Új Nógrád, 1991. szeptember (2. évfolyam, 205-229. szám)
1991-09-11 / 213. szám
4 it [•Isid*ni LÁTÓHATÁR 1991. SZEPTEMBER 11..SZERDA SZOMSZÉDOLÁS TONI ÉS DEAN POPSAROK (Curve) Sokszínvirág Kárpátaljáról II. 5. Rengeteget autókázunk nagy Szovjetföldön. Még a hivatásosokat is megszégyenítené, amit naponta a volán mögött töltünk. Az elképzelhetetlenül rossz minőségű úttól eltekintve azonban nemigen emlékeztet rá semmi sem, hogy kívül szaladtunk Közép-Kelet-Európán. Itt is vannak udvarias és durva autósok, sok a kamion, s talán kevesebb a közlekedési lámpa, mint odahaza, a mi országunkban. Egy valami van csak másként, amivel máig sem tudok mihez kezdeni. Mondták ugyan előtte, próbálták rá felkészíteni, s ha akkor nem hittük, később igencsak „megállt bennünk az ütő”, mikor szemtanúi voltunk az esetnek. A vasúti átjáró piros tilosában — amikor a félsorompókat is rendesen leeresztették már — a szénát szállító Hamster- kocsit gondolkodás nélkül átvontatta traktorosa a sínek fölött. S még csak baleset sem történt. Hiába no, vannak még apró örömei az életnek... 6. Összefutunk egy isten háta mögötti kis községben vezetőnk régi ismerősével, a falu orvosával. Anton Antonovics „felségterülete” több tucatnyi négyzetkilométerre tehető: néha akár egész napját is felemészti egy-egy házhoz hívás. Mindemellett jóke- délyű ember, aki irigyelni való szép magyarsággal anekdotázni is hajlandó a csoport kedvéért. Tőle való a történet: — A nyolcvanat is túlhaladta a papa, akihez egyszer kihívtak. Lóra kaptam. Magas láz, szapora légzés, meg ami még ezzel jár. Tüdőgyulladás, nem volt kétséges. Elláttam az öreget a szüksé(FEB) „A férjem és én sok mindent megéltünk már. Hiszem, hogy a bátorság és az erős akarat férjemnek segíteni fog abban, hogy megfeleljen a legváratlanabb kihívásoknak is ezekben a nehéz időkben. Reménykedem.” — írta Raisza Gorbacsova, a szovjet elnök felesége a Harper Collins Kiadó gondozásában Londonban megjelent könyvében. A nagy érdeklődéssel várt művet Raisza maga akarta a moszkvai könyvvásáron dedikálni, de a sikertelen puccskísérlet vészterhes napjai alatt egészsége megromlott, így erről lebeszélték. Állítólag agyvérzése volt, melyet — remélhetőleg ideiglenes — kari bénulás kísért. A rokonszenves, határozott First Lady könyve a „Reménykedem” címet viseli és ezen szerzője a legutóbbi események hatására sem volt hajlandó utólag változtatni. „Reménykedem a békében. Bízom benne és remélem, hogy a szovjet népnek lesz elég ereje, önuralma, hazaszeretete és józan esze ahhoz, hogy úrrá legyen ezeken a nehézségeken” — indokolta meg Raisza, miért tart ki továbbra is az eredeti verziónál. A közelmúltra vonatkozólag nagy fontosságot kapnak Raisza előzetes megfigyelései. O ugyanis már tavaly feljegyezte férje; Mihail szavait, aki megjósolta, hogy kiéleződnek a belső küzdelmek. „A legnehezebbje most előttünk van. Politikai harc tör ki. Nagyon riasztó, de nem szabad a konzervatívoknak engednünk, ges gyógyszerekkel, kioktattam, melyikből mikor, mennyit kell bevennie a következő napokban, s szigorúan meghagytam a családnak, hogy hívjanak, ha nem javul a papa állapota. Hónapokig nem jött üzenet a domb mögötti kalyibából. Legközelebb aztán, amikor arra jártam, gondoltam, benézek hozzájuk: elhozom végre rég ottfelejtett lázmérőmet, s megtudom, mi lett végül is a vén Vaszilijjal... Kaszált az öreg, amikor megláttam. „Aztán használt-e a gyógyszer, papa?” — kérdeztem tőle, hogy leugrottam a Szúnyogról. „Az nem, doktor! Hanem az a masina, amit akkor itthagyott nekem a hónom alá, az gyógyította meg a nyavalyámat, az Isten áldja meg magát érte. Be is raktam, amikor csak lehetett. Csak — már megbocsásson, Anton Antonovics — eltörött a múltkor, hogy rá találtam ülni. Ugye nem haragszik nagyon érte?” 7 Kísért minket a múlt. Öten közülünk a nem túl messzi Csjor- na Tiszára is felkapaszkodnak, ahol a folyó másik ága ered. Istentelen úton kell menniük, de a hazaiak NIVA-ja jól bírja a megpróbáltatásokat. Miso, a falu erdésze várja a magyarokat. Ismeri a környéket, mint saját tenyerét: gombázni hívja rég nem látott vendégeit. Kegyetlen körülmények között kelnek bírókra embereink a hegyoldallal. Az meglehetősen sűrű, ingszaggató fenyvesben bőséggel kárpótolja őket a gazdagra sikeredett gombazsákmány. Miso azonban nem véletlenül vitte vendégeit ebbe a hegyoldalba: szegesdrótakadályo- kat, lövészárkokat mutat nekik, nem szabad országunk sorsát ezeknek a cowboyoknak átengednünk. Mindent szét fognak zúzni” — vélte akkor az elnök. A gondos társ emlékszik arra is, hogy férje előre látta a nacionalizmus erősödését. „Ez rákos sejtként szaporodik”, kommentálta annak idején Gorbacsov. Raisza sok mindent elárul férjéről, mint magánemberről is, akivel 38 éve házasok. „Mihail Szergejevics hihetetlen feszültségek közepette él: hat éve szó szerint szüntelenül dolgozik. Ezekből az évekből egyetlen, végtelen munkanap lett. Sohasem volt rá példa, hogy este 10, vagy 11 előtt otthon lett volna. Mindig egész aktahegyet cipelt haza és gyakran hajnali 3—4-ig dolgozott”. Még tavalyi, 20 napos krími szabadságuk alatt is legalább napi 17 sürgős hívás szakította meg a pihenés nyugodt napjait. „Nem kételkedem Mihail erkölcsi erejében, de igen aggódom az egészségéért. Gondolom, nők, feleségek és anyák milliói ezt meg fogják érteni” — fűzi hozzá. A jó megfigyelő feleség azt is lejegyezte, miként hatottak Gor- bacsovra a tavaly januári bakui események? A páncélosok bevonulása és a harcok utáni napon Mihail „haja ősz volt és az arca szürke. Úgy tűnt, mint aki sokkhatás alá került és láthatólag idegválságot élt át”, jegyezte fel riadtan. Remélhetőleg hamarosan megjelenik a könyv magyar nyelvű kiadása is... az első világháború magyar emlékeit. Hazatérő barátaink tömegsírokról beszélnek, s ereklyét húznak elő az ülés alól: vagy másfél méternyit a majd százéves szögesdrótból. Darabolni kezdjük magunk között az acélos huzalvéget, de nemigen bír vele a századvégi modem csípőfogó. Hiába no, dédapáink mindig is tudták, mi az igaz iparos becsület! Egy valamit tettek csak rosszul, de nagyon. Nem persze, hogy eleve rossz oldalon húzták ki a drótakadályokat, hanem hogy egyáltalán ilyesmire pazarolták a jó békebeli magyar acélt! ír Újsütetű ismerőst vet tábortüzünkhöz az este. Mosolygóst, kékingest, túl lehet az ötvenen. Gulyás rotyog a nagykondérban, Viktor is velünk vacsorái. Magyarul, oroszul beszélgetünk. Az előbbit ő, az utóbbit mi tördeljük apró darabjaira. Néhá- nyan a szlovákot is erőltetjük — sikerrel! Merthogy a pálinka, meg a kölcsönös szimpátia az utolsó akadályt is lerombolja, ami közé állhatna két náció képviselőjének. Ejfél is jócskán elmúlott már, mikor a búcsúpoharat ürítjük Viktorral. Máig idecseng, amit akkor mondott nekünk — amolyan pohárköszöntő gyanánt: — Barátaim! Szép ez a mai este! Amikor a ruszinok földjén szlovákul és oroszul beszélgetve egymással érti meg a másikat a magyar és román. És így is van ez rendjén. Mert az ember és ember között lehet jó és rossz — míg a nemzetekre ugyanez már nem áll. Egy nemzet ugyanis soha nem lehet eleve rossz! Kedves Viktor Vlád, alig pár száz méterre Máramarossziget- től! Adná Isten, hogy minden őshazádbeli honfitársad hozzád hasonlóan gondolkodna!... Hubai Grúber Miklós Energiaültetvények Németországban a légkör szén- dioxidos szennyeződésének számottevő mérséklésére komoly erőfeszítéseket tesznek, s 2005-re az emissziót negyedével szeretnék csökkenteni. Ehhez a megújítható energiaforrások (biomassza) használatát fokozni kívánják és a hajtóanyagokhoz bioalkohol és repceolaj keverését szorgalmazzák. Ugyancsak jelentős eredményeket várnak az energiaültetvények térhódításától. A Curve négyszámos kislemezének („Blindfold”) gyors sikere mindenesetre meglepő. Toni Hal- liday, a meleghangú énekesnő — így mondják — az új angol női ideál megtestesítője, de a népszerűség inkább a négy nap alatt felvett négy dal tartalmának köszönhető, nem pedig Toni kétségtelenül megnyerő küllemének. Ha ez igaz, akkor Dean Garcia, a szövegíró és a több hangszeren játszani tudó muzsikus örömmel és büszkén nézhet a világ szemébe még akkor is, ha — másfelől — az is igaz, hogy a Curve zenéje, vagy inkább talán stílusa bizonyíthatóan nem eredeti, hanem innen-onnan kölcsönzött ötletek és megoldások színes szövedéke. S ebben Steve Osborne (Happy Mondays), producer is ludas. Halliday éneke ritmikus, a szapora lüktetésű számokban vadul, élesen peng a gitár. — Talán a szövegekben mondtam valamit, ami megkapta, megfogta a közönséget. Ez végül is szép — mondja Dean mosolyogva, és látszik, hogy zavartan igazítja meg kerekkeretes napszemüvegét. — De tudja minek örülnék én igazán? Annak, hogy megmutattuk végre, mit tudunk. Magunknak is. Mert öt éve volt egy zenekar... Vagy: zenekarunk. Szerződtetett bennünket egy nagy lemezcég, és utána nem történt semmi. A menedzselésünk Az Új Nógrád, szeptember 4-i számában.— szgys — tollából jelent meg egy cikk, melyben Jecsmenik Andort, kissé ironikusan „alkotó” és „szerző” néven illeti, majd azt írja: — „S ha vannak is, akik csodálják »művészetét«, a legtöbb ember elítéli, vagy legalábbis nem ért egyet ezzel a módszerrel...” Természetesen az ilyen festegetéssel nem lehet egyetérteni, de csak olyan mértékben, ahogy az épületek falainak elcsúfításával sem. Az úgynevezett „szovjet hősi emlékmű” festegetése pedig egyáltalán nem gyalázatnak minősül, hiszen a gyalázatot azok követték el, akik annak idején „erejük” teljében erre a térre építették. Ettől a gyalázattól már régen megszabadíthatta volna városunkat az egyenlő volt a nullával, mondhatom, hogy csak siralmas körülmények között dolgozhattunk. Magától értetődik, hogy a lemez, amit felvettünk teljes ráfizetés lett. Még ma is úgy érzem, hogy az volt a fő gond. hogy nem hittek bennünk, és mi is elbizonytalanodtunk: mi sem hittünk magunkban. Annyi haszna volt a dolognak, hogy tanultunk belőle. Nagyon is sokat. Elsősorban azt, hogy nem szabad azt csinálni, amit az ember tulajdonképpen nem is akar csinálni. — Most meg, látja, valósággal ünnepelnek minket — szólal meg Toni. — Olvasta a cikkeket, nem? Örülünk is meg félünk is. A másik cégnél szerzett rossz tapasztalataink nem engedik, hogy elveszítsük a fejünket. Nem kapkodunk, nem fog már holnap egy új lemez kijönni. — Mondják, hogy maga nyugtalan természet, Toni, örökké költözködik. — Valóban gyakran cserélem a lakásomat, vagy amiben vagyok teljesen átrendezem. Ehhez szoktam. Ha akarja: így neveledtem. A szüleim ugyanis hippik voltak. Állandóan utaztunk. Két évnél többet nem töltöttünk el sehol. Laktunk Olaszországban, Görögországban, Spanyolországban, Franciaországban... Apám mindig azt mondta, látjátok, gyerekek, így kell a világot, az embeönkormányzat, ha nem paktálnak le a volt építőkkel saját karrierjük érdekében azok, akik választási hadjáratukban a „Merjük és tesz- szük” jelmondattal vezettek félre sokunkat. Remélem, hogy most a lebontási költséget nem a lakossággal fogják megfizettetni, hanem azokkal, akik még ma is hasznot húznak — akár magas nyugdíjukkal is — a megszállók kiszolgálásából. Jecsmenik Andorral ellentétben sokan — köztük én is — kommunistaellenes és szovjetellenes vagyok, de nem vagyok ellensége azoknak a szerencsétlen embereknek, akik hittek a téveszmében, de becsületesen éltek, mások megalázása és kizsákmányolása nélkül. Nem vagyok szintén ellensége azoknak reket megismerni, nem könyvekből, a más szemével, a más esze szerint. Nagy közösségekben éltünk... Istenem! Mi gyerekek hatalmas falkákban szaladgáltunk, játszottunk. Egy szál ruhában, vagy meztelen. Azért rossz is volt benne: mindig el kellett búcsúzni a barátoktól. — Itt az út, az utazás megint. A turné. — Jaj, szállodáról szállodára vándorolni az más! — Nekem fontos a feleségem és a gyerekeim — mondja Dean Garcia, és újra zavartan mosolyog. — Egyelőre három nap koncert és két nap szabadság. — A család, tehát van más ugyanolyan fontos mint a zene. Vagy fontosabb...? Toni komolyan mondja: — Nekem a szerelem fontosabb mint a zene. Az igazi szerelem. Mert ezt az ember oly nagy reménnyel és sóvárgással várja. Mikor netán tényleg eljön, mindent föl kell áldozni érte. Tudja: én kimosom a zokniját meg a gatyáját is, de ha csak egyetlen egyszer is megkérdezi, hogy „én vagy a zene?”, akkor természetesen már zsarolni kezd. És ha így lesz, akkor otthagyom. Akkor biztos a zene lesz a fontosabb. A Curve nagylemeze valamikor szeptemberben jelenik meg. Vass Imre az orosz, ukrán és más nemzetiségű embereknek sem, akiknek szenvedniük kellett a szovjet rendszert. A jelzett cikk azt is írja, hogy az emlékművön levő címert kegyelettel áthelyezik a régi köztemetőben található szovjet katonasírra. Kétségem támadt, hogy létezik-e egyáltalán a temetőben pontos hellyel megjelölt ilyen sír, mert a nyilvántartást böngészve nem található. De bízom egyes csoportok leleményességében és a szovjet nagykövetség jóindulatában, fognak ilyet találni, már csak azért is, hogy soha ne tudjunk elfeledkezni a megszállásról, főleg a másodikról, az 1956-osról. Mező Sándor Salgótarján Hogyan nem veszít többé a lottón? Kíváncsiság napi ötezerért Mostanság, amikor rohamléptekkel nő a munkanélküliség, és fokozódik a létbizonytalanság, sokan nézegetik nagy érdeklődéssel és figyelmesen a napilapok, hirdetési újságok állásajánlatait. A szokványos, mindennapi szakmákba dolgozókat kereső hirdetések mellett az utóbbi időben igen érdekes ajánlatokat is látni. Ezek közé tartozik az, amely napi ötezer forintos kereseti lehetőséget ígér. Az ilyenen már megakad az ember szeme, s gyötri a kíváncsiság: milyen is lehet az a munka, ahol ilyen nagyszerű lehetőség áll a rendelkezésére? Talán bankot kell rabolni, vagy éjjel-nappal megállás nélkül dolgozni? A hirdetések feladói válaszborítékot, majd bizonyos összegű pénz postázását kérik, melynek ellenében részletes, s állítólag pontos, érthető tájékoztatót küldenek. Az érdeklődőket „információ közvetítő bedolgozónak” hívják, aki feladatát csupán levelezés útján végzi el. Feltétel, hogy legyen az illető gyors (talán az írásban?) és rátermett (vajon mire?). Szakképzettség nem szükséges, a munkaidő csekély, csupán heti három-négy órát vesz igénybe. Ez igen! Ez aztán a nagyszerű munka! Talán túlságosan is fantasztikus, mesébe illő. Otthon végezhető, szakismeret nélkül, heti néhány órában, s mindezt napi ötezer forintért! Bizonyára kétségeket ébreszt ez egy olyan dolgozóban, aki napi nyolc órai munkával nemhogy ezreket, de még öt darab százast sem keres egész nap. De bizonyára akad, akit hajt a kíváncsiság, s úgy gondolja; próba szerencse, ő megkísérli és elküldi az ígért tájékoztatóért a pénzt. Ezek után várja a „részletes, pontos, érthető” leírást, ami megérkezik ugyan, de korántsem annyira világos mondatainak megfogalmazása, mint ahogyan azt ígérték. A prospektus szövege közli: csupán kétezer forint befektetéssel százezreket lehet keresni. Csak annyi a teendő, hogy négy megadott címre öt-ötszáz forintot kell küldeni, s cserébe megkapja az ember az információkat, amelyek például a következő kérdésekre adnak választ: — Hol és hogyan vásárolhat mindent szuper olcsón? — Hol kamatozik legtöbbet bankszámláján a pénze? — Hogyan nem veszít többé a lottón? — Hol vásárolhat autót harminc százalékkal olcsóbban? — Hogyan utazhat féláron bárhová? Például New Yorkba s vissza negyvenezer forintért? Ha a vállalkozó szellemű munkavállaló még ezek után is hisz a munka nagyszerű- és csodaszerűségében, és befektetés után megkapja a kért információkat, nincs is más dolga, mint az utolsó cím helyére beírnia magát. Ezek után még egyszerűbb a feladata, hiszen elég ha zsebre tett kézzel várja, hogy dőljön hozzá a pénz, miközben a címek folyamatosan előre kerülnek a listán. Sőt még arról is biztosítják őt, hogy az esetleges kiesésektől sem dől össze az építmény, mert a „meggondolatlan emberek csupán a nyeremény összegét befolyásolják”. De ha neki nem elég a több százezer forint, akkor sincs gond: ugyanis még többet is kereshet. Elég, ha országos napilapokban hirdetéseket ad fel, másokat is bevonva a munkába. Tán csak akad jó néhány hiszékeny, naiv ember, aki elküldi számára a tájékoztató árát. S gondoljunk csak bele, mennyi pénzt lehet így keresni! Nincs más teendő, mint hirdetést feladni és várni a pénzt!! (Szikora) Raisza Gorbacsova könyve Londonban Ami gyalázatnak minősül
