Új Nógrád, 1991. július (2. évfolyam, 152-178. szám)
1991-07-11 / 161. szám
4 /‘i7.I?77777/ LÁTÓHATÁR 1991. JÚLIUS 11., CSÜTÖRTÖK f IIHB Ayy,./ Minek és kinek kell? A politikát lehet szikével elemezni A gyönyörű Básti Juli Bacsó Péter új filmjében falubolondját, falucsúfját alakít: torz, groteszk arccal, széteső mozgással, szánalmas zavartsággal... Szinte állandóan jelen van a vásznon, szinte percről percre irritálnak létezésének abszurd mozzanatai, ellehetetlenülő emberi kapcsolatai. A film másfél órája keserű, rossz érzéssel erősíti fel a kérdést: minek ez az egész? Minek Básti Julit zsákruhába gyömöszölni, rémmé szobrászkodni? Minek visszanyúlni az 1930-as évek szovjet-orosz faluközösségébe, hogy leckeként felmondjuk egy eszelős lány történetében a sztálini nyomorúság, rettegés, kiszolgáltatottság, embertelenség leckéjét? Egyszerűen nem is értheti az ember: új történelem kép, új gondolatok, új pszichológiai elemzések, új mondanivaló jelenléte nélkül egyáltalán hogy jut eszébe valakinek a 90-es évek Magyarországán a szegénységgel. mocskosságával, elmebetegségével egyaránt taszító orosz falut moziprogrammá varázsolni, és elvárni, hogy rágjuk végig újra együtt az unalomig ismert sémákat. A sztálinizmus legsötétebb éveiről, a legszörnyűbb rémségek felemlegetésével, felidézésével 4. rész — Az meg mit jelent? — Az orvosnő megmagyarázta. — De ehhez valamelyik szülő beleegyezésére van szükség, mégpedig írásban — hangsúlyozta. Az öregember sötéten nézett a fiatal doktornőre. — Nem írhatom én alá ezt a nyilatkozatot? — kérdezte. — Sajnos nem — válaszolta Barbara Fembach. — A szükséges nyomtatványt lent, a titkárságon lehet megkapni. A nagyapa csak bólintott, megfordult és köszönés nélkül elindult a lépcsőn... — Kész — mormogta dr. Keller, levette a szájvédőt és elhagyta a műtőt. Amikor az előkészítő helyiségben zöld operálóruháját fehér köpenyre cserélte, hirtelen a mellkasa bal oldalához kapott. Már megint előjött ez az átkozott dobbanás és szúrás. Nem először történt, hogy ilyen rohama volt. Rendszerint rövid ideig tartott, de mint orvos, teljesen tisztában volt azzal, hogy mi is fenyegeti. A viszonylag ártalmatlan szívpanaszokból az idők múltával veszélyes szívartéria- szűkület lett. A mintegy éve megejtett vizsgálat ezt igazolta. Azóta tudta dr. Keller, hogy a mellében időzített bomba ketyeg, aminek, ha továbbra is hasonló stressznek lesz kitéve, egy szép napon fel kell robbannia. Úgy sem lehet izgalmas élményt teremteni a mozivászonra, ha az életanyag, a mese csak illusztráció a tanmesék újramondásához. Ha a hősök élete, sorsa, jelene, jövője nem eléggé és nem igazán fontos ahhoz, hogy valamiféle katarzis szülessen. A Básti Juli- Paranya, az istenített vezér menyasszonyaként veszélyezteti a „szentképet”, megjárja a rendőrséget, a fogdát, és megtanulhat olyan éber-rendőr fogalmakat, mint ellenség, ügynök, spion, felgyorsíthatja a falucska megtisztítását az „ellenséges ügynököktől”, akik mindenféle álruhában garázdálkodnak a „lelepleződésig”... A félelem mindent elborít, mert a fájdalmas butaság, végleges kiszolgáltatottság ellen itt nincs orvosság. A film egyetlen „pozitív hőse”, a lánnyal korábban rokonszenvező ellenség — bűnöző Zorka (Cserhalmi György alakítja), maga kell megölje a szerencsétlen lányt, hogy a faluban tobzódó elvitetési őrületet megállítsa... Mert az „elvitetés” fenyegetése, az ártatlan emberek nagyon is indokolt félelme olyan őrületté válik, amely ellen már bármilyen antihumánus eszköz is elfogadható fegyver a közösség védelmében. Talán így, ez a őrizte szenvedésének titkát, mint egy államtitkot. Még a lányának sem szólt róla egy szót sem, nem is beszélve a kollégákról, beleértve Barbara Fembachot is. Dr. Keller nemegyszer foglalkozott az operáció gondolatával. Igazán szívesen beszélt volna egyszer valakivel a lelkét nyomó teherről. Egy bizonyos valakivel — tudniillik Barbara Fernbach- hal. De úgy érezte, láthatatlan korlát húzódik közöttük, amelyet nem tud leküzdeni. Talán a bátorság is hiányzott hozzá... — Főorvos úr, rosszul van? — kérdezte a műtősnő, aki éppen belépett az előtérbe. Dr. Keller összerezzent. Mosolygásra kényszerítette magát. — Minden rendben van, Herta nővér — válaszolta. Már tényleg jobban érezte magát. — Csak egy kicsit fáradt vagyok — tette hozzá magyarázatképpen. Útban a szobája felé a nőgyógyászat előtt kellett elmennie, és meglátta Barbara Fernbachot, aki éppen a szülőszobából jött ki. — Üdvözlöm, kolléganő... — szólította meg kissé zavartan. Zorka-figura hordoz valami drámai öltözékű gondolatot: lehet benne annyi erő, hogy mégannyi kínon, megpróbáltatáson át is majd általa szülessen meg az értelmes jövő lehetősége... Mindezzel együtt is „A Sztálin menyasszonya” hiábavaló kísérletnek látszik arra, hogy a humánum nevében újra és újra megszólaljunk az embertelenség ellen. Bacsó filmje megerősíteni látszik azt az abszurd ötletet, amit február körül lehetett hallani a nemzeti filmszemle hiányáról beszélve: rendezni kellene egy olyan magyar (és kelet-európai) filmfesztivált, ahol bemutatnák azokat a filmeket, amelyekre az alkotóikon, finanszírozóikon kívül az égvilágon soha, senki nem kíváncsi, és méltán nem! A kasszasiker, közönségérdeklődés ellen sokszorosan bebiztosított filmek fesztiválján, majd jó párbeszédet folytathatna az a néhány tucat makacs eltökéltségű régi-új menedzser a tucatnyi agyontámogatott rendezőjével: nincs visszataszító, rossz és invenciótlan alkotás, csak fatuskó nézők vannak, akiket különben is le kell váltani, mert a filmgyártás rendszere, szisztémája örök és változtathatatlan... Erdős István Sztálin menyaszszonya Fényképezte: Andor Tamás Zene: Jörg Schock Főszereplők: Básti Juli, Cserhalmi György Rendezte: Bacsó Péter Forgalmazza: MOKÉP Barbara Fembach közelebb jött. — Engem keres, Matthias? — kérdezte mosolyogva. Ha senki nem volt a közelben, legtöbbször keresztnéven szólította a főorvost és az is őt. — Igen is, meg nem is — válaszolta dr. Keller —, ugyanis szerettem volna... — Jöjjön, menjünk a szobámba — szakította félbe a főorvost Barbara Fembach, és előrement. Dr. Keller hallgatva követte. — Szülés? — kérdezte, amikor az orvosnő szolgálati szobájába értek. — Láttam, éppen a szülőszobából jött... — Húsz perc múlva kell a végéhez érnie — válaszolta Barbara Fembach. — Igen? Akkor közben utánanézek a kereskedelmi tanácsos unokájának — jelentette ki dr. Keller. Tulajdonképpen valami egészen mást akart mondani, valami személyesebbet. Barbara Fembach hirtelen észbe kapott: — Te jó ég, a laborvizsgálat eredményeinek már készen kell lennie, majd én... Dr. Novák László „Hogyan lesz Kádár elvtársból Kádár úr” című írásának következtetései szerint a Kádár-rendszert minden egykori híve megtagadja, úgymond mindenki „ártatlan”. Nem tartom feladatomnak 33 év értékelését, annál is kevésbé, mert képességeim és ismereteim nem elégségesek ahhoz, hogy megfellebbezhetetlen igazságokat mondjak ki e korszakról. Kétségtelen azonban, hogy ez a rendszer egyfajta viszonylagos jólétet és ami ennél sokkal fontosabb, szociális biztonságot teremtett polgárai számára, (amelynek szintjétől gyorslift módjára haladunk a mélységek felé), s bármily szomorú is az aktívan politizálok, a politikát csinálok számára, a társadalom nagy többségének ítéletét a rendszerről, amelyben él, a gazdasági körülmények határozzák meg Keleten és Nyugaton egyaránt. Kétségtelen továbbá az is, hogy ez a rendszer esélyt adott arra, hogy anyagi megrázkódtatás nélkül diplomát szerezhessen sok olyan fiatal, akinek egyébként — ha meg kellett volna fizetnie — esélye sem lett volna ilyesmire. Hóm Gyula támadása nem könnyű feladat, de úgy tűnik elmaradhatatlan, „mert azért mégiscsak tarthatatlan, hogy az elmúlt rendszerhez oly sok szállal kötődő politikus ma is az egyik legnépszerűbb ebben az országban”. Novák dr. Hóm szavahihetőségét kérdőjelezi meg, amikor összeveti a volt külügyminiszter tevékenységét a szovjet csapatok kivonulása kapcsán azzal a véleménynyilvá// Ősbemutató Székely János „Mórok” című színművének ősbemutatójára készül a Gyulai Várszínház. A premier, amely a Gyulai Nyári Színház negyedik Székely-ősbemutatója, július 18-án lesz, s július 21-ig négy este láthatja a közönség az erdélyi író új drámáját. — Semmit sem kell tennie, Barbara — szakította félbe a főorvos —, azt én elintézem. Elindult az ajtó felé, de még egyszer visszafordult: — Különben, ha ma este ideje és kedve lenne hozzá, a lányommal együtt nagyon örülnénk, ha eljönne hozzánk vacsorára — mondta. Barbara Fembach rövid gondolkodás után beleegyezett. Hozzáfűzte: — De csak hét óra körül érek oda. A bécsi belvárosban levő Hotel Imperial konferenciatermében tartotta ülését a Szent Anna Kórház kuratóriuma, amelynek határozatai mind a Szent Anna Kórház, mind dr. Keller főorvos számára jelentősnek ígérkeztek. Először Rottach professzor beadványa került tárgyalásra, amelyben az igazgató főorvosi kötelezettségei alól felmentést kért. Ezt a kuratórium elfogadta. Utána felmerült az utódlás kérdése. — Ha megengedik — ragadta magához a szót Rottach profesz- szor, és néhány mondatban ecsetelte dr. Keller kvalitásait. — Tökéletesen alkalmasnak tartom az igazgató főorvosi poszt betöltésére — zárta rövid hozzászólását. — Professzor úr — vette át a szót Carla Eichoff —, köszönjük a javaslatát és gondolkodni fogunk rajta. Néhány napig ugyebár ön még hivatalban marad? (Folytatjuk) nítással, amelyet az emlékezetes — Nagy Imre és társai temetésén elhangzott — Orbán Viktor beszéddel kapcsolatban tett. Még idézi is Horn Gyulát így: „Ilyen útszéli, közönségesen otromba hangon nem lehet beszélni”. Nos ezt a véleményt a FIDESZ-frak- ció is számon kéri Horn Gyulától a Magyar Hírlap június 4-i számában, a következőképpen idézve őt: „...Hozzáteszem, hogy abban nemcsak szovjetellenes kitételek voltak, hanem nagyon éles, mondhatni útszéli hangnemben fogalmazott, gyűlölettől átitatott kommunistaellenes kijelentések is, amelyek végül is hasonló érzést válthattak ki mások részéről.” Horn Gyula szavait olvasva nem kell különösebb elemzőkészség, hogy megállapíthassuk — sajnos — mennyire jó jósnak bizonyult. Orbán Viktor olyan nyilatkozatháborút indított el a szovjetek ellen, amelyben aztán maga és pártja nem vett részt, átengedve a terepet a ma kormányon lévő erőknek. Ez odavezetett, hogy ma nincs alapszerződés Magyarországon és a Szovjetunió között, és majd kétmilliárd dollárunk veszhet el a szovjet csapatok kivonulása kapcsán. Magyarország az utolsó helyek egyikére csúszott vissza a Szovjetunió partnereinek sorában. Ennek gazdasági vetüle- te — többek között — néhány százezer munkanélküli képében jelenik meg. Ezt egy diplomata már akkor érzékelte. Sajnálatos, hogy a politikai közélet több — ma is — nagyhangú képviselője még most sem látja ezt. Novák doktor azt mondja, nem volt rendszerváltás. Ebben egyetértünk. A miértben már kevésbé. így állunk hát. Mint a víz. Tudják, az a Balaton nevű állóvíz, országunk szebbik felén. A nyugatin... Víztükre országunk „dísztükre”. ZIMMER FREI. Mennyi van belőle! Csak éppen nem kelendő. Sok volt a „zimmer” de „frei” alig. Nem volt ugyan olcsó, mégis laktak benne. Külföldiek. Mára már azok sem. Mert rájöttek, hogy drágább reggeli nélkül, mint a Lajtán túl — reggelivel. Vendéglő. Nagyjából negyedház. Csendesen eszegetnek. Közben nem beszélnek. Magyarul... Meglátták, mi van itt, s most bánatukban esznek. Honfitárs? Volt, kérem! Kettő is! (Az utóbbit a tulaj mondja. Engedett is nekik ötven százalékot. Egyenek féláron...) Szálloda. Kétágyas szobák százhúszért. Márkában. Kongott. Ma már nem. Az árat közben levitték önköltségig. így mindjárt többen jönnek. De még így is alig. Túl taszító a panoráma: a minipiac. A méregdrága fonottkosarak és giccsek. A kínálás módja? Nem Kazinczy-díjas... Röpködnek a szúnyogok és a káromkodások. Mert az áru nem kell. Még akkor sem, ha vissza- cibálnak érte. Naná, úgy pláne nem! Két ember. Egyikük munka- nélküli. Volt egy kis pénze. Házat épített. A Balatonnál. Ebből akart élni. Elkésett. Áll az autóút mentén, parkoló kocsiján táblával. Rajta a szöveg: „ZIMMER FREI”. Erről már meséltem... A másik ember üdül. Kuriózum. Sőt: csodabogár! Panaszkodik az árakra. De itt van. Lottón nyert? Totón netán? Vagy robotolt? Napi húsz órát — ötvenegy héten át, s most kiüdüli magát családoŐ azt kérdezi: „rendszerváltás az, ahol a volt MSZMP-vezetőkből lettek az általunk évtizedekig gúnyolt, cilinderrel, szivarral ábrázolt hájas tőkések?” Ha ezt Csurka István, vagy Torgyán dr. mondja meg sem lepődöm. Na de egy liberális párt tagjának, sőt vezetőjének tollából ez legalábbis öngól. Miért ne lehetne valaki jó vállalkozó, jó gazdasági szakember, uram bocsá, tőkés, csak azért mert tagja volt az MSZMP- nek? Azt gondolom pontosan azért nem történt még meg a rendszerváltás, mert a természetes közeg, a reálfolyamatok helyett ma is a hatalom, „a rendszer” kívánja megmondani, hogy kiből mi lehet és mi nem. Ki az alkalmas és az alkalmatlan. És mindezt előre címkézve. Ma az „MSZMP” a bélyeg, holnap lehet az SZDSZ, holnapután az MDF is. _ Úgy hiszem, kinek-kinek számot kellene vetnie azzal, hogy mi az, amivel leginkább javát szolgálhatja az országnak és saját magának. Úgy ahogyan ezt a nagy többség mindig is tette. Azt már mindenki — legalább három változatban — tudja, mi volt eddig. Uraim és elvtársak, meg kellene már azt is nézni, mi van előttünk. Persze ez valamivel nehezebb feladat, de előbb vagy utóbb elkerülhetetlen. Különben magam — sok volt betegéhez hasonlóan — nagy tisztelője vagyok dr. Novák Lászlónak. Mert kiváló sebész és igazán humánus orvos. És erről a suszter meg a kaptafája jut az eszembe. Dóra Ottó MSZP Salgótarján városi ügyvezető elnöke stul, mielőtt elviszi az infarktus. Akkor jövőre ők sem jönnek. Bár ennél üresebbek nélkülük sem lesznek a kihalt vendéglők, panziók, szállodák, butikok, üzletek, sütödék, miegymás. Juszt is Juszt jut eszembe. Néhány héttel ezelőttről. Sokat bírált, de utolérhetetlen csibészes nyegleségével. Ahogy lement a Balcsira, pedig tudta, hogy üres. Nem ügy. Mindenki tudta. Kamera előtt fagatta a sütödést. Mert az ráért. Vallott is. „Ön a nyolcadik — mondta — aki ma itt evett.” Pedig délután volt. Sőt este. De nem csoda. És Juszt se volt rest: evett! Palacsintát! Ötvenért. Egyet. Nyeglén négyrét hajtotta, és lenyelte, mint kutya a legyet. így mulat egy magyar úr. Legalábbis ma. Meg holnap, meg holnapután, meg azután. Hány évig még? Ki tudja? A helikopterről készített balatoni totálkép döbbenetesen, lélegzetelállítóan mutatja a magyar valóságot. Már lassan azt sem mondhatjuk el, hogy a maszekok még megengedhetik maguknak a mindenféle üzlet fenntartását. Miből engedhetnél? Kereslet ugyanis nincs! Se házon belül, de azon kívül se. Kiirtottuk. Gyorsan ment. Ezt hívják úgy: precizitás. Magyar módra. Felülről jól látszik a magyar tenger. Felületén kettőt csobban a víz. Szerintem békák. Szúnyog még van. Jól lehet lakni. Kétél- tűeknél. A dolog szomorúbb része ezután jött. A Balaton ugyanis csak a legszembeötlőbb. Azonban mindenki tudja, ott is úgy van ez, ahol nincsenek tévékamerák. Sőt, még „úgyabb”. És ez mindennél szomorúbb és sokkolóbb... Balázs József Britta Winckler: RIVÁLISOK FEHÉR KÖPENYBEN Csütörtököt mondtunk
