Új Nógrád, 1991. szeptember (2. évfolyam, 205-229. szám)

1991-09-21 / 222. szám

1991. SZEPTEMBER 21 „SZOMBAT MŰVÉSZET ÉS TÁRSADALOM UEFIEEJ 7 A népszerűség ára Beszélgetés Lehoczky Zsuzsával A napokban Mátranovákon lépett színpadra a Fővárosi Ope­rettszínház művésznője, Lehocz­ky Zsuzsa. Az öltözőben váltot­tunk szót vele. — Mikor kezdte el az éneklést?-— Amióta az eszemet tudom, szinte már kislány korom óta énekelek. Minden percemet a színházban töltöttem. Eleinte táncosnőként, aztán már, mint énekes. Lehoczky Zsuzsa 1962-ben szerződött az operettszínházhoz, ennek már csaknem harminc éve. Ezt nem is titkolja, hanem büsz­kén, boldogan vállalja. — Hogy melyek voltak a kedvenc szerepeim? — kérdez vissza mosolyogva. — Ezt na­gyon nehéz lenne felsorolni, mert rengeteg volt és mindet szeret­tem. A My Fair Lady-re biztosan mindenki szívesen emlékszik vissza. Én voltam a magyarorszá­gi ősbemutatónak a címszereplő­je. Együtt játszottam Básti Lajos­sal. Sorolhatnám, hogy hány Lehár-operettben szerepeltem. Talán nekem a legkedvesebb ezek közül a Mosoly országa, és a Csárdáskirálynő. Fiatalabb koromban inkább szubrett szere­peket bíztak rám, most viszont már a Csárdáskirálynőben is átvettem a csodálatos Honthy A művésznő „munka" közben Fotó: Sípos Rezső Hanna szerepét: Cecíliát játszom. A Bál a Savoyban esetében is ez a helyzet. Korábban Dézit ját­szottam, most meg már Tambu- litát. Lehoczky Zsuzsa operában soha nem szerepelt. Prózában viszont többször látható volt.-v- Én az operettet szeretem igazán. Itt lehet valaki jó színész, jó táncos és jó énekes. Ügy látszik ettől lesz ez a műfaj halhatatlan. Az operettszínház mindig tele van és nemcsak öregekkel, ha­nem fiatalokkal is. Talán az egyetlen színház, amely rendtábi- lis. Lehoczky Zsuzsa már bejárta a világot. Amerikában háromszor is járt, felkérésre. Egyedül Ausztráliában nem volt még, de oda nem is vágyik, mert — saját bevallása szerint — retteg a hosszú repülőűttól. — Van egy rendőrsztorim, ami szerencsére mulatságosan végző­dött. Jó pár évvel ezelőtt Buda­pesten a Belvárosban megálltam kocsival egy tilos helyen. Nagyon siettem, csak pár perc volt az egész, de jött a büntetés 2500 forintról. Én nem akartam fizetni, mert ez akkor még nagy pénznek számított, hát írtam egy levelet a rendőrségre, melyben leírtam 2500-szor, hogy „Soha többé nem teszek ilyet. Jó kislány le­szek! Lehoczky Zsuzsa.” Két- három nap múlva jött az idézés, hogy reggel 9-re jelenjek meg és vigyek magammal minden iratot. Nagyon megijedtem. Pontosan kilenckor bekopogtam a közleke­désrendészeti osztályon. Ott állt mindenki egy nagy vörös rózsac­sokorral. Pezsgőt bontottak és azt mondták, hogy ők még ilyen jót nem nevettek, mint amikor elol­vasták a tizenöt oldalon leírt fogadalmamat! Cserhalmi Adél A vidék érdekében Napjainkban a legkevesebb pénz a közművelődésre jut. Az intézmények naponta számolhat­ják fillérkéikbők meddig képesek még vegetálni. Különösen a vidéki, a kis települések művelő­dési házai küszködnek anyagi gondokkal s a jövő még kilátásta­lanabb perspektívát kínál szá­mukra. A hagyományápolás nem nóg­rádi specialitás, sok település viszont pávaköréről, hagyo­mányőrző együtteséről vált híres­sé országszerte. A régi értékek felkutatása és ápolása szép fela­dat, ezen túl jelentős közösség­formáló és lokálpatriotizmust erősítő hatása is van. Korábban az együttesek működéséhez szüksé­ges feltételeket a községi taná­csok és művelődési házak mellett főként a mezőgazdasági terme­lőszövetkezetek biztosították. Ma nem tudják vállalni sem az önkormányzatok, sem a művelő­dési házak, de legkevésbé a szétzilált téeszek a hagyo­mányőrzők támogatását. Ezért is fogadnak nagy örömmel minden kis segítséget. Az Agrárszövetség a vidék felemelkedéséért szerveződött, s többek között a kulturális értékek ápolását, a tehetséges fiatalok tanulásának támogatását is fela­datának tekinti. A szűkös anya­giakból Nógrád megyében Te- rény önkormányzata, a nagybáto- nyi Petőfi Művelődési Ház, a megyei közművelődési központ, valamint a mátranováki Tóth Noémi (továbbtanulásához) ka­pott összesen 110 ezer forintot. Mire elég ez a pénz? Nem sokra, de segít átvészelni a kriti­kus időszakot. És e gesztus talán mások számára — akik többet tehetnének a vidék sorsának jobbra fordításában — is ösztön­ző erejű. Ivitz Zoltán Nyitány: harmincadikán HA SZEPTEMBER, AKKOR SZÍNHÁZ... A hónap eleji iskolakezdést kö­vetően egyre élénkebb az élet a kulturális intézményekben is. (Már amennyire persze a fenntar­tók és a látogatók pénztárcája megengedi.) A salgótarjáni Jó­zsef Attila Művelődési Központ­ban szeptember 30-án kezdődik a színházi szezon. A nyitóelőadást a Mikroszkóp Színpad társulata tartja a Jó párt holtig tanul, avagy Mennyből az Antal címmel. Az úgynevezett köznapi kabarét Antal Imre főszereplése fémjelzi. A plakátok már régen az utcán vannak, folyik a szervezés, a bérletek, a jegyek előzetes árusí­tása. Mint minden évad — így az 1991/92-es is — tartogat újdon­ságokat. A korábbi gyakorlattól eltérően a szervezők ezúttal min­dössze két színházra alapozzák a programot. A kevesebb társulat­tal ugyanis szorosabb kontaktus alakítható ki és jobban elérhető, hogy ne maradjanak el a meghir­detett előadások, ritkábban kerül­jön sor darab- és időpontcserékre. Ezeket ugyanis — érthető módon — nem kedveli a közönség, különösen, ha olyan arányban fordulnak elő, mint az elmúlt szezonban. A bérletsorozat „tar­tópillére” a már említett Mikro­szkóp Színpad és a Radnóti Szín­ház. Az előbbi értelemszerűen politikai kabarékkal vendégsze­repei. Árkus József, Sas József, Gálvölgyi János, valamint a Markos—Nádas duó neve igazán jó ajánlólevélnek látszik e műfaj keretében. A Radnóti Színház klasszikus szerzők darabjait — Ibsen Nórá-ját, B. Shaw Pygma- lion-ját, Moliére A képzelt beteg­jét és Füst Milán Az árvák című színművét — mutatja be. A két színház — az említetteken kívül — olyan kitűnő, népszerű művé­szeket is felsorakoztat, mint Bálint András, Haumann Péter, Inke László, Kern András, Nagy- Kálózy Eszter, Rátonyi Róbert. Az ő nevük vonzerőt jelenthet a közönség számára, s egy­szersmind komoly biztosítékát is a színvonalas produkcióknak. A bérletsorozatba bekerült egy helyi előadás is. A KIVISZI amatőr színpad Schwajda György Segítség... Himnusz című tragi­komédiájával kap helyet a prog­ramban. A tehetséges ifjú szín­játszók több fesztiválon is siker­rel szerepeltek már e darabbal s teljes joggal számíthatnak arra, hogy a hazai közönség is kegyei­be fogadja előadásukat. Ugyancsak a most induló évad újdonsága, hogy az őszi és tavaszi , szezon egységet alkot s a bérlet egész évre is megvásárolható. Természetesen mód van egy-egy évszak előadásainak megvételére is. Sőt, a Mikroszkóp Színpad délutáni előadásaira szólójegyek válthatók. Aki éves, vagy idősza­kos bérletet vásárol jelentős kedvezményben részesül. A közművelődés ismert anyagi gondjai közepette már az is komoly eredménynek számít, hogy egyáltalán meghirdettetett az új színházi évad. Nincs mit csodálkozni rajta, hogy az elmúlt évhez képest szerényebb a prog­ram, hisz hiányoznak a pódium- jellegű előadás-sorozatok. Pedig ezek nem egyszerűen színesítet­ték a kínálatot, hanem sajátos rétegigényeket elégítettek ki s ez így lenne a jövőben is természe­tes. Miután az intézmény saját erőből erre nem képes, szponzo­rok kerestetnek a megyeszékhely színházi kultúrájának támogatá­sához. A meghirdetett előadások iránt eleddig változó az érdeklődés. Az úgynevezett törzsközönség sorai­ból máris jó néhányan — kollek­tívák és családok egyaránt — biztosították helyüket. Örvende- • tes, hogy a középiskolás fiatalok között is akadt egyéni bérletvá­sárló. Vannak akiket a sok vígság tart távol és több komolyabb, fajsúlyosabb darabot igényelné­nek, mások meg direkt a kabarék miatt váltanak bérletet, mond­ván: elég keserű az élet, s leg­alább a kikapcsolódásra szánt órákban nevetni szeretnének. Összességében azonban érződik, hogy az emberek alaposan meg­gondolják, hogy mire költsék pénzüket s evidens, hogy a nem feltétlenül szükséges kiadásokat spórolják meg. Más kérdés, hogy mennyivel lesznek szegényeb­bek, mondjuk éppen színházi élmények híján. Mert mint egy szólás járja: művészetek nélkül lehet ugyan élni, de nem érdemes. A fővárosban és egyéb telepü­léseken másféle örömök és gon­dok közepette készülnek a sze­zonnyitásra. Van, ahol a meglevő társulat finanszírozása okoz nehézséget, másutt — mint pél­dául Sopronban — egy esetleges új színház indítása körül csapnak össze a kedélyek. Innen nézve mégis irigylésre méltó helyzet­ben vannak azok a városok, ahol működnek saját ’ társulatok, hi­szen előbb-utóbb, így vagy úgy, csak megteremtődnek a létezés — netán továbblépés — feltéte­lei. A problémák közepette talán nem is érzik mekkora érték és előny birtokában vannak. Mert vajon egy Salgótarján-szerű vá­rosban mikor lesz reális esélye egy önálló színház megteremté­sének? Egyelőre beláthatatlan, hisz a létező oktatási és kulturális intézmények fenntartása sem kevés fejtörést okoz az önkormá­nyzatoknak. így marad az „import”-színház, a kiszolgálta­tottság s micsoda paradoxon: a jelenlegi körülmények között még ennek is örülni kell. Akárhogy is van, az első fi­gyelmeztető csengő elhangzott valamennyi színházban, sőt van, ahol már a függöny is fölgördült. Erre a pillanatra a salgótarjáni nézőknek, színházbarátoknak sem sokáig kell már vámiok. Csongrádv Béla Boldognak kellene lennem, talán az is vagyok A csöndben a remény Úgy tetszik, egyre inkább szükségünk van az olyan embe­rekre, akik valamilyen módon a kontinuitást jelentik abban a világban, amelynek legnyilván­valóbb jellemzője Kelet-Európá- ban a politikai földcsuszamlást követő artikulálatlan düh válto­zatos megnyilvánulása. Ez a fajta politikai indíttatású vagdalkozás egyúttal minden folyamatosság ellen van. mintha bárhol és bár­mikor elölről lehetne kezdeni a történelmet. A partikularitást, a diszharmóniát jelentő jelenségek eluralkodása az élet fölött mára már meglehetősen nyomasztóvá vált. Lehetetlenné teszi a jelensé­gek alatt azért még létező humá­nus folyamatok, az értékek kitel­jesedését, gyakorta még észrevé­telét is. A konok csöndben munkálko­dók jelenthetik a reményt, hogy koránt sincs veszve minden, a politikai felszín ingerültsége — és ingerültséget keltése — egy­szer csak majd megtörik azon a szívós akaraton, amely az embe­rek döntő többségét jellemzi, s amelynek lényege minden körül­mények közepette az élet, a békesség, a termékeny munkál­kodás igénylése. Közéjük tartozik a művészek többsége is, akiknek „hallgatása” minden bizonnyal látszat. Hi­szen, ha a harmóniát óhajtó tiszta hang fölcsendül a zajban, és sokan nem hallják meg, azért nem a hang a felelős. A hangza­var csillapulásával bizonyára annál megnyugtatóbban zeng majd az el nem veszejthető tiszta hang. Azért kár, hogy például Réti Zoltán festőművész legutóbbi balassagyarmati akvarellkiállítá- sa, bár sokaknak maradandó élményt adott, nem kapott széle­sebb nyilvánosságot. Ezek az elmúlt másfél évben született művek olyan érett formarendet és színvilágot képviselnek, ahol nincs semmi fölösleges, s ame­lyekben a részben emlékek nyo­mán „megszólaltatott” kedves nógrádi tájak az ember végleges otthonát jelentik. Érezni, a festői életmű csúcsai körül járunk. S ez az életmű — örömünkre — nem befejezett, napról napra tovább gazdagodik. Réti Zoltán jeles alkotóként öntörvényűén éli meg a történel­met, műterembe húzódása a napi csatározások elől nem kivonulás, hanem súlyos gondolati elmélyü­lés. Nem is lehet másként, hiszen Madách Imre, Komjáthy Jenő, Mikszáth Kálmán, Nagy Iván szellemi „kortársaként” régóta tisztában van azzal, hogy az idő csalóka látszat, a belső idő fon­tosabb, mint az ugyancsak gyor­san röppenő őszi délután. Az alkotás pillanata, akár táj, akár portré, akár műértelmezés szüle­tik mindig az ember teljes idejét jelenti. Most készült el például Nagy Iván olajportréja, amelyet Balas­sagyarmat városnak ajándékoz, azzal a kikötéssel, hogy az idén alapításának 100. évfordulóját ünneplő Palóc Múzeumban le­gyen állandó helye. Kiadásra vár két nagyméretű akvarellsorozata is, az egyik Madách Mózesének, a másik Komjáthy Jenő költői életművének festői értelmezése. Mindkettő egyedülálló a maga módján, hasonlóan az évekkel ezelőtt már kiadott sorozathoz, amely Az ember tragédiája kap­csán láttatta az emberi történel­met, a palóc Éden hullámos tájai mögül. A költő Mózesét még senki sem dolgozta föl festőink közül. Komjáthy verseihez is csupán a gödöllői Nagy Sándor készített szecessziós rajzokat 1909-ben, ezek azonban elsősor­ban illusztrációt jelentettek. Készül a harmadik nagyméretű akvarel lsorozat is, Mikszáth Kálmán főként ismeretlen novel­láinak ihletése alapján. Igaz, több klasszikus Mikszáth-elbeszélés is megjelenik a lapokon, Az a pogány Filcsik, Bede Anna tarto­zása, és a többi. Számomra legu­tóbb mégis inkább A fekete asszony hideglelősen gyönyörű képe hagyta a legmélyebb nyo­mot. Talán a korszak életérzését is jelzi ez a képi és gondolati értelemben egyaránt költői mű. Szép, fekete asszony, maga a járvány, a kolera úszik meztele­nül, bús, ragyogó szemével néz ránk, a haja fekete felhő. Elröpül a kis falvak, életünk szép tájai fölött, nyomában kivirágzik a halál, a kolera borzalma. Mintha maga is sajnálná, ami történik. Csodálatos vízió ez. Réti Zoltán balassagyarmati műtermében szinte boldognak érzi magát az ember. Legalábbis megérinti a belső csönd. Vajon, a művész boldog-e? — Boldognak kellene lennem, s talán az is vagyok — mondja. — Végeredményben sok szép és jó történt az utóbbi időben. Amennyire lehet, igyekszem minél többet itthon lenni, s a lehető legtöbbet dolgozni. Rajzo­lok, festek. Újabban szeretek sorozatokat csinálni. Ha valami eszembe jut, anyaság, öregség, szántás, fák, bármi, egyszerre több képet kell festenem róla. Nem azért, hogy sok kép legyen, hanem a magam és környezetem megnyugtatására. Minél telje­sebb ugyanis egy festői gondolat, Réti Zoltán: Nagy Iván (olaj) annál < megnyugtatóbb, annál inkább hordozza a világ össze­tettségének csodáját. — Hogyan hat a közérzetére ez a mostani, véleményem szerint, gyakorta mesterségesen fölhan- gosított világ? — Sokat gondolkodom azon, hogy az ember egyéni boldogulá­sa leválasztható-e a közélettől, olyan tényezőktől, amelyekről nem tehet? Bárhogyan is ámítja magát az ember, hogy elmélyül, csak a szépet és a jót akarja, ez nem igaz. Akit nem érdekel, mi van a szomszédban, az nem humánus. Úgy gondolom, az ember élete előrehaladtával puri­tánabbá, szerényebbé válik, ke­vés eszközzel igyekszik magát kifejezni. Talán erre szokták mondani, hogy bölcsebbé lesz. Mégis, a külső hírek csak becso­rognak az ember életébe, mint a piszkos lé a pincébe. Aki érzé­keny és gondolkodó embernek tartja magát, nem mondhatja, hogy mindez nem érdekli. Igenis kell, hogy érdekelje. Ha tehát egyénileg elégedett is vagyok — nekem jó a Trabant is —, abban igényes szeretnék maradni, hogy az emberek műveltebbek legye­nek, a klasszikus szépet szeres­sék. S hadd jöjjenek a frázisok is, mindenkinek legyen munkája, senki se akarja elnyomni a mási­kat, mert bizony ma nem egészen így látszik, kényes helyzeteket élünk át. Rolniik a környezet, a közbiztonság, nincs békesség, a türelem, az empátia hiánya pedig egyenesen megrémít. Az a meg­döbbentő, hogy ugyanezek a problémák végig kísérik az ember életét. Hiszen mindaz, ami napjainkat beárnyékolja, régi dolog, számomra — ha mindig más előjellel is — már nagyon is ismerős. Úgy tör föl, mint a búvópatak. Ezért egyre jobban érzem, milyen nagy dolog, hogy az ember dolgozni tud. Hiszen mind többször kell kimenni a temetőbe, elkísérni barátokat, osztálytársakat. Én pedig azt mondhatom, hogy jó családi háttérrel dolgozhatom, és csak hálás vagyok a sorsnak minda­zért, amit kapok. És nagyon szurkolok a fiataloknak, akik között sok tehetség van, hogy találják meg a jövőjüket. T. E. i

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents