Új Nógrád, 1991. október (2. évfolyam, 230-255. szám)
1991-10-15 / 242. szám
4 LÁTÓHATÁR 1991. október 15., kedd TVélemény „Akisokat alszik, keveset él” Számosán vallják — s még többen vallanák, ha tehetnék — Winston Churchill, a neves angol politikus életelvét, aki kizárólag éjjel dolgozott és csak ebédidőben volt szabad felkelteni. Ennek ellenére — vagy éppen ezért — kilencvenegy évig élt. Valószínűleg Déry János is a "bagoly" típusúak táborát gyarapítja, hiszen másként aligha csinálna annyi éjszakai programot a televízióban. Tavaly kezdte a Virrasztó kaszinóval, az idén a Puncs című összeállítással, a közelmúltban pedig a Haknival folytatta. Bár ez utóbbi műsor szereplői közül többen is megkísérelték megfejteni a hakni szó eredetét, számomra egyik sem volt meggyőző. Tény, hogy a köz- művelődés, de még inkább a népművelés fénykorában alakult ki e sajátos ízű elnevezés illetve gyakorlat. Eleinte — jó régen — egyáltalán nem volt bántó éle, hiszen a kis falvakban, az üzemek társadalmi rendezvényein örültek, hogy egyáltalán eljött hozzájuk, közéjük egy neves színész, aki viszont szívesen tette: gázsiját kiegészítendő. Akkor még nem volt televíziós szereplési lehetőség, egyéb pénzforrás, s így mindenki jól járt. Csak később, — amikor megszaporodtak a meghívások s a gyors ide-oda futko- sás,"a pendlizés" következtében csökkent a színvonal — lett pejoratív hangulata a hakni szócskának. Onnantól kezdve bizony eleve gyanúsnak tűnt minden szereplés, ami ezen a néven futott. Azonban, mint minden általánosítás ez is igazságtalannak bizonyult. Az anyaszínházon kívül is lehetett kitűnő produkciókat látni. A színészek jó része — saját renoméja szempontjából, az újabb meghívás reményében — igyekezett helytállni. Sokan viszont valóban félvállról vették a "kiszállásos", zömében vidéki fellépést, s "oda ez is jó lesz alapon" produkáltak. Mindezt a színháztermi rendezvényeken, kultúrális eseményeken jártas tévénézők eddig is tudták, a Hakni szereplői azonban saját élményeikkel kiszínezve mondták el. Rátonyi Róbert például egyetlen szilveszter éjszaka harminckét (!) helyen lépett fel. Farkasházy Tivadar elmondta, hogy egy turnén ő konferálta be Soltész Rezsőt, de soha sem találkoztak, tekintve, hogy másik ajtón mentek ki-be. így fordulhatott elő, amikor végülis összefutottak, hogy az énkes őt nézte a helyi "kultúrosnak". Mások, például — Benedek Miklós — soha nem vállalnak hakniszerű fellépést, csak szabályos színházi vendégszereplést. Kabos László kedves történetei — az eltávozott Sárdy Jánosról, Gó- zon Gyuláról, Berki Liliről -— viszont már műsorszámnak is beillettek. Ugyanis Déry János vendégei azontúl, hogy kedélyesen elbeszélgettek, — s ezzel mulattatták egymást, a jelenlévő és a képernyők előtt ülő közönséget — fel is léptek az alkalmi stúdiószínpadon. Éjfél körül lévén az idő, többségében könnyed, szórakoztató számokat adtak elő, énekeltek, táncoltak a jó hakni színvonalán. Béncze Ilona, Csala Zsuzsa, Felföldy Anikó, Koós János, Lorán Lenke, Moldován Stefánia, Pécsi Ildikó, Schütz Ila, Sztankay István — és mások — igazán kellemes perceket szereztek a szombat éjszakai későn fekvőknek. (Közülük is azoknak persze, akik a gazdag kínálatból nem az RTL szexfilmjét választották.) A kikapcsolódást, a jó hangulatot csak fokozta olyan kitűnő zenészek közreműködése, mint Dobsa Sándor, Gyarmati István vagy Kör- mendy Vilmos. Manapság — amikor részint a tömény politika, másrészt a konzumkultúra(?), a tucat-krimi, az ilyen-olyan sorozat uralja a képernyőt — bizony üdvözlendő az ilyen típusú műsor. Déry János "ajándéka" a vele együtt virrasztóknak. — csongrády — Postánkból Néha enni is jó lenne Az Új Nógrád 1991. október 4-i számában közölt interjút a Megyei Hőszolgáltató Vállalat igazgatójával, melyből megtudtuk hivatalosan is, hogy a 200 százalékos áremelés irreális. Az interjúban többek között olvasható: —a lakosság nincs felkészülve erre, —a fűtési berendezések minősége nem felel meg a követelményeknek - amiről a fogyasztók nem tehetnek, ezt velük nem lehet megfizettetni. A mi épületünk műszaki berendezése olyan, hogy sem mérni, sem szabályozni - vagy elzárni nem lehet, a benne lakót még az a lehetőség joga sem illeti meg, hogy a fagyhalált válassza. Mit javasol a hőszolgáltató? „Szeretnénk, ha a minisztérium az önkormányzatokon keresztül, differenciált támogatást kapnának a legobban rászorulók.” Magam is, mint kisnyugdíjas - azt javaslom, hogy ne segélyt adjanak, hanem a segélyre szánt összegből a műszaki berendezéseket korszerűsítsék, hogy a fogyasztó dönthesse el, akar-e fűteni, vagy pénztárcája alapján kikapcsol. Mert néha enni is szeretne. /Fráter Lóránd/ társasházi közös képviselő Salgótarján Haza akar térni a Dalai Láma A száműzetésben élő vallási vezető, a Dalai Láma a napokban kijelentette: reméli, hogy mihamarabb hazatérhet és tárgyalásokat folytathat Pekinggel a Himalája-beli hazájával kapcsolatos, 40 éve fennálló vita megoldásáról. A Dalai Láma, aki 1959 óta él száműzetésben, elmondotta, hogy a tibetiekre ösztönzőleg hatott a balti államok függetlenségének nemrégiben történt visszaállítása, és a maga részéről reméli, hogy Kína nem szegül ellen a tibetiek szabadság- vágyának. Ezért is fordult felhívással a kínai vezetőkhöz. Kíváncsiskodó A Tigáz készen áll Kíváncsiskodónk előző kérdése így hangzott: sok bag- lyasaljai lakásban már átálltak a lakók a gázfűtésre. Kidobták a kályhát, megvették a konvektort, csak éppen azt nem tudják, mikortól indulhat a gázfűtés? A választ Mészáros Lajostól, a gázszolgáltató vállalat üzemvezetőjétől tudtuk meg: — A gázfűtés beszerelére vállakozó kivitelezőnek használatbavételi engedélyt kell kérnie Budapesten a bányaműszaki felügyelőségtől. Amennyiben ezt megkapja a Nógrád megyei gázszolgáltató gyakorlatilag azonnal tudja biztosítani a fűtést. Arról nincs információnk, hogy a káefté hol tart az adminisztratív ügyek intézésében, de rajtunk nem fog múlni a gázfűzés mielőbbi indítása. Rovatunkban holnap arra leszünk kíváncsiak, él-e még az a korábbi tanácsi rendelet, mely szerint az iskolák 200 méteres körzetében tilos szeszesitalt árusítani, illetve kocsmát üzemeltetni, s ha még érvényben van, miért nem szereznek ennek érvényt? Ugyanis Salgótarjánban, a Rákóczi úti iskola környékén több ilyen vendéglátóipari egység is található. Telefonos körkapcsolás a juhnyájnál Frankfurt. Jean Luc Corne francia művész „Csilingelő bárányok” cimü műalkotása a helyi postamúzeumban rendezett kiállításon. A birkák feje helyén telefonkészülék van, testük telefonzsinórból, lábuk hallgatóból készült. (MTI fotó) Tolarból dollárt? „Szívesebben venném, ha dollárom lenne tolar helyett” - tréfálkozik az öreg, miközben - kezében 20 darab 500 dináros bankjeggyel — sorban áll Ljubljanában, a szlovén fővárosban a helyi bank pénztáránál. Mint mondja, nem valami sokat vár a bankjegycserétől, de „a legfontosabb az, hogy elkerüljük a dinár inflálódását”. A bankban egy jugoszláv dinárért egy szlovén tolart adnak. Aki 50 ezernél több dinárral jelenik meg a pénztárnál, kiteszi magát annak a kényes helyzetnek, hogy rákérdeznek, honnan is van a pénz? Az illető visszakérdez: miért ez a kíváncsiság? A válasz kézenfekvő: tartani lehet tőle, hogy a spekulánsok a Németországban, Ausztriában és Jugoszlávia déli köztársaságaiban felhalmozódott dinár milliárdokat Szlovéniába hozzák, hogy ott átcseréljék tolarra. Ha ugyanis a dinár árfolyama tovább csökken, a tolaré pedig emelkedik, akkor a spekulánsok zsebre vágják a nyereséget, amivel jelentős kárt okoznak a szlovén devizának. Úgy tudják, hogy az új szlovén deviza fedezete mindössze 180 millió német márka, ám legkevesebb 700 millióra lenne szükség ahhoz, hogy a tolárt „keménnyé” tegyék — mondják szakértők. Az emberek nagy érdeklődéssel mustrálják az új bankjegyeket, amelyeket nyolc címletben kapnak kézhez: egy, két, öt, tíz, ötven, száz, ötszáz és ezer tolarosokban. A bankjegyeken azonban nem olvasható az új pénz neve - azt ugyanis csak két nappal ezelőtt határozták meg, a bankjegyeket ellenben már négy hónapja nyomták. Az „igazi” pénz majd csak hónapok múlva jelenik meg. A most kibocsátott tolarokon a Triglavnak, Szlovénia legmagasabb hegycsúcsának (2.864 méter) és az osztrák Karintia valamikor Szlovéniához tartozott várromának, a Fürstensteinnek képe látható. Karintia osztrák tartomány elöljárója, Christof Zemattof azon nyomban tiltakozott is, mondván, hogy ez „provokáció és a szlovén nacionalizmus kifejeződése”. A szlovének pedig elcsodálkoznak: egy kétezer éves oszlopmaradvány, amelyen valamikor ezer évvel ezelőtt egy szlovén paraszt üldögélt és állítólag szlovén nyelven társalgón a herceggel, hogyan képezheti politikai vita tárgyát? Félreértés ne essék: száz talárért ugyananyit lehet vás’árolni, mint előző nap száz dinárért. A dollárérték még nincs beleszámítva. Yves Montand hetven éves 70. születésnapját ünnepelte vasárnap Yves Montand, a világhírű francia sanzonénekes és filmszínész, feleségével és fiacskájával, Va- lentin-nal dél-franciaországi otthonában. Nemrégen közölte azonban, hogy 70 »éve ellenére a közeljövőben nagyszabású "visszatérést" tervez - jövő májusban újból elé- nekli világhírűvé vált dalait - köztük a "C,est sí bon"-t és a ''La vie en rose"-t a párizsi közönségnek. És ez nem is az első "vissaztérése" lesz Yves Mon- tandnak. 1980-ban ugyanis, 13 évvel azután, hogy mint énekes visszavonult, újból meghódította a franciákat dalaival. Azóta is vallja barátjának, Picassonak nézetét: "Hosszú időre van szükség ahhoz, hogy az ember megfiatalodjék." Montand, akit gyengéd szálag fűztek Edith Piafhoz és Marylin Monroe- hoz, nem annyira éneklése, mint inkább politikai pál- fordulásai révén került a lapok első oldalára. Az egykori kommunista a nyolcvanas években olyannyira átalakult nagyhangú konzervatívvá, hogy Franciaországban egyesek párhuzamot vontak közte és Ronald Reagan között. Amire ő így reagált: "Méghogy Ronald Reagan... neki mint színésznek sohasem voltak sikerei. Nálam azonban nem ez a helyzet." A varieté színpadokra Edith Piaff egyengette Yves Montand útját. A második világháború után még sanzon szövegeket is írt neki. Az ötvenes és a hatvanas években Montand a legkedveltebb francia sanzonénekesek egyike lett. De legalább ennyire megkedveltette magát több mint hetven filmszerepén keresztül is. Egyik legnagyobb sikerét a "Félelem bére" című filmben aratta. Filmjeiben olyan csillagokkal játszott együtt, mint Marylin Monroe, Romy Schneider, Catherine Deneuve és Shirley MacLaine. Nem kisebb meglepetést okozott magánéletével is, amikor 1989 januárban, 67—ik életévében apa lett. Élettársa, Carole Amiéi akkor 28 éves volt. Yves Montand felesége, Simone Signorét, a neves francia színésznő 1985-ben meghalt. 'iért kérdés ez, amikor jól tudjuk, hogy vannak képzőművészeink, iparművészeink és rangos kiállításaink? Ha felteszem ezt a kérdést vajon nem kérdezhetek-e rá hasonló oknál fogva más művészeti ágra is? Például: van-e Nógrádban zenei élet? Vannak zenészeink és léteznek koncertek. Végül is ki az, aki mindezt megkérdőjelezné? S tagadhatatlan, valóban vannak művészeink és bemutatkozási lehetőségeik is. Mégis, akkor ez már művészeti élet? Ha nem, mert ezt sugallja a problémafelvetésem, akkor miért nem? A további kérdezős okfejtés helyett inkább előre bocsájtom a saját válaszomat. Azért nincsen Nógrádban művészeti élet, amiért néhány íróval (rossz nyelvek szerint néhány sincsjvan irodalmi élet. Igaz, hogy halovány, de van. Vagyis azért, mert amit mi jobb híján művészeti életnek nevezünk, az nem más mint csinálmány. Nem a maga törvényei szerint formálódott, ahol a művész, közönség, külső szakmai ítélet újabb és újabb minőségeket épít, hanem Lesz-e Nógrádban képzőművészeti élet? alakított helyzet. Egyébként hogyan válhatott volna ilyen abszurddá? Látjuk, hogy rendszeresen megjelenik a Palócföld folyóirat intézményesen működtetett, a magyar irodalmi életbe csatlakozó kapcsolatokkal. Ebben a kvázi irodalmi életben tehát nem csupán a művek közönségig történő juttatásának csatornái (folyóirat, könyvsorozatok, irodalmi estek) működnek, hanem vele együtt a reflexió, a szakszerű értékelés, minősülés formái is. S mindez azért, mert folyóiratunk valamikor szükségesnek nyilváníttatott. Milyen nagy csapás a megyénk szellemi életében számban és tehetségben túlsúlyt jelentő képzőművészekre, hogy egy megyei galéria eddig egyetlen hatalmi centrum által sem találtatott szükségesnek. Most azonban talán elkezdődhet egy olyan folyamat, amely helyzetbe hozza az alkotókat, az érintett mecénásokat, intézményeket és a közönséget. Nógrád Megye Közgyűlésének választott vezetői fogékonyak a megyei múzeumi szervezet kezdeményezésére, ami egy nógrádi galéria létrehozására irányul. Olyan galériáéra, amely nem csupán egy új intézmény, egy újabb /talán nem is újabb/ kiállítóhely, hanem új viszony- rendszer, a képzőművészeti élet igazi minőségének előhívója lehet. Mert valóban vannak jó művészeink, Inagyobbl tárlataikra az ország közvéleményének látóterében élnek, de olyanok ezek, mint a hullócsillagok. Egy villanás - hol fényesebb, hol ha- loványabb -, s a képek leszedése után napokkal már alig beszélnek róluk. Reklámja az írott sajtó, alig látható, igazi szakmai értékelések, a közönség által is használható kritikák csak elvétve olvashatók. Túl kellene lépni ezene a helyzeten! egalább ilyen nagy gond - akárcsak a zenei életünkében -, hogy a megyénkben jelenlévő művészeti értékeket nincs aki értő módon felkínálja, eladja a szélesebb közönségnek, a külvilágnak. Nógrád képzőművészei hosszú évek óta menedzserek után „kiáltanak”. Jóllehet, vannak színvonalas kiállítóhelyeink, mint Balassagyarmaton a Horváth Endre Galéria, a Nógrád Történeti Múzeum, a szécsényi II. Rákóczi Ferenc Művelődési Központ, vagy újabban a bátonyterenyei Iványi Ödön Galéria. Ezek feladata azonban nem a ráfordításokkal, akár befektetésekkel, üzlettel, szakmával, sajtóval is összefonódó tudatosan műpártolás, menedzselés, inkább a helyi lakosság és a művek találkozásának színterei. Mivel egyenlőre nem várható, hogy Nógrádba tóduljon, maradna talán ebben az esetben is a másik lehetőség, elébe menni, s vinni azt, amire büszkék lehetünk, a jó művészetünket. Miért? Pénzért? Dicsőségért? Ezek sem utolsó szempontok, de mindenekelőtt önmagunk fontosságának, értékének tudatáért. Ha a minőségre fogékony világ tekintetét, elismerését vonzzák a művek, önmagunk is erősödhetünk, s a figyelem erőterében más értékeink is elnyerhetik méltó helyüket. Felvetődhet bárkiben, miért nem vállalt valami hasonló szerepet eddig a múzeumi szervezet? A válasz egyszerű: nem ez a dolga. S ha netán mégis akarta volna, akkor sem tehette. Jobb híján, galéria hiányában a salgótarjáni múzeum rákényszerült ugyan kiállítások rendezésére, nemzetközi művésztelep szervezésére, országos egyedi rajz gyűjtemény kezelésére. Tette ezt annak ellenére, hogy mindez a múzeum tevékenységétől igen messze eső feladategyüttes. Nem beszélve olyan praktikumokról, hogy, ha egy kortárs mű bekerül a múzeumi nyilvántartásba, onnan kimozdítani már aligha lehet. Pedig egyszer a művésznek, máskor a galériának éppen ellenkező az érdeke, övidesen dönt megyénk közgyűlése, s ha úgy tantálja majd, akkor Nóg- rádnak lesz galériája. Brunda Gusztáv
