Új Nógrád, 1991. október (2. évfolyam, 230-255. szám)
1991-10-12 / 240. szám
6 uEm-ii] TÁRSADALOM ÉS KULTÚRA 1991. OKTÓBER 12., SZOMBAT Két költő egy szekéren Az idei csesztvei Madách-nap alkalmával volt ünnepi premierje egy szó szerint kézbeillő kis kötetnek, amelyet játékos, egymást kihívó kedvvel és elmével két mai irodalomtörténész a „mi” Praznovszky Mihályunk és a nagy tekintélyű Kovács Sándor Iván írt. A választott közös tárgy Arany János és Madách Imre Arany János 1862-es csesztvei—sztregovai— szliácsi tartózkodása, találkozása. A karcsú (így szokás nevezni) kötetet valóságos irodalmi-történeti csemegeként ízlelhetjük (a tarjáni Mikszáth Kiadó gondozásában.) Eszünkbe juthat, hogy volt a mi tájunkon a műit században már ilyen játék, s éppen Madách részvételével, amikor többedma- gával ironikus modorban epigrammákat írt a megye nagyjairól. De minden hiába? Amíg az elsőt olvasom, KSI-ét, addig az övé az összetettebb. Talán helyesebb is felváltva szemezgetni mindkettőjük szövegét. Olvasót is próbáló játék ez, de éppen ezért milyen,Qgye^ijlj, p^ai Ijopott-ide- ges világunkban! Hát csak rajta. Kovács Sándor Iván egyben szerteágazóbb is, miközben a témát kordában tartja, ám Arany, Szliácsfürdő és Petőfi, tréfás szójátékok — mind együtt vannak — lehetnek nála egy jó egységben. így ő látszik felkészültebbnek, csillogóbbnak, elmésebbnek. Ám ugyanő az elka- landozóbb is, főként a végén, amikor valóban eltúlozza mégis? a Tragédia egyik legtöbbet vitatott szavát —-■ a trágyaféregről. És akkor jön PM. Érdeme éppen a megbízható tárgynál maradás (s van, lehet, aki csakis ezt kedveli ilyenkor). Olyasmit ír le garmadával például Szliácsról, ahova együtt utaztak a költők Sztregovárbl már a csesztvei első találkozást követően, amit csak kevesen ismerünk. Valóban körképet ad a korabeli fürdőzőhely- ről, fejlődéséről stb. Ám aki a kor irodalomtörténetében kissé járatos, mint e sorok írója — néha meglepődik. Rósz szül tudná, hogy miként PM írja, Madách válása után költözött Csesztvéről Sztregovára, holott így ismerősebb s talán valósabb is — oda még együtt költözött feleségével. Ott váltak el' útjaik. Vagy máshol, KSI-nél, egy kissé félrevivp történetrészlet: Madách „öngyilkos könnyelműséggel” postán! küldte el Az ember tragédiája kéziratát — miközben egy példánya volt — Aranynak bírálatra. Éppenhogy Jámbor Pál katolikus pap, országos képviselőnek, költőnek adta át, megkérve a továbbításra, de ott volt a közelben — Parlamentben — maga is. Igazi mesterek bajvívása lehet éppen itt-ott elnagyolt, kissé még rögtönzött is akár. Ki figyel minden kis, pengekiváltotta szikrára, amikor az egész a cél. Egymással szemben mégis együtt leírni valamit, amiről keveset tudunk. Dőven kárpótolna mindenért. ha lenne rá igazi ok, az a sok érdemdús részlet, amely következik. Ami szó szerinti beleérzést feltételez. Például bizonyos feltehető szociológiai feszültségről kettejük között. Ami lett volna, amikor például Arany szerkesztő úr Vácra érve a „rettenetesen” száguldó pesti gyorssal, ott nem Madách nagyságos várta, hanem inasa, Pass* .András. Vagy a valóban sokszobás sztregovai kastély, hiszen Arany úr egy pesti négyszobás — ma Erkel utcai — bérházból érkezik azon a nyáron Csesztvére. Ám maga az érintett szerző, Kovács Sándor Iván is mentegetőzve közli-érzi ezeket. Tele van amúgy a két kedvteli írás ilyen és hasonló játéklehetőséggel. Marad mindig elmemunka az olvasónak is, különösen, ha valamelyik költőt, vagy mindkéttőt szereti. És még olyan szerencsés is, hogy nógrádi az illető. S derűből is jut éppen elegendő. Ilyen megbocsáthatóan kissé ironikus részlet, ahogy mindketten leírják szegény jó Tompa Mihály elkerültetésének körülményeit. Inkább csak egymásra voltak kíváncsiak. Együtt maradtak hát öt teljes napon át, éjszakákat nem aludva, Madách Imre hol egymás mondandójától, hol — micsoda zolai részlet, piha! — a szliácsi Pest-fogadó poloskáitól. Nem nagyon bánhattak semmit és azt csak tovább vitatni lehet, hogy melyiküknek volt nagyobb az élmény. Ha női tollforgató lennék, most leírhatnám, hogy a két tanulmány olvastán Arannyal és Madáchcsal tölthetjük azt a majd egy hetet. De hát ezt nem írhatom. Békés töltöttká- poszta-illatú találkozásként velük átélve újra mindent. Amilyen ezt megelőzően Arany és Petőfi találkozásai lehettek. S hogy akkor kinek jár a babér a nemes versengésben? Természetesen mindkettőjüknek, ez nem is lehet másként s nem is csak“ a? igazság kedvéért. 'A1cét munka egy invencióval indult. A babér fele ide, a másik fele meg oda jár. Ritka jókedvű, mégis komoly szellemtalálkoztatás a könyv, sőt igen hasznos is, hiszen PM szokása szerint mindenre gondolt, s most e témában köz- readta-segítette a találkozással és közös szekerezgetéssel összefüggő valamennyi levelet is. T. Pataki László Pénzintézetek, értékpapírok Nógrád megyében a XIX—XX. században A salgótarjáni Nógrádi Történeti Múzeumban december 31-ig tekinthető meg az a kiállítás, amely a Pénzintézetek, értékpapírok Nógrád megyében a XIX— XX. században címet viseli, és amely kicsit arról is szól, hogy a történelem hogyan ismétli meg önmagát. Természetesen, azonos módon sohasem, az időnként „kizökkenő” idő azonban rendszerint „helyreáll”, és ilyenkor szembeötlő lehet, milyen sok a hasonlóság az egykoron volt és a ma formálódó között. A kiállításra betérőt gróf Széchenyi István portréja fogadja, nem véletlenül. Egyrészt azért, mert napjainkban reá emlékezünk. Másrészt pedig azért, mert az ország — legújabb kori történelmében sem először — ismét a gazdasági-társadalmi modernizáció előtt áll, illetve modernizációs problémákkal küszködik. Csakúgy, mint például a múlt század első felében is, a hazai polgárosodás kezdetén. Ennek „motorja” az elmaradott feudális viszonyokból következően akkor a nemesség — döntően a középnemesség — fölvilágosultabb rétege volt. A folyamat egyik legkiemelkedőbb alakja pedig éppen Széchenyi István, a század első felében megindult nemzeti liberális reformmozgalom egyik kezdeményezője. Az 1830-as évek elején megjelent Hitel című munkájában az ország gazdaságitársadalmi válságából kivezető egyik célként a magyarországi hitelviszonyok megjavítását fogalmazta meg. Az 1848—49-es polgári forradalmat és szabadságharcot követő kiegyezés, valamint az első világháború közötti időszak a hazai újkori történelem legsikeresebb modernizációs korszakának számít, amikor az ország, bár elmaradott gazdasági — és főként társadalmi, politikai — struktúráinak maradéktalan fölszámolása nem történt meg, mégis a legközelebb került a korabeli Európához, az Osztrák—Magyar Monarchia keretein belül. Ezt a folyamatot szakította meg az első világháború. Az ezt követő forradalmak, a békeszerződések rendszere, a hosszúra nyúlt ellenforradalmi korszak, valamint a második világháború utáni idő, a szocialista építés korszaka a modernizáció szempontjából -— részeredményei ellenére — alapvetően sikertelennek bizonyult. A gazdaságilag fejlett világ az eltelt évtizedekben modernizációs csatát nyert, a kapitalizmus újabb formáját, a szociális piacgazdaságot valósította meg. Kelet-Európa, benne Magyar- ország napjainkban ismét kísérletet tehet a modernizációra. Az utóbbi évtizedek hazai viszonyai következtében Magyarország a régión belül viszonylag kedvezően startolhat. Ennek oka az a polgárosodási folyamat, amely ugyan az adott viszonyokból következően felemás módon, de mégis lezajlott az utóbbi évtizedekben, s aligha túlértékelhető eredményeket hozott mind a lakosság gazdasági kondíciójában, mind pedig a tudati fejlődésben, az életvitel, a gondolkodás- mód alakulásában. Napjainkban éppen ezt a relatív előnyt veszélyeztethetik azok a politikai indíttatású törekvések, amelyek egyrészt ideologikusán közelítenek a gazdasághoz, vagyis az ellenforradalmi kprszak már akkor is avult társadalmi struktúrái restaurálásának szándékával kívánnak „gazdaságpolitizálni” valamiféle világosan meg nem fogalmazott keresztény-nemzeti eszme és romantikus antikapita- lizmus jegyében. Másrészt tovább élnek azok az ugyancsak antiliberális tendenciák, amelyek a szükséges állami szabályozáson túl újabb monopóliumok kialakításával, még szorosabb állami beavatkozással, vagyis új elnevezéssel, de a régi tervgazdaság módszereivel képzelik el a gazdasági-társadalmi modernizációt. Egyik törekvés sem vezet a modem Európába. Ez a pénzintézetek, értékpapírok történetét bemutató múzeumi tárlat tehát mindenekelőtt időszerűségével tarthat figyelmet az érdeklődésre. Hiszen nemzedékek nőttek fel anélkül, hogy részvényekről, kötvényekről, egyéb értékpapírokról, ezek különböző formáiról egyáltalán hallottak volna. Nem is szólva ezek történeti kialakulásáról, helyi, nógrádi sajátosságairól. Márpedig mindebben benne van az ország, ezen belül a régió történelme, gazdaságtörténete. Dicséret illeti mindazokat, akik a tárlat létrehozásában segítettek, köztük a Legújabb kori Történeti Múzeum (Budapest), az Országos Takarékpénztár (Bp.), a Magyar Hitelbank Rt. (Salgótarján), a Magyar Nemzeti Bank (Bp.) közreműködőit, továbbá az OTP Nógrád Megyei Igazgatóságát, amely anyagi támogatást nyújtott. Olyan. szakmailag magas színvonalú, egyúttal történeti értékű kiállítást sikerült rendezni, amelynek megtekintése és tanulmányozása mindenekelőtt az ifjú generációk párnára jár alapvető tanulsággal, Egyúttal élménnyel. ____________T. E. H euréka! Heuréka! Megtaláltam! — kiáltotta a szirakúzai Arkhimédész, amikor felfedezte a testek úszástörvényeit. A felfedezés örömének élményét nyújtja a svájciaknak az a nagyszabású kiállítás, melyet a konföderáció fennállásának 700. évfordulója tiszteletére rendeztek Zürichben. A tudomány és a technika valamennyi ágát bumutató kiállítás látogatóinak nem csak megfigyelésre van módjuk, hanem akár kísérleteket is végezhetnek, megfigyelhetik a bemutatott jelenségeket. (FEB) A Korona Szálló halijában beszélgetünk. Valahol a portánál csendesen szól egy magányos zongora, a dallamok szá- zadeleji hangulatot kölcsönöznek a belvárosi szállodának. Stephen Vörösváry, a 78 esztendős, Torontóban élő könyvkiadó, nyomdatulajdonos a Kanadai (Amerikai) Magyarság szerkesztője és kiadója kereken 44 esztendő múltán először jár Magyarországon. A Márai-hagyaték sorsa miatt szánta el magát az utazásra. — Néhány évvel ezelőtt az Akadémia akkori elnökével megállapodtunk, hogy a magyar állam rendelkezésére bocsátom mindazokat az emléktárgyakat, amelyek néhai barátom hagyatékából nálam maradtak. Most találkoztam Kosáry Domokos úrral, az Akadémia elnökével, megerősítettük a megállapodást, s csaknem bizonyossá lett, hogy az Akadémia épületének felújítása után megnyílik majd a Márai Emlékszoba. Méltó helyükre kerülnek többek között az író könyvei, levelezése, kopott télikabátja, szívesen viselt lyukas kalapja, makrancos, öreg írógépe, fényképezőgépe, meg a New York-i teniszklubba szóló tagsági igazolványa. Ezernyi olyan apróság van a birtokomban, amiből kiderül, mennyire különös, zárkózott egyéniség volt e tárgyak eredeti gazdája. Vörösváry István könyvkiadó: A Márai-hagyatékról, a mecénás felelősségéről, a négy évtizede nem látott hazáról — Hogyan kerültek közel egymáshoz? — Olaszországban, Palermó- ban élt Lolával, a feleségével, amikor először felkerestem. Megállapodtunk, hogy sorban megjelentetem a még kiadatlan könyveit. Ne gondoljon fantasztikus példányszámokra, hiszen az emigráció egy-egy könyvből jó ha ezerötszáz darabot igényelt. Egy-másfél esztendő alatt keltek el, s ha volt is még igény, másodszorra nemigen lehetett ezeket a könyveket kiadni. Szóval így lett Márai a barátom. — Ön a Kanadában élő emigráció egyik köztiszteletben álló személyisége, aki hosszú évtizedekig fáradozott a magyarságtudat ápolásán. Ismerve önmagunkat, nem érezte időnként hiábavalónak e munkát? — Nem, soha nem éreztem ezt. Hosszú évtizedekig a külföldi magyar egyesületek jelentették az emigrációban élők számára a hazához való kötődést. Aztán a változások nyomán hirtelen megszűnt az ok, ami összetartotta e közösségeket. Talán a Magyarok Világszövetsége válthatná fel, foghatná össze e csoportokat, mintegy a központja lehetne mondjuk a Magyarok Világszövetsége kanadai, egyesült államokbeli, németországi „tagozatának”. Úgy érzem ez lehetne az az erő, ami a magyarság számára kamatoztatja a külföldön élő honfitársaink segítőkészségét, tehetségét. Sütő András barátom vezetésével alkalmasnak érzem e szervezetet az új szerepkörre. És biztosan sokat segíthetnének ebben az emigrációs újságok is, köztük a saját lapjaim, a Kanadai Magyarság és Amerikai Magyarság is, amelyeket 28 országba postázunk. Jóformán mindenhová eljutunk, ahol magyarok élnek, még a Fidzsi-szigetekre is jár két előfizetőnek. Hogy milyen fontos szerepük van, mi sem bizonyítja jobban: minden héten közvélemény-formáló írást kapok Habsburg Ottótól, amelyben elmondja, hogyan látja a világot. — A színész, az író — talán a könyvkiadó is — csak Magyar- országon lehet magyar. Egyetért ezzel? — Lényegében igen. Én is mindig igyekeztem megmaradni magyarnak. Van két nyomdaüzemem Kanadában, amelyben jelenleg 456 heti- és havilap készül. Mintegy 40—50 ott élő etnikai kisebbség lapjai ezek, japántól portugálig, amelyek ugyanolyan nehéz helyzetben vannak, mint mi, magyarok. Annak idején én állítottam munkába az első kanadai fényszedőt és ofszet rotációs újságnyomó gépet s ezzel sikerült némi előnyre szert tennem az üzleti életben. Megengedhettem magamnak, hogy mintegy 30 százalékkal olcsóbb legyek a hagyományos nyomdáknál. így alakult ki ez a vevőköröm, akik mára biztos megrendelőim.lettek, s akik akarva-akaratlanul hozzásegítettek, hogy a magyar irodalom, a magyar újságok Kanadában is megjelenhessenek. — Egyedül, a családját hátrahagyva 1947 augusztusában ment el itthonról. Hogyan találta meg önmagát a tengerentúlon? — Sokan tányért mostak, én tenisztréner lettem. Ezzel alapoztam meg az újrakezdést. Annak idején idehaza is lapot adtam ki, ezt akartam az újhazában is. Amikor meghirdettem a lapomat, a világ minden tájáról jelentkeztek a külföldön élő toliforgatók, értelmiségiek. Sokáig ingyen, elhivatottságból dolgoztak. Sokévi küzdelem után sikerült végre talpra állnom. De sokáig nem kívánkoztam haza. — Mitől tartott? — Az emigrációban számos rémtörténet keringett a hazatértek kálváriájáról. Bevallom, ahogy leszállt velünk a gép Ferihegyen, elszorult a torkom. Aztán gyorsan el is múlt az ijedtségünk, amikor a határőr ránk mosolygott. — Milyennek látja ennyi év után Budapestet? — A Gellérthegy a régi. Talán csak a levegő piszkosabb a megszokottnál, meg az utcák is lehetnének tisztábbak. De az élet itt a Belvárosban igazán megkapó. Jó újra itthon. Somfai Péter Szolzsenyicin és a posta Nyikolaj Trubin, a {Szovjetunió főügyésze formálisan is bocsánatot kért Szol- zsenyicintől „mindazokért a törvénytelen cselekményekért, amelyeket az ügyészség egykori alkalmaizottai elkövettek!” Trubin főügyész annak rendje-módja szerint postára adta megkövető levelét és várt. Hamarosan hivatalos értesítést is kapott, miszerint a levél, annak pontatlan címzése miajtt el- küldhetetlen; nem szerépei a borítékon az utca és a házszám. A hiányos címzjés — a kanadai Vermont puszta megjelölésével — megoldhatatlan feladat elé álljítja a szovjet postát. „Deltát milyen címet akarnak, ha abban a kis faluban, ahol él, mindenki jól ismeri híres jlakó- ját?!” Nyilatkozta az ügyész a La Repubblica tudósítójának. Elmondta továbbá, hogy az Ivan Gyenyiszovics egy napja és a Gulag sziget- csoport írója elleni, egykori vád — felforgatás, hazaárulás — semmiféle vizsgálati anyagra nem támaszkodott. „1974. február l l-én kezdődött a kihallgatás, 12-én letartóztatták, 13-án száműzték és 14-én megszüntették az eljárást, mondván, hogy a helyzet megváltozott.” A vizsgálat lezárult, ám Trubin főügyész nem felejtette el, az ügyiratok kései tanulmányozása során nem kis meglepetéssel állapította meg, hogy Szolzsenyicin ellen, akkor, olyan értelmiségiek tettek elmarasztaló vallomást, „akik közül számosán, ma, g harcos demokraták soraiban találhatók”.
