Új Nógrád, 1991. július (2. évfolyam, 152-178. szám)
1991-07-19 / 168. szám
4 LíHJnzLi LÁTÓHATÁR 1991. JÚLIUS 19., PÉNTEK Pártok politikai vitafóruma MSZP-védelem alatt az MSZOSZ! A pártállami rendszerben szorosan összekapcsolódott állami és szakszervezeti vagyon helyzetének rendezése, a szabad szervezkedés vagyoni feltételeinek megteremtése, illetve a valamennyi magyar munkavállalót megillető vagyon megőrzése céljából az Országgyűlés elfogadta az állami és szakszervezeti vagyon szétválasztásáról és a szabad szakszervezeti szervezkedést biztosító vagyoni feltételek megteremtéséről szóló törvényt. A javaslatot Matyi László (SZDSZ), Palkovics Imre (MDF) és Rockenbauer Zoltán (FIDESZ) képviselők nyújtották be. A többpárti konszenzus alapján készült törvényjavaslat mégis nagy vihart kavart a parlamentben, igaz, csak az MSZP képviselői (köztük az MSZOSZ volt és jelenlegi tisztségviselői) meglehetősen harcosan támadták a javaslatot. Érvelésük alapja az volt, hogy a magyar szakszervezeti tagok vagyonához nincs joga senkinek, még a parlamentnek sem, s élesen tiltakoztak az általuk állami beavatkozásnak minősített napirendre tűzés ellen. Hogy mit jelent ez a beavatkozás? Semmi mást, mint azt, hogy a SZOT jogutód szervezetei elszámolást kötelesek készíteni az Állami Számvevőszéknek, amely zárolja ezt a vagyont. Vagyis elidegenítési tilalmat állapít meg az egy éven belül megtartandó szakszervezeti választásokig, amikor is az ott elért eredmények alapján részesedik minden szak- szervezeti tömörülés a közös vagyonból. Az MSZP tiltakozását tehát minden bizonnyal az váltotta ki, hogy az MSZOSZ által kezelt vagyon (még akkor is, ha már papíron lemondott róla az MSZOSZ az ágazati szakszervezetek javára), nem élhető fel, nem adható el, nem vihető gazdasági társaságba. Az MSZP, amely párt ebben meglehetősen nagy gyakorlattal rendelkezik (lásd NEXT 2000), nagyon jól tudja mit veszít e törvénnyel az MSZOSZ. Ma kétségtelenül az MSZOSZ a legnagyobb szakszervezeti tömörülés. De van-e joga kizárólagosan használni azt a vagyont, amely a szakszervezeti kényszer- tagság alapján az elmúlt évtizedekben halmozódott fel, s amely valamennyi magyar munkavállalót megillet? S van-e joga kizárólagosan használni a korábbiakban az állam által a SZOT-nak juttatott eszközöket, hiszen azt is minden magyar munkavállaló kapta? Természetesen nincs. Ma a független szakszervezetek és munkástanácsok tagjai zömükben hosszú évekig, évtizedekig fizettek szakszervezeti tagdíjat a SZOT-nak, s kilépésükkor semmit sem kaptak, nemhogy az őket megillető vagyonrészt. Ennek ellenére a semmiből teremtettek meg egy újfajta dolgozói érdekvédelmet, s vették fel a harcot nemcsak a munkáltatóval, hanem a régi szakszervezetekkel is. Az MSZOSZ szakszervezeti segélyekkel, ingyenes kirándulásokkal és kedvezményes élelmiszer-akciókkal igyekeztek feledtetni a hatékony érdekvédelmet, s „keresztbe,tenni” az új, független szakszervezeteknek. Persze az MSZOSZ-nak mindezekre volt pénze, attól azonban a végsőkig húzódott, hogy üdülőibe beengedje a független szakszervezetek tagjait. Az MSZOSZ határozottan cáfolja, hogy vagyonátmentést folytat. Ugyanakkor elismeri egy szakszervezeti bank és biztosító alapításának tervét, mondván, hogy nem találtak olyan magyar pénzintézetet, amely megfelelően tudná kezelni a szakszervezet pénzét, vagyonát. Nem tudom, miért nem, hiszen ma az országban meglehetősen sok pénzintézet létezik, s ezek mindenki más igényét kielégítik, miért éppen a szakszervezetekét nem? Mire jó hát a saját pénzintézet? Mekkora az a szabad pénzeszköz, amely az MSZOSZ birtokában van? Ki, kik döntöttek arról, hogy ezt a pénzt erre kell fordítani, s nem például arra, hogy csökkentsék a megfizethetetlen szakszervezeti beutalók árát? Mindezek a példák azt bizonyítják, hogy soha jobbkor nem jöhetett ez a törvény, nagyon sok tisztázandó kérdés van ez ügyben. S e sorok írója csak egyet sajnál: azt, hogy miért nem történt a vagyonelszámoltatás ilyen határozottan és jól az MSZMP és utódpártjai esetében is. Kazinczi István SZDSZ, Salgótarján Kicsi és a nagyok A kétéves Alex Kuhn (Pleasant Hill, USA) a felnőttekkel együtt veri a dobot a polgárháború egyik csatáját megelevenítő ünnepségen. (MTI Foto) Magyarországi ásványritkaságok A ritkaság viszonylagos fogalom. A Magyarországi ásványritkaságok című könyvben szereplő ásványok között vannak olyanok, amelyek máshol gyakoriak, de hazánkban ritkák, mások régebben gyakrabban kerültek elő, manapság viszont csak elvétve. Vannak aztán, amelyek gyakoriak, de ritka szépek, végül a kötetben olyanok is akadnak, amelyek abszolút értelemben ritkák is, szépek is. Életünk szervesen kapcsolódik az ásványok és kőzetek világához. Koch Sándor a kiváló mine- ralógus professzor az emberiség történetét sajátos, de elgondolkodtató logikával, az ásványok felhasználása szerint határozta meg. A kő- és rézkorszakot a nyersen felhasznált ásványok korának, a bronz- és vaskorszakot a nyersanyagként felhasznált, végül az acél- és majd atomkort az energiaforrásul felhasznált ásványok korának nevezte. Az ásványok és kőzetek alapvető gazdasági hasznossága mellett soha nem volt elhanyagolható szempont különleges szépségük. Az embert mindenkor bámulatba ejtette alakjuk, bizarr formaviláguk és színük-fényük káprázatos játéka. Az ásványok csodálatos világával történő ismerkedés hazánkban is egyre divatosabb, mind több az ásványgyűjtők száma. A természetjárók a növény- és állatvilág mellett fokozott figyelmet fordítanak a kőzetekre. Ennek egyik jele, hogy a numizmatikának komoly riválisa támadt a mineralógia szárnyai alatt felcseperedő amatőr ásványgyűjtés formájában. E fellendülés ismérve az ásványgyűjtő klubok szaporodása, ásványbörzék rendezése, melyek többsége nemzetközi szintű találkozó. A Képzőművészeti Kiadó Balázs Endre és Szakáll Sándor mineralógusok tollából született kötettel szeretné segíteni, buzdítani ezt a terebélyesedő mozgalmat. A könyvben található 71 színes képpel egyrészt gyönyörködtetni akar, másrészt e sok szépséggel csábítani szeretné az olvasót a „természet harmadik birodalmába”. A kiadó külön érdeme, hogy a Magyarországi ásványritkaságok című munkát angol és német nyelven is megjelentette. INFLÁCIÓ Két csontváz beszélget a vásárcsarnokban: — A kolléga úr mikor halt meg? — Én? A legutóbbi áremelés után! És ön? — Mi az, hogy én? Hiszen én még élek...! 11. rész — Egyébként már el akartam menni — mondta gyorsan tovább, a szolgálatom már majdnem egy fél órája véget ért. — No, akkor éppen legfőbb ideje, hogy kipihenje magát — válaszolta mosolyogva dr. Wran- gel. — Kár... Barbara Fembach felfigyelt. — Miért lenne kár? — kérdezte. — Mert különben szívesen beszéltem volna magával — jött a felelet. — Hivatalosan? — Barbara Fembach lelkében felkészült az ellenállásra. — Is — válaszolta nyugodtan dr. Wrangel —, de egy kicsit személyesebben. Végül is mint főnök szeretné az ember a munkatársait valamelyest közelebbről megismerni. — Ez csak rám vonatkozik, igazgató úr, vagy a többi kollégára is? — Ez egy kicsit ironikusan hangzott. Dr. Wrangel nem zavartatta magát ettől a hangtól. — Mindannyiukra érvényes — mondta —, éppen most kezdtem meg a főorvossal. — És meg van elégedve? — Barbara Fembach mosolygott. — Már most meg vagyok győződve róla, hogy Keller főorvos kitűnő munkatárs, akitől nem Britta Winckler: RIVÁLISOK FEHÉR KÖPENYBEN szívesen válnék meg — kerülte meg dr. Wrangel az orvosnő kérdését. — Igen. Dr. Keller kiváló orvos, aki megérdemelte volna, hogy... — Barbara Fembach zavartan hagyta abba mondat közben. — Hogy helyettem a klinika igazgató főorvosa legyen •— fejezte be dr. Wrangel az orvosnő félbehagyott mondatát. — Igazam van, kolléganő? Barbara Fembach bólintott. — Szerettem volna a reggeli pimasz viselkedésemért elnézést kérni — ragadta magához a szót dr. Wrangel. Barbara Fembach elpirult. — Sajnálom, hogy elragadtattam magam — szólt egy kis zavart- sággal a hangjában. — De dühös voltam és... na jó... a pimaszt ezennel visszavonom. — Köszönöm szépen. — Dr. Wrangel elnevette magát, de mindjárt ismét elkomolyodott. — így. Most már tényleg szüksége van pihenésre. Igyekezzen haza. — És maga? — szaladt ki Barbara száján. — Maga nem akar hazamenni? Dr. Wrangel mosolygott. — Én itthon vagyok, mert az én lakásom ennek a klinikának a déli szárnyában van — árulta el. — Annak idején oda beépítettek egy lakást is. Barbara halványan emlékezett erre. — Igen... No, akkor én megyek — szólt halkan. — Viszontlátásra holnap. Dr. Wrangel kinyitotta az ajtót, és maga elé engedte áz orvosnőt. Utánanézett, amint végigment a folyosón. — Figyelemre méltó asszony — mormogta elismerően, amikor Barbara eltűnt a szeme elől... Barbara Fembach hasonlóképpen gondolt az új igazgatóra. Mindenesetre hatással van az emberre. Visszafogottsága kellemesen vonzó — állapította meg magában; figyelemre méltó személyiség, rokonszenves kisugárzással. Barbara kezdte egy kicsit feladni előítéleteit ezzel az emberrel szemben, elfelejteni, afölötti haragját, hogy Matthias orra elől elhalászta az igazgató főorvosi posztot. Nagyon hamar kiderült, hogy az új igazgató főorvos nem csak a mesterségében van otthon, de kiválóan ért ahhoz is, hogyan bánjon az emberekkel. Az a mód, ahogyan a kollégákkal, az ápoló- személyzettel és a betegekkel viselkedett, rokonszenvet és elismerést váltott ki. Még dr. Keller is arra a belátásra jutott, hogy korábbi véleményét Wrangel doktorról korrigálnia kell. Mind jobban háttérbe szorította ellenérzését ezzel a nála fiatalabb emberrel szemben, akit elébe helyeztek. A közös munka Wrangellal komplikációmentes volt, és mint ember ellen sem lehetett kifogása. A Szent Anna Kórházban új szelek fújtak. A megbeszélések — amelyek Rottach professzor idején rendszertelenek voltak — most a napi munka rögzített részévé váltak. Minden orvosnak részt kellett vennie rajtuk, és dr. Wrangel súlyt helyezett rá, hogy mindenki nyilvánítson véleményt a különböző esetekről. Ez a fiatal segédorvosokra is vonatkozott, még ha hiányzott is a kellő tapasztalatuk. (Folytatjuk) Lesz-e szeptemberben III/F? Szerintem nem. Ezt igazán szomorúan jóslom, mert úgy tűnik, hogy Pásztón, a Mikszáth Kálmán Gimnáziumban a diák, a tanuló érdeke mellékes tényező. Az Új Nógrád július 10-i, a két tannyelvű gimnáziummal kapcsolatos tudósítása jelzi, amennyiben a franciát tanító pedagógusok eltávoznak, a gyerekek is követik őket. Kérem, ez abszurdum. Az igazgató és a tanárok konfliktusából az önkormányzati képviselői szavazatok alapján győztesen került ki a direktor, de veszített az iskola minimum egy osztályt, nem beszélve arról, mit veszítenek a gyerekek. Fontos ez az intézmény vezetésének? Aligha. Ugyanis úgy tűnik, hogy ez az iskola nem a gyerekekért van. Véleményem szerint az oktatás magas színvonalú. A gyerekek imádják tanáraikat. A tagozat tanulói örömmel járnak iskolába! Ez a baj talán?! A képviselő-testület nem méltányolta az önkormányzati hivatal és a polgármester által előterjesztett — a tárca államtitkárának támogatását is élvező — javaslatot. Pedig Pásztó városának, a gimnáziumnak nem lehet mindegy, hogy egyeseknek sikerül-e, vagy nem „elpusztítani” a két tannyelvű oktatást. Tudjuk, hogy érkeznek idegen nyelvű tanárok, de teljesen új pedagógusgárdával az iskola három év után újra a nulláról indul. Szomorú, ha egy kívülállónak kell a figyelmet felhívni arra, hogy nem elég, ha van francia tanár, hanem a három év alatt elkészült alapra meg kell épülnie az épületnek is! Végül is nem tudom, mit gondoljak az egész helyzetről? Kis stílű hatalomvágy, hobbizás, erőfitogtatás, a langyos vízbe való nyugodt „dagonyázásra” való törekvés? Mit szólnak hozzá a támogató franciák, akik a tagozat léte nélkül azt sem tudták, hol található Magyarországon Pásztó városa? Vagy fel sem merült senkiben, mit profitálhat a város a későbbiekben a tanulók kialakulóban lévő franciaországi kapcsolataiból? Mi szülők, gyermekeink, ismerjük a kialakult helyzetet, csakhogy véleményünk, érdekünk nem számít. Vajon ezek után megszü- letik-e az iskolát támogató alapítvány, melyet a szülők kezdeményeztek? A dolog jelenlegi állása szerint az ésszerű javaslatot tevő hivatal és a gyerekek állnak vesztésre. lúlius közepe van. Bízom abban, hogy valóra válik a július 10-i tudósítás zárómondata, mely szerint „az ügynek még folytatása következik!” Egy .../F.-es szülő (A kialakult helyzet ismeretében—gyermekem érdekében — kérem nevem közlésének mellőzését. Név és cím a szerkesztőségben.)
