Új Nógrád, 1991. március (2. évfolyam, 51-75. szám)
1991-03-28 / 73. szám
1991. MÁRCIUS 28., CSÜTÖRTÖK tnumBU 9 CSÜTÖRTÖKI Csütörtököt mondtunk Mottó: „Az életet csak visszafelé lehet megérteni, de csak előrefelé lehet élni." (Kierkegaard megfigyelése.) Korra, nemre, világnézetre és lakóhelyre, cipőméretre és testmagasságra való tekintet nélkül változatlanul mondtuk a csütörtököket nyakra-főre az elmúlt egy hétben is. A teljesség igénye nélkül csak mazsolázgatunk a történésekben. Rámát a síküveggyárból! Távolról sem arról van szó, hogy esetleg a közeljövőben Salgótarjánban gyártanák a népszerű margarint Rákospalota helyett. Bár eléggé elavult a „cipőt a cipőboltból!” mondás, miként társai is. Milyen butaságnak tartottuk egykoron mindezt! Mára megszokhattuk: a palackozott italok boltjában palackszámra juttathatjuk gyomrunkba az éltető szeszes nedveket, ha kérjük, kerül még pohár is valahonnan. Ha nem kérjük, ihatjuk egyből. Csak egy szó változik, ekképp: átmenetileg palackozott áruk boltja. Ma már tehát minden régi mondás, régi elnevezés csütörtököt mondhat. Lehet rámát (vagyis képkeretet) gyártani közösben a hollandusokkal. Ennek van keletje. Talán tartósan... Hasznoson sem hasznos. Mármint buszozni. A Pásztó melletti falucskában manapság két alternatíva van: gyalog megyünk, vagy Elvis Presley. Lévén, hogy nincs busz. Dolgozni járjanak gyalog, elvégre a gyaloglás ősi jog munka előtt. Régen focistáink is gyalog jártak edzésre (milyen jók is voltak!), sőt legősibb őseink is gyalogszerrel üldözték kőbaltával felfegyverkezve a vadat (akkor ez volt a munka!), és nem haltak éhen. Mert akkor mi sem volnánk. Éljen tehát 1991-ben az őskor reneszánsza! Heuréka! A nyolcadik bőr. Nem várják már a nyarat Bátonytere- nyén. Kivétel az önkormányzat, mert az aztán várja. Elvégre dől hozzájuk a pénz a vállalkozásokból. A testület arra vállalkozott, hogy dacára a (szakadatlanul) nehezedő pénzpiaci helyzetnek, kommunális és helyi iparűzési adót vet ki a vállalkozókra, ö. boldog török igabéli idők! Amikor még csak defterdárok voltak! Most meg APEH, meg önkormányzat, meg miegymás. Húzzák már róluk a nyolcadik bőrt is. Kihatolás kizárva! Magyarország lezárva! Törtek volna ki a lengyelek, mint Zrínyi, de ráfaragtak. Amúgy rendesen. Vitték volna ám a jó magvar árut, — mint amúgy „rendesen” — de most sarkukra álltak vámosaink. Mint amúgy rendesen (kellett volna mindig...). Ki hallott már olyat — gondolták a lengyelek —, hogy vacak négybusznyi csempészáru miatt sorompót döntsenek szokott hadiösvényükre! Mert természetesen egvbusznyi valutapapírt sem tudtak felmutatni a szörfök ezreiről, a csokik mázsáiról, az olajtengerről. A lelki pofon akkor csattant igazán, amikor az időközben elővarázsolt lengyel főkonzul. Hemsel Leszek bebizonyította nekik: csak akkor mehetek át, ha rendes leszek. Köszönjük Leszek! Köszöntünk, Széchenyi! Bár még nem láttuk zsebeinkben arcmásodat (hiába, sokadika van), már nagyon várunk, hogy lapíts valamicskét pénztárcánkon. Most már ismét Te vagy a legnagyobb magyar! Átmenetileg. . . Aztán jjön a Rózsa Sándor. A majdani tízezres egyik oldalán ő lesz majd. Másik felén egy régi igazolás, a bárca reprodukciója. Mint jelkép. Figyelmeztetésül: betyár k. .. . világ következik! Balázs József Megöltem egy embert Börtön, fegyház. Büntetés-végrehajtási intézetek. Hideg remegés fut végig rajtunk, libabőrös lesz a karunk, borsódzik a hátunk, vagy éppen semmilyen hatást sem váltanak ki belőlünk ezek a szavak. Nem vagyunk egyformák. Zárt világ. Más szabályok, más levegő. Semmi máshoz nem hasonlítható élet. Filmekből, könyvekből ismerjük. Ázt hisszük, nem lehet rá felkészülni. Igaz, minek? Ki akar bekerülni? Napról napra növekszik a bűnözés. Az elítéltek lassan megtöltik az intézeteket. Kik ők? Milyen az életük? Hogyan gondolkodnak? Mi van a rács mögött? Sorozatunkban megyénk büntetés-végrehajtási intézetének lakói, a Balassagyarmati Fegyház és Börtön elítéltjei közül néhányan nyilatkoznak lapunknak. Elmondják véleményüket, tapasztalataikat, életüket —, s mindazt, ami a szívüket nyomja. Nem szándékos emberölés volt Uitz István a legidősebb elítélt, a maga hatvanegy életévével. Nem néz ki ilyen idősnek. Szája szegletében állandóan ott bujkál egy kis mosoly. — Mi az ön története? — Fővárosi lakos vagyok, az egyesült vegyiművekben dolgoztam huszonöt éven keresztül, mint munkavédelmi és tűzvédelmi főelőadó. Volt egy csodálatos feleségem, én azonban elvesztettem a fejem és belecsavarodtam egy nőbe. Szabad időm szinte minden percét a barátnőmmel töltöttem. Eljártunk szórakozni ide-oda, bár az is a valósághoz tartozik, hogy a barátnőm nem vetette meg az italt. Én egész életemben kiegyensúlyozott ember voltam, az alkoholt is csak mértékkel fogyasztottam. Hogyan neveljük jól gyermekeinket? Nagyanyáink elbeszéléseiből néhányan még emlékszünk a háború előtti évekre. . . A család feje, akkor az apa, gondoskodott a család fenntartásáról, intézte ügyeit. Az anya az érzelmi vezető volt, feladatai közé tartozott a családi harmónia fenntartása. Amikor az apa megérkezett a munkából (ki a bányából, ki a gyárból), terített asztal, főtt étel, ragyogó lakás, kimosott és vasalt fehérnemű fogadta. Nem loholásunk csatatere várta, nem mosogatatlan edények romhalmaza, nem egy kiszá- radt-kihűlt meleg szendvics. . . És a gyerekek nem szürkületben bóklásztak hazafelé kókadtan az iskolából lakáskulccsal a nyakukban, hanem vidám és felhőtlen gyerekkacaj keveredett a baromfiudvar zsivajával... Ki ne sírná visz- sza ezeket az időket? Napjainkban, a megélhetésért vívott küzdelembe^ megváltoztak, kiegyenlítődtek a családi szerepek. Az anya munkavállalásával, s így hajszájával csökkent a család érzelmi összehangolására fordított idő. Mivel gyermekeink a család leggyengébb láncszemei, és a legnyitottabbak - a kedvező és káros hatások befogadására egyaránt, ha egy család „rosszul, hibásan működik", akaratlanul is kitermeli a gyermek lelki betegségét, neurózisát. A fejlődés során minden életszakasz újabb követelményeket állít gyermekeink elé (az óvoda és iskola egyaránt), s ha ehhez nem tud alkalmazkodni megfelelően — a család nem segít — létrejön a neurotikus tünet, például tanulási és magatartászavar, ágyba- vizelés formájában. „DE A GYEREK NEKEM NEM MONDOTT SEMMIT! NEM SZÓLT, HOGY BAJA VAN!” — kiáltunk ilyenkor megrémülve, de már késő. Fel sem ötlik bennünk, hogy ő, a gyerek, mit is mondhatna? Hogyan fogalmazza meg nekünk világosan az érzéseit, amikor valami belső hiányérzetet él át, szorong, és maga sem tudja, mi ez. Hiányolja a szülői oltalmat, biztonságot. Ezt sokszor észre sem vesszük, csak ha már késő. . . De hogyan tudnánk megakadályozni gyermekünk neurózisát? Nem úgy, hogy türelmetlenek vagyunk vele, és agyonfegyelmezzük őt. Nem is úgy, hogy elhanyagoljuk, és azt sem tudjuk, mi történik vele egész nap. De úgy sem, hogy mindent megengedünk neki. Nem úgy, hogy beléfojt- juk kíváncsiságát, mert elegünk van az állandó kérdéseiből. Nem úgy, hogy „agyon- szeretjük” és „túlajnározzuk” — veszélyeztetve önállóságának kibontakozását, és elősegítve kudarcélményét más környezetben. Nem úgy, hogy pénzzel és ajándéktárgyakkal jutalmazzuk egy-egy jótettéért, mintegy pótolva szeretetünket. De úgy sem, hogy bűntudatot ébresztünk benne a veréssel. Nem is úgy, hogy „ha ezt csinálod. .. akkor nem szeretlek!" - feltételhez kötjük a szeretetet. így önértékelése előbb-utóbb úgy alakul, hogy őt nem is lehet szeretni. Nem így. . . I Hát mégis hogyan neveljük jól gyermekeinket? 1. Nincs egyetlen és mindenható nevelési módszer, mindig rugalmasan alkalmazkodjunk gyermekünk személyiségéhez. 2. Legyen házastársunkkal kiegyensúlyozott kapcsolatunk, és igyekezzünk egyetérteni a gyermeknevelésben is. 3. Szeretetet, biztonságot sugározzunk mindig, és nyújtsunk bizalomteli légkört gyermekünknek. 4. Állítsunk ugyan korlátokat és akadályokat elé, amennyire szükséges, hogy realitásérzéke kifejlődjön, de mindezt szeretettel és megértéssel tegyük, úgy, hogy önállósági törekvése ne sérüljön. 5. Igyekezzünk a kivárás képességét kifejleszteni benne anélkül, hogy átélje a kiszolgáltatottság és agyonkorláto- zás érzését. 6. Próbáljuk úgy alakítani, hogy a dicséretnek, elismerésnek legyen értéke, presztízse otthon, s ne fukarkodjunk vele. ügyeljünk arra is, hogy rosszallásunknak is mindig kellő időben és helyen adjunk hangot, és az elérje hatását. 7. Mindig legyünk következetesek I Tehát fordítsunk több időt gyermekeinkre! Meglátják, a befektetett idő és szeretet megtérül; s így ók boldog felnőtté válhatnak! f. T. — Az elmondottak miatt még senki sem került börtönbe... — Soha nem felejtem el azt a két napot. 1985. no- vemben 25-én, kedden egy presszóban ültünk a barátnőmmel, mikor odajött az asztalunkhoz egy férfi, és azt mondta nagy hangon nekem: ez a nő márpedig az enyém lesz! Meglepetésemben csak két'három mondatot tudtam kinyögni válaszként, s a számomra teljesen ismeretlen férfi távozott. Mint kiderült, a barátnőm ismerte a pasast, hiszen az már többször kezdegetett vele. A szeretőm azonban állította, hogy semmi köze a férfihez. Már el is felejtettem ezt az esetet, mikor elérkezett az az átkos november 28-i, pénteki nap. Délután fél öttől körülbelül este nyolc óráig szórakoztunk barátnőmmel egy kocsmában. Nem ittam sokat — talán egy konyakot és két sört —. mert rexeztem a haverokkal. Este hazamentünk a barátnőm lakására. Talán még egy negyedóra sem telt el, mikor bekopogtak az ablakon. Hát ki volt az? Az a férfi, aki a barátnőmet akarta! Azt kiabálta az utcán: — Már mondtam a nőnek is, hogy küldjön el téged ! Takarodj! A nő az enyém! A barátnőm elküldte a férfit, de az csak kiabált. Azt mondta, hogy kiszúrja az autóm gumijait. Erre már nekem is lépnem kellett, kimentem a férfihez. A nagy hibát pedig ott követtem el — így, utólag már azt mondom gyávaságból, mert féltem —, hogy magamhoz vettem az asztalon levő konyhákést, és betettem a kabátzsebembe. A kapu előtt én is csitítottám az ordibáló férfit, eredménytelenül. Ezután már csak arra emlékszem, hogy a férfi átugrott az árkon, s nekirepültem a mintegy négy méterre levő kerítésnek. Mikor feltápászkodtam, a férfi már elindult tőlem. Tiszta vér volt a ruhám, a kés is. Nem tudok másra gondolni, öntudatlanul magam elé tartottam a kést, mikor rám ugrott, így szúrtam meg őt. Nem volt semmi szándékosság bennem, bármilyen férfi is volt ez, megszűrni nem akartam. — Mi lett a férfivel? — Éppen arra járt egy rendőrjárőr, aki kihívta a mentőket, engem pedig bekísértek az őrsre. A férfi sajnos egy hét múlva meghalt a kórházban. Negyven- három éves volt. — A bíróság milyen ítéletet hirdetett? — Első fokon hét évet kaptam, míg a másod fokon további két évvel, vagyis kilenc évvel büntettek. Megmondom őszintén: azt hittem, azonnal elájulok. Elfogadom, hogy hibáztam, kioltottam egy ember életét. A legnagyobb bűn valóban az emberölés. De a bíróság akkor is túlságosan kemény ítéletet hozott. Igaz, ebbe belejátszott az is, hogy a barátnőm azt állította a bíróságon: ő megpróbálta kicsavarni a kezemből a kést... Azt is vallotta még, hogy én dulakodtam a férfivel. Mondanom sem kell, ezekből egy szó sem igaz! A bíróság azonban figyelembe vette. Állandóan cikiztek a rabtársak — Egészen pontosan 1986. június 11-én. Addig előzetes letartóztatásban voltam. — Milyenek voltak az első napok? — Lehet, hogy meglepő, de nem olyan rossz, mint amire számítottam. Az előzetes letartóztatás után egy börtön — tudom, hogy furcsán hangzik — kellemes hely! Legalábbis nekem, hiszen én hosszú ideig futballoztam, s mint tudjuk, a sportembereket jobban megviseli a bezártság, a mozgás hiánya. Itt, a börtönben pedig legalább mozoghattam. — Az első napok, hogy az ön szavaival fogalmazzak, kellemes benyomásai után, következtek a szürke mindennapok. Mesélne erről? — Nézze, én kezdettől fogva úgy viselkedtem, hogy minél kevesebben és kevesebbet kössenek belém. Megfogadtam: mindent megcsinálok, amit az őrök, vagy a nevelők mondanak és betartom a szabályzatot, jól viselkedem, hogy minél előbb kikerüljek innen. — Gondolom, betartani már jóval nehezebb volt ezt, mint elhatározni... — Valóban. Állandóan szórakoztak velem a rabtársaim, mindig cikiztek. Azt mondták, én vagyok az „öreg fasz”. Én azonban megpróbáltam türtőztetni magam. Az az igazság, mit csináltam volna a nagy bivaly, többszörösen visz- szaesett fickókkal? Ha felemelem a szavam, pozdor- jává zúztak volna. — Nem is bántották soha? — Egyszer sem vertek meg. Viszont többször is megpróbáltak eláztatni az őrök előtt. Például kerálót dugtak az ágyamba, ami tiltott dolog. — Azt hiszem, olvasóink közül kevesen tudják, mi is az a keráló? — Lényegében egy elektromos vízmelegítő, amit az elítéltek készítenek. Két darab zsilettpengét meghajlítva egy-egy radírba dugnak, s vezetéket kötnek hozzá. Ez így már kiváló áramvezető, amit aztán beletesznek a vízbe, ami így másodpercek alatt felforr. Ez szigorúan tiltott dolog a börtönökben. De én soha nem foglalkoztam ilyesmivel. Sokkal értelmesebb dolgokkal kötöttem le az időmet. — Mivel? — Kultúrprogramokat Szerveztem és sportversenyeket rendeztem. A rabok többsége erre azt mondta, hogy a börtön vezetésének a seggét nyalom. Nem érdekelt mit mondanak ezek a buta, tudatlan emberek. Nékem jobban ment így a nap, gyorsabban teltek az órák, s magamat is képeztem vele. Á feleségem tartotta bennem a lelket — A napokban szabadul. Milyen érzés? — Nem tudom felfogni. Azt hiszem, csak napok múlva fogom érezni a szabad levegőn ennek jelentőségét. — Mihez kezd odakint? — Hazamegyek a feleségemhez ! Megvallom önnek, amit senkinek sem mondtam itt: mindvégig a nejem tartotta bennem a lelket, hiszen mikor bevittek a rendőrségre, már másnap üzent. Csak any- nyit, hogy bármilyen büntetést is kapok, megvár, mert szeret engem... A barátok, az ismerősök is várríak. Mikor legutóbb jutalomszabadságon otthonjártam, mindenki megállított az utcán és elmondták, hogy várnak. Mondanom se kell, milyen jólesett ez nekem. — Milyen „emlékeket” őriz meg a börtönről? Hogyan lehet erre az időszakra visszagondolni, egyáltalán, ön szerint? — Nem tudom kitörölni az életemből. Elfelejteni sem. Viszont élni kell. Nyugdíjas vagyok. Most már nyugodt évek várnak rám. Család, unoka._ Az azonban biztos, hogy megöltem egy embert. Nekem már ezzel a tudattal kell élnem életem végéig. Szilágyi Norbert í EMBEREK VELEMENYEK 1 Rabvallomások ESETEK
