Új Nógrád, 1991. február (2. évfolyam, 27-50. szám)
1991-02-09 / 34. szám
8 Lummnj MAGAZIN 1991. FEBRUÁR 9., SZOMBAT „Ha egészséges , soha nem térek meg // Nehéz megszólalni, amikor az ember közvetlenül találkozik a paralízissel. Sárközi István, az erdőker- tesi szociális intézetből került egy béri családhoz. Széles és sokoldalú ismerettel rendelkezik a 32 éves fiatalember, de vannak dolgok, amik nem tanulhatók meg könyvekből, ö soha nem fogja megtudni, mi az — járni. PRÉDIKÁTOR? Személyében, új prédikátor került a faluba, és napról napra többen hallgatják őt. Mi történik Béren? Mit tud ez az ember, amivel magához vonzza a falusiakat? — Én azt vallom, ami az első egyházban volt. Nincs vallásfelekezeti elosztás csak keresztény vagyok. — Mi úgy hallottunk rólad, te vagy a béri prédikátor. — Inkább tanító vagyok. — Először csak néhányan hallgatták a tanításaidat, majd egyre többen jöttek Szerinted miért? — A háborús imahéten mindennap evangelizációt tartottam. Először tizenhármán voltak, másnap huszon- hatan, utána már meg se tudtuk számolni őket. Azért jönnek ilyen sokan, mer! Jézus Krisztust elvont dolognak ismerik az emberek a templomból, és ennél többet nem jelent. Attól még nem lesz hívő az ember hogy templomba jár, imádkozik. „AZÉRT NEM TUDSZ JÁRNI, MERT NEM HISZEL!” — Régen, amikor vallásról hallottam, nagyon távol állt tőlem. Mert nem tudta azt adni, amire szükségem volt. Tizenöt évesen ismertem meg Jézus Krisztust, és két éve még intenzívebb a kapcsolatom. — Hogyan ismerted meg? — Erről nem beszélek mert aki nem hisz, az úgysem hinné el. Kérdezzél mást. — Mit jelent az intenzívebb kapcsolat? — Az intézetben levetítették a „Rocktérítőt”, lehívták Xantus Jánost és Pajor Tamást, akik azt mondták azért nem tudtok járni mert nem hisztek! — A helyedben nagyon mérges lennék, ha nekem ezt mondanák! — Nem voltam mérges Hidegzuhany volt mindenkinek, de harminc ember közül egyedül engem érdekelt ez a dolog. Az orvosok lemondtak rólam és várták hogy meghaljak. Jézushoz fordultam, és nem szedtem gyógyszert. Pedig mit veszíthettem volna? Egy nyomorult életet... Ha egészséges vagyok, én soha nem térek meg. MASZLAG ÉS HAZUGSÁG —' Nem iskolában, hanem a négy fal között tanultam meg, amit tudok. Hatéves koromtól rajzolok, több ama tőr kiállítást nyertem. Több tudományban jártas vagyok de láttam, hogy ez még mindig nem az, ami nekem kell. Akkor fordultam Istenhez. És láttam, hogy gyógyít a hit. — Tehát veled olyasmi történt, amit a „hitetlenek” csodának neveznek? — Igen. Elbeszélése szerint, az intézetben szükség is volt a csodára! Éhbért kapnak f nővérek, száz gondozottra jut három nővér. Csengővel hiába jeleznek nekik, emiatt már többen meghaltak Ilyen körülmények között csoda-e, ha valaki Istenhez imádkozik, múljon el a fog fájása? (— Én nem hiszem, hogy ez a hit — mondta egy fiatal liberális, akit eredménytelenül próbáltak megtéríteni a salgótarjáni gyülekezetnek. Valóban, lassan mintha már összekevernénk a „megtérni”, illetve „betérni” kifejezéseket.) — Mi a véleményed a tömeges megtérésekről? — Ez várható volt, ezen nem kell csodálkozni. Az emberek vallás helyett maszlagot kaptak negyven évig, a politikában pedig hazugságot. — Egy gitáros evangelizá- ción százan „térnek meg” csak úgy hipp-hopp. Valós ez a megtérés szerinted? — Mielőtt az ember megtér, már rengeteg ismerete van. — Ebben csak bízhatunk.. ooo Az idős Tolsztoj — bár látszólag elégedett lehetne — vergődve keresi élete ér telmét, amit nagyon sokára végül a hitben talál meg „Gyónás”-ában mégis így ír — Azt tapasztaltam, hogy a pravoszlávok eretneknek tartanak mindenkit, aki nem azonos hitet vall velük, pontosan úgy, ahogy a katolikusok és a többiek eretnekségnek tartják a pravoszláviát (...) És ez a gyűlölség a vallás ismeretének arányában egyre fokozódik. És nekem, aki a szeretet egyesülésében véltem az igazságot akaratlanul is az tűnt a szemembe, hogy maga a vallás rombolja szét azt amit éppen neki kellene megvalósítania. (O. T. — D. I.) Fémszobrok sorsa Az épületeket, szobrokat — földrajzi helyzetüktől függően is — igen sok tényező: a légkör szennyezettsége, eső, szél, fagy, algák, moszatok, baktériumok stb. károsítják. A tudomány és a technika számára elsősorban a szabadban levő épületek, szobrok és egyéb műemlékek megmentése a nehezebb feladat. Legnagyobb veszélyben természetesen a fémszobrok vannak, hiszen köztudott, hogy a korrózió legfeljebb a nemesfémeket kíméli meg, márpedig a köztéri műalkotások nem ilyen anyagokból készülnek. Sokkal inkább a szobrok klasszikus anyagából, bronzból, mely az egyik legrégibb ember megmunkálta fém (illetve fémötvözet). A bronz fő alkotója a réz, amelyhez a régi hagyományoknak megfelelően 5—6 százalék ónt adagolnak. A fémszobrok megmentésére általában kémiai módszereket alkalmaznak. A meglévő fémmagot akként óvják meg a teljes pusztulástól, hogy a kotróziós okokat megszüntetik. Ha viszont a fém pusztulása már nagyon előrehaladott, nincs más megoldás, mint, hogy a fémet az erre a célra kikísérletezett, jól kötő, tartós műanyaggal itatják át. Képünkön Marcus Aurelius római császár bronzszobrát és a hozzá tartozó lovat láthatjuk. Az 1S00 éves, Icéttonás műalkotáson kilenc évig tartó restaurálási munkát végeztek, mígnem visszaállíthatták régi helyére, a római Capitoliumra. Metszési bemutatók A salgótarjáni Bereczki Máté kertbarátkor március 9-én szőlőmetszési, március 16-án pedig, gyümölcsfa metszési bemutatót rendez szakemberek közreműködésé vei, melyekre szeretettel várják az érdeklődőket. A foglalkozások pontos helyéről, időpontjáról a későbbiekben a József Attila Műve lődési Központtól kapnak felvilágosítást. A „szomszédokkal"— napsütésben Második előadásához érkezett a „Négy évszak” című irodalmi-zenés sorozat Salgótarjánban. Ez alkalommal Kézdy Györgyöt, Sunyovszky Szilviát és Tro- kán Pétert láthattuk vendégül a Szomszédok népszerű gárdájából. A zenét ezúttal is a Salgótarjáni Szimfonikus Zenekar szolgáltatta; s mindezeket elrendezte: Udvaros Béla. A fellépés előtti percek izgalmában igazán csak egy villámkérdésre jut idő. — A szimfonikusok próbáján felfedeztük, mint hallgatót — fordulok Kézdi György színművészhez. A zenekarnak jólesett ez az érdeklődés. Minek köszönhetik a megtiszteltetést? — Egyszerűen imádom a zenét! Elsősorban a klasz- szikusokat és a kamarazenét. Sajnos, közelebbi kapcsolatba nem jutottam a muzsikával, például nem játszom hangszeren, de otthon rengeteget hallgatok, s ha tehetem, operába, hangversenyre eljárok. — Keveset hallom verset mondani — provokálom most a koncentráló Trokán Pétert. — Ebben nem én, azaz nem mi, színészek vagyunk a hibásak! — Példa rá — vág közbe Sunyovszky Szilvia —, hogy a minap kaptam kézbe egy levelet a TV-től, hogy a korábbi felkérést lemondják, mert megszűnik a „Vers mindenkinek” sorozat. Ezen aztán közösen há- borgunk egy sort: hogyan is mondhat le a televízió az ilyen „népművelési” alkalmakról. .. — Versre ritkábban vállalkozik, tehát elsődleges a színház. Melyek voltak legkedvesebb szerepei? — kérdezem újra Trokán Pétert. — Nem szerepekre, hanem inkább korszakokra emlékszem szívesen — gondolkodik el. — Például a kecskemétire. A zenével is ott barátkoztam meg. Ruszt József rendező minden darabjába tett zenét, s nem is akármilyeneket! Akkor sokat hallgattunk együtt muzsikát, s együtt is válogattuk azokat. Érdekes, hogyan változik a versmondás stílusa is a korok változásával. Régebben a pátosz hangján szavaltak művészeink. Ma inkább a befeléfordulás, a merengő suttogás az elterjedt, amely inkább a belső feszültségektől izzik, mint külsődleges eszközöktől. S hogy inti- mebb lett a műfaj — személyesebb, elgondolkodóbb, talán kevésbé szól tömegekhez. Ebbe a meditációba róbbant be Trokán Péter a Farkasok dalával meglepőn, a nyakas büszkeség fortisz- szimójával. Csokonai Dorottyáját Sunyovszky Szilvia elevenítette meg visszafogott színészi eszközökkel. Vártam volna egy kis „rájátszást” némi zsémbes mozgással, mert eleinte nehéz volt legyűrni a szép látvány és a megjelenített figura hatalmas ellentmondását. A farsangi karikatúra után _ furcsán jött Gounod: Ave Máriája. A csodálatos dallamot most hangszerek „énekelték” (Sándor László hegedűn, Gazsi Éva csellón). Az I. részt a zenekar Händel Messiásából vett részlettel zárta. A második részben Bach d-moll kettősversenyének III. tételét szólaltatta meg az együttes Sándor László és torral. Aztán Tóth Árpád, Babits, Váci Mihály, Simon István, Illyés Gyula-sorok zsongtak a fülünkben. Szóltak a végső óráról, ember és természet elmúlásáról. „Meg kell halni, meg kell halni” — hallom most is Kézdy György hangját. Faggyas Margit (oboa) szólójával. A téli ünnepeket említve pillanatra mi is ünnepelhettünk: Udvaros Béla rendező virággal köszöntötte Su- nyovszky Szilviát születésnapja alkalmából. Aztán vendégeink a költemények segítségével olyan képet varázsoltak elénk, hogy már láttuk is a hópi- hék kavargását, a nyúló jégcsapokat, a disznóölést, s a télen virágzó orgonaágat, mely példázatával a József Attila-gondolatot erősítette: „csak a bátor az igaz”. Vidám színfoltot jelentett Leopold Mozart (az apa) téli muzsikája csengőkkel, osS ő teremtette meg számomra azt a varázst, a CSÖNDET, amelyből kinőtt, megszületett egy újabb varázs: Bach Airje. Deák András karmester költői ihle- tettséggel dirigált; szinte megénekeltette zenekarát. A vers és a zene együtt diadalmaskodott. Méltó csúcspontja volt az estnek. A közreműködők érdeklődéssel lapoztak bele az Űj Nógrád aznapi számába, amely a SZOMSZÉDOKRÓL is szólt. Boros Ágnes Á vég kezdete Túlzás lenne azt mondani, hogy a világ lélegzet-visszafojtva figyeli a Perzsa-öböl eseményeit. Hogy a homokban várakozó százezrek támadnak-e, vagy őket támadják; honnan indulnak meg először a harckocsik, honnan a repülőgépek? Egyáltalán mozgásba lendül-e a több százezres nemzetközi háborús gépezet, melynek jelentős száma amerikai. Az utóbbiak 11 százaléka nő. Hogy mennyi ez pontosan, nem tudni. A 11 százalék orvosokat, repülésirányítókat, ejtőernyősöket, ügyvédeket, betegápolókat, katonai rendőröket, rádiófigyelőket, és nem utolsó sorban szakácsokat jelent. A világ, érthetően, érzékenyebb az olaj hordónkénti árának alakulására, mint az olajkutak vidékének sajátos női problémáira. Nevezetesen a 11 százalék, vagyis az amerikai katonalányok, asszonyok demokratikus érzelmeinek sérülésére. A hölgyek ugyanis tiltakoztak a „prekoncepció” ellen: „A nők sérülékenyebbek, mint a férfiak, ezért nem vehetnek részt (az esetleges) harci cselekményekben." Tehát a harc kivételével mindent csinálhatnak. A jogaikért viszont harcolhatnak, mint a helybéli társaik, a szaúdi asszonyok. És erről a harcról árnyalt beszámolót olvashatott a világ. A Le Monde például megírta, hogy november elején 47 szaúdi asszony - természetesen lefátyolozott arccal — vonult a főváros, Rijád utcáira, és a nők jogainak érvényesítését követelte. Negyvenhét asszony nem feltűnő, de ezek autóval mentek! És csak azt követelték, hogy a nők is vezethessenek kocsit. A lap szerint egytől-egyig- magasan képzett értelmiségiek voltak, egyetemi tanárok, orvosok, üzletasszonyok, akik amerikai és európai egyetemeken szereztek diplomát. A példátlan esetből mértékadó vallási vezetők ezt a következtetést vonták le: „Ma autótakarnak vezetni, holnap a férfiakkal egyenlően akarnak dolgozni, aztán le akarják vetni a fátyolt, és ez már a vég kezdete.” A szaúdi kormány november 13-án foglalkozott az esettel, és megtiltotta, hogy a nők autót vezessenek. A döntés korszakos jelentőségű. / Eddig ugyanis csak a szokásjog tiltotta el őket a volántól, most már az írott határozat is. Nem tudni, mit szólnak hozzá az amerikai katonalányok a szaúdi homokban. . . LADY KONG Az újságcsinálás történetében új lapot nyitottak Japánban, szó szerint is. Megjelent az. első napilap, melyet hölgyeknek írnak, szerkesztenek, és a főszerkesztő szerint elsősorban nekik is adnak el. Masahiro Oshima asszony elmondta: a 60 tagú szerkesztőségből 36 a hölgymunkatársak száma. A férfiakat azonban csak olyan rovatokban foglalkoztatják „ahol a cikkek hangvétele ezt megköveteli.” Történetesen a hírrovatban, mely az első oldalt foglalja el. A lap voltaképpen a nők problémáival, és sok-sok divattal foglalkozik. Ami az előbbit illeti, az ANSA hír- ügynökség kiemel a nevezetes első oldal hírcsokrából egyet. Azt, ami sajátos módon a férfihiúságról informálja a nyájas olvasót, a pénzkibocsátás példáján. A világ jegybankjai közül mindössze tizenöt tartja fontosnak, hogy híres hölgyek arcképe díszítse az általa kibocsátott pénzt. Ha ugyanis a királynőket, nagyhercegnőket leszámítjuk, mindössze két költőnő (Chile és Mexikó), két írónő (Ausztria és Norvégia), egy kutató (Lengyelország), egy festőnő (Németország) képét hordhatják az erszényükben az állampolgárok. És ez vitathatatlanul a gyengébb nem mellőzése. Egyébként az újság címe: Lady Kong. King Kong, a nagy hírű és rettenetes majom gyengéd párja után...
