Új Nógrád, 1991. augusztus (2. évfolyam, 179-204. szám)
1991-08-02 / 180. szám
LÁTÓHATÁR 1991. AUGUSZTUS 2., PÉNTEK Lexikon a magyarságról Égő délibábok? A kormányzó politikai erők kártyajátékosokat megszégyenítő hazárdírozása ma már tényszerűen a megtörtént s a megtörténő dolgok körében vár minősítésre. Tudniillik, ügyes, szerencsés kimenetelű legalább a röngtönzések, blöffölések, ravaszkodások sorozata, vagy szánalmas amatőrjáték? Másfél évvel ezelőtt, a választási politikai küzdelmek során is világosan látszott, hogy a pártok programjai a sok egyéb hasonlóság mellett elsősorban is abban rokoníthatók, hogy nyoma sincs bennünk távlati és rendszerszerű gondolkozásnak; a látható jövőelképzelések napi használatra kiformázott szólamok inkább, mint stratégiai elvek. Ezeket a szólamokat, közhelyeket egyik-másik párt nagyon ügyesen díszítette, tupírozta utca- és plakát bölcsességgé, így 1990. tavaszán ezek árán, rokon- szenvet, őszinte érdeklődést lehetett nyerni. Az állampolgárok körében azóta nyilvánvaló lett; nemcsak a reális jövőkép, stratégia hiányzott egy új Magyarország megalapozásához, de a plakátígéreteket sem gondolta komolyan senki, és nagyobb részt nem is volt, nincs is mód az ilyen típusú szólamprogramok megvalósítására. Elég csak egyetlen példát kiragadni: a plakátokon ragyogó gyermekarcok közé azt írták, jöjjön el a te országod! Eljött. S a családok kétségbeesett édesanyái dömpingáron importált nyugati használt holmik között turkálva keresik a csecsemők, kisiskolások, nagykamaszok ruhadarabjait, mert ami a kirakatokban van, megfizethetetlen a bérből és fizetésből adózó állampolgárnak. Bölcsődék, óvodák zárnak be, iskolák néznek szembe a teljes ellehetetlenüléssel. Két kamasz- fiúcskát nevelő anya a családi pótlékból már majdnem képes egy átlagosan divatos sportcipőt vásárolni az egyik gyerekének... Szomorú legendák keringenek iskolás gyerekek szédüléses éhezéséről. Mondják: az országnak nincs pénze támogatni a gyerekruházat gyártását, nincs több pénze a gyermekintézmények szükséges korszerűsítésére sem, és nincs lehetőség a gyed időszakának kiterjesztésére sem. Végtelenségig halogatják a végkielégítés ügyét, de finanszírozni készülnek abszurd és végel- láthatatlan kárpótlási ügyeket. ízlés és mérték nélkül bizonygatják, hogy a demokratizálódás, a gazdasági átmenet keserű piruláit le kell nyelnie a társadalomnak, miközben a politikai élet új főszereplői. az új hivatalok siserehadai vadonatúj kivé- telezettségeket törvénykeznek saját maguknak. S ha ezért halk vagy hangosabb bírálat elhangzik, a rend felelős őre azonnal fenyegetően fogalmazza: tudja a kötelességét, nem hagyja bántani a „politikai elitet”. Megnyugtató. Számukra legalábbis! Mi többiek türelemmel és bizalommal fogadjuk el, hogy tengernyi hivatal szerveződik a régiek többsége mellett, a politikából, hivatalból megélni akarók száma vége láthatatlanul gyarapszik. Ne firtassuk a legkényesebb kérdést: tessék mondani, a kormányzatnak, a hivataloknak nem kellene osztozniok az általános szegénységben? A demokratikus választás győzelme úgy látszik felhatalmazást adott új kiváltságok kőbe vésésére, hiszen az új hivatalok íróasztalaihoz már majdnem európai bérek kapcsolódnak, miközben a munkás, az alkalmazott, a munkanélküli nagyonis régi balkáni szocializmus szerint kap díjazást. Délibábokat kergettünk? Álmokat melengettünk 1989. nyarán? Amikor június 16. megrendültségé- ben reméltük, éreztük, új világ lesz itt, tisztességes, jó világ... Égnek, hamvadnak a délibábjaink? De hogyan éghetnének álmok, látomások, tünemények!? A reményre, a rózsaszín valóságra hivatkozók azt mondják: munkálkodása első évében sok, szükséges jó törvényt megalkotott a parlament. Igaz, de ezek is csak azt bizonyítják; rögtönzéssel, hazárdírozás- sal nem lehet jövőt alapozni. Csak távlatos országmentő koncepció hangolhatta volna össze a jó vagy kevésbé jó törvényeket. Ennek híján többségük máris módosításra szorul, továbbfejlesztésre vár, vagy egyáltalán, alkotmánybíróság elé utaltatik... Nincs olcsó hitel a privatizációhoz. Nincs vállalkozásbarát adózás. Levegőben lebeg a dolgozói tulajdon ígérete. Széthullani látszik a szellemi élet sok-sok intézménye. Összeomlóban van a kulturális szolgáltatások rendszere. Nagyságrendekkel romlott a közbiztonság. Csak szólam maradt a környezetvédelem új minősége! Miért vigasztalna bennünket az a körülmény, hogy a körülöttünk lévő országokban még szerényebb az előrehaladás? Másfél éve a nemzetet alkotó milliók tehetségében, alkotó erejében bízva reméltük, hogy az új minőségű munkához keretet ad egy országmentő program. Reméltük, hogy 1947—48. hitével, elszántságával lehet építkezni, gyarapodni. 1991. nyarán egy rosszkedvű ország állampolgárai legyintenek a jövőre. Az indirekten politizáló értelmiség égő délibábokat is lát... Még mielőtt a régi rend „eredményeiről” szóló vörös, rózsaszín duruzsolások komolyan felerősödnének, nem kellene közös erővel újra nekilátni, hogy megteremtsünk, közüggyé tegyünk egy országmentő, országépítő, hosszú távú programot? Amelyiket majd Európának is komolyan kell vennie... S amelyikért itthon lehet lelkesedni, áldozatot vállani, s lehet keményen, célratörően dolgozErdős István Britta Winckler: RIVÁLISOK FEHÉR KÖPENYBEN • • SKU-s szemmel a kisterenyei kastélyról 22. rész: — Meg fogom tenni — mormogta dr. Keller, aki nem szívesen beszélt erről a témáról. Bólintott az igazgatónak, és kiment. Nem is, azaz hogy majdnem futott, felszakította a folyosó ajtaját, és olyan erővel ütközött össze valakivel, hogy egy halk káromkodás is kicsúszott a száján. Aztán meglátta, hogy egy nő áll előtte. Nem fiatal lány, hanem egy nagyjából vele majdnem egyidős, mutatós asszony. Galambszürke kosztümöt hordott, ami előnyösen emelte ki karcsú alakját. Sötét, majdnem fekete haja volt, lágyan hullámos, mely ovális arcot keretezett, ahonnan két nagy, kifejezésteljes szem nézett rá. Dr. Keller rosszkedve villámgyorsan elszállt: — Kérem, asszonyom, bocsássa meg az ügyetlenségemet — mentegetőzött. — Dr. Keller — mutatkozott be gyorsan a főorvos. Különös érzés kerítette hatalmába, amint az asszony szemébe pillantott, amely olyan meghittnek tűnt számára, bár korábban sohasem látta. Hasonló érzések fogták el a galambszürke kosztümös hölgyet is. Ez tehát az a főorvos, akinek Rottach professzor kívánsága szerint a Szent Anna kórház igazgató főorvosának kellett volna lennie — futott át a gondolatán. — Segíthetek valamiben, aszszonyom? — kérdezte élénken dr. Keller. Szíve szerint minél tovább beszélgetett volna ezzel az asszonnyal. — Köszönöm, Keller doktor úr — hangzott a válasz, melyet meleg mosoly kísért —, de én valójában dr. Wrangel igazgató főorvost keresem. Dr. Keller bólintott. — Hát akkor még egyszer elnézését kérem — mondta, és folytatta az útját. Az asszony titokzatos mosollyal az ajkán nézett a magas férfi után, és rövid kopogás után belépett az igazgató főorvos ajtaján. Barbara Fembach éppen a szobájában tartózkodott, amikor a főorvos felhívta, és közölte vele, hogy von Angem kereskedelmi tanácsos a nap folyamán el akarja vinni az unokáját. — Megteheti. Elmúlt a veszély — közölte dr. Kellerrel —, de javasolni fogom, hogy két hét múlva még legyen egy kontroli- vizsgálat. — Rendben van — értett egyet dr. Keller. — Még egyszer megnézem a gyereket — fejezte be Barbara Fembach a beszélgetést, és néhány perc múlva belépett a K szobába, ahol egy nővér éppen egy csecsemőt tett tisztába. Az orvosnő köszöntötte, és odalépett ahhoz az ágyhoz, amiben a kereskedelmi tanácsos unokáját tudta. A következő pillanatban megmerevedett. Az ágy üres volt. — Nővér — kiáltott — hol a gyerek? — Az üres ágyra mutatott. — Amikor bejöttem, doktornő, üres volt az ágy — válaszolt a kérdezett. Talán már elvitte az anyja. — Hogyhogy az anyja? — Hát a Zimmermann, akit ma hazaengedtek — vélte a nővér. Barbara fejében egymást kergették a gondolatok. — Uschi Zimmermann? — ismételte a kérdést. — De hát annak van saját gyereke, és ez... — mondat közben abbahagyta és keresve körülnézett. — Akkor a Zimmermann gyereknek még itt kell lennie — kiáltott fel —, nézzen utána! Ez hamar meg is történt, de eredmény nélkül. — Nem értem — mormogta Barbara Fembach. — Hívják a főorvost — fordult a nővérhez —, és az osztályos nővért is sürgősen! (FEB) A hungarológia — azaz a magyarságtudomány — nem tekinthető önálló tudományszaknak, de fontos megjelenési formája a tudományközi kapcsolatoknak. Az Akadémiai Kiadó erre építkezve s ennek tudatában jelentette meg nemrégen a Magyarságtudomány Kézikönyvét. Mint azt a kötet címe is elárulja, szerkesztői egyetlen könyvbe kívánták sűríteni mindazon ismereteket, amelyek részei lehetnek a magyarságról összegyűjtött ismereteinknek. Aki kézbe veszi ezt az olvasmányos lexikont, ráébred, hogy magyarságunk rendkívül gazdag, szerteágazó világ. Az első fejezet a hungarológia fogalomkörét járja körbe, a második rész a magyar nyelv világával — eredetével, történetével, fejlődésével, kapcsolataival, jelenével — foglalkozik. A harmadik részben hazánk teljes történelmével megismerkedhet az olvasó, a kezdetektől napjainkig. A negyedik és az ötödik fejezet az irodalom és a művészetek házába kalauzol — már önmagában is hatalmas vállalkozás! —, végezetül a hatodik részben a néprajz és a folklór témáját boncolgatja a kötet. Mi tagadás, jó érzés kézbe venni ezt a remek kiadványt. A Kósa László szerkesztette kézikönyv nem egyszerűen lexikális ismeretekkel gazdagítja tudásunkat, hanem átfogó, elemző, konstruktív tudást kínál az olvasónak, olyan lexikon ez, amelyet bármikor elővehetünk, fellapozhatunk. Ráébreszt hovatartozásunkra, nemzeti önismeretünket táplálja s pontosan meghatározza helyünket a világban. Ebben van legfőbb érdeme. szémann Percek múlva odaért dr. Keller is. — Hát ez hiányzott a legkevésbé — mondta dühösen. — Ha a kereskedelmi tanácsosnak ez a fülébe jut, az isten irgalmazzon nekünk. Egyszerre felkapta a fejét. Eszébe jutott a fiatal Zimmermann lány, akivel az előcsarnokban találkozott, amint éppen egy csecsemőt vitt a karján. Röviden elmesélte az esetet. — De hát a mindenit—gurult dühbe —, csak egy gyerek volt nála. Hol van akkor a másik? — Itt van — szólt bele ebben a pillanatban a nővér. — A Zimmermann baba a szomszédos szobában fekszik. Éppen most találtam meg. Barbara Fembach beszaladt a mellettük lévő szobába. Valóban, Uschi Zimmermann gyereke békésen feküdt az ágyában. Az orvosnő gondolkozott. És hirtelen úgy érezte megtalálta a rejtély magyarázatát. Igen. így, és nem másképpen kellett történnie. Uschi Zimmermann, úgy látszik, meggondolta magát, és mégis magával vitte a gyerekét. Nagy sietségében és zavarában nem a sajátját kapta fel, hanem von Angem kereskedelmi tanácsos unokáját. Barbara közölte ezt a főorvossal. — Az a gyerek, akit maga Uschi Zimmermannál látott, a kereskedelmi tanácsos unokája volt, a lány azonban azt hitte, hogy a sajátja. Dr. Keller a fejéhez kapott. — Hát ez nem lehet igaz! —- mondta izgatottan. (Folytatjuk) Az tény, hogy a Salgótarjáni Kohászati Üzemek, mint termelő tevékenységet folytató vállalat „felülről kapta” a kezelői jogot a kastélyra, — de nem igényelte. Tudjuk, a döntéshozóknak is meg volt az indítékuk, miszerint pénz a térségben nem lévén (az akkori tanácsnak sem) keresni kellett egy olyan tőkeerős partnert, aki a kastély rendbehozatalához hozzájárul és állagmegóvásának nem kis terheit vállalja, ezáltal megmenti az enyészettől a történelmi múltú kastélyt. Nem tartom elítélendőnek, hogy az SKÜ a 70-es évek térségbeli fejlesztései kapcsán, munkahelyek tucatjait létesítve nemcsak prominens gazdasági egységgé nőtte ki magát, de mint ilyet a helyi hagyományőrző és kulturális értékek megóvásához is hozzájárulni kényszerítettek. Ezt nem, — mert ez a múlt kézivezérléses irányításának gyakorlata volt, — de ezt már igen, hogy azért, mert a vállalat súlyos milliókat áldozott a helyrehozatalra, és továbbiakat áldoz évente jelenleg is a kastély fenntartására, elmarasztalás érje. Sajnos be kellett látnunk az évek folyamán, hogy az idegen- forgalmi hasznosítás nem az erősségünk. De itt kell megjegyeznem, hogy az ebbéli gyenge törekvéseinkben a helyi infrastruktúra, az ingerszegény környezet sem volt igazán segítségünkre. Alig pár rendezvény került csak lebonyolításra részünkről évente a kastélyban. Oktatóbázisként tudomásom szerint soha nem működött. Egy-egy alkalommal térítés nélkül, vagy netán jelképes használati díj ellenében a község intézményeinek és egyéb szerveinek is mindig a rendelkezésére állt. A kastély további hasznosítáAzokra gondolok, akikkel a nyolcvanas évek első felében öthat éven át szilveszterkor városmozgató játékokat rendeztünk Salgótarjánban. Azokra is gondolok, akik az üzemekből, intézményekből, kulturális központokból és igen! a sajtóból, a régi Nógrádból szerveződve azokat a vetélkedőkkel, szellemi párviadalokkal, műsorszámokkal ügyességi versenyekkel megszerkesztett év végi játékokat mindenoldalúan segítették. Sok minden eszembe jut. A minap valaki azt mondta nekem a szomszédvárban, hogy ,,mostanra a tarjáni értelmiség visszavonult s hogy új amatőrök kezébe került a város". Lehet ebben is igazság. De akkor miért látok annyi régi arcot (nem politikai értelemben mondom ezt), miért tapasztalok magamon is annyi régi tüzet a Salgótarjáni Vidám Vásár szervezői, rendezői között? Alig néhány napja csak, hogy a terv nyilvánosságot kapott (lapunk keddi számában közölt erről híradást) és máris jó néhány „régi városmozgató'’ csatlakozott az augusztus 18—20. között megrendezésre kerülő (színhely a városi strand környéke) profi és amatőr, helyi és országos! sport- versenyekkel megtűzdelt akcióhoz. Alighanem egyszerre több dologról van itt szó. Az egyik — és legfőbb talán —, hogy sok irányított és főként politikai ala- pozottságú „ünnep” után sokszá- zan, ezren lehetünk a városban élve, akik arra várunk, hogy történjen már valami! valami, ami jókedv, ami mozgás-sportverseny, ami szellemi-várostörté- neti vetélkedés, ami megmozgat bennünket. Ilyen lesz a Salgótarsára vonatkozóan vállalatunk kezdeményezően lépett fel, melynek oka az egyre nehezedő gazdasági helyzetünk, és célja a kastély fokozottabb hasznosítása. Ez ügyben a vállalat illetékesei együttműködést ajánlottak fel az önkormányzatnak is. A gyártörténeti múzeum, az már fájóbb ügy. Tulajdonképpen az is a kitöltés és hasznosítás ügykörébe illő buzgólkodásunk szüleménye, de akik ezt eldöntötték, azok sem gondolták, mennyi epés megjegyzés fogja kísérni ilyen irányú tevékenységünket, hogy tudniillik, falusi környezetben, viszonylag távol a gyártól, helyeztük el a közép-európai mércével is jelentősnek ítélt ipartörténeti anyagot. Szeretnénk, ha tudomásul vennék az önkormányzat képviselői, hogy fantomháborút folytatnak és békétlenséget szítanak az SKÜ-vel szemben. Vállalatunk a kezelői jog adta lehetőségein belül kíván törvényes keretek között lépéseket tenni a fokozottabb hasznosításra, nem zárva ki a lehetőségét a kezelői jog átadásának sem, természetesen az eddigi ráfordításaink méltányos figyelembevétele mellett. A kastélynak az önkormányzathoz kerülése nem rajtunk múlik, hanem azon, amit a bá- tonyterenyeieknek dr. Csépi Lajos úr, az ÁVÜ ügyvezető igazgatója válaszlevelében vázolt. Hogy ez a procedúra a helyiek számára várt módon „igazságos és kedvező” döntés lesz-e, azt majd az élet eldönti. Mindenesetre arról nem szabad megfeledkeznie senkinek, hogy először vetni kell, hogy aratni lehessen. Longauer Lajos, az SKÜ dolgozója jáni Vidám Vásár augusztus 18— 20. között. A másik, hogy hiába várunk talán a régi, de már egykori formájában nem létező művelődési és sportmozgalmakra, azok egykori irányítóira. A teljes elbizonytalanodás bénít sok mindent és sok mindenkit. Elnéztem az új arcokat a minap, amikor a vidám vásár főrendezőinek egyikénél a Kakuk Toyotánál az első jelentősebb megbeszélésen az Axel Springer—Magyarország Kft. Nógrád megyei irodáját is négyen képviseltük (lapunk és a kiadó a szervezők között van). Vállalkozók, üzletemberek, menedzserek, akik most egy nem profitra — városi jókedvre, mozgásra törő rendezvényt segítenek. Az „Egészséges Salgótarjánért” alapítványt, amely a háromnapos rendezvény bevételeiből hízik, hogy a jövő évben még nagyobb legyen a mozgatás és mozgás fizikailag és szellemileg egyaránt. (A rendezők között sportszövetségek is.) Érdemes lesz figyelni lapszámainkat, hiszen a mai szervezői-rendezői (minden ágnak külön felelőse van, egyre többen kapcsolódnak be a kezdeményezők munkájába!) megbeszélésen már kialakul a végső sorrend és műsor, a teljes sport - és kulturális program — erről kö- zeles lapszámunkban olvasható majd interjú. Érdemes lesz olvasni azért is, mert régi városmozgató hagyományokhoz híven (Nyomozz velünk!, Keresd a kulcsot stb.) az Új Nógrádban kilencfordulós képes várostörténeti rejtvényen dolgozik egy igazi „veterán”, Hidvári Pista barátunk. (T. Pataki) Új városmozgató ZSEBNAPTÁR
