Új Nógrád, 1991. május (2. évfolyam, 101-126. szám)

1991-05-22 / 118. szám

Miért hallgatnak az írók? A viták olyanok a lapokban, mint a só, vagy a bors a leves­ben. A tartalmukat íiem,,de az ízüket meghatározhatják. A minap az egyik rádióműsorban arra keresték a választ, hogy ma miért nem írnak az írók. A válasz tömören az volt, hogy áttekinthetetlen a kor, amely­ben élünk. Az író csak a megélt, intellektuálisan is fel­dolgozott élményeiről tud írni, tehát a gyermek- és ifjúkorá­ról.. Tehát a mát a mostani kamaszok írják meg az ezred (évtized) végén. Többet tu­dunk (mondani) a mögöttünk lévő korszakokról, mint teszi azt Pomogáts Béla és Serfőző Simon az Orpheus idei első számában. Pomogáts egyene­sen a múlt századig nyúl visz- sza, hogy mintegy képletsze- rűen levezesse a századunk értékrendszerében történt vál­tozásokat. Nem látja túl derű­sen a kultúra, az irodalom esélyeit Serfőző Simon sem. Aggodalma, hogy az identitás- zavarral küzdő társadalmunkat, kultúránkat megzavarhatja a most rázúduló nyugati (ameri­kai) kommersz ugyanis jogos, valós. (Tessék csak megnézni a moziműsort, vagy a tévé kíná­latát!) Kicsit nosztalgiázó, fáj­dalmas Lengyel Balázs és Mándy Iván beszélgetése is. Ez a (hetvenes) generáció már felnőttként élte meg Hitlert, a háborút, Sztálint, Aczél György három T-jét, s mindig partra- szorítottan. Több tanulmány is keresi, elemzi a lehetséges elődöket, tájékozódási pontokat, s ezeket a polgári írókban (Ottlik, Márai, Mándy) véli megtalálni. Csupán nosztalgia lenne ez is? A lap markánsan elkötelezetten vállalja ezeket az értékeket.-horpácsi­Mozartra emlékezve A Nagybátonyi Kamarazene- kar hangversenysorozattal emlé­kezik meg Amadeus Mozart ha­lálának 200. évfordulójára. E program második koncertje is igazolta, hogy milyen kiváló hangszertudású szólistái vannak a zeneiskolai tanárokból álló együttesnek. Az első számként elhangzott K. 407. Kürtkvintett a Mozart- korabeli házimuzsika hangulatát idézte fel, s méltó bevezetője volt az est további műsorszámainak. A kvintettet Bartus László (kürt), O. Orsó Erzsébet (hegedű), Fodor Sándor és Torják Vilmos (brácsa), valamint Pénzes József (gordonka) szólaltatta meg töké­letes összhangban. A K. 364. Sinfonia Concertan- te előadása során a teljes kama­razenei apparátus a színpadon lehetett két kiváló szólistával, Kajzinger Katalin hegedű és Torják Vilmos brácsa duójával az élen. Az immár 15 éve együtt­muzsikáló zenekar összeszokott produkciójával örvendeztette meg a hallgatóságot. Külön öröm volt hallgatni Kajzinger Katalint, aki nemrégen fejezte be főiskolai tanulmány­ait, s hangszeres tudását újabb és újabb erőpróbákkal fejleszti tovább. Jó technikáján túl, muzikális interpretálása tette emlékezetessé fellépését. Torják Vilmos ismét igazolta zenei sokoldalúságát. Jól brácsázik, amellett hogy a Salgótarjáni Szimfonikus Zenekar és a Nagy­bátonyi Kamarazenekar koncert­mestere. Ez utóbbinak egyúttal művészeti vezetője is. Magas színvonalú együttmu- zsikálás jellemezte az est máso­dik felében felcsendülő három divertimentót is. Megérdemelten kapott az együttes nagy tapsot a hangverseny végén. A bérleti sorozat hátralévő két előadására az ősz folyamán kerül sor. Bízunk benne, hogy azokat a koncerteket is élénk érdeklődés kíséri majd, hiszen akis létszámú kamarazenekar nemes vállalása méltó a figyelemre. Dr. Bélyei Lajosné Dobi — sapiens A játékos szóalkotásnak gyakran sikerül izgalmas többlettartalmakat sűrítenie egy-egy új kifejezésbe. A ha­gyományosan értékeket, minősítése­ket tartalmazó sapienssel végződd szókapcsolatok közelmúltjában szel­lemes-kritikus és roppant elgondol­kodtató volt a homo-sapiens kifordí­tásából származó mohó-szapiens verzió. Most iu a legújabb nyelvújító lele­mény, a dobi-szapiensl Egyelőre még csak a fiatalok használják szélesebb körben, de állítólag elhangzott már a parlament folyosóján is bizonyos kép­viselőcsoportok egy-egy tagjának jel­lemzésére. Szóval: dobi-szapiens az az ember, aki dobbant Dobbant, lelép, felszívódik, köddé válik... Aki nincs jelen, amikor jelen kéne lennie. Régen disszidált, ma legálisan munkát vállal nyugaton, itt hagy csapot-papot, dobbant. Kiszáll a buliból. Átmászik a laktanyakerítésen és papírok nélkül megy szabadságra. Dobi-szapiens! A gyárban, a műhelyben kitalál valami trükköt, hogy az odvas foga fáj, temetik a kedves nagymamáját, csőtö­rést kell otthon elhárítania, és lelép, kívül kerül a gyárkapun, amikor pedig délutánra hatalmas szállítmány nyer­sanyag érkezik a raktár elé, amit valakinek „be kéne hajóznia”... Az iskolában lejátssza, hogy gyo­morgörcse van, SZTK-ba kísérteti magát a legjobb haverjával, mert a hatodik órájában kemény szigorúságé matekdolgozatot kellene ímiok, ha ott lennének. De nincsenek ott, dobban­tanak, ők a dobi-szapiensek. Az ifjú képviselő úr az amúgy is kis létszámú parlamenti frakciójából kiballag a strandra: dobbant. A kellemes napsü­tésben a formás lányokat nézegeti egész délután a dührohamokba bele- vörösödő öregurak helyett... Dobi- szapiens! S ami az egészben a legfurcsább, szeretjük, kicsit irigyeljük is ezeket az ügyes embereket. Olyan jópofák, ötletesek, olyan modemek a vagány- ságukkal. ók nem mondják ki soha a balhécsináló, kínos-rossz mondato­kat, ők nem vállalják soha a konflik­tusokkal, nehézségekkel járó felelős­séget. Ezek helyett: fogjuk meg és vigyétek, ezért a kis pénzért nem lehet elég keveset dolgozni... Hagyjanak engem békén, és a többi, ók mernek, tudnak dobbantani, mert dobi-sza- piensek. Később aztán ugyancsak jópofa, elnéző mosollyal nyugtázzák, hogyan tették vagy nem tették rendbe a dol­gokat, akik nem dobbantottak. Nyu­galmuk, derűjük töretlen. Mert, ugye, élni tudni kell... (ei) Börtönlakóból vállalkozó? II. Amint a volt elítélt tapasztalja Lóczi Kálmán. Idén januárban szabadult a balassagyarmati bör­tönből. A Heti Híradó nevű bör­tönújságból értesült arról a lehe­tőségről, hogy szabadulás után úgynevezett beilleszkedési köl­csönt lehet kérni, 200 ezer forint értékhatárig. Tetszett neki az ötlet. Sőt ő megelégedett volna 180 ezerrel is. Ebből két darab motorfűrészt kívánt vásárolni, hogy fakitermelésbe fogjon néhány, — pontosan három — társával. Munkájuk is lett volna, erre már korábban ígéretet kap­tak. Még a börtönben, nem sokkal szabadulása előtt írta meg a kérelmét, melyben vázolta elkép­zeléseit, terveit. Amikor szabadlábra került, egy darabig nyugodtan várt, majd sürgetni kezdte a büntetés-végre­hajtás országos parancsnokságát, hisz a kihozott pénz egyre fo­gyott. Közben más munkalehető­ség iránt is nézett, mintha maga sem bízott volna a gyors siker­ben. Egyszer aztán kapott egy leve­let, melyben közölték, hogy március 4-én tartózkodjon ott­hon: a kért kölcsönnel kapcsola­tosan környezettanulmányt ké­szítenek, s tájékozódnak a visz- szafizetés garanciájáról. Megérkezett az illetékes. Lóczi Kálmán fedezetként felkí­nálta édesanyja mintegy 600 ezer forint értékű pásztói házát, vala­mint élettársa salgótarjáni örök­lakását (800 ezer forint értékha­tárig). Ezek mellett még egy kezest is ajánlott. Mindez kevésnek bizonyult. Mintha mézesmadzagot húztak volna el a szája előtt. Olyan ez az egész, mintha valójában nem is akarnának segíteni. További iratokat kértek: szerezzen be az erdészettől munkaszerződést, a polgármesteri hivataltól nyilat­kozatot, hogy adnának-e számára iparengedélyt? Lóczi elmondása szerint négy­fős brigádjukban ketten is ren­delkeznek ilyen engedéllyel, holott állítólag elegendő lenne egy ilyen személy is! ■ A kérelmek elbírálásáról egy kuratórium dönt majd. A hely­színen járt ügyintéző szerint, talán szeptemberre lehet belőle valami! És addig? Marad a lelemé­nyesség, a munkalehetőség kitar­tó keresése. Lóczi Kálmán nem adta fel. Sikerült munkahelyet szereznie Salgótarjánban. Az egyik gyár­ban szívesen alkalmazták műve­zetőként. De kap-e beilleszkedé­si kölcsönt...? (A történetben szereplő sze­mély nevét, kívánságára megvál­toztattuk. Minden más informá­ció valóságos tényeken alap­szik.) (sánta) MAGYAR TOP 20 Slágerlista a hanglemezeladások alapján 1. (2) Omen Feketében Start 2. (1) Bonanza Banzai 1984 Favorit 3.(10) Rod Steward The best of... Gong/Wamer 4. (7) Republic Indula mandula Pepita 5. (9) AC/DC The Rasors Edge Gong/Wamer 6. (6) Richard Clayderman My Classic Collection MMC/Delpbine 7. (3) Queen Innuendo MMC/EMI 8. (4) Szandi Tinédzser I’amour Favorit 9.(13) Demjén Ferenc Elveszett gyémántok Proton 10. (5) R-GO/Moho Sapiens Angyalbőrben Rákóczi ll.(új) Korái Kőfalak Proton 12.(12) Whitney Houston I’m Your Baby Tonight MMC/Arista 13.(34) Paul Simon The Rhythm... Gong/Wamer 14.(18) Markos—Nádas Csak 18 éven... Kademcia 15.(15) Madonna The Immaculate... MMC/Wamer 16.(19) M. C. Hammer Please Hammer... MMC/EMI 17.(11) Phil Collins Serious Hits MMC/Wamer 18.(14) Hobo Blues Band Tábortűz mellett MMC 19.(23) Tátrai Band A küszöbön túl Rákóczi 20. (új) Délhúsa Gjon Átviszlek az éjszakán Proton EGY ÉV MÚLTÁN Egy esztendővel ezelőtt írtam az Új Nógrád hasábjain „Hogyan tovább?’’cím alatt a következő­ket: „A tettek következnek. Választóinknak megígértük, hogy kihozzuk az ország szekerét a kátyúból. Neki kell hát gyűr- kőznünk, mert nem könnyű munka lesz.” Visszatekintve az eltelt időre két dolgot kell — nehéz szívvel — megállapítani: egyrészt, hogy a nagy munka bizony csak fele­másan sikerült, másrészt, hogy az ország szekere sajnos sokkal nagyobb kátyúban van, mint gondoltuk volna. Választások után a Keresz­ténydemokrata Néppárt országos intézőbizottságában feltettük a kérdést, belépjünk-e a kormány- koalícióba, vagy ellenzéki párt legyünk. Keresztény világnéze­tünk egyértelműen arra predesz­tinál, hogy a nagyjából hasonló ideológiát képviselő pártokkal egy táborban legyünk. Csakhogy történt néhány dolog a koalíció és főleg a kormány szerveződése körül, ami igen elgondolkoztatott bennünket. Felmerült a kérdés, hogy nem volna-e jobb, ha a koalíción kívüli függetlenebb, szabadabb utat járnánk? Minden­esetre kényelmes feladat lenne a pártnak a tengernyi nehézséggel küzdő kormányt bírálgatni. Igen ám, de ígéretünk alapján nem választhattuk a dolgok számunk­ra könnyebb, (és talán népsze­rűbb) oldalát. Túltéve magunkat az aggályo­kon, úgy döntöttünk, hogy részt veszünk a koalícióban. Vállaljuk a munka nehezét és még a nép­szerűtlenséget is, mert erre köte­lez választóinknak adott sza­vunk. Tudtuk mit vállalunk. Tudtuk, hogy ez az ország gazdaságilag oly mélyponton van, mint 1945- ben, a második világháború után. Sőt sebei talán még súlyosabbak mint a rommá lőtt házak eseté­ben. Tudtuk, hogy a megmaradás és felemelkedés útja nagyon kemény áldozatok árán lesz jár­ható. Mégis a kényelmes ellenzé­ki hadállás helyett, a nekigyűrkő- zést választottuk. Óriási terhek szakadtak ránk. Kölcsönöket kell igénybe ven­nünk, hogy az előző rendszer által felvett dollármilliók kama­tát ki tudjuk fizetni. Szinte szá- molatlanul nyeli a pénzt a bős— nagymarosi esztelen vállalkozás visszatemetése, az orenburgi gázlelőhely építkezése stb. Mindez olyan körülmények között, amikor a gazdasági part­nerországok katasztrofális anya­gi helyzete miatt elvesztettük exportlehetőségeink jelentős részét. Amikor a nyugati keres­kedelmünk még csak a tapoga- tódzás fázisában van. A világ­piacra csak világszínvonalú ter­mékkel jelentkezehetünk, de ehhez előbb hatalmas beruházás­sal, korszerű gépekkel kell fel­szerelnünk gyárainkat, melyek­nek túlnyomó része húsz-har­minc éves technológiával dolgo­zik. A KGST-piacra orientált iparunk, főleg a túlméretezett nehéziparunk megbénulása foly­tán ránkzúdult a munkanélküli­ség. Mezőgazdaságunk a mamut­üzemek erőltetésével csődbe jutott és ebben a nagy bizonyta­lanságban megmentésre vár. És „szegény embert még az ág is húzza’ ’ alapon a sok bajra ráte­tézett az olajválság, az aszály is. És e temérdek nehézség egy rendszerváltás közben szakadt ránk. Négy évtized alatt beleivó­dott a tudatunkba, hogy itt min­den központi irányítással törté­nik. És most rá kell döbbennünk és meg kell tanulnunk, hogy nemcsak politikailag, hanem gazdaságilag is magunknak kell meghatároznunk sorsunkat. Új életszemlélettel, új gondolkozás­sal a parancsvégrehajtók orszá­gából a vállalkozók’ az önálló emberek országát kell kialakíta­nunk. Ehhez az átálláshoz évek kellenének még akkor is, ha nem egy gazdaságilag csődbe jutott, sír szélén álló országot örököl­tünk volna. A legnagyobb bajunk a tenni- akarást már-már megbénító pesszimizmus. A második világ­háború után a magyar nép hite, akarata csodát művelt. Két év alatt begyógyította az ország háború okozta sebeit. Ásóval, kapával művelték meg a földet, vonatok tetején batyuzva indítot­ták meg a kereskedelmet. Dolgo­zunk mi most is, hiszen a magyar nép szorgalmas munkája közis­mert, azonban mintha a hittelteli csodát teremtő lendület hiányoz­na. Mindent valahonnan felülről, a kormánytól várunk. És hiány­zik annak felismerése is, hogy ehhez a gigászi küzdelemhez mindnyájuk erkölcsi és anyagi áldozata is szükséges. Józan fővel,komolyan gondol­kodó ember hogyan képzelhette el, hogy itt a választások után valóságos mennyország, tejjel- mézzel folyó Kánaán lesz. És mert ez nem így lett, mert az eltelt egy év alatt a puszta létün­kért, a megmaradásunkért kellett küzdenünk, elvesztettük hát hi­tünket is. És most letargikusan várunk valami csodára. A mindennapi ember „a hasán keresztül” nézi a politikát — szokták mondani. S a napról napra bekövetkező áremeléseket valóban igen nehéz elviselni, annál is inkább, mert a múlt rendszerben ez nem így volt. Tartották az életszínvonalat azon az áron is, hogy eladósították az országot. Sajnos, most ennek isszáik a levét. A pesszimizmust az is fokozza, hogy a kormány sem mentes a csetlés-botlástól. Sok a tévedés és nem biztos, hogy a legalkalmasabb emberek vannak a megfelelő poszton. Igen lassú a parlament munkája is annak dacára, hogy harminchét új törvény, ötvenhat törvénymó­dosítás és nyolcvanöt országgyű­lési határozat született. Talán Európa összes parlamentje együttvéve sem hozott ennyi döntést egy év alatt. Rengeteg időt raboltak el az alkotmánymó­dosítások. Új alkotmány kellene. Az Alkotmánybíróság úgyszól­ván minden új törvényünkben találhat hibát, hiszen abban a paradox helyzetben vagyunk, hogy új demokratikus országot építenénk, de lépten-nyomon megköti kezünket a régi rendszer még életben lévő alkotmánya. Hogy ebből a rettentő kátyúból kijussunk mindnyájunk hitére, akaratára volna szükség. Sajnos azonban vannak emberek, sőt csoportok is, akik a kevés jót elhallgatják és minden rosszat— amiből sajnos sok van — hangos szóval publikálják. Ez bizony nagymértékben fokozza a re­ménytelenséget. Persze, hogy a kritikára szük­ség van, de az építő kritika le­gyen. Persze, hogy ellenzék nélkül nincs demokratikus parla­ment, de jószándékú konstruktív ellenzék szükséges. Olyan ame­lyik legalább ebben a nehéz egy­két évben egy kis önuralmat gyakorolva segíti a talpraállást. Ehelyett már az ízléstelenségig hangoztatják, hogy itt minden rossz, nem jó a parlament, alkal­matlan a kormány és csak ők, — csakis ők — tudnának jól kormá­nyozni. Ezzel fokozzák az elége­detlenséget, ami viszont a pesz- szimizmus melegágya, és végső­soron fékezője új országépítő lendületünknek. Nagyon nagy tehet rakott ránk a sors. Ennek elviselésére csak úgy vagyunk képesek, ha megért­jük, hogy a mindennapi gondok leküzdésével itt most mi történel­met csinálunk. És ha gondjain­kért mindennapi nehéz életünkért szidunk valakit, ne a kereszthor­dozókat szidjuk, hanem azokat, akik ácsolták számunkra ezt a keresztet. A választások óta eltelt egy esztendő. Telve volt megpróbál­tatásokkal, keserűséggel. De tal­pon maradtunk. Igaz, nagyon- nagy áldozatok árán, de nem vagyunk rosszabb helyzetben mint a szomszéd országok. A zuhanást megállítottuk. Sajnos, a mélyponton vagyunk, de innen már csak felfelé vihet az utunk. Ez sem lesz könnyű, de mégis­csak felfelé vezet. „Már látjuk az alagút végét”, — mondta Surján László Balassagyarmaton — és én hozzáteszem, hogy azt is megtanultuk, hogyan botorkál­junk odáig. Kedvező nemzetközi pénzügyi helyzetünk, egyre emelkedő külkereskedelmi aktí­vumunk, a sok bajjal-jajjal járó privatizációs átalakulásunk már felvillantja előttünk a sikeres jövőt is. Ha ledobjuk a visszahúzó pesszimizmus béklyóit és tudunk hittel bízni nemzedékünk törté­nelmet építő küldetésében, akkor a mindennapok súlyos áldozat- vállalása nem lesz hiábavaló. Herczeg János országgyűlési képviselő

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents