebben az lehetett volna, hogy mégis Gyarmat lett a megyeszékhely. Lehetetlen amúgy minden részletében követni a képviselői párbajt. Több sebből vérzett Bi­lecz Endre, ez tény. Több szak- szerűséggel lenne mégis jó ta­lálkozni és kevesebb kettős lö­véssel e tárgyban - és ez sem pusztán óhaj, lehet ez is tény?!. T.Pataki László Zöld lódenkabát és báránybör bekecs Titanic modell Londonban heh ere emelik a balsorsa titanic ocean jaro modell­jét az árverés előtt. A tallér múltja és jelene 35 éve. Már, vagy még csak. Kinek, hogy? Ki és hogyan élte meg? Ha megélte. Azokra em­lékszem, akik nem élték meg. 1956. december 8. Salgótar­ján. Sortűz. 1956. december 11. vagy 12. Elhurcolás. 1956. de­cember 14. Hugyag. Tűz! És két ember ott maradt. Hargitai Lajos és Hadady Ru­dolf. Salgótarjáni nemzetőr pa­rancsnokok. Gyerekként láttam őket. Hol­tan. Letakarva. De nem ez jut az eszembe gyakran. Hanem a zöld lódenkabát és a báránybőr bekecs. Amit 1956 karácsony táján láttam két fejfán, név he­lyett. Emléktöredékek kavarognak, amit valahogy össze kellene rakni. . De nehéz. Egy gyerek emlékei másak, mint a felnőt­teké. És felnőttként is egy gye­rek emlékei maradtak. A balassagyarmati kórházban laktunk, éltünk. 1956 decem­bere talán meg sem marad ben­nem, ha nincs a két ruhadarab, meg a Svéd Vöröskereszt ado­mánya. Hiszen egy gyereknek fontos a karácsony, és én a své­dektől kaptam karácsonyra egy hatalmas tábla főzőcsokit és pár szem földi epret. Karácsonykor földieper? Akkor sem hittem, hogy ilyen lehet, amikor ettem. Nekem ez fontos volt. Az aján­dék. Az én ajándékom, mert nem kaptam mást. Nem volt miből. De miért volt fontos a két ru­hadarab? Talán, mert fejfára volt írva. Vagy azért, mert vala­hol az előzményekhez kapcso­lódik. Már túl voltunk a forrradal- mon, ami Gyarmaton csendesen lezajlott. Nem volt vérfürdő, lö­völdözés sem. A szovjet em­lékművek még romokban he­vertek, az őrhalmi útról pedig elmentek a tankok. Egy napon futótűzként terjedt a híre, hogy a „Fekete-víz tor­kolatánál” két embert agyonlőt­tek. A csordás hallotta meg a lövéseket, és a holtakat is ő ta­lálta meg. Hamarosan behozták őket a kórház hullaházába. Mint kiderült, Hugyagról. Már másnap felszólították a kórház dolgozóit, hogy nézzék meg a két holttestet, ki ismeri fel. Tényleg felismerni kellett volna, vagy megfélemlíteni a népet? Ki tudja. Aki látta sápad­tan támolygott ki a hullaház ra­vatalozójából. Apám - tudva kíváncsisá­gomról - szigorúan megtiltotta, hogy odamenjek. Féltett a lát­ványtól. pedig halottat láttam eddig is, nem egyet. De ezek nem halottak voltak. Megkín­zott emberek, akiknek a golyó megváltás volt. Talán a fél város - de a kór­ház biztosan - látta már a mártí­rokat, amikor Harsányi, a kór­ház gondnok sorra került. A tar­jáni származású férfi rosszul , lett. Egyesek szerint a sógorát vélte felsimerni. Pár napig a holtakat nem te­mették el. Közben a hullaház mögött gyakran megfordult egy kis szürke IFA Framo teher­autó, ami akkoriban még ritka­ságnak számított. Egyenruhá­sokat és civileket hozott, vitt. A ravatalozó ajtaja szinte ál­landóan nyitva volt. A nyíláson át láttam a fekete asztalon a le­pedőbe csavart holtakat. Stei­ner, a boncmester meglátott, hogy ott ólálkodom. Elzavart, és szólt apámnak. Hatalmas lel- kifröccs után némi testi fenyí­tést is kaptam. Ez meghozta a hatást: kíváncsiságom alábbha­gyott. Nemsokára eltűnt az IFA, és a két holttest is. Abban az időben a baráta­immal a katonatemetőbejártunk játszani, havazás után pedig a Springa-dombra szánkózni. Akkor tűnt fel a két fejfa, rajta felírva a két ruhadarab neve. Mikor apámnak elmondtam, nem szólt semmit, csak meg­kérdezte: Hol vannak ? A temető hosszában Szaba­dosék kukoricása volt. Mellette egy gyalogút, melyen a vasuta­sok jártak munkába. Ez az út a temető kerítésének sarkánál egy lejtővel a kórházi temetőbe for­dult. Volt ott egy vascsőből ké­szült kereszt, annak a közelében volt a két friss sír. Közben elszálltak az évek. A fejfák elporladtak, és a hatvanas években a gondozatlan területen ismét temettek. Megint csak olyanokat, akiknek senkijük sincs: elmeápoltakat, szociális otthonban elhaltakat. Aztán megfordult a világ. A holtak ismét fontosak lettek: a hallgatásra kárhoztatott hozzá­tartozóknak, barátoknak és azoknak, akiknek fontos lenne az igazság. Keresték a mártíro­kat. Ahol én láttam a két sírt, de körülbelül 30 méterrel délebbre. Vagy többel. Megnéztem. A vaskereszt is eltűnt, és ahol a zöld lódenkabát felirat volt, megint új sír van! 1956 óta a harmadik! Mások abban az időben más­hol látták az IFÁT. Neveket em­legetnek. olyanokét, akik ott voltak. Nem tudom, hogy egyál­talán a hősök sírja volt-e, amit láttam. Nem tudom, milyen ru­hájuk volt. De ha olyan, akkor ők ott nyugszanak. És a ráteme- tések miatt nem lehet megta­lálni. Vagy azért, mert ott csak a két fejfa volt és alatta senki. Mert a bűnösök féltek. A halot­tak emlékétől is. És aki fél, nem beszél. Akkor sem, ma sem. De aki csak látta, beszélhetne! Ideje lenne be­szélni! Nem tudom miért, de gyak­ran kísért a zöld lódenkabát és a báránybőr bekecs. . . És kit kí­sért még? Miért? (J.S.) Az európai pénzforgalomba 1991-ben bevonult egy új pénz­nem, vagy legalábbis annak tar­tott elnevezés, a szlovén tallér. A jugoszláv szövetségből és a dínárkötelékből szabaduló kö­zösség kinyilvánította, hogy a saját, nemzeti valutát tallérnak fogja nevezni. Nos, a tallér előzményei mondhatni történelmiek. Hiszen az elnevezés a 16. századra utal: a Joachimstaler rövidítése. A Schlick-grófok birtokán, Cseh­országban működő ezüstbánya és feldolgozó, Sankt-Joachims- tal pénzverdéje 1520 körül „dobta piacra” súlyos ezüstér­meit. Tallért vertek már hercegsé­gekben is és ezekkel a pénzek­kel még Afrikában is fizettek. A levantei kereskedelem meg­élénkülésével függött össze, hogy megjelentek a fél-, a ne­gyed-, majd a nyolcad tallérok is. A többféle tallér érme közül kétségtelenül a Mária-Terézia osztrák-magyar uralkodó által veretett pénz volt a leghíresebb. Egyébként a világ legerősebb­nek tartott pénze, a dollár is. ősét tisztelheti a tallérban. . .

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents