Új Nógrád, 1991. augusztus (2. évfolyam, 179-204. szám)
1991-08-18 / 194. szám
1991. AUGUSZTUS 18., VASÁRNAP MAGAZIN imnum 5 AZ ÁLLAMALAPÍTÓ Több mint ezer esztendeje született I. István király. Feltehetően a források ellentmondóak, 969- ben Esztergom falai között látta meg a napvilágot. Vajkból a pogánynak született fejedelemfiből nagy és hosszú belső vívódások után lett István, a keresztény király. Apja, Géza fejedelem még két úrnak, a pogány isteneknek és a keresztények Mindenhatójának szolgált, ám Vajkot már gyermekkorában megkereszteltette. István mély vallásossága nem külsődleges máz, hanem belsejéből fakadó, őszinte meggyőződés! Felismerte, hogy az állam megszervezéséhez elengedhetetlen a keresztény vallás és a hozzá tartozó intézményrendszer kiépítése. Az, hogy ma Magyarország létezik, hogy megyék hálózzák be, hogy a településeken templomok emelkednek az ő érdeme. István egyszerre volt rettenetes és mélyen alázatos, kegyes és kegyetlen, mint a kor szinte mindegyik uralkodója. Egyszerre tartotta kezében a kardot, és a keresztet, mivel ez idő tájt a kard és kereszt szövetségesek voltak az. államhatalom megszilárdításában. A sors nem volt kegyes hzozzá. Rokonai szembefordultak vele, fiai sorra haltak meg. Utolsó fiát, akinél biztos kezekben tudhatta volna az ország jövőjét, szintén neki kellett eltemetnie. Élete végső éveit kínzó betegségek tették alig elviselhetővé. István király lelki vigaszt és megnyugvást egyedül a keresztény vallásban talált. Külön imádkozott azért, hogy lehetőleg Nagyboldogasszony napján haljon meg. Ez a kívánsága teljesült. A krónikák tanúsága szerint Esztergomban hunyt el és onnan szállították holttestét Székesfehérvárra, a koronázó fővárosba. A sírjához fűződő kultusz, a nagy király igazi tisztelete akkor kezdett fel virágozni, amikor 1083. augusztus 15-én László király, VII. Gergely pápa hozzájárulásával Székesfehérvárra országos zsinatot hívott össze, hogy azoknak a teste, akik hazánkban a keresztény hit magvait elhintették, ünnepélyesen „fölemeltessék”. így történt, hogy András, Benedek, a két szoborhegyi remete és Gellért püspök után 1083. augusztus 20-án I. István királyunkat szentté avatták. A szentté avatás körülményeiről érdekes legendát őriznek a krónikák: A király sírját fedő kőlapot nem tudták megmozdítani. Erre László király háromnapos böjtöt és közös imát rendelt el. Ám még ekkor is tehetetlenek voltak a fedőlappal. Étre azt tanácsolták a királynak, bocsássa szabadon a Visegrádon raboskodó Salamont, a magyarok egykori uralkodóját. László hallgatott a jámbor tanácsra. A legenda szerint a sírnál csodák történtek. Egy tizenkét és egy hétéves béna fiúcska játszi könnyedséggel talpra állt, egy vak ifjú pedig visszanyerte a látását. A háromnapos országos böjt után 1083. augusztus 20-án sikerült István király koporsóját felnyitni — széthullott hamvain épségben pihent jobb keze —, hamvait végleges nyugalomba helyezni, szentté nyilvánítani. Egy Mercurius nevű főúr ekkor titokban megszerezte a szent király épségben maradt jobb karját, és magával vitte Bihar megyei birtokára. Ott az ereklye őrzésére kápolnát építtetett. Később Szent László hazavitte Székesfehérvárra. Előbbi őrzőhelyén pedig a szentjobbi monostort alapította. Saját tetteiről írt a krimiszerző A londoni bíróság 6 év börtönre ítélte a 23 éves Nick Harty-t, csak azért amit megírt saját, eddig még nem publikált könyvében. Nick Harty-t legutóbb egy londoni fegyveres rabláskor tartóztatták le. Ezért „utalta ki" számára a bíróság a 6 esztendőt, függetlenül a könyve iránti elismeréstől. A házkutatásnál azonban a rendőrség az ágyban talált egy kéziratot, amely meglepően részletesen beszámolt egy 1986- ban elkövetett és azóta is tisztázatlan bankrablásról. „Ez lett Nick Harty kéziratának utolsó fejezete: 7 év börtön a leírtakért, kiegészítésként a 6 évhez, amit a tettenérésért kapott” — nyilatkozta Bob Lindsay detektívfelügyelő. És még mondja valaki, hogy a 13 nem „szerencsés” szám. Kétperces monológ A parlamenti viharcsengöröl (FÉB) Néhány hetes pihenő után hamarosan ismét megszólal a parlamenti viharcsengő — háromnapos ünneppel gyakorlatilag véget ér a T. Ház nyári vakációja. Augusztus 21-ével munkához látnak a bizottságok, pár nap múlva pedig megkezdődik a plenáris ülések sorozata is. Nagy menetelés előtt állnak a képviselők. A rendszerváltás, az átalakulás, a piacgazdaság jogi bázisainak kiépítése olyan mennyiségű és ütemű törvényhozói munkát követel a honatyáktól, — az év végéig legalább 40 magas szintű jogszabályt kell megalkotniuk! —, amilyennél még egyetlen ciklusban sem szembesültek elődeik. A parlamenti pauza alatt remélhetőleg testileg, szellemileg egyaránt kipihenték magukat a képviselők, s jobb átlagteljesítményt nyújtanak az eddigieknél. Mert a helyszíni közvetítések nyomán kialakult kép nem éppen hízelgő: a személyeskedő szópárbajok, a kicsinyes presztízscsaták, a pártérdekek mindenhatóságát tükröző viták nemcsak a drága időt fogyasztották, hanem az Országgyűlés iránti bizalmat is. Azzal a tudattal kell tehát a Ház tagjainak elfoglalniuk helyüket a képviselői padsorban, hogy a következő hónapokban nemcsak roppant nehéz törvényhozói feladatokkal kell megbirkózniuk. Vissza kell szerezniük az elveszett — vagy „elveszekedett”? — tekintélyt és bizalmat is. S ez aligha sikerülhet, ha ott folytatják, ahol szünet előtt abbahagyták. Európa kezd figyelni (Folytatás az 1. oldalról) — A különböző konferenciákon valóban egyszerre lehet észlelni különböző gyorsító és fékező erőket. Vegyük sorra őket: reménykedésre ad okot. hogy a legigényesebb gondolkodású európai elmék mostanra tényleg felismerték, hogy ezekkel az ügyekkel komolyan foglalkozni kell, érzik az összefüggést a megoldatlan közép-európai kisebbségi gondok és az európai stabilitás között. Gyorsító tényezőnek számít aztán a jugoszláv helyzet: ez igen plasztikusan megmutatta, hogy a kisebbségi ellentétek milyen hallatlanul veszélyes kihatással lehetnek összeurópai méretekben a stabilitásra. És azzal párhuzamosan, hogy mindez most bebizonyosodott és erre már lehet hivatkozni: meg kell vizsgálni azt is. hogyan, miként szeretnének a nyugatiak a maguk gyakorlatával valamiféle megoldást találni a térség problémáira. Ok valóban komolyan hiszik, hogy az emberi jogi alapelvekből levezethető a modem pluralista demokrácia összes játékszabálya. Ilyen összefüggésben tudni kell apellálni felelősségvállalásukra és igen mély humanista elkötelezettségeikre. A lassító, fékező tényezők között kell megemlíteni azt az eléggé közismert és sajnos, fájdalmasan igaz tényt, hogy a mi történelmi eredetű problémáinkról eléggé korlátozott ismeretekkel rendelkeznek. Nagyon hajlamosak a saját problémáikat, gondolkodási-szemléleti sémáikat átültetni ide: ilyen például a klasszikus nyugati nemzet állam koncepció, vagyis az egy államkeret — egy nemzet oly mechanikus alkalmazása. Azt hiszem, sikerül megértetni velük, hogy ez nekünk egészen mást jelent: ez a koncepció a jelenlegi politikai határok között a mi térségünkben teljességgel használhatatlan. Be kell kalkulálni a mai határok kialakulásának körülményeit — aminek mellékesen bizony éppen ők is jócskán részesei voltak... Meg kell értetnünk velük, hogy mifelénk nemzet, állam és ország egymást fedő. de egyúttal egymást metsző területeket is jelölnek. Vagyis ezeket a problémákat megnyugtatóan csak akkor lehet rendezni, ha mindezzel számot vetünk és ha a természetes összetartozás lehetőségét jogilag is valahogy biztosítjuk. — A nyugati gondolkodásmód azonban a jogi biztosításon is mást ért, nem? — Erre vonatkozóan igen tanulságos példák sorolhatók fel. Ha megkérdezünk egy Elzász- Lotharingiában élő németet, hogy az identitás szempontjából hová tartozik, azt feleli, hogy ő „elzászi”. Azaz ekként külön kisebbség. Ám ha a politikai nemzethez tartozását firtatjuk, a francia nemzethez tartozónak vallja magát. Egy katalán azt mondja: ő „spanyol katalán”. Tehát ezekben az országokban a végső identitás kérdésében a nemzettudat egészen másként jelentkezik, mint a Kárpát-medencében. Mifelénk e fogalmak jelentése eltér a nyugatiaktól, és ez nagyon jelentős fékező erő. Nagyon nehezen értik meg és fogadják el a mi értelmezéseinket: nagyon jellemző, ahogyan Catherine Lalumiére asszony, az Európa Tanács elnöke nekem is érvelni szokott: a francia közvéleményben a szabadság, testvériség, egyenlőség hármas jelszava él — az egyenlőséget kell biztosítani mindenkinek, és minden megoldott. De könyörgöm, ahhoz, hogy egy féllábú ember egyenlő lehessen a kétlábúakkal, rámpákat, feljárókat kell építeni a középületekhez, satöbbi: vagyis bizonyos előnyök biztosítása szükséges ahhoz, hogy az egalité, az egyenlőség érvényesülhessen! Tehát nem az egyenlőség eszménye, hanem érvényesülésük garanciái felől kell megközelíteni az egész kérdést. Definíciókkal kidolgozott jogi garanciákkal mipdazok számára, akik nem önként vándoroltak be egy másik országba, hanem egy más nemzet tagjaként, nem önkéntes döntésük következtében élnek kisebbségi létben... Mindazoknak egészen más kell legyen a megítélése. akik valamikor egy nemzethez tartoztak, és történelmi kényszerek következtében szakadtak el, földrajzilag nem is távolra, önkényesen megrajzolt határvonalak által —, máig önálló nemzetként élő anyanemzetüktől... — Mi mindent lehet hát tenni az érdekükben? Kezd egyáltalán Európa figyelni rájuk? — A fentiek elismertetésén dolgozunk már hosszabb ideje az Európa Tanáos magyar delegációjában. Meggyőződésünk, hogy egyértelmű kollektív jogokat kodifiáló döntésekre van szükség. E téren a közelmúltban igen komoly lépések történtek. Mint köztudomású, július 1. és 19. között Genfben erről tanácskoztak a helsinki folyamat országainak kisebbségi konferenciáján. Az Európa Tanács ezt bizonyos mértékben előkészítette. Több dokumentumában is fölvállalta a kisebbségi jogok rendezését. A közgyűlés tavaly szeptemberben mindezeket elfogadta, erre épül a további intézkedések kidolgozása. A lényeg természetesen a konkretizáláson dől el: azóta elkészült a jogok chartájának tervezete, amelyet májusban elfogadtak. Ebből nőhet ki az elfogadandó konvenció. Tapasztalataim szerint Európa már tényleg kezd figyelni: a közelmúltban két roppant fontos előkészítő ülés zajlott le Genfben, három hete pedig Helsinkiben, a tanács nyári ülésszakán eldőlt: felvállaljuk a kisebbségi jogok teljes körű kodifikálását, ezt most Genfben Lalumiére asszony be is jelenti. Csakhogy nem elég csupán kodifikálni a jogokat: ki kell építeni egy konfliktusmegelőző rendszert is. Erre alkalmasnak tűnik á stras- bourgi emberjogi bizottság, és bejelenthetem, hogy igen örvendetes módon megtörtént az áttörés: az IPU, vagyis az Interparlamentáris Unió július 1. és 3. között Bécsben megrendezett konferenciáján először történt meg Európában az 1947-es párizsi béke óta, hogy nyíltan, feke- tén-fehéren megfogalmazták a nemzeti kisebbségek jogainak fogalmát, nem is akármilyen megfogalmazásban. Egyebek között például így: „a nemzeti kisebbségeknek diszkriminációmentes, teljes egyenlőséget kell élvezniük, olyan kötelezettségekkel, hogy tagjaiknak, joguk van tiltakozni az asszimilálás bármilyen formája ellen, s kollektív jogokat kell élvezzenek a létezésre, az önszerveződésre, továbbá kulturális örökségünk és önazonosságuk megőrzésére vonatkozóan egyaránt”. Ez, úgy vélem, meghatározó lehet a jövőre nézve, hiszen a fentieket a helsinki folyamat 35 állama most megszavazta, s mindez hivatkozási alap lehet. És ígérhetem veszélyeztetett testvéreink érdekében élni is fogunk vele, amikor és ahogyan csak lehet. D. L. 125 éve indult az első pesti lóvasút Újpestig vezető lóvontatású vasút építésére. Ezzel megalakult a Pesti Közúti Vaspálya Társaság. 125 éve, 1866. augusztus elsején indult a járat, amely az elsők közé tartozott Európában. (Párizs 1854- ben. Birkenhead 1860-ban, Koppenhága 1863-ban, Berlin és Bécs 1865- ben indított lóvasutat.) Már az első lóvasúti vonal üzembe helyezésekor kitűnt, hogy az új közlekedési eszközre nagy szükség volt. A közönség szívesen utazott rajta, a vállalkozás minden várakozáson felül Egy 1833-ban megjelent német útikönyv, Az idegen Pesten címmel így írt az első magyar omnibuszról: „Társasági kocsi. pesti Városliget bérlője . Kratochwill úr 1832. július 1- jétől három ilyen kocsival lepett meg bennünket, amelyek nemcsak elegánsak, hanem helyáraik jutányos volta miatt is ajánlhatók az idegennek. Egy hely ára 6 krajcár. A kocsik minden órában indulnak, most még csak a Városligetig és vissza közlekednek, várakozó helyük a lipótvárosi tőzsdeépület előtt van. A pesti bérkocsis testület is beállított két, még elegánsabb megjelenésű kocsit, amelyeknek várakozó helye a magyar Király Szálloda előtt van, ezek is úgy vannak berendezve, mint az előbbiek, a hely ára 6 krajcár, ezek a kocsik minden fél órában indulnak.” Fejlődése igen gyors volt, és a pest-^váci vasút üzembe helyezésével egy időben, 12 év múltán, 1846-ban már az „indítóudvar” és a bel városban levő szállodák között is közlekedett a társasági kocsi. 1860-ban pedig már mintegy 100 omnibusz közlekedett a pesti utcákon. Az omnibusz —- amint azt a neve is mutatta — mindenkinek rendelkezésére állott. Érdemes néhány mondat erejéig e kocsik szabályrendeletének egy-egy fontos pontját visszaidézni. A szabályzat 43. paragrafusa kimondja: „A kocsivezetők és kocsisok kötelesek a közönség irányában illedelmesen és előzékenyen viselkedni, nem szabad egymással lármás beszédet folytatni vagy feleselni, sem pedig illemsértő szavakat használni. ’ ’ A kocsivezető kötelességei közé tartozott a 44. § b, pontja szerint: „Nőknek és gyerekeknek, továbbá olyan egyéneknek, akik előrehaladott koruknál vagy beteges állapotuknál fogva támogatást igényelnek, úgy a be- és kiszállásnál segédkezet nyújtani.” A jobb erkölcsöket kívánta szolgálni a 45. § c. pontja: ,.Tilos a nőket a tetőülésre ereszteni" Az omnibusz népszerű közlekedési eszköz volt, dalok, versek énekelték meg. Az omnibusz azonban nem azonos a sínen haladó lóvasúttal. 1863-ban Károlyi Sándor gróf és társai előmunkálati engedélyt kaptak a pesti Széna térről (ma Kálvin tér) az Ország úton (ma Múzeum körút, Károly körút és Bajcsy-Zs. út), a VÁCI UTÓN ÁT Emeletes lóvasúti kocsi 1X80-hol kitűnően jövedelmezett. A viteldíj az első osztályon 20 krajcár, a második osztályon 15 krajcár volt. Az első nap bevétele 130 forintot tett ki, s az első 17 hónapos üzletévre a társaság 200 forint névértékű részvények után 40 forint osztalékot fizetett. Az üzemet eleinte bérelt lovakkal bonyolították le, de később a társaság a fogatozást saját kezelése alá vette, s 1868-ban már 177, 1870-ben pedig 495 lova volt. A budai vonalakra az alkotmányos kormány adott engedélyt gróf Feste- tich Bélának és társainak 1867 júliusában. Ok alapították meg a Budai Közúti Vaspálya Társaságot, s ez a társaság — amely a koncesszióért évi 1000 forintot ígért Buda szabad királyi városnak — építette a budai Lánchídfőtől Óbudáig és a katonai élelmezési raktártól a Zugligetbe vezető lóvasúti vonalat. Ugyanekkor épült a Margitszigeti lővasút is, amely túlélte a közúti-vasúti közlekedésnek ezt a régi rendszerét. Budapest utcáin már évtizedek óta villamos járt, amikor a Margit-sziget évszázados fái alatt még mindig vidáman kocogott a lóvonat. A Pesti Közúti Vaspálya Társaság 1878-ban 110 000 forintért megvásárolta a budai lóvasutat, és a két vállalat egyesüléséből alakult meg 1879-ben a Budapesti Közúti Vaspálya Társaság (BKVT), amelynek működési engedélyét 1917-ig, majd a lóvasúti vonalak villamosítása után 1948-ig meghosszabbította a főváros. P. J.
