Új Nógrád, 1991. május (2. évfolyam, 101-126. szám)
1991-05-21 / 117. szám
/.'M-77-T-7 9 1991 MÁJUS 21., KEDD /220 ARANYKEZŰ ANITA... Lövei Anitánakhíwiék, 19 éves, Bátonyterenyén (Kisterenyén), az Erzsébet út 2. szám alatt lakik szüleivel és katona férjével. A mind népszerűbb természetes gyógymódok közé tartozó reflexológiát műveli. Három hónappal ezelőtt, praktizálásának első heteiben, megszólaltattuk lapunkban. A napokban ismét felkerestük. A gyógyszalonnak berendezett konyhában olajok, krémek és gyógynövények kellemes illatkeveréke fogadta a látogatókat. Támlás kisszéken ült a törékeny termetű, szemüveges fiatalasz- szony, s a vele szemben karosszékben helyet foglaló néni talpát masszírozta. A páciens szívesen beszélt, ám lefényképezni nem hagyta magát, s a nevét is eltitkolta. Mit szólnának hozzá a falubeliek, ha kitudódna, őkelme természetgyógyászhoz jár?! — Magas vérnyomás, hólyaghurut, fejfájás és térdfájás gyötört, amikor az Új Nógrád cikke alapján felkerestem Anitát — kezdte a 73 éves szuhai asszony. — Kezdetben nagyon fájt a kezelés, mintha tűvel szurkálták volna a talpam. Idővel csökkent a fájdalom, s most már egészen jól bírom a masszírozást. — Ez a gyógyulás biztos jele— nyugtatta meg Anita, miközben apró kezeivel szünet nélkül nyomkodta, paskolta a vendég jobb lábának talpát, lábfejét, lábszárát. — Valóban — ismerte el a néniké. — A vérnyomásom lement kétszázról százhatvanra. Az örökös pisilési kényszerem megszűnt. A fejem sem fáj már. Jobb térdemben a hasogatás elmúlt, igaz, a bal olykor még sajog. Egyszóval: lassacskán valameny- nyi nyavalyámból kilábalok. Azt mondom én: aranykeze van Anitának! Az ifjú természetgyógyásznő csendesen hallgatta a dicséretet. „Készen vagyunk” — mondta a jobb lábra, majd a bal lábat vette kezelésbe. A masszírozás után olyan olívaolajjal kenegette be a még érzékeny térdet, melyben orbáncot és körömvirágot áztatott. Mint megtudtam, a huszonkettedik kezelésnél tartottak. Anita szerint még el kell jönni vagy tízszer, s utána már a bal térd sem fog fájni. — Eljövök én kedveském, már hogyne jönnék. Csak gyógyuljak meg! — felelte rá az asszony, s mosolyogva tekintett jótevőjére. Szétnéztem a helyiségben. A polcokon tubusokban krémek, üvegcsékben olajok, tasakokban gyógynövények sorakoztak. A sarokba állított asztalon könyvek hevertek. — Jutalomként szoktam adni azoknak, akik kibírtak huszonegy kezelést — jegyezte meg Anita. — Mert valóban fájdalmas a beteg szervekhez kapcsolódó idegpontokon összegyűlt salakanyagok szétmasszírozása. Sokan képtelenek elviselni a szúró fájdalmat, s nem jönnek többé. Az asszonyok bátrabbak és kitartóbbak, mint a férfiak. — Én „A betlehemi csillagok” és „A megszentelt élet” című könyveket kaptam ajándékba — kívánkozott ki a néniből, s még hozzátette: — mindkettőt elkezdem olvasni. Nyílt az ajtó, újabb vendég érkezett. Mint kiderült, özvegy Pili- nyi Józsefné úgyszintén szuhai, sőt a karosszékben ülő asszony testvére. 68 éves húg korántsem tartott tőle, hogy a falu szájára kerül. — Mi volt a panaszom? — ismételte meg a kérdést, majd sokatmondóan legyintett: — Magas volt a vérnyomásom, szúrt a derekam. Bal lábamon három ujjam is fájt, közülük kettő ka- romszerűen meggörbült. Minden lépésnél hasogatott a lábam. Most meg kutya bajom. A húszévesekkel sem cserélnék! — nevetett jóízűen. — Pilinyi néninek ezután már csak kontrollra kell visszajárnia — közölte Anita, mire széles mosoly terült el a vidám asszony arcán, s lelkendezve mondta: •-* Bármennyit dolgozhatok, semmim nem fáj. Három napig krumplit, kukoricát ültettünk, meg sem kottyant. Most is dologból jöttem... ' A reflexológus eközben befejezte a másik asszony kezelését, aki helyet cserélt a testvérével. A második páciens hasonlóképpen huszonkettedszer kereste fel aranykezű Anita gyógyszalonját. — Hetente háromszor jöttünk — intett fejkendős fejével a nővére felé. — Ezután azonban már egyedül fogsz járni. No, legfeljebb elkísérlek — váltott hangot —, hogy lássam a mi drága Anitánkat. A beállt csendet kihasználva, arról kérdeztem Anitát, hogy mennyi betege van? — Egyre több — válaszolta. — Számuk negyvenhez közelít. Volt olyan napom, hogy huszonnégy kezelést végeztem, vagyis huszonnégyszer harminc percig, tehát tizenkét órán át masszíroztam. Kezd sok lenni a gyógyítómunka, de nincs szívem elküldeni a bajukkal hozzám fordulókat. Naptárjában gondosan feljegyezte, ki, milyen betegségekkel kereste fel. Ugyancsak megörökíti a gyógyulás folyamatát. így naprakész a „leltár”. — Sokan fordulnak hozzám gerincbántalmakkal, idegrendszeri problémákkal, ízületi ártalmakkal — sorolta. — Gyakran jönnek allergiában, cukorbetegségben szenvedők. Prosztatabán- talmakkal, csontritkulással, meddőséggel is kezelek embereket. Bármilyen betegség gyógyítható, ám okvetlenül szükség van a beteg akarására, közreműködésére. Hinni kell abban, hogy meggyógyulhat! Két hónapja jár hozzá egy kazá- ri asszony, akit epilepsziára kezel. Azt megelőzően hetenként és harmincpercen át kínozta a roham. Egy hónap után kéthetenként jött elő és öt percig tartott ez a kínzó érzés. Legutóbb négyhete volt egyperces rohama. Egy másik asszony cukorbetegséggel fordult hozzá. Gyógyteát kap, miként minden beteg, leállíttatta az inzulin adagolását, mérsékelte a húsfogyasztását. Látva, a javulást, a körzeti orvos biztatta, járjon csak tovább a „konkurenciához”. Ám Anita szerint előrébb tartana a gyógyulásban, ha a káros dohányzást is elhagyná. Salgótarjánból egy olyan lány a paciense, akinek görbe volt a háta. A kezelések eredményeként ma már szinte egyenes derékkal jár. Nagy szerencséje, hogy még fiatal, mert az ifjú szervezet köny- nyebben úrrá lesz a rendellenességeken, a betegségeken. — Sajnos, egyre többen szenvednek hazánkban szervi bajokban. Számuk csökkenthető volna a szellem, a lélek és a test harmóniájának megteremtésével — fogalmazta meg hitvallását a fiatal természetgyógyásznő, akinek a szavait érdemes megszívlelni. Elbúcsúztunk. A kapuból visz- szafordulva vettem észre a ház bejárata melletti táblát, melyen ez olvasható: „A kezelés ingyenes.” Igen, Lövei Anita valóban segíteni akar az embereken! Kolaj László Fotó: Gyurkó Péter Anita elhivatottságot érez a reflexológia iránt. RABVALLOMÁSOK „Több fülem van mint fogam” Két évtized rács mögött Börtön, fegyház. Büntetés-végrehajtási intézetek. Hideg remegés fut végig rajtunk, libabőrös lesz a karunk, vagy éppen semmilyen hatást sem váltanak ki belőlünk ezek a szavak. Nem vagyunk egyformák. Zárt világ. Más szabályok, más levegő. Semmi máshoz nem hasonlítható élet. Filmekből, könyvekből ismerjük. Azt hisszük, nem lehet rá felkészülni. Igaz, minek? Ki akar bekerülni? Napról napra növekszik a bűnözés. Az elítéltek lassan megtöltik az intézeteket. Kik ők? Milyen az életük? Hogyan gondolkodnak? Mi van a rács mögött? Sorozatunkban megyénk büntetés-végrehajtási intézetének, a Balassagyarmati Fegyház és Börtön elítéltjei közül nyilatkoznak lapunknak. Elmondják véleményüket, tapasztalataikat, életüket, s mindazt, ami a szívüket nyomja. Kiss Ferenc jelenség. Az ilyen emberre szokták mondani: ha nem lenne, ki kellene találni. Fantasztikus előadásmódja, hihetetlen sztorijai miatt valódi élmény vele beszélgetni. Néhány perc alatt belelendül, s ezután már kérdezni sem kell őt. Másodpercnyi szünet nélkül mesél, mesél és csak mesél. — Eddig több mint húsz évet lehúztam már a sitten — kezdi mondandóját az ötvenesztendős budapesti férfi. — Legelőször huszonkét évesen kerültem a rács mögé, valami egészen fantasztikus dolog miatt. Leszereltem a katonaságtól, s a dunaújvárosi vasmű igazgatójának lányával leruccantunk Siófokra. Nyár, szerelem, azt hiszem nem kell részleteznem a dolgokat. Három nap után azonban sajnálatos módon elfogyott az összes pénzünk, így elindultunk hazafelé, hiszen zöld szilván mégsem élhettünk. Akkoriban érett ugyanis a szilva, így az volt a legolcsóbb „étel”. Szóval mentünk volna haza, mikor az egyik kacsalábon forgó villánál egy asszonyka festette, vagy inkább festegette a kerítést. Mivel jómagam szobafestő-mázoló vagyok, megkérdeztem, a hölgytől, hogy melyik évszázadban kívánja befejezni a munkát. Olyan tempóban és szakmai hozzáértéssel csinálta, hogy ha nem vállalom fel a munkát, még ma is festi a kerítést. Kétezer forintért felvállaltam, s nem akármilyen szerencse ért emellett: a kerti kamráját odaadta nekünk a ház úrnője. így ott lakhattunk a barátnőmmel, persze, hogy nem mentünk haza. Három hétig voltunk itt—szippant mélyet cigarettájából beszélgető partnerem. — Mit mondjak, jól éreztük magunkat, dúlt a love. Igaz, hogy közben, — mivel azért már akkoriban sem volt olcsó az élet —, pénzt kellett „csinálnom”, így apránként eladogattuk a barátnőm aranyékszereit. Már-már el is felejtettem a nyaralást, meg a csajt is, mikor a lakásomon keresett egy úriember. A dunaújvárosi vasmű igazgatója. Nem volt különösebben ideges, csak úgy ordított, hogy majdnem megrepedt a plafon a szobában. Nem fogja elhinni, hogy miért: a lánya ékszerei miatt. Azt ordította, hogy ez családi ékszer, így aztán a föld alól is szerezzem vissza őket. Hát, mit mondjak, egy kissé meglepődtem, a dolgok szerint ugyanis a drágalátos leányzó egy kicsit érdekesen adhatta elő a történteket apucikájának. Az öreg adott húszezer forintot, hogy vásároljam vissza az ékszereket. Mondanom sem kell, tudtam, hogy azokat az életben nem találom meg. így aztán, ugyan lementem Siófokra a pincérgyerekhez, aki megvásárolta azokat, de nem értem el többet, minthogy majdnem megvert. Tudtam, hogy nekem már mindegy,'így aztán elittam a pénzt. No, kérem, a bíróság csalás címén nyolc hónapot sózott a nyakamba. Kiss Ferenc nem rejti véka alá véleményét a társadalomról sem: — Kérem szépen, ez egy olyan korrupt rendszer, hogy az már nem akármi. Itt a legnagyobb bűnözők nem azok, akik itt vannak a börtönben. Bár azt is megmondom őszintén, hogy akik rács mögött vannak, azoknak a kilencven százaléka szerintem nem bűnöző, hanem csak megtévedt kisember. Az én szótáramban ugyanis a bűnöző: a gyilkos és a fiatal lánykák megrontója, az erőszakos nemi közösülő. Ezek nem mások, mint büdös patkány spio- nok, ezért őket a börtönlakók is kiközösítik maguk közül. Én annak, aki előre megfontolt szándékkal megöl valakit a pénzéért, felnégyeltetném, karóba húznám, szétcincálnám! Mert lopja, vagy vegye el a pénzét, az frankó. De az emberölés... — Nézze, én nem csak azért mert pesti gyerek vagyok, de igazán tudom, hogy mi folyik ebben az országban, — folytatja magyarázatát Kiss. — A pesti rendőrkapitányságokon olyan dolgok mennek végbe, amit sokan el sem hin- * nének. Nézzen rám, kinyitom a számat: több fülem van már, mint fogam! De nem ám csak úgy kihullottak maguktól! Kiverték a rendőrök az előzetes fogvatartá- som alatt! Mást ne is mondjak, egyszer például az egyik rendőr azt mondta, hogy üljek fel az asztalra. Nem akartam megtenni, de rámparancsolt. Aztán amikor ő kiment a szobából, .meghagyta, hogy le ne merjek szállni az asztalról. Néhány másodperc múlva bejött egy kollégája, meglátta, hogy hol ülök, és zutty, olyan pofont adott, hogy beestem a sarokba. Na kérem szépen, ezek ők! — Úgyhogy az egész országot nyugodtan be lehetne keríteni, mint egy börtönt, hiszen az emberek hatvan százaléka törvénytelenségekből él — állítja Kiss Ferenc. Magáról is részletesen vall, a „Bizsu” becenévre hallgató elitéit. —Nem tartom magam bűnözőnek, egyszerűen rossz helyre születtem. Az én specialitásom a betörés. Tutihelyekre mentem, egymillió forint alatt sehova se törtem be. De azért mindig hagytam a helyszínen pénzt, hogy a hónapot még kihúzzák az érintettek. Régen például az egyik lakásból elvittem egymillió-hétszázezer forintot, de az asztalon hagytam hetvenezret, ugyanis láttam, hogy három gyerekágy van a lakásban. Kérdésemre, miszerint betöréseinek hány százalékát derítette fel a rendőrség, nevetve válaszol Kiss Ferenc: — Nagyon-nagyon kevés dolgot bizonyítottak rám, hiába ültem le több mint két évtizedet! Úgyhogy tudja mit mondok én? Röhögök mindenkin! A börtön nem egy nagy dolog a számomra, és semmit nem sajnálok. Megérte minden, mert ahogyan én 1982-től ’85-ig éltem, úgy a walsi herceg sem él. Egyébként azt is megmondom, miért vannak tele a börtönök. Aki innen kikerül, szinte esélye sincs a jó életre, amit mindenki szeretne. Nagyon nehéz elhelyezkedni odakint priusszal. Mert hogyan megy ez? Saját példámat mondom, igaz, hogy már jó néhány évvel ezelőtt történt. Bementem egy munkahelyre, megtudták, hogy szobafestő vagyok, majd elájultak a gyönyörtől, hellyel kínáltak és kávéval, azt mondták, hogy én vagyok az ő emberük. Amikor azonban belenéztek a személyigazolványomba, s megkérdezték: ember, hol volt maga négy évig? Mondtam, hogy a szeretetházban. Micsoda —, kérdezték csodálkozva. Azt feleltem nekik: kivontak a forgalomból, mert rongáltam a tájképet az utcán. No, erre a válasz mindenütt, bármelyik munkahelyen is voltam, ugyanaz volt: ó, ember, nézzen be a jövő hónapban! És ez így van a legtöbb szabadlábra' került esetében. így aztán milyen megoldás marad? Az éhenhalás, vagy az akcióbalépés. *** Búcsúzáskor megemlítem riportalanyomnak, irigylésre méltó előadói képességét. Kiss Ferenc azonnal válaszol rá:— Nézze, engem mindenütt imádnak az emberek. Ha éppen szabadlábon vagyok, s bemegyek egy szórakozóhelyre, biztos, hogy nem kell fizetnem, hiszen néhány perc után már mindenki körülöttem áll, és engem hallgat. Bevágok vagy két fél konyakot, s ilyenkor tudja hogy van az: olyanokat mondok, hogy majd megzabálnak. A többség nem bírja fetrengés nélkül végighallgatni sztorijaimat. Hát van miről mesélnem. Szilágyi Norbert EMBEREK —ESETEK
