Új Nógrád, 1991. június (2. évfolyam, 127-151. szám)
1991-06-08 / 133. szám
6 //M-vy-v-v 1991. JUNIUS 8., SZOMBAT MŰVÉSZET ÉS TÁRSADALOM A kommunizmus kezdete és vége UTAZÁS NIHILONBAN Kedves angol íróm, Alan Sillitoe, akinek művéből készült A hosszútávfutó ma- gánnyossága című film is, a hetvenes években publikált egy igen szórakoztató regényt, amelynek az volt a címe, hogy Utazások Ni- hilonban. Akkoriban személyesen is találkoztam vele Londonban, és interjút is készítettem vele. de szövege nem jelenhetett meg és a regényt sem sikerült kiadatni: Nihilon túlságosan is a létező szocializmusra hasonlított, pedig Sillitoe elsősorban a létező kapitalizmust vette célba szerintem. Valószínűleg azért jutott eszembe a könyv, mert ráébredtem, hogy most már ez az ország nem hasonlít egyáltalán Nihilonra: ez itt Nihilon. a létező anarchia földje, áhol minden lehetséges, és semmi sem érvényes. Sillitoe regényében például kifejezetten kötelező ittasan vezetni és akinél a szondázás megállapítja, hogy józanul mert volán mögé ülni. nyomban bevonják a jogosítványát. Ugyanígy, kötelező egy vízi erőmű repedező falú duzzasztógátja mögött épült városban lakni, sőt az ottani lakosoknak bizonyos perverz, örömet jelent a tudat. hogy aznap sem szakadt át a gát, és új reggel köszönthet rájuk. Sillitoe nyilván nem a bős—nagymarosi erőművet jósolta meg. ám a mi kis világunk annyira abszurd lett, hogy úgv érezhetjük, immár Nihi- lonban élünk, azaz hogy: túlélünk. Hallom a hírekben. hogy idén eddig kétezer autót loptak el. és hetvenet találtak meg. s a gépkocsilopásokkal tizenhárom rendőr foglalkozik A kifizetett biztosítási kárérték pedig mintegy kétmilliárd forint. Annyi abszurd, hihetetlen és logikátlan történés híre zuhog rám. tagióz le. hogy vég nélkül sorolhatnám. Nihilon polgára vagyok, egy országé. ahol annyi új törvény készül, hogy egy régi sem érvényes. de az újakat sem érdemes figyelembe venni, oly átmeneti jellegűek, ahol állítólag a demokráciát tanuljuk, azt a demokráciát, amelyhez régebben hozzátettük a „szocialista” jelzőt, avagy fosztóképzőt, most pedig Anatole France-i értelmezését kóstolgatjuk, miszerint demokrácia az. amikor a milliomosnak és a koldusnak egyformán joga van a híd alatt aludni. Hallom, amint jelentik, valamely főhatóságnak már szegénységi programja is van és biztos vagyok benne, legalább ez az egy program maradéktalanul teljesül. Teljesíti az a legitim — ó, mely dicső szó — Országgyűlés melynek legtöbb tagja mindenféle ' személyes megméretés. vagy program nélkül jútott be pártlistán a Tisztelt Házba, márpedig a pártlistás bejutást nem a népakarat, hanem pártközi tárgyalások ügyes jogászai emelték törvényerőre. De hát kit is érdekelne mindez Nihilon- ban, a fegyverek, valuták, kábítószerek szabadpiacán? Csak az ágyam mellé készített kisbaltában. két kutyám éberségében bízhatom. Adogatják el Nihilont a fejünk fölül, és szomorúak vagyunk, hogy nem zökkenőmentes a tranzakció. Munkahelyem székhelyét. a New York-palotát most árverezik. legutóbb már nem volt villany, fűtés. lift és telefon. holnap talán már víz sem lesz. ..Kafkai világ — summázta kolléganőm —, így akarnak kiutálni minket." Mindennap utazom Ni- hilonban. HÉV-vel. metróval. villamossal. Buszbérletre nem telik inkább bliccelek. Blitzkrieg? Villámháború? Nem. hölgyeim és uraim, ez itt nem Közép- Kelet-Európa és nem Kslet- Közép-Európa. Ez Nihilon. Elnök-vezérigazgatók, menedzserek. tanácsadók és tanácsosok. temetkezési vállalkozók. bankárok és maszszázsszalon-tulajdonosok, íme. a ti országotok. Hagyom magam privatizálni. Szentmihályi Szabó Péter Hazatért Weininger A kommunizmus vidám érkezése és szomorkás vége között több, mint négy óra telt el. Furcsa módon mégis megmaradt bennünk a nap kezdeti jó hangulata: lesz itt, ami lesz, mi elég erősek, elég frissek vagyunk ahhoz, hogy talpra essünk, akárhonnan kell is lezuhanni... Akármilyen tél, tavasz jön is a rettenetes őszre... Zoltán hórihorgas _ atléta volt, mégis én futottam jobban, ahogy ő meg sokkal jobban lőtt, noha én voltam a vadász, a fegyvertulajdonos. Ha néhanapján jött egyegy világvégőrzésre vállalkozó nevetséges vegyes járőr, elsősorban is futni kellett, s csak nagy ritkán lőni. December közepe táján már nemigen járőröz- tek városközeiben az ilyenolyan, keresztes lovagok, úgyhogy elsősorban őzekre lőttünk és. néha vaddisznóra. Lassan feledésbe is merült, hogy a munkamegosztás kötelező: Zoltán odapörköl egv rövidsorozatot, ahol az üldözők csörtetnek a parti bokrok között, én meg loholok, futok, mint a nyúl, hátamon a zsákmánnyal. Túljátszott riadalommal vágtatok, repülök át a vízmosások felett, ledőlt nagy tölgyek oszlopai felett. a tüdőm kitágul, mit számít a teher, a távolság, úgy érzem. egv templomtorony felett is át tudnék ugrani, ha nagyon muszáj... Máskor Zoltán cipelte a vadat, ő járt elől a menekülésben, míg én csattogtam a géppisztollyal. Mire elrejtettük a fegyvereket, asztalra dobtuk a vadat, olyan lett minden nagy futás emléke, izzadtsága, "mintha vörös salakra róttuk volna számolatlanul a köröket, és puskák, gránátok helyett riadt gimnazista lányokat rejtettünk volna el a világ elől. az értetlen kíváncsiság elől. Egész ősszel úgy birtokoltuk az erdőt, mintha parancsnokló tábornokok lettünk volna, vagy grófgazdák: a fakalviba luxusát a király is megirigyelhette volna. Szóval a munkamegosztás lassan feledésbe merült: hiába, hogy én lőttem az őzet, magam is cipeltem a tisztásig. Zoltán szórakozottan ballagott mellettem, hosszúkás • arcán valami nemszeretem töprengés kínjai váltották fel a kurjonga- tásokat, nagy nevetések örömét. Mintha megérezte volna, hogy közeledik a kommunizmus... A kalyiba deszkafalába, szinte alvajáróként rejtette el ^ fegyvereket. Éppen csak tüzet gyújtottam, éppen csak megnyúztam a vadat, éppen csak hozzáláttam az őzfilé- ebéd előkészítéséhez, éppen csak pirulni kezdett a hagyma, a szalonna a nyílt tűz fölött, az otthonos meleg éppen csak szétáradt a birodalmunkban. amikor hatalmas csörtetéssel megérkezett az ablakunk alá a kommunizmus, amint később a derűs ebéd előtt nekünk az elmagyaráztatott. A katona karabélyát előretartva vezette a lovát, alig valamivel lehetett idősebb nálunk. Ponosabban olyan volt, ahogyan egy kozák kapitánynak ki kell lépnie az Ipoly-partra egy Solohov- regényből, néhány nappal karácsony előtt, a zűrzavar új jelmezes szereplőjeként. Valóságos ez a hatalmas bajusz? Ez a fekete sörte- szemöldök? Vagy álarc? Tény, hogy egy mozdulattal behúzta az ablaküveget, ránk fogta a puskát, elvigyo.- rodott, ahogy az ablakon át megérezte a készülő ebéd fejedelmi illatát. — Stoj! — kiáltotta, noha álltunk mi már dermed- ten a tűzhely előtt, mint a cövek... Aztán németekről, fasisztákról faggatózott, meg fegyverekről. De hamar belátta, hogy Zoltán rokonszenves és megbízható orosztudással kizárja itten bármiféle veszély jelenlétét, leeresztette a puskát és úgy jött be, mint aki hazaérkezett. Megnézte közelről a nagy kék lábast, amelyben az ebéd készült, s rögtön utána falnak támasztotta puskáját, pálinkásüveget húzott elő a tarisznyából. Mutatta. hogy igyunk. Ittunk. Ivott ő is. Rögtön melege lett, levetette a hátizsákját, a prémes kabátját. Újra kortyolt egyet a kemény szilvapálinkából, és újra kellett kortyolnunk nekünk is. Leült. Mutatta, hogy üljünk le mi is az asztal mellé. Drug, drug — szinte kiabált — barát, mondta aztán magyarul is. majd megismételte: Nyikolaj barát, jött ide fasiszta bum-bum, hozni barátokság. még hozni kommunizmus... Zoltánnal egymásra néztünk: ahá, hát akkor, itt a kommunizmus! Ezt is megértük. Nagyon vidám dolog. Zoltán kenyeret szelt a taligakerék nagyságú cipóból, az orosz elismerően bólogatott, hogy szép a kenyér... Ketté*ö’ e a maga veknijét, akkurátus türelemmel kigyurmázta a kenyérbelet, hogy kanálféle legyen a kenyérhéjból. Szó nélkül maga elé vette a tűzről a készülő őzfiiét, harasó, mondta, nevetve, igazított egyet bajuszán, és mit se törődve azzal, hogy a hús nyers még, hogy az edény tűzforró, a zsír sercegve, köpködve helyteleníti az akciót, enni kezdett... Evés közben néha ránk kacsintott, tréfálkozva felmutatott egyegy szép falatot, és nyelte az őzfiiét, nyelte az utolsó hagymamorzsáig, az utolsó csepp hidegülő zsírig... Gazdamódra nyújtotta át az üres lábast Zoltánnak: — Ezt akkor el is mosogath: t- játok... A fél1 üveg szilvapálinkát hármasban ittuk meg a remek ebédre, és akkor Nyikolaj egyik zsebéből egy köteg ismeretlen bankót húzott elő, a másikból egy zsíros, fekete, háborúviselt kártyacsomagot, és értésünkre adta, hogy a kiádós étkezés után kártyázni van kedve. Huszonegyezni akar velünk Zoltánnal most láthattunk először Debrecenben nyomott új magyar bankókat, egymásra néztünk: ezt a kupacot el kell nyernünk ettől a kozáktól. De mert a kártyaszerencse nagyon is forgandó volt. késő délutánra járt már, mire ez a művelet sikerült, s az ösz- szes régi és új magyar pénz az én zubbonyom zsebében tanyázott. Nyikolaj még egy kicsit hümmögött. toporgott a tűzhely és az asztal között, aztán fogta a puskáját, indulni készült. Rám mutatott: kísérjem el. kalauzoljam át az erdőn. Zoltán is indulni akart velünk, de a küszöbön a puskacsővel kedvesen visszalökdöste őt Nyikolaj, aztán engem sürgetett majdnem gorombán... — Davaj 1 Davaj! Rossz előérzetem volt. Csak nem akar bosszúból lelőni ez az orosz valahol a vízmosás partján? Kantáron vezette a lovát. A puskát vállára akasztotta, mutatta, hogy menjek elől a keskeny erdei ösvényen. Hazudnék, ha az mondanám, nem féltem. De azért volt bennem bizonytalan remény is. Elvégre egy baráttal ebédeltünk együtt, aki elhozta nekünk a kommunizmust. Egy baráttal kártyáztunk együtt egész álló délután. Miért akarna rosszat nekem? Nyi* kolaj szótlanul csörtetett mögöttem, csak mikor az erdő ritkulni kezdett előttünk, akkor kezdett el valamit erősen magyarázni nekem, a barátságról, a kártyáról... Jószerivel semmit sem értettem, de a hangjából érezni lehetett, hogy inkább derűsen, vidáman beszél, mint indulattal. Mikor búcsúzni megálltunk az erdő szélén, ahonnan már a falu tornya is látszott, előhúzta valahonnan a szutykos kártya- csomagot, és megmutatta, hogy nekem adja, emlékül. Szabadkoztam. Hiába. Aztán lebillentette válláról a karabélyt, és rábökött a puskacsővel arra a zsebemre, ahová az ő Debrecenben nyomott bankóit gyűrtem be. — Davaj! — mutatta, hogy kéri a pénzt, s csak most esett le a tantusz, egész úton azt, dünnyögte ez a legény, hogy igazságtalan, hogy ketten egy ellen ösz- szeíögva játszottuk a huszonegyet... Aztán a másik zsebemre bökött a puskacsővel, ami itt, most azt jelentette, a mi pénzünket is kéri. Odaadtam azt a pénzt, amit akár el is nyerhetett volna tőlünk a játékban, ha neki lett volna nagyobb szerencséje. Kedvesen, türelmesen vigyorgott rám, ahogy a másik bankjegyköteget is eltüntette, majd utolsó gesztussal az órámra bökött a puskacsővel, hogy azt is kéri, mivelhogy neki nincs. Lecsatoltam, odaadtam. Az ereszkedő esti homályban már hiába lestem volna, mennyi az idő, nem lehetett látni a mutatók állását. Nyikolaj a maga módján rendes emberke volt: magához intett, gyufát gyújtott mutatta, csak nézzem meg nyugodtan, hogy mennyi az idő, ezen nem fog múlni... — Köszönöm — mondtam, s csodálkozva láttam az órán, hogy alig múlt el négy 'óra. Milyen korán esteledik...Nyikolaj gondosan meghallgatta az óra ketyegését, mielőtt akkurátus lassúsággal kezére szíjazta volna. — Harasó, — mondta te- leszájjal, gyerekmód kacagva, aztán kezet szorított velem, férfiasán megölelt, s mutatta a toronviránt — menni kell, mert várja a világ, hogy vigye tovább a barátságot, a kommunizmust. — Eredj csak, néztem utána hosszan, amíg csak e! nem tűnt a vízmosás bokrai között. Nem volt bennem harag. Nem volt, mart a napnál is világosabb nvi]- vánvalóságnak látszott, hogy itten csak pillanatokról, napokról, hetekről lesz szó... Á ebből a barátságból, ebből az idehozott ajándék kommunizmusból ezep a vidéken soha nem lesz semmi... Minthogy ebben később Zoltán is tökéletesen egyetértett velem, azzal a nyugalommal láttunk hozzá immár az őzfiié vacsora elkészítéséhez, hogy szerencsére nagyobb megrázkódtatás nélkül megéltük ezt a napot... Erdős István Egy magyar művész New York-i hagyatékából a düsseldorfi Kunstvereinben megrendezett kiállítás anyaga jutott el a Magyar Nemzeti Galériába. A száznvolcvan képpel, vázlattal, tanulmánnyal, kosztüm-, színpad- meg bútortervvel képviselt Weinin- ger-életmüvet hazai anyaggal. a pécsi művészkör tagjainak alkotásaival egészítették ki. tekintve, hogy Wei- ninger éppen ott kezdte pályáját. Később mint a Bauhaus híve. nemcsak festészettel foglalkozott. A sík kompozíciókon túllépve tervezett fantáziaházat, belsőépítészeti elemeket, reklámgrafikákat. s alapított egy dzsesszzs- nekart is. Ugyancsak kiemelten tárgyalja a kiállítás Weininger színházi munkáit. Lőrinczy István A TENGER ÁRNYÉKA (Ildikónak) I. egy kislány a víz bőrét hámozza s rátalál egy kék orchideára látni akarja a tenger árnyékát s sötét fény hull lobogó hajára II. egy kislány a víz borét hámozza átkutatta már a partok tájékát és egy orchidea kitágult szemében végre meglátja a tenger árnyékát 4 'lidérccsirke vagy spiritusz palóc vidéken általában segítő szellemként ismeretes. Többféleképpen lehet hozzájutni. Leginkább úgy, hogy fekete tyúk első tojását kell kikölteni három hét alatt az ember hónaljában Mivel leginkább kocsisok tartják, talált ostoron is felfedezhetők. Mások rongyba csavarva ajándékként szerzik meg. A lidérc lehet csirke alakú, lehet ujjnyi emberke, de lehet láthatatlan is. A gazdája mindig magánál hordja, és minden ételből neki kell adni az első falatot, minden italból az első kortyintást. Gazdája minden kívánságát teljesíti. Minden földi jót a házhoz hord. csak éppen pénzt nem, mert azon kereszt vai}. (Ez mutatja, hogy ördögi eredetű lény.) Gazdája rendkívüli erővel rendelkezhet, és egyéb csodálatos képességet kaphat a lidérctől. Hiedelemmondák szólnak a tőle való megszabadulástól is. Teljesíthetetlen feladatot adnak neki, (pl. hozzon rosl';iló<* vilii» Lidérccsirke tában vizet, kötélben homokot), fába ékelik bele, csipkefa hajtására akasztják. A lidérctörténeteknek semmi valóságalap.juk nincs, értékük csupán az, hogy képet adnak az ősi magyar hitvilágról. íme egy történet bár- nai gyűjtésemből: Kazáron történt. Az egyik bányász bement a kocsmába, és egy nád ostornyelet talált a sarokban. Mondta is: — Valaki itthagyta az os- torhyelet. Szép volt, hát sajnálta volna, ha ottmarad. Fogta és hazavitte magával. Igen, de amikor, hazaért, akkor derült ki, hogy az ostornyéllel spirituszt szerzett. No, elég abból annyi, hogy mikor a bányába ment dolgozni, kétszer annyit bírt, mint a többiek. Ö maga tolta a csillét, ahol ezelőtt két ember kellett. A lova meg dupla fuvart csinált. mint azelőtt. De ott volt a baj, hogy állandóan arra biztatta a spiritusz: — öld meg apádat! öld meg apádat! Mondja a bányász: — Apám nekem nem vétett semmit, apámat nem ölhetem meg. — Akkor öljél meg valaki mást! — Nem ölhetek meg senkit, engem a szüleim nem úgv neveltek. Telt-múlt az idő, feltűnt a cimboráinak, hogy milyen ereje van a spirituszosnak. — Könnyű neked, Gyuri. mert kétszer annyi erőd van, mint nekünk. — Nem bánnám már én, ha nem is lenne erőm, csak szabadulhatnék a spiritusztól. Az egyik bányász odaballagott melléje, és azt tanácsolta: Menj el az erdőbe, vigyél magaddal egv nagy fúrót. Fúrjál meg egy cserfát, dugd bele a spirituszt, gyorsan üssél a lyukba egy dugót, aztán szaladj, és vissza ne nézzél! Ügy is csinált. Befúrt a nagy fába, beledugta a spirituszt, bevágta a dugót és sarkon fordult. De alig haladt egy darabon, gyönyörű cigányzene szólt mögötte, szép lányok énekeltek hozzá. Persze, hogy visszanézett. No, akkor a dugó kivágódott, Gyuri meg hasra esett. Mellette termett a spiritusz. Azt mondja: — Az istenedet, Gyuri, itt akartál hagyni? Nem tehetett mást, haza kellett vinnie. emsokára aztán még egy próbát csinált az ember. De akkor aztán nem nézett vissza, szólhatott a cigányzene, az égi muzsika. a harangszó, minden. Csak így tudott megszabadulni a spiritusztól. Nagy Zoltán
